Mi, isteni lelkek az egós tudatállapotból, a kettős lényegűségből addig nem fogunk felébredni, míg itt minden Istentől valóan létező élőlénynek meg nem fogjuk engedni, hogy úgy legyenek, ahogyan vannak, vagyis, míg azokba semmilyen szinten nem folyunk, nem avatkozunk bele,
azaz nem „csinálunk” belőlük mást, nem teszünk velük olyat, hogy azok mások legyenek tőle, hanem elfogadjuk őket, amint vannak. Velük kapcsolatban csak annyit tehetünk, hogy amennyiben kérik és engedik, csak segítően, előrevivően hatunk rájuk. Ami pedig itt a jelen időben történik, annak is soha nem ellenállnunk kellene, mert az csak benne fog tartani bennünket a mulandó jelenségvilágban, és a testi korlátozottságban is, vagyis így csak később fogunk végleges jelleggel visszakerülni az időtlenségbe, a teljes időnélküliség teljesen szabad létállapotába. A legfőbb bajunk azonban annak „köszönhető”, hogy egymással ellentétes erőket is bevettünk a közvetlen isteni magunkba, vagyis az itteni jó és rossz erőkkel is élünk, ellentétpárokkal is gondolkodunk, azaz kettős lényegiséggel élünk. Ezért tesszük az előbbi nem helyeset is, és ezért nem tudunk felébredni sem, míg ki nem tisztulunk belőle, míg meg nem szabadulunk a kettős gondolkodásunktól, a kettős lényegiségünktől.
Valójában aki teljesen felébredni, felvilágosulni akar, azaz valós szellemi felismerésekhez, megértésekhez akar jutni, aki tehát valóban meg akar világosodni (teljesen megtisztulni akar), az még csak az itt „ego” nevet kapott testi énjén keresztül is csak arra juthat el, hogy az is mi, valóságos szellemi lelkek vagyunk, akik soha nem alszanak, teljesen éberek, teljesen világosak (tiszták), mindent ismernek, azaz teljes és igaz tudással bírnak, és az előbbi nem örök dolgokat is mint az alvás, és belőle felébredés is, csak a szellemi képzeletükben „pergetik” le, miként itt egy játékfilmet pörgetnek le az itt létező mozikban egy fehér vászon-, vagy fehér falfelületre. Ha viszont önszántunkból, azaz önakaratunkból egyszer már „belementünk”, azaz bele is éltük magunkat ebbe a képzelgésbe, ebbe a „mulandó élet” élet-játékba, akkor egészen a végig el is kell játszanunk az egész darabot, vagyis teljesítenünk is kell a játékban magunkra vállalt szerepünket. (Egyszer tehát képletesen meg kell halnunk, és egyszer pedig „feltámadnunk” kell ebből a képletes halálból.) Végleg „kiszállni” azonban a jelen élet játékból nem is olyan egyszerű dolog, keményen meg kell érte dolgoznunk, rengeteget kell foglalkoznunk magunknak is a valóságos önazonosságunk teljesen tisztába tételével, vagyis a teljes és tökéletes teljes megtisztításával, amivel lehet csak végérvénnyel „kiszállnunk” a „játékfilmből”, ami tehát az igaz valósággal soha nem létező mulandó életünkről szól.
Az előbbi teljes ébersége és világossága mellett a teljes szabadsága is viszont az emberi léleknek mindig csak az itt „Szellem és Igazság”-nak is nevezhető Istenben lehet. Amikor ugyanis az ember Istentől elhatárolódott állapotban van, vagyis egós tudatállapotban és egós tudatállapottal él, elveszíti a teljes szabadságát, az Istenével egyező szabadságát (is). Újra szabad az Istennel egy Lélekből való lélek csak azzal lehet, ha többé már nem a saját magát, vagyis nem az egóját helyezi a középpontba Isten helyébe, mert azonosulván a közvetlen isteni magából való testi énjével azt fogja Istennek tekinteni, és attól fogva csak az egójának fog engedelmeskedni, az Igaz Istennek pedig nem, azaz Őneki a hamis egója szerint mindig az ellenére fog tenni. Azonban ameddig az igaz lényegi mivolt ezt teszi, folyton szenvedni is fog, és ezzel „öli”, azaz rombolja is magát, mintsem az Istennel egységét visszanyerni fogja, amire kellene jutnia már bizony a jelen földi életében.
Az ego az emberi elme lényegeként belőle alkotva jön létre, és annak, valamint a testnek vezérlő központja lesz, ami finomanyagi elme magába foglalt ismétlődő testi gondolatokból fog felépülni és állni, amik, mivel szintén anyagiak, avagy tárgyiak, a mozgásukkal zajt is keltenek. Nekünk, szellemi lelkeknek viszont az igaz lényegi mivoltunk, és igaz lényegi természetünk, a természetességünk is közvetlenül a „Tökéletes Csendnek” is nevezhető, Tudatosan is létező Igaz Istenből, a Szellemből való „szellemi csend” (Szellemből való, és ezért „szellemi” lélek), vagyis szintén „néma” (zajtalan) szellemi élettel teli szellemi tudatként, és szellem természettel élünk. Mi, önmagunkban Istenhez a Szellemhez hasonlóan láthatatlan szellemi lelkek („élő lelkek”, avagy élő szellemi tudatok) az előbbi emberi mivoltunkon, a nem örök képmásunkon keresztül nyilvánulhatunk itt meg. A magában semmi anyagot és anyagit nem tartalmazó tudatos szellemi tudat mivoltunk is eredendően tehát egy mindig csendes, nyugodt, szelíd, és békés lény, vagyis az igazi „csend” a természetes létállapota, amibe a semmibe nem beavatkozás, nem belefolyás, a mindent úgy elfogadás, ahogyan van is beletartozik. Önmagában ezt a „csendet” sem lehet testi fülekkel hallani, hanem csak „szellemi füllel”, azaz csak abszolút érzékkel, ami abszolút érzékelési képesség is maga a tudatos szellemi lélek, avagy isteni tudat, aki valósággal vagyunk. Isten tehát szellemi, azaz isteni élettel telített néma létező Csendként, és csak szintén végtelen és határtalan néma Lét-Csendként is felfogható, és Ő erről, és az előbbiekről bennünket felvilágosítani is küld ide közénk anyagi testbe öltözötten is teljesen és tökéletesen tiszta lelkeket, hogy végre már abbahagyjuk az állandó zajongást, ami zajt keltést egós tudatosságokként élve magunk is végzünk.
A mai „spirituális tanítók” legtöbbje azonban, ellentétben az előbbi igaz tanítókkal egyáltalán nem a Tökéletes Csendben Ővele egységben élésben megmaradásra vezeti rá, hanem tárgyi gyakorlati módszerekkel próbálja a tanítványait beleerőltetni a legújabb itteni „izmusba”, az egók alkotta „spiritualizmusba”, és ez többnyire sikerül is nekik nagy számokban is, amit a tanítványoktól kért és kapott „lájkok” is bizonyítanak, mivel a legtöbb ilyen „spirituális tanító” a világhálón, és egyéb más médiákon keresztül is jelen van, és úgy is anyagiakat profitálva belőlük terjeszti, népszerűsíti a tanait, és mellette mutogatja a testi magát is a hiúságának megfelelően. Ők azonban még csak mutogatják magukat már teljesen megvilágosodottnak is, vagyis ezek a „tanítók”, „jógik”, „guruk”, és „mesterek” még csak tettetik, hogy ők már teljesen és tökéletesen tiszta, és az Igaz Istennel már egyesült lelkek. Az ugyanis, hogy ők még nem igazak, nem Igaz Isteniek, abból is egész egyszerűen megállapítható, hogy maguk még csak finom anyagiból durva anyagit előállítani sem képesek, vagyis a legtöbbjükkel még csak okkult képességekkel sem rendelkeznek, nemhogy már teljesen az anyag fölé felemelkedtek volna, azaz már meghaladták volna az anyagi egészet, és azt uralnák is. Ők inkább tehát még csak „ego-mesterek”, és így „test-mestereknek”, vagy „forma mestereknek” is nevezhetők, akik még változatlanul, azaz továbbra is az Igaz Isten ellen fellázadt, az Ő helyébe lépni szándékozó „forma szelleméhez” tartozók, szerinte jóval inkább élők (cselekvők), mintsem már csak az Igaz Isten, az egyetlen Legfőbb és Leghatalmasabb Szellem szerint.
Ahogyan azonban a valóságos magunk helyett a hamis egónkat fejlesztjük, növesztjük, úgy egyre fog nőni az elkülönültség érzetünk is az Igaz Istentől, és az embertársainktól is. Így leszünk aztán már mindennel egyre elégedetlenebbek is, amivel viszont magunk leszünk elégtelenek, vagyis elveszítjük az eredeti teljességünket, a tökéletességünket, amiért majd, és mintegy már újra is, beteljesednünk is kell. (A „töredékessé” lett lényegi mivoltunknak újra teljes egésszé kell lennie.) Így kezdünk el sok mindentől félni is, legfőképpen pedig az itt a „kettősség” világában létező haláltól, amitől a legtöbben még mindig félünk, mert nem tudjuk, nem vagyunk tisztában vele, hogy az csak az egónk, és a többi anyagi élőlény és anyagi minőség számára létezik, a mi örök fennállású számunkra pedig soha, vagyis mi, „ember” nevet kapott isteni lelkek bizony, sohasem halunk meg. Innen az előbbiekből van aztán már az is, hogy a legtöbb ember még csak azzal sincsen tisztában, hogy valójában ki is mi is ő. (Ma a testi emberek által is „tudás korának” titulált korban alig találni olyan embert, aki teljesen ismeri magát, és így már az Igaz Istent is ismeri teljesen is.)
Az elképzelt mulandó önazonosságunk, a hamis egónk állandóan az isteni tudat mivoltunk központjaként, irányítójaként tünteti fel magát, mivel Isten helyett, azaz még jelenleg is vele vagyunk azonosulásban, ami egót ezért mostanra, és nem csak az egyre több tárgyi tudásnak, hanem a magukkal hivalkodni sem rest „spirituális” tanítóinknak is „köszönhetően”, szuper és hiper egóvá sikerült fejlesztenünk. Ha azonban ezzel a hamis énünkkel való azonosulásunkat megszüntetjük, vagyis egocentrikusságunk helyett mintegy újra Igaz Isten központúak, és Isten által irányítottak is leszünk, akkor már csak Isten szerintiek lesznek a szándékaink, gondolataink, szavaink, és a cselekedeteink is, a hamis egónkat pedig, míg még létezik, ameddig vissza nem olvad a forrásába, az eszközünkként használhatjuk az Isten szerinti cselekedeteinkhez.
Az isteni tudat mivoltunk mintegy kifordult tehát magából a külvilág, a nem igaz valóság felé, és mindez az „álmában” (álomszerű létállapotában) történik meg vele, ami „alvásából” kellene neki most már felébrednie, hogy újra az legyen, aki ő valósággal. Ez az isteni tudat valójában tehát az álmában folytatja a valóságos maga keresésével Isten keresését is, és az Istent magában megtalálásával lesz meg a teljes felébredése, és a teljes megvilágosodása is. A megvilágosodásunk is pedig annyi, hogy teljesen felébredten (azaz más igazságról többé már semennyit nem képzelegve) újra tapasztaljuk (megéljük), hogy teljesen és tökéletesen tiszták, és teljes egészek is vagyunk, vagyis teljesen olyanok vagyunk, mint amilyen Isten, Akivel ez esetben mintegy már újra is tökéletes egységben fogunk élni.
Önmagában isteni tudatnak lenni azonban nem egy tevékenység állapot, azt nem lehet „megcsinálni” avagy „megtenni”. Az ugyanis az örök létezés és élés állapotnak szakadatlan megélése, azaz állandó tapasztalása (anyagtalan szellemileg érzése), és ezt csak állandóan tapasztalni, vagyis isteni tudatnak csakis lenni lehet. Isteni tudatnak lenni tehát annyi, mint örök jelleggel létezni és élni. Ezt nem lehet „elérni” még csak vezetett, vagy nem vezetett „meditációval” sem, amit se lehet csinálni, amit sem megcselekedni kell, mivel a meditatív létállapot is a természetességünk. (Ki kellene gyógyulnunk a „meditálással” kapcsolatos félreértelmezéseinkből is, mert még csak „kontemplációval”, azaz összpontosított megfigyeléssel sem lehet „elérnünk” azt, aminek csakis lennünk lehet.)
Ez a tökéletes isteni tudat (a tökéletesen tiszta, és tisztán szellemi minőségű „Vagyokból” való „vagyok”) könnyűszerrel átlát a megjelent, avagy megnyilvánult dolgokon, vagyis átlát az egész jelenségvilágon is, és ő minden dologban, az örök és mulandó dolgokban is azt látja, amik azok valójában, amik mind az Örökkévaló Tiszta Tudatosságból, Istenből és Istentől valók, Akit és Amit az elébb írt teljes és tökéletes, végtelen és határtalan (azaz nem anyagi) Csendnek is felfoghatunk.
Amennyiben pedig befogadjuk a valóságos magunkba a Valóságos Istent, a legfontosabb aspektusában „Szeretetnek” is nevezhető Legfelsőbb és Legfőbb Lényt és Lényeget, akkor Ő át fog hatolni a testi történetünk vastag falán, ami bennünket Őtőle előtte még elválasztott, és a Teljes, avagy Tökéletes Szeretet mivoltával átjár, átölel, és körül is vesz bennünket. Ő ugyanis így szeret bennünket, emberi lelkeit is, és ezért mondja azt, hogy mi is így szeressünk mindenkit és mindent. Ez a soha el nem múló szeretet tehát a legbelülről, Istentől a Szellemtől fakad, és belülről kifelé áramlik, vagy pedig árad szintén szakadatlanul és végtelenül. Ez a szeretet tehát soha nem itt kívül a jelenségvilágban terem, és nem is csak az itt jónak bizonyuló testi személyre fejti ki a hatását, hanem ugyanúgy, ugyanazon erővel az itt rossznak bizonyuló testi személyre is, vagyis nem úgy tesz, mint azt itt a testi szeretet, a nem örök fennállású „ragaszkodás”, a nem igaz szeretet teszi.
Azt az Istenével egységben élő önmagunkat kellene valóságos magunkként, éspedig nem testileg érzékelnünk, ami örök fennállású magunk nem egy mulandó én-gondolat, és nem is egy más dolog, hanem tisztán szellemi valóság, avagy igazság, azaz testi szemekkel nem látható, testtudattal nem elképzelhető Jelen Valóság maga is, azaz maga is az Isten. A szellemi lélek mivoltunk, az isteni önazonosságunk, a lényegi mivoltunk valójában tehát testi szemekkel láthatatlan isteni jelenlét is, mivel általunk is a Szellemi Lét és Élet van mindenütt jelen, még ott is, ahol mi a testi szemeinkkel semmit nem látunk, és még azon, vagyis a semmin is túl is. Nos, ha ezt az egyetlen és igaz (örök) Jelen Valóságot testi érzékek nélkül érzékeljük, azaz igaz tapasztalatunk van róla, akkor vagyunk magunk is ez a mindenütt jelen levő Lét és Élet, akkor nem vagyunk ego tudatosságban, és akkor látjuk tisztán, hogy ebben a testi szemekkel láthatatlan, kézzel, mint az itteni tér, vagy testi gondolat is, megfoghatatlan, tisztán szellemi minőségű Valaki és Valamiben történik az is minden, ami a Belé teremtett anyagi valóságban is történik. Ha pedig ezt már látjuk, akkor azt is látjuk, hogy az összes magunkról alkotott testi elképzelésünk is csak a mulandó testi elménkben létező, szintén mulandó énkép, ami gondolati énbe (is) mi belelátni, és rajta átlátni is képesek vagyunk, ha nem azonosulunk vele, és így már az egész mulandó testi rendszerünkkel, és világával sem. Amikor viszont nem képzeljük, hogy van mulandó testünk, akkor az nem is létezik az egész világával egyetemben, magunk viszont továbbra is létezünk, változatlanul azok az örök „vagyokok” vagyunk, akik a képzelgéseink előtt voltunk, aki Istennel egységben élő lényekben a mulandó test és világa képzelten még létezett.
Ezt az Istené hasonlatosságára láthatatlan magunkat viszont itt, az elképzelt valóságban szavak és tettek révén meg tudhatjuk a testünk által nyilvánítani. Mindig is tehát a lényünk alapvető lényegiségét, a lényegi magunkat lehet, és kell is itt megnyilvánítanunk, mivel az már meg van valósítva öröknek Isten által, Akitől közvetlenül valók vagyunk. Itt, Isten mulandó valóságában tehát a már megvalósított magunkat kellene „megvalósítanunk”, vagyis a láthatatlan mivoltából nyilvánvalóvá tennünk, azaz láthatónak megnyilvánítanunk kellene az Istené hasonlatosságára önmagában láthatatlan valóságos magunkat, amit itt megtestesülten szavak és tettek, valamint még a viselkedésünk által tudhatunk megtenni. A legtöbbünk azonban itt abba a hibába is bele van még esve, hogy a lénye alapvető lényegiségét akarja megvalósítani, és ezért fűhöz-fához eljár megtanulni az „önmegvalósítását”, ami neki nem is csak szellemileg van már meg, hanem éppen úgy már a testi önmagavalója is meg van valósítva, csak az utóbbi nem örök fennállásúra lett megvalósítva, és így, hogy már mindkettő megteremtve (azaz létrehozva) van, mindkettőnek inkább csak a fejlesztéséről, növesztéséről lehetne szó, és nem pedig bármelyiknek is létezése megvalósításáról.
Az innen a mulandó életből megszabadulásunkhoz, vagyis a teljességgel anyagtalan szellemi életbe visszajutásunkhoz azonban mindenki számára létezik egy „átmenet”, amit még nem sokan tudnak véghezvinni, mert nem is értik, hogy mi ez átmenet, avagy átfordulás („pálfordulás”), igazán nem értik miről is van szó. Ez ugyanis a jelen világitól elfordulva, hozzá többé nem kötődve, és azt el is hagyva, egy tudatos összekapcsolódása a valóságos magunknak, az igaz önazonosságunknak Isten Önazonosságával, ami tehát a magunk részéről is történik a minden erőnkkel erre törekvésünkkel. Ez a teljes egybekapcsolódásunk Istennel, Akitől előtte még a részünkről elkülönültségben éltünk, vagyis a testi önazonosságunk felé voltunk fordulva, és azzal azonosulva éltünk vele egységben az Isten helyett. A jelen életünkbe, az anyagi életünkbe kapaszkodást, a hozzá kötődésünket feladva, azaz azt teljesen elengedve és elhagyva, és az ellenkező irányba fordulásunkkal (az anyagi világnak teljesen hátat fordításunkkal) történik tehát meg ez az „átmenet”, illetve visszamenet (visszalépés) az eredeti magunkba, általa pedig Istenbe, és egyben az eredetvalóságunkba, a teljes tisztaság tisztán szellemi minőségű világába, az örökkévalóságba is.
Ez az előbbi változás azonban egyéni szinten mindig az érettségi foknak megfelelően fog megtörténni, ami szintet csak maga tudhatja magának az isteni lélek Isten segítségét (erejét) hozzá kérve, és igénybe is véve kifejleszteni, vagyis ezt mások nem, hanem csak Maga Isten tudja biztosítani, azaz megadni neki. Egyetlen Istentől még más szellemi lélek nem adhatja tehát meg neki, azaz nem teheti, és nem is technikázhatja belé a megfelelő érettséget, és fel sem emelheti oda magával, ahová csak Isten, vagy az Ővele teljesen egyező lelke emelheti. (Az Istentől nem más, hanem Ővele teljesen egyező tisztaságú lelkén keresztül is azonban Maga Isten lényegíti át az Őfelé teljesen visszafordult, és Őhozzá visszatérni törekvő, hozzá tehát már eléggé érett lelkét.)
Valójában tehát egy átlényegülésnek, egy átszellemülésnek kellene velünk megtörténnie, ugyanis a jelen legalacsonyabb testi lényeggel való azonosulásunkból a legmagasabb Lényeggé kellene átlényegülnünk, avagy átalakulnunk. A testi természetünkből, amivel és a testi énünkkel való téves azonosulásunkból kellene tehát újra isteni természetűvé, és isteni önazonosságúvá lennünk. A legtöbben azonban az előbbi helyett még mindig a tökéletlen önazonosságunkat, a mulandó elme és tudat mivoltot éljük meg, azon keresztül látunk és tapasztalunk mindent, ami anyag és anyagi, ami nem örök egység által viszont a valós szellemi nem látható, nem tapasztalható. Itt erre a véges testi elménkre pedig három fő erő hat, és ezek az anyagi jóság ereje, a szenvedélyből mozgás(cselekvés) ereje, és a tudatlanságból, a „sötétségből”, a nem igaz tudásból való cselekvések ereje. Mindig azonban csak a testi elménkkel azonosultan hathatnak ránk, isteni tudatokra is ezek a nem örök erők.
Amit pedig itt a hamis egónk értékesnek tart, az mind a félelemalapú gondolkodásán, és az elkülönültségben élésén, a többitől elszigetelten élésén alapul. Az előbbiektől van folyton áldozat szerepben, másokat hibáztató szerepben is, és ezért van a másokat irányítani, kontrollálni, manipulálni, kihasználni, másokon hatalmaskodni akarása, és a másikaknak eléje és föléje kerülni akarása, a mindenkivel versengeni akarása is. Aki tehát itt ezeknek akár csak egyikével is él, az még mindig az egója, a nem örök testi énje szerint él, és nem pedig az egyetlen Örök Isten szerint, mint neki is kellene. A hamis ego pedig mindig csak azokat a gondolat, vallási, és hitrendszereket alkalmazza és szorgalmazza, amik az egymástól elválasztódást, a külön élést, az egyedileg élést szolgálják, amik a különváltságon (megosztottságon) és annak fenntartásán dolgoznak, amik az itt különféle „izmusoknak” nevezettek is. Ilyen itteni alkotmány a „katolicizmus”, és bizony, ilyen a „spiritizmus” is, és ez utóbbi sem az Igaz Istennek vallása, hanem az anyagi emberé, a testi emberé. Ezek azonban a többségükben morális értékűek, viszont az értékrendjük inkább hasonlít az állati, vagyis a csak az anyagi testtel kapcsolatos értékrendhez, mintsem az isteni értékrendhez. Ezek ezért az isteni értékrenddel szinte kivétel nélkül ellentétesek, és nem is csak egy vagy két vonatkozásban, hanem többnyire, mivel inkább csak a test érdekein alapulnak. Ellentétesek ugyanis az isteni igazsággal, és igazságossággal, ellentétesek a teljes egységgel, a teljes harmóniában létező egységgel is, ellentétesek a teljes szabadsággal is, éspedig a teljes egész létezés, és benne minden lény számára is, valamint ellentétesek a szintén igaz (azaz örök) béke és békesség vonatkozásában, és még mindezen értékeknek itt is megnyilvánítása vonatkozásában is.
Mindezen előbbi pedig azért van még mindig így, mert az emberek legtöbbjének a létük és lényük alapvető Lényegiségéről még semmi, vagy pedig igen kevés tudomásuk van, és így nincsen tapasztalati tudásuk sem. Ezért aztán az marad nekik, hogy továbbra is inkább élnek a nem igaz egójuk szerint, mintsem csak Isten szerint, ahogyan az eredetitől más valóságokban ideiglenesen élvén is kellene. Aki azonban már Tudatában van az Igazságnak, az tisztában van vele, hogy a Tudatos Szellem Maga az Örök Szeretet, a színtiszta Lét, Élet, Igazság, Szabadság, Béke, és, hogy Őneki ez a természetessége, és ezek egyben a legfőbb értékei is, és tisztán tudja azt is, hogy ezért nekünk, az egész teljességünkkel Őbelőle való tudatoknak is ezekkel az isteni értékekkel kell élnünk, és nem szabadna helyettük az egónk, a hamis énünk értékeivel élnünk.
A valóságos lényünk tehát maga is a halhatatlan Igazság és Élet, és ezért e lényegi mivoltunk teljesen ébrenlét állapotában nem úgy látjuk a dolgokat, mint a fizikai szemek, hanem átlátunk a dolgok megjelenésén, és így azt látjuk mindenben, ami az valójában, avagy ami az valósággal, és teljesen tisztában vagyunk vele, és tapasztaljuk is, hogy minden dolog az Istennel egységben élő tőlünk és belőlünk (is) származik, amiket most megnyilvánultan is látunk. Megéljük tehát, hogy azok is mi vagyunk, és így megvan a szintén szellemileg megélt (tapasztalt) Teljesség érzetünk is.(Egész egyszerűen azt érezzük, hogy amiket itt a testi szemeinken keresztül is láthatunk, azok is mind magunk vagyunk.)
Azon azonban, hogy valósággal ki és mi vagyunk, soha nem a testünkkel, vagyis nem a testi elménkkel kell gondolkodnunk, nem a testi elménkkel kell azt analizálnunk, és róla egy szintén anyagi gondolati képet alkotnunk, és azt összehasonlítanunk másik testi emberek ugyanolyan vagy hasonló megállapításaival, mert ez mindig csak még további testi elménkben való testi gondolkozáshoz fog vezetni, ami nem örök elménkből kellene kiemelkednünk, és aztán már „kiszállnunk” is belőle. Csakis ugyanis ezzel fogunk tudni végleg kilépni a mulandó teremtményiségből, az álomállapotunkból.
Az isteniségünkre rájövésünk, avagy ráébredésünk, vagyis a valódi önazonosságunkba visszakerülésünk csak tehát azzal történhet , és történik is meg, amikor tapasztalatilag, vagyis gyakorlatilag is tisztába jövünk, illetve leszünk vele, hogy mi nem a testi elme, nem a testtudat, és nem is a testi én vagyunk, hanem „az”, akiben és aki által ezek egysége is a gondolataival és érzelmeivel egyetemben előállnak, azaz megjelennek (felmerülnek), és aztán pedig időre rá el is tűnnek, mint ahogyan ez a testnek mélyalvásakor is van. Ezt világosan észleve vagyunk a valóságos magunknál (az igaz önazonosságunknál), és az eredeti érzékelési képességünknél is, vagyis ilyenkor érzünk és észlelünk mindent helyesen.
Itt a Földön pedig mindenkinek annyi az életideje, hogy az alatt el tudhasson jutni a teljes felébredésre, vagyis, hogy még testben is élve újra annak tudjon lenni, aki ő valójában, azaz, hogy ezt szellemileg megélni (tapasztalni) is tudja, mert ezzel fog tudni visszajutni az eredete igaz valóságába, a kiindulópontjába. Amikor pedig még testtel is élvén már mintegy újra is „otthon” vagyunk, és ezt szellemileg tapasztaljuk is, és e tapasztalatban megállapodottak is vagyunk (szellemileg állandóan érezzük is, éspedig egyetemben az Istennel egységben élésünk érzetével) akkor vagyunk teljesen megszabadulva az előtte még létező egós tudatállapotunktól, akkor szűnik meg a kettős lényegiségünk, azaz vagyunk újra már csak Istennel a Legfőbb Lényeggel egylényegűek, azaz egyek.
