Az igazi örömünk és boldogságunk az igaz szeretettel teljesen áthatott érzéseinktől és gondolatainktól is van, amiből is már be lehet látnunk, hogy az egyedüli boldogítója (avagy „üdvözítője”) is mindenkinek az isteni szeretet, vagyis végül is Maga a szeretetteljesen érző, gondolkodó, és cselekvő Isten, az Élő Isten,
Aki nem más, mint egészével Magából a Létből való, és ezért Ővele egy és szintén színtiszta, és tisztán szellemi minőségű élő Lét, Aki egyszerűen csak „Élő”-nek is nevezhető. (Az „Élet” szavunk lényegi jelentése tehát az „élő”, azaz mozgó, eleven, tevékeny, és esetleg még megélemedettnek mondható Lét, és a „létel” szó is egyben jelenti a „lenni”-t és „élni”-t, vagyis a „Vanságot” és „Vagyokságot”, a Létet és Életet.) Sajnos azonban, még mindig nagyon kevesen vagyunk képesek elfogadni, hogy még csak az Igaz Istenéből való valódi boldogságunk, az örök boldogságunk is soha nem magunkon (az „élő lélek”, avagy „élő szellemi élet-tudat” mivoltunkon) kívül levő feltételek teljesítésével van, nem az által lesz itt élvén is meg. Ha ugyanis azt külső feltételektől tesszük függővé, akkor éppen, hogy boldogtalanok leszünk. Az üdvösség ugyanis a szellemi léleknek természete, és így még csak semmiféle vágytól sem függ a szellemi lélek boldogsága, ahogyan semmi tárgyi dologtól, még csak tárgyi gondolattól, testi érzéstől sem függhet. Akik viszont itt mindig csak a maguk boldogságát, és esetleg még az érdekkörükbe tartozók boldogságát keresik, azok ezt azért teszik, mert valóságos lelkileg boldogtalanok, elvesztették az örök boldogságukat, és az Istenével szintén egyező teljes szabadságukat is.
Az emberi léleknek azonban már csak attól is boldognak kellene lennie, hogy közvetlenül Istenből valóan végtelen az élete, hogy örökké csak él, és így a halál valósággal még csak meg sem érintheti. A szintén múlhatatlan örömének is az örök élete végett kellene lennie, és itt a Földön élvén is minden nap ennek kellene örülnie, minden itt eltöltött napjának ünnepnapnak kellene lennie. (Istent, és ezt az Őtőle való örök életét kellene tehát minden nap ünnepelnie, és nem pedig helyette a teste születésnapját és névnapját, meg egyéb más anyagi élettel, mulandó élettel, a teste életével kapcsolatos maga kiötlötte „ünnepnapokat”. Csak a testnek fiai dicsőítik, ünneplik folyton a testet, az Igaz Istennek fiai ilyet nem tesznek.) Teljes és örömteli életet kellene élnie tehát a léleknek itt is, és azt kellene élnie a „kettősség” mulandó világát, a jelen világ egészét elhagyva is.
A tökéletesen boldogságteli és örömteli létállapot a minden aggodalomtól is teljesen mentes színtiszta, kezdettelen, végtelen, és határtalan létezés és élés tisztán érzete. Isten első bennünket itt megérintésére, és az azt követő megérintéseire is, tölt el ilyen mérhetetlen öröm és boldogság bennünket, és, ahogyan a hatására fejlődünk (előre halad a növekedésünk), fogunk egyre jobban kinyílni, és szétterjedni is az egész világegyetemben, és aztán már azon túlra is, vagyis Istennek végtelen és határtalan mivoltával egyező „mértékűre” fogunk kitárulkozni, avagy „kitágulni”. Istennek mintegy a földből felnövekvő, és Maga Isten "locsolgatására" teljesen kinyíló ragyogó „virágszálaként” akkorára kell tehát kinyílnunk, avagy kitágulnunk, hogy befogadni tudjuk magunkba Istent, és a szintén Őt jelentő végtelen és határtalan nagy egészet, vagyis az egész Teljességet, az Ővele egy Teljesség mivoltát is.
A teljes üdvösséget pedig igazán akkor éljük meg, amikor a lélek mivoltunk egyesül a szellem mivoltunkkal, és az pedig a létező Leghatalmasabb Szellemmel, Aki és Ami Legfőbb Lényeg viszont a jelen testünkben élvén felfoghatatlan a számunkra.
Az Igaz Isteni lélek tehát az, aki mindig és mindenütt „jól” érzi magát, vagyis aki nem csak isteninek tudja, hanem szintén szellemileg annak érzi is magát, és így már csak az isteni érzelmei szerint él itt is, és nem pedig helyette a teste múló és változó érzelmei szerint.
Az előbbihez viszont teljes uralommal kell bírnunk a világi, vagyis a testi érzelmeink felett, és az egész szintén mulandó testi rendszerünk felett is. A rendszeres valóságos lelki önvizsgálat is a fejlődésünk, avagy felnövekedésünk legjobb módszerei közé tartozik. Az önszabályzó képesség, az önfegyelem, avagy önuralom is tehát nagy fontossággal bír a szellemi előrehaladásunkban. A testén, és pszichéjén (az anyagi lelkén) keresztül azonban egy szellemi lélek sem fog örök boldogságra jutni, és nem lesz még csak teljes egészre kiegyenlítettség (beteljesedettség) érzete sem, mert ezeket csakis a szellemi lelki érzelmi világában, az örök fennállású lelki valóságban élve érzékelheti, az igaz valóságtól elhatárolódva pedig nem.
Nekünk, szellemi lelkeknek azonban tudnunk kellene, hogy olyan gondolataink és érzelmeink vannak, amiket itt használatos anyagi szavakkal képtelenség kifejezni, mivel az itt használatos gondolatok és érzések mulandóak, és változékonyak is. Valójában ezek az eredeti teremtő erejű gondolataink és érzelmeink alakítják mind a szellemi lelki, és mind az anyagi valóságunkat is. A legtöbb isteni lélek azonban itt élvén a maga nem anyagi érzéseire nem figyelve, azokat figyelmen kívül hagyva csak a teste szintén mulandó és változó érzéseit ismeri, és ezért leginkább csak szerintük él.
Nekünk viszont nem az előbbi szerint, vagyis nem a mulandó test életét, hanem itt is „Egyszerű” (az Egy Isten, az Élő Isten, az Örök Isten szerinti) életet kellene élnünk emelt gondolkodással, vagyis nem anyagi, nem testi, hanem isteni gondolkodással. Amilyen magasra emelt ugyanis a gondolkodásunk, éppen olyan boldogok is leszünk. Miért ne emelnénk akkor azt magunk is olyan magasra, mint amilyen magas Istené, hogy Istenével egyező boldogságúak is legyünk, vagyis itt élvén is elmondhatatlanul boldogok, és ugyanolyan örömteljesek is.
Az összes nem nemes (azaz anyagi, mulandó) gondolatunkat és érzéseinket át kellene tehát nemesítenünk (szellemi lelkivé, múlhatatlanokká teremtenünk kellene őket), és teljesen lemondani tudnunk kellene minden anyagról és anyagiról, és vele egyben az önző énünk, a testi énünk szolgálatáról is, és már csak Istent kellene minden szándékunkkal, érzésünkkel, gondolatunkkal, szavunkkal, és tettünkkel szolgálnunk, azaz mindent már csak Isten szerint kellene tennünk, és nem pedig a testünk szerint, mint a legtöbben még mindig tesszük, még a magukat már kész „spirituálisoknak” mutogató, „szélesen” mosolygó emberek is.
Pedig ma már minden szellemi gondolatunkról és érzésünkről az is tudható, hogy igazán azok változtathatnak a jelen földi valóságon, és minden ettől más valóságokon is. Ez a szellemi teremtő tevékenységünk ugyanakkor teljesen szabad is, nincsen semmivel sem korlátozva. Teljesen és tökéletesen tisztán teljes gondolati összpontosítással minden anyagi képet időtlen gyorsasággal is megváltoztatnunk lehet, mivel az eredeti létállapotában erre, és minden újnak teremtésére is képes az emberi lélek. Ennek a makulátlanul tiszta szellemi életnek ugyanakkor természete az örökös fejlődés, és örökös megújulás is.
Ezekből az előbbi mindig először szellemi lelki szinten megvalósulásokból, vagyis a nem anyagi lelkileg megteremtésekből lehet aztán már anyagi valóság is, ami azt jelenti, hogy ezen a jelen anyagi szinten is megvalósulhat a szellemi lelkileg, azaz szellemi szinten már megvalósított dolog, a szellemi lelki teremtés. Azok az eredetileg teljességgel anyagtalan minőségű teremtések is pedig, amik itt anyagi eseményekként, történésekként nyilvánulnak meg, mind közös produktumok, azaz több teremtő lélek révén létrejöttek.
Minden mozdulat, rezdülés mögött azonban mindig ott van a mozdulatlan és változatlan leghatalmasabb és legerősebb Erő, a mindeneknek, a változóknak is Alkotója, mindennek Magába foglalója, és mindennek egyetlen Alapja, Lényege, és Középpontja, Aki nélkül semmi sem létezne. Ezért, és mivel közvetlenül Őbelőle valók vagyunk, kellene nekünk, lelkeinek is mindig és mindenhol az Ő gondolataival, érzelmeivel, és érzékelésével is élnünk. Itt a Földön élvén azonban Istenről megfeledkezve valamennyien gondolati iskolákat, illetve azok élén „gondolat-mestereket” követünk, amivel jutunk végül majd el, illetve vissza az egyetlen, azaz párja nincsen „Nagy Mesterig”: az egyetlen Istenig, Aki egyetlen gondolatával, avagy szavával is teremteni képes. Az előbbi tanítók és vezetők körében megtalálható szent tanítók is ugyanis ezt a mindent újjáalkotni, és bennünket pedig „újjászülni” (újjáteremteni) is képes Világosságot hivatottak bemutatni nekünk, és a valódi, vagyis az isteni együttérzésünk, a valódi (örök, igaz) szeretetünk és békénk bemutatóinak, és támogatóinknak, segítőinknek is lenniük kell az Istenhez visszatérésünkben.
Magunk is pedig csak, ha jó (tökéletes) és igaz (örök), vagyis isteni érzésekkel vagyunk tele, és így Istenhez hozzákapcsolódva is vagyunk, tudhatunk a többi emberben is ilyen jó érzéseket, és jó gondolatokat is ébreszteni, amivel aztán már maguk is csatlakozni fognak az Igaz Istenhez, és ahhoz az „útépítő” munkához is, ami istenien jó cselekedetekkel „kikövezett” út innen visszavezeti őket az isteni szeretethez és isteni élethez, vele pedig Magához Istenhez is, Aki tehát az igazi „Célunk”.
A lelki előrehaladáshoz azonban még folyamatos éberség állapot is szükséges. Eközben alakít ugyanis bennünket Isten újra a képmásává, vagyis a tükörképévé, akiben Ő láthatóvá lesz. A szellemi tudat, avagy szellemi lélek, akik valósággal vagyunk, egyébként maga az egyetlen olyan „közlekedési eszköz” is, ami időtlen gyorsasággal közlekedik a valóságszinteken, és a valóságszintek között is, ha magát nem az anyagi testére lekorlátozottan él.
Az Istenhez visszavezető „út” során is pedig az emberi lélek az őt itt ért gondolati, és egyéb más hatásokra is visszahatásokkal felel meg, melyekkel, ha azok nem isteni jók, akkor e jelen környezetében bomlást, feloszlást, káoszt, zűrzavart eredményez. A külső forma hatásai alól jobb tehát minél hamarabb megszabadulnunk, jobb azokat nem befogadni magunkba, mert azzal a rájuk visszahatásaink is olyanokká lesznek, és így még nem kerülhetünk vissza az eredeti boldog létállapotunkba.
Az is fontos, hogy a vágyunk is már csak az legyen, hogy minden tettben, azaz szándékban, gondolatban, és érzésben is kapcsolatban legyünk Istennel. Akaratunkat pedig Isten akarata által kell irányítanunk, és így észlelni fogjuk azt is, hogy az akaratunkat is már csak Isten irányítja a bölcsességével.
Az egyéni lelkekből álló emberiség azért nem érzi Istent a „szívében”, vagyis a valóságos, azaz örök szellemi önazonosságában, a valódi lényegi mivoltában, mert e nem anyagi mivoltával meghidegült, azaz megkeményedett a belé vett anyagiaktól.
A jó és rossz itt azért létezik, azért lett Isten által létrehozva, hogy mi, lelkei a szabad akaratunkból legyünk mindig csak istenien jók, éspedig érzésileg és gondolatilag is, és szabad akaratunkból meg is maradjunk ilyen jónak anyagi testben, és anélkül élvén is.
Itt az isteni lelkek eredeti jó (azaz tökéletes) és boldog mivolta helyreállítása érdekében sokan használják a „delejezést” is, ami „delejezés” egy vagy több valósággal jó és tiszta, azaz isteni gondolatnak és érzésnek jóakaratilag „átplántálása” (beleszuggerálása) a másik lélekbe a nálánál jóval erősebb és tisztább lélek által. Természetesen ilyen fölénnyel ugyanígy lehet rosszakat is belesugallni a másik szellemi lélekbe, ha az nem áll ellen ezeknek, mert hajlama lett rá, vagy félig meddig már maga is rossz beállítottságúvá lett, mindig elsősorban magának „köszönhetően”. (Itt szintén létezik azonban a csak anyagi gondolatoknak és érzéseknek ugyanezen sugallásos módon a másik emberekbe belejuttatása is, amit mesteri módon ma már nem csak a hírneves „mentalisták” tudnak, hanem gépi úton is lehet végezni.)
A jelen testen keresztül tehát megvalósíthatjuk itt azt is, ami az anyagi testnek kedvez, és azt is, ami a szellemi léleknek, azaz nekünk, isteni önazonosságoknak kedvez. Ettől függ azonban az is, hogy a testünk mind finomabb minőségűvé, vagy pedig mind durvább minőségűvé válik-e. A szellemi fokozatunkat mindig is tehát a szellemi lelki érzéseink, a nem anyagi érzéseink fogják meghatározni. Ha azok anyagiasulnak, akkor szellemileg keményedünk (anyagiasodunk), ha pedig az anyagi avagy testi érzéseink szellemiesülnek, akkor visszalágyulunk az eredeti lágyságunkra és könnyűségünkre, és testileg is így leszünk, vagyis az is finomabb minőségű, és általában könnyebb is lesz.
Az igaz, mert Isten itt már teljesen is megigazította ember, és az igazulása útját valóban járó ember is azonban, az érzéseivel és gondolataival már csak Istennek szeretet törvényéhez igazodik, és így minden cselekedetével is, még ha nem is nagyokat cselekszik, nem csak a lélektársait, hanem a Földet is előbbre segíti. Az igaz és igazuló lélek tehát nem azt teszti, mint az a nagy tárgyi tudományú istentelen tudós ember, aki a tudományos eredményeivel a „sárba” veti vissza, azaz földbe „döngöli” az emberi szellem és lelket, vagyis beszédeivel és produktumaival is anyaghoz kötődésre ösztökélve meggátolja a Boldog Istenhez törekvésében. Pedig aki gátolja a szellemi lelket a fejlődésében, azaz végül is a már újra is „megboldogulásában”, a már csak isteni szeretettel teljesen áthatott isteni érzésekkel és isteni gondolatokkal élésében, az végette akár még száz halált is halhat, de legalább annyit átélhet, mint ahány lelket megakadályozott az előrehaladásában, az Istenhez visszatérésében. Amennyiben pedig ez készakarva, azaz szándékosan van téve általa, akkor meg sem lehet mondani, hogy hányszor kell még az adott léleknek anyagi testben megszületnie, és így mennyit kell még szenvednie is, míg végül végleg megszabadul ettől a hibájától is, ami is így már súlyos hibának, vagyis „lélekölésnek” számít.
A legtöbb most itt élő szellemi lélek sajnos, még azzal sincsen tisztában, hogy a szellemi lelkileg nem fejlődés az emberiség vesztét fogja okozni. A csak anyagilag fejlődő szellemi lélek ugyanis önpusztítóvá, vagyis „lélekölővé” lesz, aki aztán másokat is erre fog ösztökélni. Lassan a Földön már csak ilyen „gyilkos” lelkek fognak élni, és ezért, ha ez továbbra is így folytatódik (mivel a lelkek most újabban a nem örök fennmaradású finom anyagi energiákba vannak belebonyolódva, azokat tartván tévesen örök minőségnek, vagyis valós szellemi minőségnek), a földi emberiség ki fogja pusztítani magát. Hogy azonban ez azért mégse így történjen, remélhetőleg Isten előtte egyetlen szavával meg fogja rázni az ilyen hibás beállítottságúvá lett lelkeket az egész anyagi Földdel együtt, és akkor még belőlük is sokan észhez fognak majd térni a kábulatukból (az alvásszerű létállapotukból), amivel remélhetőleg már folytatódhat a szellemi lelkeknek földi életben való Istenhez felnövekedése, a már csak isteni érzésekkel és gondolatokkal élése megtestesülten is, ami az isteniségének, és Istennel egységben élésének is helyreállását is jelenti. („Az Atya és én egyek vagyunk” állapotra kell tehát itt jutnunk. Drága barátom, szívből kívánom, hogy mihamarabb legyél újra tökéletes egységben az Atyával, és, hogy mindhárman is egyek legyünk.)
