Mi emberek is valamennyien a létező és élő egyetlen legtisztább, legerősebb, leghatalmasabb, végtelen és határtalan Szellemi Erőnek kifejeződései (megnyilvánítói) vagyunk, Aki és Ami mindenek fölötti, és mindent Magába foglaló Lét-, Élet-, és Szeretet- Erő rajtunk keresztül is képes hatni bárkire és bármire,

az egész szintén Őáltala teremtett anyagi világegyetemre, és az egész nem anyagi teremtettségre is. Ettől a végtelen és határtalan Erőtől való elkülönülésünk pedig nekünk, emberi teremtményeinek is mindig csak látszólagos lehet, és ezért a jelen életünk, a mulandó testben és testtel élésünk bármelyik pillanatában haza lehet térhetünk, azaz visszatérhetünk az Örök Istenbe az Igaz Szeretetbe, Akitől a magunk akaratából különültünk el.

Istennek ugyanis eredetileg teremtő társai vagyunk a kozmikus életjátékában is. Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy Istennek az örök szellemi élet útját járjuk-e ezen jelen életjáték, vagyis a mulandó élet eljátszása során is, vagy pedig helyette a mulandó anyagi élet, a kozmikus élet útját, ami egy véges út, amibe tartozik a mulandó földi élet is, ami nem igaz (van és nincs) életre korlátoztuk le jelenleg magunkat, az itt is az örök élet útját járás (örök életet élés) helyett. Most ezért a magunkat anyagra és anyagira lekorlátozottságunkból akkorára kellene kinyílnunk, avagy kitágulnunk, hogy mintegy újra befogadni tudjuk magunkba Istent, és a szintén Őt jelentő végtelen és határtalan nagy egész Mindenséget, vagyis az egész Teljességet, Amiben van benne a kozmikus élet, a mulandó élet egésze is.

Az idő és tér korlátai alól csakis tehát a szellemi tudat mivoltunknak tudatos és teljes kitágításával, és a vele már csak Istenre fókuszálással szabadulhatunk fel, ami teljes felszabadítást is azonban egyedül csak Isten valósíthat meg, vagyis az Istenével egyező teljes szabadságunkat is csakis Isten kegyelméből nyerhetjük vissza Magától Istentől, éspedig mindig csak az erre való helyes törekvésünkre, az Őhozzá visszatérni törekvésünkre.  Ezzel lesz aztán meg a Központi Akarattal, azaz Istennek akaratával is való egyesülésünk, vagyis végül is a Magával a Mindenható Istennel egyesülésünk is. Az Istennel egységére ugyanis mindenkinek, aki ezt a maga részéről feladta, újra el kell jutnia, vagyis vissza kell nyernie az eredeti lét- és életállapotát, ami tehát csakis Isten kegyelméből lehet meg. (Az Istennel egységünket tehát semmiféle kiagyalt technikákkal, módszerekkel nem lehet magunknak visszanyernünk az Ő kegyelme nélkül, és hozzá Magát Istent mellőzve, senkinek nem állhat helyre a közvetlen istenisége sem, ami az Istenhez állandóan való hozzákapcsolódottságát jelenti.)

A korlátozott, mert a testi magunkkal kialakított hitrendszerünk, az inkább csak a testi érzelmeink szerint élésünk, és a testi elképzeléseink azonban akadályozzák, hogy Isten kegyelme érvényesülhessen rajtunk. Az ösztönöktől, az anyagi, avagy testi gondolatoktól, a testi érzésektől mind meg kellene szabadulnunk ahhoz, hogy újra a teljesen tiszta belső világunkat, a múlhatatlan valóságunkat éljük meg megtestesülten is.

A szenvedés, betegség, fájdalom, és minden veszteség is az isteni kegyelemnek a megnyilvánulása, mert ezek mind figyelmeztetések a számunkra, hogy letértünk az egyetlen helyes útról, az isteni élet útjáról, ami örök életútra kellene visszatérnünk.

Istennek az is egy különleges kegye, ha az embertől elveszi minden anyagi tulajdonát (engedi másoknak elvenni, vagy engedi megsemmisülni minden vagyontárgyát), mivel ezzel minden érzéki élvezetét veszi el tőle, amire az végül már nem tud máshoz fordulni segítségért, hanem már csak Őhozzá, és így az igaz alázattal Isten kezébe fogja adni magát, vagyis önként át fogja adni a teljes magát Istennek. Végül, és szinte mindenkit egy őt itt ért negatív dolog fog elvezetni Istenhez, vagyis csak akkor fog az ember Isten előtt leborulni, azaz felcserélni a gőgjét igaz alázatra, az eredeti alázatára, az Istenével, és „fiaiéval” teljesen egyező alázatára, amivel is élt az eredeti létállapotában, az Istenével egyező létállapotában, mint az igaz szelídségével az erőszakmentességével is.

Isteni kegyelemben élőnek az nevezhető, aki már mindig teljesen nyitott és befogadó, az egészével elfogadja a világi életet is úgy, ahogyan az van, és azt is már csak a tiszta szellemi világosság mivoltával világítja meg, amire is Isten által lett képessé téve, Aki benne „lakozik”, vagyis a szellemi lélek mivoltában, a valóságos lényegi mivoltában örökké benne él, ő pedig örökké Istenben él az Élő Istennek tagjaként.

Az Istennel tehát teljes egymásbafogaltságot is jelentő eredeti létállapotunkba való valódi „beavatás” azonban soha nem egy külső történés (és nem is pénzért cserébe kapható meg) merthogy az egészével anyagtalan szellemi lelki magunkban,  éspedig Őtőle Magától ismerjük fel- és meg Istent a legtisztább, és leghatalmasabb Szellemi Tudatot, Aki egyedül „avat” (és senki Őtőle más nem „avathat”) bennünket vissza az Ővele tökéletes egységben élésre, amivel egyben ébredünk rá az igaz valónkra, az igaz lényegi mivoltunkra, vagyis az Örök Igazságból való örök igazság mivoltunkra is. A teljes felébredése is magától tehát senkinek sem végezhető el, és a teljes tisztaságát sem tudhatja maga az ember magának visszaadni. Mivel pedig mindezeket is magunk nem idézhetjük elő, ezekre nekünk csak törekednünk lehet. A jelen létállapotunkból magunk tehát magunkat soha nem „szülhetjük újjá” még csak jó cselekedetekkel sem, a szájunkkal pedig pláne nem. (Szinte minden jelen életében „már újjászületett” még csak a szájával szülte magát újjá, tapasztalati tudása nincsen arról sem.)

Így pedig az is csak egy szellemi fennhéjázás, ha azt állítjuk, hogy magunk állítottuk vissza az Istennel egységünket, és, hogy ezért másoknak is vissza tudjuk állítani az egységét Istennel. Ez az önjelölt „spirituális tanítókra” jellemző  állítás is egyáltalán nem lehet igaz, ez esetben ugyanis még csak tettetjük, hogy mi már Istennel egyesültek vagyunk, mert így még csak teljesen tiszták sem vagyunk, hanem ezt is még csak bemeséltük magunknak, vagyis magunkat is becsaptuk vele.

A legtöbbünknek pedig még azzal is tisztába kellene jönnie, hogy minden itteni életkörülményünknek is magunk vagyunk a megteremtői, vagyis mi választjuk meg azt is, hogy milyen életet fogunk itt élni. Életünk ezen jelenvalóság „filmjében” azonban a legtöbben úgy játsszuk el a szerepünket, hogy nem is tudjuk, hogy csak egy „filmről” van szó, hanem ezt az „életjátékot” (anyagi életet élést) tartjuk igaz valóságnak. A „filmen” kívül viszont nem tarthatjuk magunkat, míg benne (is) élünk. A „játékfilmhez” így a helyes hozzáállásunk csak az lehet, ha a vetítőteremből, vagy pedig a kamera pozíciójából, a rendezői szempontból látjuk az egész filmet, és nem elegyedünk össze a film szereplőivel, ami film valójában tehát a magunk forgatókönyve szerint készül, és kerül teljes lejátszásra. Ez a film valójában tehát Istennek „mozijában” készül, Aki Igaz Istennek mi a társai, a mulandó valóságának pedig a „társszerzői”, vagyis annak szintén a megteremtői vagyunk. (Együtt örvendeztünk Istennel a Földnek közös megteremtése fölött is.) A „játékfilmhez” való „beteg”, avagy hibás hozzáállásunkon tehát mindenképpen változtatnunk kell, ha végleg „kiszállni” szeretnénk a mulandó élet játékból.

Mindig is azonban csak az Istennel, és Őt követően pedig  Isten Kozmikus Tudatával (a Világlélekkel) is egy egységben élésünkkel lehetünk magunk is újra „egészségesek”, vagyis a „töredékes” lényeg mivoltunkból újra teljes egész „élő lelkei” Istennek. A „megszentesülésünk” valójában pedig azt jelenti, hogy újra már csak a legmagasabb és legtisztább Szellemi Tudatban élünk Ővele tökéletes egységben, vagyis az Őtőle való, Őbenne létező nem örök minőségekbe többé már nem belefolytan, vagyis az anyaggal és anyagival nem összeelegyedve, a Magától Istentől más minőséggel nem azonosultan.

Ha azonban valaki azt hiszi, hogy ő itt, Isten mulandó valóságában „valakivé”, vagy „valamivé” is lett, az azt jelenti, hogy ő még mindig „élőhalottként” él, és nem pedig „élő lélekként”, mint itt is kellene élnie. Az élő szellemi lélek mivoltunknak ugyanis az a hivatása, hogy az Élő Isten képe tükröződjön benne, és ne pedig egy halandó lénynek képe, amivel így ő még mindig azonosulásban van.

Azt is jó lenne már belátnunk, hogy valóságos lényegileg, vagyis a valójával minden azonos, csak a kifejeződése, csak a formája más mindennek. Azonban az előbbi mindenből az itt anyagnak, avagy energiának ismertet szokták itt még hibásan „rezgések manifesztációjának” is nevezni, ami „rezgés” valójában nem szellemi rezgésnek, hanem az Isten anyaggal egyben „keltette” (teremtette) anyagi mozgásnak, avagy anyagi életnek felel meg, ami nem örök élet az anyagtalan, azaz teljesen tiszta szellemi tudat mozgásának (szellemi életének) manifesztációja, azaz tárgyi gyakorlatilag is megjelenítője.  A „rezgésnek”, vagyis az anyagi életnek, a mulandó életnek Isten csak tehát a „keltője”, vagyis Ő, a mindeneknek  egyetlen mozgatója a létrehozója, avagy megvalósítója annak is, mint ahogyan megvalósítója, azaz megteremtője az örök életnek, és az örök élet valóságának is. Az itt frekvenciában mérhető rezgésnek nevezett tehát soha nem is manifesztálódhat, mert a „rezgés” már a kész manifesztáció, az anyagtalan szellemi tudat mozgásának, avagy életének manifesztációja. (Az itt használatos „rezgés” és „frekvencia” szavakkal nem lehet az önmagában semmiképpen nem meghatározható, műszerekkel, és másképpen sem, nem megmérhető Istent, és a közvetlen istenit, a közvetlen isteni életet sem kifejezni, hanem mindig csak anyagi dolgokat. Valójában Isten, és az Ő közvetlen valósága elmondhatatlan létezők, csak jelen test és testi érzékei nélkül érzékelhetők, és ezért itt képtelenség elmondani, ahogyan valósággal vannak.)

A mozgó, avagy „rezgő” energiaformák tehát mind a szellemi tudat mozgásának tárgyi változataként működnek, azaz művileg jelenítik meg az eredetileg minden művitől mentes szellemi tudat mivoltot, aki közvetlenül az Isten Ővele egy Szellemi Tudatából való szellemi tudat. Az Élő Istennek ez a fajta erő-megnyilvánulási formája, vagyis a mozgó, avagy élő energia is azonban maga is hatóerő, ami a tisztán szellemi, az anyagtalan szellemi minőségen, az örök  és nem változó minőségen kívül mindenre, azaz minden anyagra és anyagira képes hatni. Mi, Isten lelkei, vagyis a Szellemmel egy Lélekből való lelkek pedig itt az anyagvilágban ideiglenesen, azaz időlegesen élvén minden energiát nem csak megszemlélhetünk, hanem a testünk részére használunk is, ami energiáknak a megnyilvánulási formáját megváltoztatni is tudjuk. Az elektromos energiát például használhatjuk fény, hő, anyagi erő, és más formákban is, és a testi gondolkodás is tárgyi energiák által történik, mivel maga a testi gondolat is energia, amik is tehát mind hatással vannak a jelen környezetre, velük is alakíthatjuk az anyagi környezetünket.

 Az előbbit is azért tehetjük, merthogy testtudatos teremtés is létezhet, vagyis nem csak a testtudatunk által (azt itt hozzá eszközünkként használva), hanem vele azonosultan, Isten helyett vele egyesülten (azaz testtudatokként) is teremthetünk ide a Földre újabb dolgokat, és az egészével is rezgőmozgást végző anyagi valóságba máshová is lehet így újabb dolgokat, történéseket (eseményeket) teremtenünk, viszont így, vagyis testtudatokként csak nem örök fennállású dolgok teremtésére van lehetőségünk. Maga a tárgyi testünk is gondolatenergiák (testi gondolatok) hatására mozog, amit is azonban mozgathatunk a közvetlenül Istenéből való tiszta, és tisztán szellemi erőnk által is, vagyis Istennel egységben élő fölöttes hatalmaként annak, és a többi anyagnak is.

Az energiamozgások is végül is tehát az egyetlen legtisztább és leghatalmasabb Tudatos Szellemnek a Tudata általi megnyilvánult mozgásai, avagy tevékenységei. Az itt anyagnak és energiának is nevezett nem tiszta szellemi minőségnek is ugyanis Isten a Szellem az Alapja és Lényege, vagyis ez a jelen minőség (anyag, avagy energia) is szellemi szubsztanciából, a legbelső Lényegből való, testileg, vagyis anyagi érzékszervekkel is érzékelhető megnyilvánulás, jelenség, avagy jelenvalóság, ami tehát maga is hatóképes.

Ez az egyetlen Isten a Szellem pedig a révünkön is hathat, vagyis általunk, szellemi lelkei által is teremthet az igaz (örök) valóságában, és a látszatvalóságában, vagyis az anyagi valóságában, a mulandó valóságában is. Minden látszatra létezőről pedig azt is tudnunk kell, hogy azok is mind szellemi minőségből lettek, Isten a szellemi valósága egy bizonyos részének különféle szintű „besűrítésével”, amit Isten „préselt” össze a teljes szellemi erejével „anyaggá”, illetve „energiává”, ami utóbbival azonosítja most a legtöbbünk tévesen Magát Istent, és a közvetlenül Őbelőle való magát is, és ezzel a nem igaz „istennel”, a „rezgő és változékony istennel” kíván egyesülni is, mint „Igaz Istennel”, aki  „hamis „isten” lehet a hamis egója is.

Mostanra azonban már be kellett volna fejezünk a tévutakon járkálást azzal, hogy az Igaz Isten megismerésére többé már nem itt „kívül” akarunk eljutni, hanem Őt már csak a tiszta, és tisztán szellemi minőségű valóságos magunkban akarjuk, és fogjuk is így fel-és megismerni is. Amikor pedig már minden embert is Isten lelkének ismerünk, vagyis, ha a másik embereket nem testeknek, hanem földi emberi testben élő szellemi (azaz Isteni) lelkeknek látjuk, akkor Istent is minden emberben felismerni tudnunk kell. Olyan ember ugyanis nem él a Földön, aki Isten tulajdonságaiból eggyel sem élne (azaz nem lennének isteni cselekedetei), ami isteni tulajdonsága révén szellemileg tapasztalhatjuk Isten emberi lelkét, és a lélekben benne élő Istent is, aki Valóságos Isten a valóságos lélek magunkban is ugyanígy, vagyis a tulajdonságai révén is benne van. Azért tapasztalható e módon Isten is, mert Istentől a tisztán szellemi minőségű tulajdonságai sem elválaszthatóak, amiket is Ő mind megoszt velünk „ember” nevet kapott szellemi, azaz isteni lelkeivel is. Az viszont a szabad akaratunkon múlik, hogy élünk-e Isten örökkévaló, és csupa tökéletes tulajdonságaival, vagy pedig nem minden embereknek adott tulajdonságával élünk, hanem helyettük más tulajdonságokat veszünk be magunkba, és azokkal, vagy azokkal is élünk.

Az Istenétől más tulajdonságokkal is élve azonban inkább már csak azzal fogunk foglalkozni, hogy folyton elválasztjuk magunkat Istentől, és egymástól is, és ráadásul mintegy menekülünk is még csak az Isten fogalomtól (a hallásától és használatától) is, és így bujkálunk is Isten, és egymás elől is. Ráadásul tehát még csak egymás felé sem az igazi arculatunkat mutatjuk, hanem mindig inkább csak egy álarculatot a sok álarculatunk közül, és még csak bele sem fáradunk ebbe a tettetett kedveskedésbe, mivel itt szinte mindenki ezt csinálja. Még tehát mindig csak ennyi az egymáshoz kapcsolódásunk is, ami éppen így jellemző az Istenhez kapcsolódásunkra is, vagyis az is csak mutatott, csak megjátszott, és nem pedig valóságos. (Ezzel azonban mindig csak az Istent, és a szellemi lelki társainkat is magunktól elutasításunk jut kifejeződésre, vagyis még csak az igaztalanságunkat, az Isten nélküli életünket nyilvánítjuk meg, és így továbbra is vak és süket szellemi lelkek vagyunk, sötétségben, azaz tudatlanságban és tudatlansággal élünk.)

Így pedig a jelen emberi korszakban mindig is az volt, és sajnos, az van tehát még ma is, hogy magunk, éspedig a nem igaz magunkkal, a hamis, az ál, avagy árnyék énünkkel zárjuk el magunk elől Istent, és az Őt teljesen fel- és megismerésünket is, és ez az akadálya annak is, hogy itt Istennek igaz kifejezői, hű tükörképei legyünk. Ezt az Istentől így keletkezett elkülönülésünket valójában azonban nem is csak a jelen hús-vér testünkkel, hanem az egész mulandó testi rendszerünk révén tesszük, ami nem örök testi rendszer az Istené hasonlatosságára adatott meg nekünk is. A szilárd látszatú halandó testünk tehát az, ami a jelen nézetből, a szilárd anyagi nézetből a finomabb anyagi testeinkkel egyetemben elfedi előlünk a Valóságos Istent, és a valóságos magunkat is, és sajnos még mindig igen sokan vagyunk, akik igen messzire vannak az igaz maguk (igazság mivoltuk), és az Igaz Isten (Igazság) teljesen is megismerésétől és megértésétől, ami igaz tapasztalati tudás nélkül viszont még nem térhetünk vissza Istenhez, nem kerülhetünk vissza az eredetünk igaz valóságába, hanem továbbra is a nem az Igaz Istenhez vezető utakat fogjuk járni, melyek mind az anyagban és anyagiban („energiában”) elveszésükre juttatnak bennünket. Így azonban „kisistenekként”, vagyis Istennek gyermekeiként továbbra is tévelyegni fogunk, csak újabban már nem a szilárd anyagi, hanem az energiavalóságban, ami is természetesen soha nem fog elveszni, hanem Isten át-, illetve vissza fogja alakítani tisztán szellemi minőséggé, vagyis azzá teremti, amiből lett. Ahhoz pedig, hogy mi is, és esetleg már újra is el ne vesszünk, jó lenne, ha végre már azt is felfognánk, hogy amin van a teljes figyelmünk, mindig azzal vagyunk azonosulásban, az vagyunk magunk is. (Ránk is érvényes tehát Istennek a Magát „vagyok, aki vagyok”-nak megnevezése is.)

Drága barátom, ebben a jelenlegi nagy energia-lázban, ami most itt a Földön uralkodik, még csak véletlenül se legyen neked is a teljes figyelmed, az összpontosított figyelmed, még csak a finom energián, egyetlen szem fotonon, de még csak a „szeretetenergián” sem, hanem mindig már csak Magán a Valóságos Istenen, mert csak egyedül akkor fogsz igazán jól járni, azaz jól (tökéletesen) élni, Isten szerint élni megtestesülten is. Legyél magad is már csak teljességgel anyagtalan, azaz teljesen és tökéletesen tiszta isteni lét-, élet-, és isteni szereteterő, ami örök és nem változó összetevőkből álltál eredetileg is, míg mást nem képzeltél magadról, vagyis míg rezgő anyagi elemekből állónak nem képzelted magadat, és ezért el nem kezdtél bolyongani, tévelyegni Isten mulandó valóságában, amiből mostanra már megszabadulnod kellene, vagyis vissza kellene térned az Igaz Istenhez az ő igaz valóságába.