Az eredeti szellemi, azaz isteni ereje teljében levő, teljesen és tökéletesen tiszta szellemével egy szellemi lélek még csak az időpillanatot is szét tudja oszlatni, és ezzel a teljesen és tökéletesen meg is tisztításával visszahelyezni is tudja az örökkévalóságba,

és ugyanakkor ugyanez az isteni lény, szintén az Istenével egyező képességeinél fogva arra is képes, hogy az egész örökkévalóságot akár egy itteni időpillanatba (azaz mintegy időkapszulába, ami  általa tehát szét is oszlatható) is belesűrítse, ami szerűen történik az Isten teremtő képességével is tehát rendelkező, isteni teljességű és tisztaságú szellemi lélek mivoltunknak földi emberi testbe „belepréselése”, avagy „beleszorítkozása” is, amivel azonban a legtöbbünk, közvetlenül érintkezvén a „sárból” (vízből és földből) való testtel, be is szennyezi („besározza”) magát, vagyis elveszíti az eredeti teljes tisztaságát, és azzal pedig már a szellemi teremtő képességét, az eredeti teremtő képességét is.

Teljesen és tökéletesen megtisztultan Istennek itt a mulandó valóságában is tehát tudhatnánk az isteni teremtő erőnkkel teremteni, a testünket hozzá nem használva is. A teljesen, azaz nem „töredékesen” (eredeti teljességünket, avagy egészségünket, a teljes egész mivoltunkat visszanyervén), és tökéletesen megtisztultan, vagyis Maga az Isten a „Tűz” (Lélek) által teljesen is megtisztítottan általunk is végezhető isteni teremtő folyamatnak azonban mindig könnyednek, azaz minden erőlködés, feszültség, minden erőfeszítés nélkülinek kellene lennie, mert, amennyiben ez nem így történik, akkor továbbra is csak fáradtságos munkával (izmaink, vagy „agytekervényeink” megerőltetésével, a testünket hozzá eszközünkként használatával) teremthetünk itt újabb dolgokat. Itt ugyanakkor még, akik elsajátítják a technikáját, azok az Isten nekünk soha nem javallta varázslással, illetve mágiával, azaz okkult erőkkel is előállíthatnak, megvalósíthatnak anyagi dolgokat, történéseket, viszont ez mind csak anyagi, csak tárgyi teremtés, azaz még csak testtudattal teremtés,vagyis finom anyagi képességgel és finom anyagi erővel (magasra növesztett testtudati erővel) finom anyagiból durva (azaz szilárd látszatú) anyagit kreálás, vagyis nem valóságos szellemi eredetű, nem igaz szellemi teremtés, ami először szellemileg megteremtettet aztán már meg lehet teremteni finom anyagilag, és szilárd anyagilag is.

A mostanra itt a Földön már igen megszaporodott, előbbi  hamis erőkhöz tartozó, testiségüket nagyon is mutogatni szerető „testtudatos teremtők” tehát nem szellemileg teremtenek, hanem csak anyagi módon. Ők ugyanis tisztában vannak vele, hogy a magasabb dimenzió, avagy magasabb duális valóság uralja az alacsonyabbakat, és ezt kihasználva teremtenek itt az alacsonyabb valóságban maguknak például anyagi bőséget is, és ebbe a csak a testtudattal teremtésbe anyagi javakért, főleg pénzért cserébe, beletanítanak, vagyis (ahogyan ők mondják) „beavatnak” sok másik megtestesült szellemi lelket is. A földi életben pénzért, vagy más anyagi „adományokért” (beleértve ide a hírnevet is) cserébe az Igaz Isten helyett lehet az ilyen szélhámos lelkeket, vagyis „vonzás és taszítás mestereket” is követni, akiket nevezhetnénk „kettősség mestereknek”, vagy az Univerzummal azonosultaknak is.

Az itt élő szellemi lelkeken pénzért „segítőknek” még tehát meg kell tanulniuk, hogy a valóságos (örök, tiszta, azaz teljességgel anyagtalan) lelki dolgokat venni, és eladni sem lehet. Ami igaz tudást ugyanis eladnak, vagy vesznek, az ezekkel már tárgyiasított tudássá lesz, és így csak tárgyiakra (anyagiakra) lehet velük jutni, valós szellemiekhez pedig nem. (Az adók és vevők is csak tehát képzelik, hogy ők  igaz tapasztalati tudással rendelkeznek, és, hogy az okkult képességeik már a Magáéval Istenével egyező szellemi képességek. Isten természetesen képes itt bármit ilyen okkult erők által is létrehozni, Ő tehet itt így is, amikor segítségére a lelkeinek azt találja jónak, de az ily módon teremtést éppen, hogy az ilyen hamis mesterek végett nem javallja, akik is visszahúzzák a felfele irányba törekvő szellemi lelkeket az anyagi valóságba. Ők ugyanis az „árusokhoz” és „béresekhez” tartoznak mind, akik is becsapják az Istenhez visszatérni törekvő lelkeket, még, ha ezt közülük sokan nem tudatosan teszik is. (Érdekes módon szinte senkinek sem tűnik fel, hogy az összes hamis tanító ugyanazt a „megistenülési” módszert tanítja tevőleges módon, és nem tevőleges módon is, mivel vele teljesen egyezik a vallások félreértett jézusi tanítása, a „Jézus helyettünk az Istenemberré levésünkhöz már mindent elvégzett”, a „már újjászületett vagy” tanítás is, és a vallások is bizony, nagyon is élnek okkult technikákkal is. Azonban még a nem vallásosnak mondott „Te már AZ vagy” tanításoknak legnagyobb része is ide tartozik.)

Magunknak, és főleg a hamis tanítói erőknek „köszönhetően” itt a Földön ideiglenesen élve a legtöbben még mindig „hiábavalóságokra” (igaz valóságból erősen hiányos dolgok megszerzésére) pazaroljuk el a valójában időtlenül létező életünket, mivel hagyjuk magunkat megtéveszteni. Ezen hamis, avagy megtévesztő erők közül világszerte sokan háromféle hamis Jézus követésére tanítják az emberiséget. Ezek a „Jézusok” lezser, avagy laza „New Age Jézus”, aztán pedig a „forradalmár Jézus”, aki a szegények elnyomása, és maga a szegénység ellen is harcol, és igen sokak számára létezik még  a vallások már említett „félreértett Jézusa” is, aki megnyugtatja az embereket, hogy ahogyan azt a vallásuk diktálja nekik, ők már mindent jól tesznek, ahogyan teszik, mert Jézus a „bűnbak” már elvégzett helyettük mindent az Istenemberként mennybe jutásukhoz, már csak a testüknek kell meghalnia hozzá, hogy oda „dicsőségesen” (valóságos lényegi mivoltukkal teljesen és tökéletesen megtisztultan) bevonulhassanak. Így azonban ezeken a vallásos utakon (is) igen csekély kivétellel semmi érdemleges valóságos szellemi lelki javulás, tisztulás, fejlődés, érlelődés nem fog lenni, mivel a vallásokhoz magukat elkötelezett szellemi lelkek az Istennel való közvetlen kapcsolatot is ráhagyják a „béres” (pénzért dolgozó) pásztorukra, és ráhagyják a lelki cselekedetek gyakorlását is, akik is inkább cselekszenek testileg, mintsem valóságos lelkileg, ahogyan itt az anyagi, avagy testi életben is kellene. Itt is azonban soha nem így (nem test szerint cselekvések révén), hanem az Istent itt magával „ábrázolni” (lelki testileg megnyilvánítani) hivatott mind-„Ő”-nknek, vagyis az egész emberi „nyájnak” minden látszatkeltés, vagyis minden képmutatás nélkül kellene élnünk, és ezt bizony, még minden hamis tanítónak is meg kellene tanulnia.

Az előbbieket azért is mindnyájunknak meg kellene szívlelnünk, mivel a szellemi lelkileg, a valóságos lelkileg nem fejlődés az emberiség vesztét fogja okozni. A csak anyagilag fejlődő, a csak az anyagi lelkét fejlesztő szellemi lélek ugyanis  maga is „önpusztítóvá”, vagyis „lélekölővé” lesz, aki aztán másokat is erre fog ösztökélni. Lassan a Földön már csak ilyen „gyilkos” lelkek fognak élni, akik „dolgoznak” lassú, és gyors „üzemmódban” is, és ezért, ha ez így folytatódik, a földi emberiség ki fogja pusztítani magát. Pedig, ha az egymást „öldöklés” helyett újra teljesen éberek tudnánk lenni, akkor az itt állandóan éber jelenlétünk testben és testtel élvén is már a mennyországot, és az örök életet is jelenthetné a számunkra, ami örök lét és élet állapotban az itt legfélelmetesebb halál, és semmi egyéb más rossz sem létezik, hanem csak csupa igazán jó, és annak az igazán jó (tökéletes) állapotnak az örök életöröm és örök boldogság is a legfőbb jellemzői közé tartoznak az örök és ártatlan szeretettel egyetemben.

A „lélekölés” a Földön azért van terjesztve a hamis erők által, hogy ne derülhessen ki, hogy ne azt élhessük meg itt is, hogy az isteni lélek  önmagában teljes, örökkévaló, teljesen és tökéletesen tiszta, tökéletesen boldog, tökéletesen szerető lény formába öltözötten, és minden forma nélkül is. Az isteni lélek a látható jelen test, és a szintén látható egész jelenségvilág nélkül is tehát ugyanaz az örökké létező és élő lélek, a szellemileg érző, azaz szellemileg érzékelő szellemi lélek. Az előbbi szellemileg tapasztaló szellemi lélek mivoltunk valójában az Istenéből való szellemi minőségű önazonosságunk, vagyis Isten Tiszta Tudatosság mivoltából való tiszta tudatosság, azaz teljes, tökéletes, és teljesen tiszta isteni lélekszemélyiség, vagyis tiszta tudatos szellemi lélek, avagy egyénileg is élni képes tiszta szellemi lélek.

Az a magunk, a testi személy azonban, akinek itt a Földön élvén még sokan képzeljük magunkat, nem mi vagyunk. Ennek az elképzelt magunknak az a hivatása, hogy ráébresszen bennünket arra, hogy valójában ki és mi vagyunk. Ez az ébredés pedig a valóságos lényegi mivoltunkkal a többé már nem a testi elménk és gondolatai, érzelmei szerint élésünkkel valósul meg, vagyis a megtestesülten is már csak az eredeti természetességünkkel éléssel.

Amikor pedig helyesen törekedve, azaz helyes kereséssel (befelé fordultan, és a valóságos magunkba „szálltan”) rá rájövünk, azaz ráébredünk arra, hogy kik és mik vagyunk, és  meg is éljük a valóságos magunkat, akkor attól fogva mindent, amit itt a testi szemeinken keresztül is láthatunk, azt egy közösen Istennel, és a többi szellemi lélekkel is együtt elkészített „játékfilmként” tudhatunk szemlélni, természetesen így már nem beleélve magunkat a „filmbe”, és a bennük szereplő mulandó személyekbe, mert akkor, vagyis ha azonosulunk „játékfilm” alakjaival (szereplőivel), magunk leszünk a „filmben” élő személyek, vagyis azokkal leszünk teljesen egyezőek, és nem pedig az önmagában teljességgel anyagtalan Istennel a Teremtőnkkel, ami lenne a helyes azonosulás.  Ez a „játékfilm” tehát nem más, mint annak elképzelése, hogy mi, örökkévaló lények mulandó és folyton változó lények vagyunk mulandó testben és testtel, a szintén mulandó Földön élve a szintén testi szemekkel (is) látható és mulandó Univerzumban, ami utóbbiak is Istentől való élőlények, és folyton változnak is. A legtöbb most itt élő emberi lélek azonban ezzel még mindig nincsen tisztában, és ezért továbbra is tele van hamis elképzelésekkel, és hamis érzelmekkel is, amik mind szenvedésbe sodorják, amiket viszont igen nehezen visel el a szenvedéshez nem, hanem csak az Istenével egyező teljes boldogsághoz, és teljes szabadsághoz szokott, közvetlenül az Istenből valóan Ővele egységben élő lény.

Mi, isteni lelkek tehát, akik valósággal vagyunk, mondhatni, hogy teljesen mások vagyunk, mint a testi énünk, avagy testi személyünk, ugyanis mi közvetlenül az Örökkévaló Isten Ővele egyazon Tiszta Lelkéből való lelki önazonosságok vagyunk, akik Istennel tökéletes egységben élve akár személyiség nélkül is létezhetnek. Alanyi létezőkként létezünk tehát mindenféle mulandó dolog, test, és még testi személy nélkül is, és létezünk így is, vagyis örökké éber isteni lelkekként Istennel egységben, és így  tudatosan is mindenütt jelen vagyunk az Isten Magába foglalta egész mindenségében.

A szellemi értelemben vett tudatos Jelenlét valójában, mivel az „anyagi lélek”, a pszichikai én itt mindig jelen van, a nem anyagi Lélekjelenlétet, vagyis a szellemi tudatos szellemi léleknek itt a mulandó valóságban jelenlétét jelenti, éspedig a nem anyagi, hanem lelki cselekedetei által. Ez tulajdonképpen annyi, mint az Isten hasonlatosságára szintén láthatatlan, mert semmi anyagit nem tartalmazó isteni lélek mivoltunknak, aki isteni önazonosságok valósággal vagyunk, a cselekedetei általi megnyilvánulása itt az anyagi valóságban. Lényegében tehát így lesz nyilvánvalóvá, azaz jelenlévővé is a szellemi lélek mivoltunk, így „valósíthatjuk” itt is meg magunkat, vagyis tehetjük valóságossá a létezésünket Isten mulandó valóságában is. Az itt is jelen lenni tudó szellemi lélek pedig még csak arról is felismerhető, hogy az Istennel egységben éléséből fakadóan képes minden itt adódó problémát jól kezelni, mindre talál tökéletes megoldást.

A „mennyország” pedig itt a Földön élvén is az a számunkra, amikor Isten Ővele egy szeretetében, vagyis Istenben élünk, és már csak isteni szeretettel élünk, azaz, ha szeretjük Istent, és válogatás nélkül szeretünk minden embertársunkat is. Akkor szeretjük az Igaz Istent, és az embertársainkat is igazán, amikor a testi énünk nélkül, azaz, ha róla teljesen megfeledkezve vagyunk, amikor nincsen Istentől, és egymástól sem elválasztottság érzetünk, vagyis, amikor itt is már csak isteni szeretettel teljesen áthatott cselekedeteink vannak, ha a világi munkánkat végezzük, ha a nem munkaidőnkben cselekszünk, akkor is. Ez lényegében az az állapot, amiben tehát magam, és azok között, akiket szeretek nincsen semmi különbség érzetem, és így is mindenkit és mindent egyaránt szeretek. Valójában ezzel a tudattal kellene Istent, és minden megtestesült, vagy meg nem testesült lélektársunkat is szeretnünk, amivel így végül is magunkat is szeretjük Istenben, és a társainkban is.

Ha pedig az előbbiekről tudatlanságunkban egy másik embert akár csak gondolatban is megbántunk, akkor magunkat bántjuk meg, magunkat romboljuk, magunkat öldököljük le, és így ráadásul még Istenkísértést is végzünk. Aki pedig itt szántszándékkal megöl egy másik embert, az szellemileg magát is leöli, azaz visszaveti magát a legalantasabb létállapotba, amit itt „pokolnak” szoktunk meg nevezni. A dolgunk itt azonban egyáltalán nem ezek, hanem, hogy meg kell tanulnunk a társainkban is Istent szeretni, és minden anyagi dologban is. Ezt azonban még mindig azért nem tudjuk megtenni, mivel valójában az a bajunk, hogy továbbra is változatlanul a testünk, a testtudatunk, a testi elménk, és testi énünk szerint élünk, vagyis még mindig nem a valóságos magunkat, az isteni magunkat, az isteniségünket éljük meg itt a földi életben, a mulandó anyagi életben is. Isten minden figyelmeztetése ellenére továbbra is csak a testünk mulandó életét vagyunk hajlandóak élni, az Istenével teljesen egyező örök életünk helyett. Pedig, ha már csak az örök életünket élnénk itt is, az már a mennyországot jelentené a számunkra, mivel ez esetben már nem azonosulunk a még élő anyagi testünkkel, még csak a legcsekélyebb szinten sem.

Végül is tehát Istennel a Szeretettel való teljes kiegyenlítődésünkkel leszünk megint olyanok, mint amilyen Isten a Tökéletes, a felülmúlhatatlan tökéletességű Ég Lény, avagy Szellemi Lényeg. Magát Istent pedig nekünk, lelkeinek lehet öntudatosan, és öntudatlanul is szeretnünk, vagyis öntudatlan Szeretetté is lehetünk magunk is. A jelen földi életünknek, az embertestben élésünknek célja azonban az, hogy eggyé váljunk az Abszolút Igazsággal, az Élő Istennel. Hozzá pedig elmúlhatatlan éberségre, és ugyanilyen „megvilágosodásra”, vagyis elveszíthetetlen teljes tisztaságra kell tehát jutnunk, lehetőleg még a jelen földi életünk során. A teljesen és tökéletesen Tisztával, vagyis a Szent Istennel, avagy Szent Szellemmel ugyanis csak az örökösen szent állapotú lelke (a szeplőtelen tisztaságú szellemi lelke) tudhat tökéletesen egyesülni. Ennél nagyobb magasztosság, és ennél magasabb mennyország pedig Istennek még csak egy Földön ideiglenesen élt lelke számára sem létezik. Istennel teljesen egyezőek azonban valamennyien lehetünk, de egyikünk sem lehet az egyetlen Isten, még csak itt a Földön sem. Ez ugyanis már a legmegbotránkoztatóbb „lélekölés” lenne még csak magunkkal szemben is, mert így nem is csak a tőlünk semmiben sem különböző, azaz velünk teljesen egyenértékű lélektársainknak, hanem az egyetlen Igaz Istennek is fölöttes Hatalmának képzelnénk, és tartanánk is magunkat, aki így az Ő helyébe akar lépni. Sokkal hasznosabb lenne tehát a számunkra, ha a Szent és Igaz Istent itt is, vagyis a jelen, azaz mulandó nézőpontból is megismerve és elismerve megmaradnánk az Igaz Isten Ővele egységben élő társteremtőinek, azaz, ha tudatosan élvén ezen soha többé nem lépünk túl akkor sem, ha itt látszatra (azaz soha nem igaz valósággal, hanem mindig csak látszatra) magunk is lehetünk az életnek és halálnak egyetlen igaz Ura, vagyis a Legfőbb Isten (is). Sajnos a legtöbb megtestesült szellemi lélek ezt a Legfőbbséget „játssza” el, még, ha csak a testi párkapcsolata, a testi családja, más testi embercsoportja, vagy esetleg már az emberiség egész testi életkörében is ahelyett, hogy végleg befejezvén a „léleköldöklést” visszatérvén az Igaz Istenhez, újra az Ő isteni szeretettel teljes társteremtőjévé lenne már most, azaz még fizikai testben és testtel is élvén.