Maga Isten itt az anyagi világában soha nem a csillogó-villogó külsőségekben, fenséges, csodálatos, szemeket gyönyörködtető formákban, hanem mintegy „rejtekben”, vagyis mindig a kicsinyekben és szerényekben, az igazán szelídekben és alázatosakban mutatkozik meg.
Ebből következően van, hogy a nem hiú, nem gőgös, magával nem hivalkodó, a magát nagy tudásúnak, nagy képességűnek soha nem mutogató, hírnevességre soha nem törekvő, erőszakkal soha nem élő, hanem mindig szelíd és alázatos, ártatlan Jézusban is mindenki, aki akarta látni, láthatta az Atyát, vagyis megismerhette Magát Istent a leghatalmasabb és legerősebb Szellemet, Akiből való a szintén végtelen és határtalan egész teljességével az Ővele egy és azonos, szintén makulátlanul tiszta Lelke, és Aki Isten életnek és halának, a teljes teremtettségnek, és így az egész anyagi világnak is egyetlen és igaz Ura. Mi, megtestesült lelkei Istennek, az Isten Szent, azaz Tiszta Lelkével teljesen és tökéletesen egyező lélekben, Jézusban a Krisztusban tehát láthatjuk az Atyát, és láthatjuk Magát Istent az Isteni Lélekkel teljesen és tökéletesen egyező más lelkekben is, akik is testben jártak (éltek), és járnak ma is közöttünk, csak így a jelen emberi korszaknak vége tájékán már egyre kevesebb számban.
A Mindenható Isten az Ővele egy Szellem mivoltával Jézusnak testi és szellemi lelki mivoltát teljesen átjárta, azaz áthatotta, és így ő Krisztusként lett Isten minden szellemi lénye számára szellemi lelkileg és testileg egyaránt látható Istenné, akiben meg lehet látni a láthatatlan Istent. Jézust a Krisztust, vagyis a szintén makulátlan tisztaságú Isteni Lelket, Istennek Őt megnyilvánító, szellemi minőségű lelki „testét” ezért nem lehet az Atya-Istentől szétválasztani, vagyis azért, mivel Ők teljesen és tökéletesen egyezőek, azaz megbonthatatlanul egyek, teljes egymásbafoglaltságban, teljes és tökéletes egységben vannak. Aki tehát Jézust az anyagi testében látta, vagy akár csak szellemi lelki testben is látja, az az Atya-Istent látja, Akivel Ő szétválaszthatatlanul egy. Ez az Atya-Isten végtelen és határtalan Szeretet (is), vagyis Isten halhatatlan és mérhetetlen Szellemi Szeretetnek, Szellemi Értelemnek, és Szellemi Erőnek szintén megbonthatatlan Egysége Tudatosan, azaz Tudat-formában létezvén is, és nem pedig három, jelen miénkre hasonlító testű személy, azaz három anyagi formalitással (alakisággal) bíró, nagyhatalmú lény egybezárva. Ostobaságra vall az egyetlen Abszolút Személyiséget, az Egy Istent, az Élő Istent három földi személyre hasonlítónak elképzelni, és ezt a hármat egynek tekinteni is. (Istenre tehát még csak Szellemi Lélekként sem lehet úgy tekintenünk, mint itt egy testi személyre tekintünk, még akkor sem, ha a testi személy, a mulandó személy eredetforrásának is Őt, a mindeneknek egyetlen Forrását, Istent tudhatjuk, és ezért, ha Ő úgy akarja, akkor egyidejűleg akár három testi személyen, azaz három emberalakon keresztül is megnyilatkozhat itt a Földön. Jézus emberi alakján keresztül is tehát az Egy, és nem pedig „három személyű” Istenek, az Élő Istennek emberek számára kinyilatkozása történt meg.)
A földi nevét is Istentől kapta Jézus teljesen és tökéletesen tiszta állapotában testet öltött lélekként teljes igaz tudással (is) bírván teljesen tisztában volt azzal is, hogy itt a mulandó valóságban, a hiábavalóságok világában az sem értékes, ami itt „jónak” látszik, mert igazán az értékes, ami állandóan jó, azaz soha nem változik, örökre megmarad tökéletesnek. Az igazán jó ugyanis teljes vétek-, avagy „bűn”-mentességet, végül is azonban teljes hibátlanságot, „igaz tökéletességet” jelent. Az igazán jó lélek tehát az egyedül igazán Jónak nevezhető Istennek csupa tökéletes tulajdonságaival él megtestesülten is, Istenétől más tulajdonságokkal, azaz Istenétől eltérő természettel nem él semmilyen szinten sem. Isten szépnek, jónak teremtette az embert, és mindig ilyennek szeretné látni is. Jó lenne ezzel is mindig tisztában lennünk, és nem pedig helyette is csak még jobban megrontani kellene magunkat a tudatlanságunkban, még, ha ezt a megrontást is csak látszatra tehetjük meg, azaz, ha ez is csak az álmunkban, vagyis az alvásunk során történhet meg velünk. A hibátlan Jézus pontosan ezért hívta fel a figyelmünket arra is, hogy legyünk mindig éberek, többé már ne aludjunk el.
Jézusnak azért kellene a legkiválóbb példának lennie a számunkra, mert Őt Isten a Szellemével való teljes áthatására a Szellemi Lelkével teljesen egyező „Krisztus” mivoltával minden anyagnál és anyaginál erősebbé és magasabbá (hatalmasabbá) vált, és így a jézusi teste a testtudatával egyetemben az eszközévé lett, és ezért tudott Ő a természet minden erejének is parancsolni, ezért álltak azok is mind a rendelkezésére. Jézus a Krisztus azonban ezeket az erőket soha nem a maga személyisége szolgálatába állította, hanem a Legfelsőbb Igazságnak, Istennek a szolgálatába, vagyis semmilyen szinten nem élt vissza a teljhatalmával, az Istentől mérték nélkül kapott hatalmával. Ezért nem értették meg őt a földi emberek, a testi emberek (és főleg nem értették meg a magas testi értelmű főemberek) akiket a testi énjük uralt a testi életfogásával, akik mindig a maguk (és esetleg még a testi érdekcsoportjuk) hasznát és előnyét, vagy ezeket is keresték, és visszaéltek, és visszaélnek ma is a hatalmukkal és erejükkel ezek a gőgössé, és képmutatóvá is lett emberek. (Ők ma, magukat „spirituálisnak” vallva is a testet, az anyagot, újabban pedig az előbbit jelentő „energiát” tekintik az igaz, vagyis örök életnek, és félnek elveszíteni ezt a valójában mulandó „életüket”, képmutatóan azonban nem így beszélnek ezekről sem.)
A legtöbbünk esetében viszont az anyagi lényeg minőség a szellemi lélek (az „Élőből” való „szellemi élet”) mivoltunk képzeletén keresztül különálló lényegnek tűnik fel, és ezért érezzük úgy is, hogy meg kell „küzdenünk” az anyaggal, a „más lényeggel”, le kell azt „győznünk”, valójában azonban meg kell azt haladnunk (túl kell lépnünk rajta, fölé kell kerülnünk, fölé kell növekednünk és erősödnünk), hogy újra azok lehessünk, akik valósággal vagyunk, akik eredetileg vagyunk. Amikor pedig már „le is győztük” az anyagot és anyagit, vagyis amikor azt a teljes egészével uraljuk, azaz újra a tőlünk más minőségnek fölöttes hatalma létállapotban vagyunk, vagyis Istennel tökéletes egységben élünk, akkor ezek a nem örök erők az akaratunk szerint fognak mozogni (élni), vagyis engedelmeskedni fognak nekünk (is), és többé már nem fognak tudni ránk hatni, azaz megszűnnek fölöttes hatalmunknak lenni, kiszabadulunk a képletes fogságukból, visszakerülünk az Istennel egységünkbe. A lényeg tehát az, hogy az anyagnak valamennyi ereje fölött „győzelmet” kell vennünk, és akkor mi is „legyőztük” a világot. Ehhez pedig Isten a Szeretet a Teljes Magával átsugárzásával tisztít, és egyben világosít is meg bennünket, és ezt tette és teszi Jézuson, és tette és teszi az összes többi, szintén Ő küldte szent tanítóján keresztül is. Természetesen majd azt is be fogjuk látni, hogy csak a valóságos szellemi jónak, az abszolút jónak lehet, és kell is „győzedelmeskednie” mindenek fölött, és így az anyag, vagyis minden mulandó, minden halandó minőség fölött is. Jézus is azonban nem csak az emberi lelkek természetén, hanem a világnak természetén is javítani hivatott, vagyis ez utóbbiért is küldetett, amihez a világnak szellemét és lelkét is le kellett „győznie”, azok egységének is fölöttes hatalmává kellett lennie, és lett is Isten akarata szerint.
Mindenkinek azonban, aki Jézus példáját kívánja követni, először is össze kellene hasonlítania a maga szellemi lelki tisztaságát Jézus tisztaságával, mielőtt a lélektársait tanítani kezdené Istenről. Aki ugyanis még homályos tisztaságú, és teljesen nem érti még csak Jézust sem, az nem értheti Istent sem, és így még mindig csak a testi értelmével, vagyis testi életfelfogással beszél az Örök Szellemi Életről, Istenről, és az emberi lélekről is. Az ilyen szellemi lelkek nem látnak bele még csak egyetlen másik szellemi lélekbe se, hanem annak csak a testi mivolta, az anyagi lelke hibáit (a pszichikai egyensúlytalanságát) észlelik, és még csak testileg sem értik meg teljesen. Ők tehát nem isteni értelemmel értik még csak az emberi lelket sem, így pedig Istent sem isteni értelemmel fogják érteni, az Istenétől más értelemmel (a test szintén mulandó értelmével, az itt logikusnak is nevezett anyagi értelemmel) azonban Őt sem tudja felfogni senki sem. (A véges a Végtelent nem lehet képes felfogni.) Az ilyen szellemi lelkek pedig nemhogy a hamis egójuknak, hanem még csak a nyelvüknek urai sem lehetnek, mert még nem ismerik az itt létező szavaknak legmélyebb értelmét, és a valós szellemi megfelelését sem. Aki szellemi lélek viszont tökéletesen uralni tudja a testi elméjét és tudatát, az már újra a halhatatlan lény mivoltát éli meg.
Maga az anyagi értelmű anyagi lelke, az anyagi lényege pedig a „kísértőjeként” is működik a szellemi léleknek, ami „kísértésen”, a hamis egón is tehát úrrá kell lennünk, azon is túlra (és fölé is) kell tennünk magunkat, hogy újra már csak az eredeti lényegi mivoltunkat éljük meg. A Jézus ránk hagyta imában ettől a „gonosztól” (hamistól) mentesítésért, szabadításért is folyton fohászkodunk az Igaz Istenhez. A testi énnek lényegi mivolta ugyanis az embernek nem az Igaz Istenből, hanem az „ellenistenéből” való, és így a hamis énjével azonosuló szellemi lélek az Igazzal ellenkező Istenségéhez tartozik az Igaz Istennek, aki Istensége az egyedül igaz Istennek gőgössé lett, és elkülönült az Igaz Istentől, magát tartván egyetlen és igaz Istennek akar az Igaznak helyébe lépni.
Aki azonban már ott tart, hogy az Isten küldte Jézus a Krisztus, vagy más névvel megtestesült Isteni Lélek tanítását valóságos lélekként mind gyakorolni is törekszik, vagyis szellemi lelkileg meg is cselekszi (éli) az isteni tanítást, azaz, ha inkább már csak lelki cselekedetei vannak, az biztosan feljebb lesz emelve Isten által, akár egészen a Maga tudatos értelmi szintjéig is, és így az, még, ha él a teste is, meg fog szabadulni a földi, vagyis a testi cselekedetektől is. (Anyagilag tehát többé már nem fog cselekedni, hanem csak lelkileg.) Hozzá azonban a testi személyiségünknek az eszközünkké kell válnia, amit viszont csak a teljesen „legyőzésével” tudhatunk megvalósítani. Magunknak pedig természetesen Isten engedelmes „eszközeivé” kell lennünk a cselekvéseihez.
Isten cselekszik ugyanis rajtunk keresztül is, vagyis igazán nem is mi cselekszünk, nem is mi vagyunk a cselekvők, hanem értve és tapasztalva is Őt, Istennek újra a cselekvő „eszközeivé” kell lennünk, ami „eszközséget” is ez esetben már semmiképpen nem testi értelemben kell vennünk (felfognunk), hanem egyszerűen csak tisztában kell vele lennünk, hogy Isten mindig is a Lelke által cselekszik, és, hogy mi Isteni Lélekből való isteni lelkekként szintén erre, és az önmagában láthatatlan Istennek a Szellemnek magunkkal megnyilvánítására lettünk létrehozva.
Ugyanezt az előbbit figyelhetjük azonban meg a testi értelmünk és a testi tudatunk, vagyis a testi tudatos értelem, avagy értelmes tudat esetében is. Szintén az egészével belőle való testtudata által cselekszik ugyanis az önmagában láthatatlan, mozdulatlan értelem, ami anyagi értelmet a belőle való anyagi tudata általi cselekedetei nyilvánítanak meg, vagyis az élő, avagy mozgó tudata teszi a testi értelmet nyilvánvalóvá, azaz láthatóvá, érzékelhetővé. A mi teljességgel anyagtalan esetükben is pedig ez úgy létezhet, hogy előbb van a szellemi értelem, ami magába foglalja a teljes egészével belőle való, azaz egymaga magából „szülte”, és ezért „értelmesnek” nevezhető szellemi tudatát, ami szellemi tudatnak viszont szintén magába kell foglalnia a teljes egész szellemi értelmet, éspedig tudatosan, vagyis a tudatos formában létezvén is, hogy azt a teljes egészével megnyilváníthassa magával a hivatásának megfelelően. (Az isteninek példájára a lényeg tehát a testi tudatos testi értelem esetében is az, hogy a rendületlenül, ámde mindig csak időlegesen fennálló, és nem látható értelmet, az egészével belőle való mozgó, azaz élő, és szintén nem örök fennmaradású tudata teszi láthatóvá, és más testi módokon is érzékelhetővé.)
Itt Jézus is azért fáradozott, hogy a testi ösztönöktől (az állatias ösztönöktől) megszabadulni szándékozó, fájdalmakkal, félelmekkel teli szellemi lelkeket az igaz tudása, az isteni tudása világossága, és példás élete, a követhető cselekedetei által is kivezesse a „börtönükből”, amibe maguk helyezték bele magukat, amiben él igen sokunk még ma is. A legtöbben azonban még mindig túl sötétek vagyunk ahhoz is, hogy az igaz tudásnak világosságát is meglássuk, pedig nélküle nem lehet eljutnunk az annak is egyetlen Forrásához, az Igaz Istenhez. A sötétséghez tartozók még tehát nem tudják elfogadni, hogy Ő, az Egy és Igaz Isten a mi Forrásunk is, közvetlenül Őbelőle, az Igazból valóak vagyunk, és nem pedig a mulandó testnek és mulandó világának fiai (teremtményei) vagyunk.
A maga részéről is igazuló lélek azonban itt a földi életben csak az lehet, akinek isteni megértése (isteni értelemmel értése) van Istenről, magáról, vagy akár csak egy szellemi lélek társáról is, akivel itt személyesen is kapcsolatba kerül. Az ilyen lelkek már szellemileg érzik Istennek javító, igazító, azaz helyreállító munkálkodását magukon, vagyis Istennek a szellemi erejével együtt való beléjük „költözését”, azaz Magával Istennel maguknak fokozatosan eltelését, amivel fogja Ő őket felemelni Magához a halálból az életre, a halhatatlan élet valóságába. Isten nélkül azonban senki nem tudhat feljebb emelkedni, még csak a jelennél finomabb anyagi léttartományokba (a magasabb és erősebb dimenziókba) se, a semmi anyagit magukban nem tartalmazó valóságokba, a mennyei valóságokba felemelkedni pedig Őnélküle egyszerűen lehetetlen az elbukott lelkeinek. Isten azonban a bukott lelkét hagyhatja innen esetleg még az asztrális mennyországig feljutni, viszont onnét a nem tiszta („szeplőfoltokkal” még teli) lelke hamarosan „ki lesz dobva a külső sötétségbe”, vagyis vissza lesz helyezve az anyagi valóságba, vagy szennyfoltjaitól függően egy még annál is alantasabb asztrális valóságba. Az ilyen lélek a legfelsőbb asztrális valóságtól azzal tehát, hogy önerőből, vagy mások ilyen ereje segítségével felhágott (erőszakos módon feljutott) oda, csak még messzibbre fog kerülni, még mélyebbre fog zuhanni a földi, avagy anyagi életnél is, ahonnét kezdheti újra a feljebb jutását, az egyre közelibbre kerülését a teljes tisztaság világához. Azzal is pedig az ilyen mélyre süllyedt léleknek is előbb-utóbb tisztába kell jönnie, hogy csakis Isten kegyelme menthet meg bennünket a belénk, és magunkra vett szennyeződésektől, amik tartanak itt bennünket a mulandó valóságában (a tudatlanságot is jelentő sötétségnek világában) Istennek.
Az alantas létfokozatok legalján létezik azonban egy olyan „pokolian” rossz szint is, ami „feneketlen kútnak” is legmélyére lekerülve a szellemi lélek örökkévalóságoknak tűnő idők elteltéig nem juthat fel a felszínre, a fizikai síkra (nem ölthet magára anyagi testet), és így természetesen a szellemi jónak, az isteni jónak is van egy olyan legmagasabb fokozata, amibe kerülvén a szellemi léleknek szellemmé levén többé már halandó testet magára öltenie nem kell, hanem csak akkor, ha mint tökéletes szellem vállalja, hogy tudatosan is megváltó munkát végezzen, vagyis visszajöjjön szellemi lélekként ide anyagi testben élve segíteni az itt rekedt szellemi lelkeknek az anyagtól és anyagitól megszabadulásukban.
Az pedig, hogy a „mennyek országa”, vagyis Istennek örök világa nem ezen nem örök világtól, a „kettősség” mulandó világától való, azt jelenti, hogy a mennyei létállapot, a legmagasabb és legtisztább létállapot a mulandó valóságtól, a tünékeny világtól teljesen függetlenül létezik. Minden azonban, ami már van, az mind egyben (egy egységben) és egyszerre létezik, olyan pedig, hogy anyagi múlt, anyagi jelen (azaz időbeli most, és időbeli pillanat), és anyagi jövő is, igaz valósággal nem létezik, ezek is mind csak illúziók, ami elképzelteket is meg tudunk élni időlegesen, azaz mindig csak ideiglenesen, mivelhogy mulandó dolgok.
Az egyedül Jó Isten, és az igaz valósága (a „mennyországa”) irányába haladó „szellem és lélek” valódi lényegi egységgel pedig az történik, hogy az testet öltésről testet öltésre egyre magasabb szellemi fokra emelkedik, amivel teremtőjévé is lesz az egyre magasabb szféráknak is. Az így fokról fokra előre haladó szellemi lénynek viszont Isten példájára mindig le is kell hajolnia az alacsonyabbakhoz, hogy azokat is egyre magasabb szférákba, Istenhez egyre közelebb segítse.
Aki azonban még csak elméletileg jut világosságra, az még továbbra sem fogja tudni, hogy mit cselekszik, vagyis, az ilyen szellemi lélek még változatlanul az ellentétszellemek és főjük szerint, vagy szerintük is tesz, és nem pedig már csak az Igaz Isten, és az Ő alkotta élet és szeretet törvényei szerint él. Az ilyen szellemi lelkeknek még javulniuk kell, hogy az isteni kegyelemnek részesei lehessenek, és, hogy azzal már kiszabadulhassanak a tévelygés világából. Jézus az Isteni kegyelemnek is megtestesítőjeként járt (élt) itt a halandó emberi testet magukra öltött szellemi lelkek között, mivel Ő itt Istent a teljes természetével megnyilvánítani hivatott. (Isten hét fő jellemvonásával, és az azokhoz tartozó valamennyi szintén tökéletes tulajdonságával is bírt, Istenétől más jellemvonása pedig nem volt még csak egy sem.)
A jelen korban, a tudás és információ korában, a Jézusban megkapott teljes ismeretnek elméletileg már létezése korában is azonban még mindig ott tartunk, hogy nem csak igen sok tudatos szellemi léleknek, hanem sok tudatos szellemnek is, a Föld levegőterébe lesüllyedt állapotában nincsen helyes fogalma, nincsen helyes megértése sem az Abszolút Jóról, mert itt a Föld terében élve másnak képzelik Őt, mint, Aki és Ami Ő valójában, és így saját erőből már ők sem juthatnak el Istennek a szemtől szembe meglátására, és az Őt az egész Teljességével egyetemben látásra sem, hanem ők is csak sejtvén érezhetik, hogy létezik ez a mindenek feletti, egyetlen, felülmúlhatatlan, végtelen és határtalan Szellemi Hatalom és Erő, Aki az ő Forrásuk is, Akinek függőségében léteznek és élnek, illetve élünk valamennyien. Mi viszont, most itt a Földön élő tudatos szellemi lelkek, ha a teljes figyelmünket már csak Jézusra a „Krisztusra”, az Isteni Lélekre összpontosítjuk, akkor megláthatjuk, megismerhetjük, és meg is érthetjük Őbenne Istent egyetemben az Ő egész Teljességével, ami teljes ismeret fogja az innét végérvénnyel megszabadulásunkat, avagy „megváltásunkat” is jelenteni. (Általa, vagyis végül is az Isteni Lélek által nyerjük ugyanis vissza az örök életünket, amit a mulandó testünkkel azonosulásunkkal vesztettünk el.)
