Az Istennel azonos Isteni Tudatnak valósággal nem létezik senki és semmi ellentéte. Ami „ellenpólusát” ugyanis mi, lelkei látunk Istennek, az nem örök fennállású, hanem mindig csak látszatra létezik, és ez az anyagi test, a testtudatosság, a testi elme és testi én egysége.
Önmagában Istenben pedig semmi ellentét nincsen, ellentétek ugyanis csak Isten illuzórikus valóságában, a képzelt valóságokban, a káprázat világokban, a „van és nincs” világokban vannak, ami „kettősség” világok, és maguk az ellentétek is, mind még változékonyak is. Nekünk azonban, nemhogy azokba belemerülve, hanem minden dualitástól, minden változástól eltávolodva kell azokkal egy egységben élnünk, Isten soha nem változó valóságával kell ugyanis mintegy újra is eggyé válnunk.
A megtestesült (és így mintegy ellenpozícióba került) szellemi léleknek, vagyis az „ember” nevet kapott Isten-tudatnak azonban itt a földi életében nem az ellentét, hanem az a hivatása, hogy a valójában önlekorlátozás illúziójából mintegy újra végtelenné és határtalanná kell kitágulnia, ami kitágulás (avagy teljes kinyílás) egyetlen földi élet, egyetlen földi emberi testben eltöltött élet során is megtörténhet vele, ha állhatatosan és eredményesen dolgozik maga is magán, vagyis Istennek megnyílásán, és a maga teljes és tökéletes megtisztulásán. Ez lesz aztán majd a szellemi léleknek az álomállapotából való teljes felébredése is.
A valódi önmagunknak, az isteni önazonosságunknak anyagban rabságáról, a magunkat az anyagi testünkre lekorlátozásunkról, az állandó test általi tapasztalásról, a megosztottság káprázatától, amiket mind magunk tettünk magunkkal, előbb-utóbb tehát végleg le kell mondanunk. Olyan szellemi lelki emberré kell ugyanis lennünk, aki magában az Igaz Istent felismeri, megismeri, és meg is érti, és ezzel egyben megérti és megéli azt is, hogy a „tenmaga”, vagyis a közvetlen isteni maga is Ő. A feladat itt tehát az, hogy újra az igaz önmagavalónkká kell lennünk, ami önazonosságunk teljesen egyező Isten örök fennállású, azaz halhatatlan Önazonosságával, aminek csak lenni lehet. Addig azonban, míg itt valamiért is aggódunk, ez nem fog megtörténni velünk. Aki ugyanis még aggódik, azt még fogva tartja a mulandó világ, az még nem szabadult meg tőle, még nem eléggé érett hozzá.
Az Istentől való elkülönültségünk érzetét a minden porcikájával rezgőmozgást végző anyagi testünk, és a szintén ilyen mozgással élő „káprázat” világa, a megnyilvánulás egésze, a tárgyi valóság okozza. A valódi magunkat, a szellemi lélek mivoltunkat körülvevő víztestünk választ ugyanis el bennünket a végtelen és határtalan nagy, Istennel azonos Isteni Lélektől, Akitől és Amiből közvetlenül származunk. Valójában tehát a víztestünkkel való azonosulásunkkal lesz elkülönültség érzetünk az Élő Istentől a Teremtőnktől.
Az egész anyagi valóság, és így a víz is, tehát rezgésekből áll. Még azonban minden testi érzés is rezgés, azaz minden ilyen mozgás is a testben rejlő szellemi léleknek a tárgyilag is megnyilvánulása, a szintén tárgyi minőségű anyagi világban. Ez a szellemi lélek Istennek Szelleme szikráját magában hordozza, és ezért a Teljes Szellemnek „felfogó edényeként” (magába foglalójaként) is szolgál.
Az anyagi testben úgy élünk, mint egy halászhálóba foglyul ejtett hal él a végtelen és határtalan óceánban, vagy mint egy áttetsző üvegpalackba zárt víz van egy végtelen kiterjedésű vízben, amiből származik. Egyszerre azonban nem élhetünk testtudatossággal, és szellemi, azaz isteni tudatossággal is. (Valósággal még csak ilyen „lelki egyensúly” sem létezik, és azért se létezhet, mert a valóságos léleknek semmi súlya sincsen, az teljességgel súlytalan. Csak az anyagi léleknek, az érzelgős pszichének lehet „egyensúlya”, és anyagi súlya is, és van is neki súlya, mivel anyagi minőség.) A „bukásunk” a testtudatosságba bele- és elmerülésünk, vagyis a vele azonosulásunk az isteni tudatosságunk helyett, ami tudatosságunk viszont teljesen egyező, azaz egy a színtiszta Isteni Tudatossággal a Szellemi Tudatossággal, azaz Magával Istennel.
Istenével egyezően eredeti és örökkévaló természetünk az igaz szeretet, boldogság, és béke is, ami természetességünket a testi elménk és testtudatosságunk egysége zárja el előlünk a vágyaival is, mivel az Isteni Tudatosság helyett már csak szerinte élünk, a vele azonosulásunktól fogva.
A „vétkünk” így pedig valójában csak annyi, hogy anyagi testet magunkra öltötten folyton elvétjük a célt, vagyis, hogy Isten, és a közvetlen isteni élet helyett még mindig az anyagi élet a célunk, még mindig csak a káprázat, avagy illúzió felé van törekvésünk.
A gondolatainkat itt az előbbi hibánkból való helyreállásunk érdekében leginkább tehát Isten teljes megismerésére kellene fordítanunk, nem pedig helyette is mulandó dolgok, és mulandó személyek megismerésére. Ha ugyanis az elmélkedéseinknek nem a Legfőbb Lény, vagyis nem Isten a tárgya, akkor mindig csak felesleges agyalást végzünk, amivel soha nem fogunk eljutni Istenhez, hogy Ő aztán már Maga ismertesse meg Magát velünk teljesen is. Az ilyen nem Isten tárgyú tudás pedig száraz, semmitmondó tudás, ráadásul el is fordít bennünket Istentől, és le is öli az Isten felé törekvésünket. Pedig itt, és ebben a szilárd, avagy durva anyagi testben élvén az Isten felé törekvés lenne a feladatunk, és lehetőleg még a jelen anyagi állapotunkban is élvén kellene visszakerülnünk Istenhez.
Isten megismeréséhez viszont az nem elég, ha elmebeli spekulációkat szedünk össze Őróla, és azokat bemagoljuk, majd pedig szét is kürtöljük anyagi javakért cserébe, jobb esetben pénzt és más anyagi javakat a hírnéven, emberi dicsőítéseken kívül nem kérvén értük. Aki tehát betanulja, vagyis bemagolja a Bibliát, vagy más Szentírásokat is, és azokat fennhangon szajkózni fogja a többi léleknek, az Isten közölt szavait pedig mind nem cselekszi is meg, az hiába is tünteti úgy fel, még nem valódi tudással bír, azaz nem tapasztalati tudással bír Istenről és Krisztusáról, hanem még csak mesterkélt, azaz művi tudása van Őróluk, akik egyek. Tapasztalati tudás (azaz közvetlen Istenélmény, Istentapasztalás) nélkül azonban nincsen valóságos és teljes felébredés sem. Hozzá viszont az ösztönös tudatunkat, vagyis az állatokéval teljesen egyezően működő testtudatunkat el kell hagynunk, vele többé már nem élhetünk, mert akkor még alvásban vagyunk, még tehát nem vagyunk felébredve. Ha viszont Istennek köszönhetően már teljesen felébredtünk, akkor, mivel a megkapott igaz tudás már betöltötte a hivatását, semmilyen filozófiai tudásra a továbbiakban már nem lesz szükségünk. Ezzel ugyanis az igaz tudatosság mivoltunk kerül előtérbe, az ösztönös tudatosságunk pedig háttérbe kerül, és az végül el is fog tűnni, visszaolvad a forrásába. Már tehát csak az isteni tudatosság mivoltunk lesz domináns, aki nem anyagi tudatosság az egészével Őbelőle valóan teljesen egyező a Legfelsőbb Tudatossággal, azaz Magával Istennel.
Az igazság az, hogy a Legfőbb Igazságot emberi ésszel képtelenek vagyunk felfogni, mivel Ő természetfölötti Lény, nem azonosítható a természeti lényekkel. Ő a végtelen és határtalan Szellem és Lélek Valóság, az Egy Örök Isten, Aki és Ami csakis az eredeti, vagyis a minden anyagitól teljesen mentes, azaz tökéletesen tiszta tudatállapotunkban, az Istenével teljesen egyező tudatállapotunkban fogható fel, éspedig végtelen és határtalan, tisztán szellemi minőségű ragyogásként, ami Istennel egyazon Szellemi „Fényben” vagyunk benne, Isten pedig bennünk van, mint ahogyan Ő minden Magába foglalt élőlényben, és dologban is benne van azoknak tisztán szellemi minőségű lényegeként, azaz „szíveként”, avagy középpontjaként, és egyben alapjaként is. (Isten tehát nem fényenergiaként, hanem Szellemi „Fényként” van benne mindenben, még a fényenergiában is.)
Istent ezért mindig tehát csak a belső értelem, vagyis a szellemi, avagy isteni értelem által lehet, és kell is megismernünk, és soha nem pedig kifelé fordulva a testi értelem által, mert azzal csakis tárgyiak, csakis mulandó dolgok ismerhetők meg, Isten az Örökkévaló, és a szintén örökkévaló dolgai pedig nem.
Isten az Őt komolyan megismerni, és Őhozzá visszatérni törekvőknek feltárja a teljes Önmagát, vagyis a tudatlanságunkból fakadó sötétségünket a Szellemi „Fényével” (Világosság mivoltával) el fogja távolítani rólunk, éspedig soha nem a mi érdemünkből, hanem az Ő végtelen szeretetéből fakadó szintén végtelen kegyéből.
Az emberi létforma már alkalmas a lelki önmegvalósításra, azaz benne és általa a szellemi lélek már meg tudja nyilvánítani (meg tudja valósítani) itt a tudatos magát (látni,tapasztalni lehet az isteniségét), és el is tud indulni vissza az Élő Istenhez a Teremtőjéhez, és Isten kegyelmével vissza is tér.
Az ébredésünk pedig azzal kezdődik, hogy vonzódni kezdünk Istenhez, és ez már közelebb is visz bennünket Őhozzá, és így az Őróla tudásra is egyre „szomjasabbak” leszünk. A megkapott igaz tudás pedig a „táplálékunk” lesz az Őhozzá vezető úton, és ez a tudás erősíteni is fog bennünket. Végül pedig a Magától Istentől megkapott Őróla szóló teljes tudás már „feltámasztani” is fog bennünket, vagyis fel fog teljesen is ébreszteni a tudatlanságunkból, illetve alvásunkból, és a szabadulásunkat is jelentő teljes megtisztulásunk is e folyamat révén történik meg szintén Isten által. Ezzel az alsó, avagy alacsony tudatosság mivoltból visszakerülünk a Legfelsőbb, avagy Legmagasabb Tudatosság, a Magasságos Isten állapotába. A teljes figyelmünket ehhez a megvalósuláshoz végül már állandóan Istenre kell összpontosítanunk, az Őtőle más minőségekről pedig mindről elfeledkeznünk kell, azokat mind el is kell hagynunk, többé már semmi közvetlen kapcsolatunk nem lehet velük. Csak így lehetünk ugyanis az isteni mindentudás birtokában is, vagyis így lesz újra isteni a tudásunk mindenről, mindent úgy fogunk ismerni, ahogyan valósággal vannak.
Minden egyes egyéni , azaz tudatos szellemi lelkében végül is azonban a Legfelsőbb Szellemi Lélek, avagy Isteni Tudat ébred Önmagára. A felébredő így tehát egyáltalán nem a mi testi énünk, a mi hamis egónk, hanem mi, közvetlenül az Isteni Lélekből való isteni lelkek, akikben és amikben él benne Ő a Legfelsőbb, Aki ébred végül is Magára a Magát a teljes egészével mulandó Tudatnak, avagy mulandó Életnek elképzeléséből, ami felébredést ez esetben az Ővele tökéletes egységben élő rajtunk keresztül tesz meg.
A szó, és beszéd is, az örök és változatlan Isteni Tudatban és Tudat által megjelenülő mozgás Istenben, Ami Tudat valójában egyben Tudatosság, azaz Tudatos Tudat is, és így a Tudatossága, avagy Tudatosság mivolta Istennek „Az”, Aki szólni és beszélni is tud, akár az Őbelőle való megtestesült tudatosságok által, vagyis azokon keresztül is hangosan, azaz tárgyilag is, éspedig azoknak itt, a nem örök valóságai teljességéhez tartozó földi világban ideiglenesen élésük során is. (Isten itt azonban nem csak a megtestesült rajtunk keresztül, hanem szólhat akár állatokon, vagy köveken keresztül is hozzánk, ha éppen úgy akarja.)
A képességeivel is abszolút Örökkévaló Isteni Tudat „tárgyi világosságként”, például anyagi égként, azaz nem örök fennállású Világosságként is meg tudja valósítani Magát a végtelen és határtalan Teljességében, azaz Magában létrehozni (megvalósítani) tudja Magát mulandó és változékony Magaként, vagyis „nemlét” (káprázat) Magaként is. Istennek pedig ahány valóságszintű tudata létezik, annyi világa (létrendszere) is létezik az Ő igaz világa, avagy örök valósága, a legközvetlenebb létrendszere mellett, egy egységben létezvén vele és egymással is.
A teljes felismerés szemével nézve tehát bármit is látunk, Istent látjuk. Még csak a nem örök dolgokban is, amiket a testi szemeink is láthatnak, amiket a testi szemeinken keresztül is láthatunk. A valódi látás azonban mulandó szemek nélküli. Az isteni szeretettel teli szellemi tudat lát tisztán mindent, ami van, vagyis lát úgy mindent, ahogyan minden valósággal van. (Az ilyen tudat Isten a Szeretet szemével lát mindent.)
Akik tehát már újra Istenével, a Tiszta Tudatosságéval teljesen egyező létállapotból látnak, azok bármit is látnak, bármire is figyelnek, Istent látják. Isten pedig rajtuk keresztül is Magát szemléli. Azonban Magát e Látást Magának a Látásnak önmagában látnia nem lehet, hanem Annak csak lennie lehet. (E Szellemi Látás Önmagát mindig csak a képmásában láthatja, abban szemlélheti meg Magát.)
Ez az egyetlen Isten jelenik tehát meg időlegesen, azaz ideiglenesen a testi szemekkel látható Univerzumként is, csakhogy Ő nem azonosul az Őáltala teremtett nem örök minőségével, hanem csak megnyilvánítja Magát a révén, azaz láthatóvá teszi általa Magát, vagyis mulandó világként jelenül meg.
Itt a mulandó valóságban élve Magát Istent nekünk viszont mindig csak a teljes megismerésével lehet megtanulnunk igazán szeretnünk is az Őtőle való szeretetünkkel. Addig azonban, míg testi érzékek nélküli tapasztalati tudásunk nem lesz Istenről, addig csak tettethetjük, hogy Őt szeretjük is, ismerjük is, azaz csak úgy tehetünk, mintha Őt is ismernénk és szeretnénk. Akit ugyanis nem ismerünk ténylegesen és teljesen (akiről nincs igaz tapasztalatunk, akit nem értünk), azt igazán nem is tudhatjuk szeretni, hanem csak eljátszani, megjátszani tudhatjuk, hogy a még ismeretlent, a teljesen még nem ismertet szeretjük is. (A félelmünk is azért van Istentől, mert még nem ismerjük Őt.)
Pedig nekünk, ideiglenesen itt élőknek az igaz vallásunknak is az Isten teljesen megismerésének és szeretésének kellene lennie, és nem pedig egy általunk még nem tapasztalt, tőlünk távol élő Istennek dicsérete, dicsőítése, és testi szeretettel szeretése, aki ez esetben egy hamis isten. Az Igaz Istent azért kellene tehát szeretnünk, mert valóban és teljesen ismerjük Őt, azaz igaz tapasztalatból (meggyőződésből) tudjuk, hogy ki és mi Ő, milyenek a cselekedetei, és az alkotásai (dolgai).
Valójában itt a Földön a jelenlegi „tudás korában” is azonban még mindig az van, hogy a legtöbb emberi lélek, azonosulván vele, még továbbra is az igaz és tiszta magával nem azonos intelligens állati énje, a testi ösztönénje szerint él, és ebből önerőből már nem képes megszabadulni, maga már nem tudja az ösztönénjét, a hamis egóját, az állati énjét legyőzni. Itt ezért szinte mindenki a mulandó személyiség állapotában és állapotával él, alig akad pár szellemi lélek, aki állandó jelleggel van az eredeti örök lét- és életállapotában és állapotával, azaz csak azt (vagyis az isteni magát, az isteniségét) éli meg itt is.
A legnagyobb kegyelem a számunkra ezért az, amikor már meg is élhetjük (tapasztalhatjuk), hogy mindegyik emberi formában, vagyis a magunk testében is, teljesen függetlenül a külső látszattól, és külső viselkedéstől is, ugyanaz az Isteni Tudat van, mindenkiben és mindenben Isten él, azaz, hogy sokként is megnyilvánul a valósággal oszthatatlan egységével az Isteni Tudat.
Mi pedig igazán akkor vagyunk a valóságos önmagunk, az Istenével teljesen egyező igaz önazonosságunk, amikor minden erőfeszítés nélkül, azaz természetességgel megélni tudjuk, hogy az egészével tökéletesen tiszta Szellemi Élet Teljességében, a végtelen és határtalan Szellemi Életben benne létezünk, és, hogy Aki és Ami magunkban is élő Szellemi Élettel éppen úgy egyek is vagyunk, mint ahogyan ezt itt Jézus, és még sok más szent tanító is kijelentette, és le is példázta nekünk. Ebből a lét és élet állapotunkból pedig bármi megnyilvánulásra (anyagi dologra) is tekintünk, az soha nem fog e valóságos magunkban semmi feszültséget, és semmi rossz reagálást sem eredményezni, mert teljesen tisztában leszünk vele, hogy a mulandó dolgok, és még a megnyilvánulás teljes egésze is ránk, a Tiszta Szellemi Tudatból való tiszta szellemi tudatokra nem lehet képes hatni, nem tudhat nekünk fájdalmat, félelmet, szenvedést okozni, mivel a teljes figyelmünk már csak Magán Istenen van, Akivel ez esetben már mintegy újra is tökéletes egységben létezünk és élünk.
Az is pedig minden közvetlenül a Tiszta Tudatból való tudat számára fokról fokra jutva, és végül már teljesen is feltárulni fog, vagyis egyre tisztábban fogjuk szellemileg meglátni, hogy „Isten”, Aki Létnek, Életnek, és Szeretetnek Teljessége is, végtelenül egyszerű és nagyszerű, azaz tökéletes, örökké nyugodt és békés, minden feszültség, minden erőszak nélküli, tisztán szellemi minőségű, teljesen tiszta, lágy szellő szerű, azaz önmagában teljességgel súlytalan, és akár még tiszta vízszerűnek, vagy inkább könnyű felhő, átlátszó tisztaságú felhő szerűnek is mondható „Valaki és Valami”, Aki és Ami Létező és Élő, „Abszolútnak” is nevezhető LÉNYben élhetünk magunk is közvetlenül Őbelőle valóan Ővele tökéletes egységben megnyilvánultan, és megnyilvánulatlanul is.
Végezetül pedig annyit még szükséges elmondani, hogy legvégül majd valamennyinknek a létezés határtalan és személytelen tiszta érzetévé kell lennünk, vagyis ahhoz a létállapothoz kell, illetve ahhoz is vissza kell térnünk, amiben senkik és semmik sem vagyunk, azaz név és forma, vagyis személyiség nélküli tiszta (azaz teljesen üres) tudatnak (is) kell lennünk. Ehhez, vagyis az öntudat nélküliséghez viszont, Isten Abszolút Személyiségét már ismerten, a mulandó személy fogságából közvetlenül az isteni mindenütt jelenlétbe kerülésünknek kell meglennie, illetve következnie, vagyis csak magával az Isteni Jelenléttel, a végtelen és határtalan Szellemi Léttel (önmagában a színtiszta ragyogású Lét-Tudattal) való teljes egyesülésünknek, Amiből indulhat ki aztán esetleg újra is egy újabb Magába foglalt „minden”, ha ez az önmagában innét nézve is megnyilvánulatlan színtiszta Léttől, Istentől a Szeretettől majd megint így is adódik a jelen ideiglenes fennállású teljes megnyilvánulás(á)nak elmúltát (teljesen is eltűnését, megsemmisülését) követően.
