Az öncélú élet valós szellemi eredmény nélküli, és vele inkább halad visszafelé a szellemi lélek, mintsem előre Istenhez. Az ilyen életet élőknek még majd meg kell tanulniuk, hogy a földi élet valóságos szellemi javaknak, és soha nem pedig anyagi javaknak minél nagyobb mértékben megszerzésére van,
amivel vétik el ezek az anyagi vágyakkal is teli szellemi lelkek a „Célt”. Aki Isten által embernek nevezett lelkek ugyanis ezzel a hibás beállítottsággal élnek, azoknak inkább csak szeretetlen cselekedeteik vannak, vagyis nem isteni szeretettel, hanem helyette érdekszeretettel, a változékony testi szeretettel áthatottak a cselekedeteik, amiért pedig már az Igazság érzetük sem helyes, vagy már meg sincsen. Mostanra pedig ott tartunk, hogy az embereknek nem is ismerve az isteni szeretetet, szinte már mindig szeretetlen, igaztalan cselekedetik vannak. A szeretetlenségnek azonban pusztító hatása van, és már nagyon is észrevehető ez a szántszándékkal, és nem szándékosan is folyamatosan történő pusztítás szinte már a világ összes térségében.
Az emberek legtöbbje tehát még mindig nem tud dönteni a tiszta szeretet, az önzetlen szeretet, a feltétel nélküli igaz szeretet, az isteni szeretet mellett, hanem inkább kitart és megmarad az erőszakos szeretete, a valójában szeretetlensége mellett, ami hat ki a környezetére is, vagyis abban így azzal fog szembesülni, hogy vele eddig inkább csak szintén valótlanságokat, szeretetlenséget teremtett, mintsem isteni jót, amit kellene neki a jelen anyagi körülmények között is teremtenie. A szeretetlen lény az, aki nem isteni szeretetben és isteni szeretettel él, és ezért nem Igaz Isten befogadó, hanem Őt magától elutasító lénye Istennek. Istent a szájunkkal magunkba fogadni, és ezt még bizonygatni is tehát még semmi, mert a mindig már csak isteni szeretetben és isteni szeretettel élés jelenti az Istent a Szeretetet magunkba ténylegesen befogadást. (Rengeteg Krisztust még csak a szájával befogadta ember szaladgál a Földön, akik ráadásul már újjászületetteknek is bizonygatják magukat, ami is szemen szedett hazugság, és nem pedig igazság. A beszédjük, és a cselekedeteik is meghazudtolják őket, és a teljes szabadságukat sem nyerték még vissza Istentől.)
Be kellene végre már látnunk, hogy az embernek is a teljes egészével isteni szeretetté kellene alakulnia ahhoz, hogy teljes egészével magába fogadhassa (vehesse) Istent, azaz, hogy Isten mintegy már újra is megvalósíthassa a teljes egységünket, mely egységet az emberi lélek maga bomlasztott meg. Isteni szeretet nélkül azonban nem létezik még csak élő hit, azaz nincsen meggyőződéses hit sem Istenben, és nélküle nem létezhet újjászületés sem, amit is még mindig szinte mindenki csak a szájával bizonygat, a tettei nem azt mutatják, hogy ez már meg is történt volna vele. Ha viszont a földi életünk során isteni szeretetté alakulunk az egész teljességünkkel, akkor mintegy már újra is Isten Ővele tökéletes egységben élő képmásaivá leszünk.
Itt az anyagi Földön (is) minden történésnek oka és célja a szellemi fejlődés. A jelen legnagyobb emberi többség azonban nem az előrehaladásán, nem az isteni szeretetben növekedésén van, hanem inkább már csak az Isten Jézussal ideküldte, és Jézusban meg is testesítette szeretettörvényei ellenére tesz, és így is meri magát „jó embernek”, „jó léleknek”, és még „jó kereszténynek” is nevezni, aki folyton csak növekedik isteni szeretetben és isteni értelemben. Az ilyen emberek tehát egyáltalán nem az előbbi jók, hanem mind álnokul, azaz képmutatóan cselekvők, hamis cselekedeteket végeznek, nem igaz szeretettel élnek, csak a saját maguk, és esetleg még a testi családjuk, és testi csoportjaik testei érdekeit nézik, a többi emberekét pedig egyáltalán nem, a valóságos önazonosságukra meg nem is figyelnek, teljesen megfeledkezve vannak róla, pedig így hozzáállva az élethez az igen nagyon rossz, igen rozoga, a lehető legnyomorúságosabb állapotban van. Ezek az emberek ráadásul formális hitűek is, vagyis még csak a testi értelmükkel hívők, és így továbbra is szellemi világosság és szellemi erő nélküliek, azaz sötétek és igen gyengék is az eredeti szellemi „fényükhöz” és erőállapotukhoz képest, még, ha fizikailag igen nagy erőket, nagy tárgyi hatalmat, nagy tárgyi tudást, nagy anyagi vagyont mutogatnak is. Az ezekkel az „eredményeikkel” még a dicsekvés, büszkélkedés hibájába is beleesők pedig még sötétebbek, még nyomorúságosabbak, és ezzel itt csak a gőgjük van említve, az erőszakosságuk, irigységük, hiúságuk, becsvágyuk, és a többi súlyos „fekélyességük”, pedig még nem, amik is jellemzőek rájuk.
Mi emberi lelkek azonban nem a fizikai világból valók, hanem közvetlenül az Egy Istenből, az Élő Istenből valók vagyunk mindannyian, és ezért Isten után a szellemi önmagunkat is a végtelen és határtalan, feltétel nélkül szerető Tudatnak, avagy szintén örök fennállású Szeretetnek kellene ismernünk és szeretnünk. Az igazi, vagyis az isteni természetünkkel kellene itt a mulandó világban is élnünk, és nem pedig helyette a mulandó és változékony testünk természetével.
A legtöbb embert a földi kötelességei teljesítése tartja vissza Istennek és a felebarátainak, a szellemi lelki társainak önzetlen, és minden feltétel nélküli szeretésétől. Az ilyen szellemi lélek ugyanis úgy érzi, hogy ő ezzel mentesítve van az isteni szeretettel teljes minden tevékenység alól. Így azonban továbbra is megmarad a romlott állapotában, vagyis változatlanul az isteni szeretetnek hiányával él, és így nem tesz a kötelességei teljesítésén felüli szeretettetteket, amik isteni szeretettel áthatottak.
Az isteni szeretet mások javát szolgáló cselekvő szeretet. Az önzetlen szeretet tettek ugyanakkor mutatják a belső világosságunkat, vagyis a szellemi lelki tisztaságunkat is. Az isteni szeretet a megnyilvánulásaiból ismerhető fel. Abban a szellemi lélekben van isteni szeretet, aki a maga érdekeit nem nézve, áldozatot tud vállalni mások érdekében. Az isteni szeretet megválthatná az egész emberiséget, ahogyan egyetlen embert is képes megváltani az anyag fogságából. Az önzővé „fejlesztett” (alakított) szeretet, a testi szeretet, a feltételes és birtokló, viszonzásért cserébe működő, viszonzást elváró szeretet viszont az akadályává lesz az Isten és felebarátaink igaz szeretetének, vagyis isteni szeretettel szeretésének. A testi szeretet ugyanis csak a maga hasznát, csak a maga jólétét nézi, és ezek is a hamis gondolkodásból és hamis cselekvésből, a mulandó testünk, a testtudatunk és testi énünk szerint élésünkből adódnak. Azonban az mindig egyedül az emberen múlik, vagyis az akaratától függ, hogy megnyílik-e az isteni szeretet előtt, azaz hagyja-e, hogy Isten megérintse őt az Ővele egy szeretetével, vagy pedig elzárkózva marad előtte (bezárkózva marad a testtudatába), vagyis elutasítja azt magától, amivel tehát Magát Istent utasítja el, Istenből nem kér semennyit sem magába (elég neki, hogy a testtudatával van teljesen eltelve, azaz, hogy öntelt, önelégült lett).
Az előbbi elzárkózás oknál fogva Isten akaratára Krisztus a Tiszta Tudatosságot, mint Isten szeretetszubsztancia (Szeretet Lényeg) mivoltát hivatott itt megvalósítani, vagyis kinyilvánítani azt testileg is, hogy Isten Szeretet Lény, és ezért soha nem fogja a közvetlenül Őbelőle való lélektudatosságait a sötétségben (az Őróla való tudatlanságban) hagyni, ahová, illetve amibe azok maguk helyezték magukat (és lettek ezáltal szeretetlenek és igaztalanok), hanem kivétel nélkül mindet a végtelen kegyelméből fakadóan meg fogja onnét váltani a makulátlanul tiszta szeretete által. A megváltás valójában az emberi lelkeinek a haláltól, és attól, aki azt a világba hozta, megszabadítását jelenti, hogy az emberi lélek újra, és így már megújultan is a Szeretet örök életét élhesse, egységben, és együtt is Istennel, Aki tehát az Örök Szeretet is. A saját erejéből azonban senki nem tudhatja magát megváltani, és megdicsőíteni sem tudhatja magát, még mások ugyanilyen erejével sem. (…és ugyanígy senki sem tudhatja magát megváltóvá tenni sem, amit próbálgat a mai korban egy tárgyilag magasan művelt, „spirituális” szakértőnek, és „megváltónak” maga magát, vagy magát magához hasonlók által kiképezte emberi réteg megtenni finom anyagiakkal, ilyen-olyan energiákkal manipulálva az embertársaikat. A részükről így azonban embereknek csak az egyre magasabb érzelgősségre nevelése, testhez kötözése folyik, és nem pedig a megváltása.)
Azt is sokan nem tudják, hogy a földi életnek célja a lélek és test átszellemítése is, ami az Isten általi megdicsőítése az isteni lélek teljes egészének. Isten Jézusban ezt is bemutatta az emberiségnek, és Jézus ezért nem fog többé ide ilyen mienkével egyező anyagi testben eljönni. (Ilyen testben majd csak a megtévesztő szellemiség, az Igaz Isten „ellensége” fog Jézust utánozva ide eljönni, akit fognak az emberek tévesen a Megváltójuknak és Szabadítójuknak tekinteni.) Jézus miután a „tiszta testére” felöltötte a miénkkel teljesen azonos anyagi testét (amire is volt hatalma, és annak magáról levetésére is), kérte meg rá alázatos tisztelettel Istent, hogy dicsőítse meg Őt. Csakis ugyanis Maga Isten lehet képes a lelkét, és annak anyagi testét egyszerre is átszellemíteni (amivel itt nem marad hátra anyagi test). Az Ő számára tehát semmi lehetetlen nincsen, Ő nem csak a lelkét, hanem bármi anyagi dolgot is időtlen gyorsasággal át tud tisztán szellemi minőségűvé változtatni.
Isten Jézusban pedig azt is bemutatta nekünk, hogy arra is csak az isteni szeretet tudhat bennünket képesíteni, hogy feláldozzuk magunkat a lélektársaink szellemi és lelki előbbre jutása érdekében. Nekünk, a jelen földi térségben élő szellemi lelkeknek erre is tehát az itt Jézus nevet kapott isteni lélek a legkiválóbb példa. A valósággal tiszta szeretet ugyanis mindig kész feláldozni magát azért, akit szeret. Az önző szeretet viszont soha nem magát, hanem maga helyett a másikat, vagy éppen csak dolgokat (például pénzt) áldoz fel, vagyis csak ezeket hajlandó feláldozni, magát pedig sohasem. A tiszta szeretetet azonban soha nem lehet elvárni, és követelni sem, hanem ezeket is csak az önző szeretettel lehet megtenni. A tiszta szeretet valójában tehát mentes minden anyagiasságtól, mentes minden érdektől, és csak boldogítani tud mindenkit, a maga boldogságát pedig másoknak magát nem néző boldogításában találja meg.
Ugyanakkor pedig csakis az isteni szeretet tudja feloldani, és semmivé tenni az Istentől elkülönültségünkből származó minden félelmünket, és minden ránk szintén rosszul ható más valótlanságot, vagyis minden illúziót is, amiben és amivel még élünk. Isteni szeretet nélkül ezért a földi életünk üresjárat, vagyis eltékozolt élet lesz, mert így a lélek megmarad a korábbi romlott lét és életállapotában, és esetleg még romolhat is hozzá. Szeretetlenül viszont még nem kerülhet vissza az ősállapotába, az eredeti boldog élet állapotába. (A boldogtalanságunk az Istentől a Szeretettől elválásunktól, és Őt elhagyásunktól van.)
Isten, a Szeretetnek is nevezhető Szellem pedig akkor él bennünk, és nyilvánul is meg általunk, lelkei által, ha isteni szeretettel teljesen áthatottak a cselekedeteink. Ezt a magasztos szeretetet viszont Isten bennünket megérintésére magunktól kell felébresztenünk magunkban, és szintén a magunk akaratából kell kinyilvánítanunk is a cselekedeteink által. Bezárt „szívvel”, bezárt lényegi mivolttal azonban ezt nem tudhatjuk megtenni. (A „malaszttal” teljesség isteni szeretettel teljességet, teljes ártatlanságot, és teljes tisztaságot, szűzies tisztaságot is jelent.)
Az igaz szeretet, a valósággal tiszta szeretet tehát nem olyan, mint amilyen a testi szeretetünk. Az isteni ugyanis soha nem bánt, nem árt, kárt nem tesz, nem kötöz magához, nem birtokol, nem vár el, nem követel, nem akar erőt venni másokon, nem akar elvenni, nem akar semmit sem visszatartani se, hanem mindig csak adni akar, éspedig a teljes magát akarja adni a másikainak, és minden más létezőnek is, ami még van. Ez a teljesen és tökéletesen tiszta, végtelen és határtalan, csak boldogító szeretetteljesség és szeretet jelenlét vagyunk magunk is, végül valamennyien ezt fogjuk majd megélni is.
Az igaz szeretetet azonban magában a mulandó formák világában, a jelenségvilágban hiába is keressük, nem találhatjuk meg, mert az nem a jelen a világtól való. A jelen világtól a szintén mulandó, azaz nem örök fennállású szeretet (a „ragaszkodás”) való, ami az ellentéte az igaz, vagyis az örök szeretetnek a változékonyságával is. Ez a tárgyi dolgokhoz ragaszkodás ugyanakkor nem csak boldogító, hanem bántó, ártó is tud lenni, gyűlöletté is tud alakulni, ami sem jellemző az isteni szeretetre. A hamis egónkkal azonosult állapotban viszont képtelenség megtapasztalni az igaz szeretetet, a végtelen és határtalan ártatlan szeretetet, és ezért élünk itt helyette a mulandó és változékony ragaszkodással, amit nevezünk hibásan (igaz szeretetből hiányosan) és tévesen igaz, avagy tiszta szeretetnek, és merjük nevezni ezt a valójában csak ragaszkodást örök szeretetnek is.
Az emberek a legtöbbjükkel tehát még mindig a szeretetlenség, igaztalanság, és tudatlanság létállapotban élnek, nem ismerik az igaz szeretetet, és az igaz szeretettel szerető igaz önazonosságukat, a valóságos magukat sem. Ezért félelem alapú életet élnek az igaz szeretet alapú élet helyett, ami igaz szeretet lényegű életben nincsen még csak egy szikrányi félelem, és semmi más rossz sem található benne, csupa isteni jóból (tökéletességből) áll.
Az isteni szeretet, mint az már írva volt, mindig csak a megnyilvánulásaiból ismerhető fel, vagyis abból, hogy mindig csak ad, mindig csak boldogít és fejleszt, fájdalmat, bánatot, szomorúságot nem okoz, ártalmára, kárára soha senkinek és semminek nem tesz (ha az itt esetleg úgy látszik is, akkor sem, mert az esetben az az isteni jó, ami előre visz). Az isteni szeretetnek megnyilvánulása az együtt érzés, és a másoknak, és még magának megbocsátás is. Jellemzője még az is, hogy teljesen szabad, és ezért nem visel el semmi kényszerítést, nem lehet kikényszerítenünk senkitől sem. (Ezt is csak az önző szeretettel, a nem isteni szeretettel lehet megtenni.)
Istent pedig itt az embereknek válogatás nélküli szeretésével, és a jelen természetnek szeretésével közvetetten és ideiglenesen szerethetjük, a szellemi lelki magunkban viszont közvetlenül és állandóan szerethetjük Őt, és így szintén állandóan élvezhetjük az Ő bennünket szeretését.
Mindig az isteni szeretet szemén keresztül kellene tehát látnunk az embertársainkat, és így kellene látnunk a teljes egész jelenségvilágot is, és nem pedig a testi személyünkön, a testi énünkön keresztül, mint azt a legtöbben még mindig tesszük, és élünk ezért továbbra is félelmekkel (is) telten, általuk is vezérelten, és így mintegy már távol is Istentől a Szeretettől.
Az Igaz Szeretetnek is nevezhető Isten és köztünk azonban valójában nincsen semmi távolság, mert ezt is csak képzeljük, mint az egész mulandó életet is. Az Igaz Szeretet ugyanis mindenütt jelen van (itt a „van és nincs” mulandó valóságában is), az Őbenne és Őáltala élő bennünk is, és Ő mindenkit és mindent csak szeret, a szeretetét mindenkinek és mindennek csak adja, és soha senkitől nem vonja el, nem vonja vissza. Mi eredetileg tehát ezzel a végtelen és határtalan Szeretettel élünk egységben, és személyes formába öltözötten élhetünk Ővele egy közösségben, azaz élhetünk Ővele együtt is. Itt a másikainkban is valamennyien az ugyanazon Örökkévaló és örökké szerető Szellemi Tudat Lényeget láthatjuk ideiglenesen szintén nem örök személyes formába burkolódzottan (avagy „öltözötten”).
Az igaz szeretettel éléshez a bennünk élő megnyilvánulatlan Istenhez kell először is odafordulnunk, a teljes figyelmünket az anyagi valóságáról levéve Őrá kell összpontosítanunk (fókuszálnunk), Őbenne kell hinnünk és bíznunk, Őt kell mindig elsősorban szeretnünk. Mivel pedig így (az anyagtól elválva, és azt el is hagyva) már újra Ővele fogunk tökéletes egységben élni, az Ő szeretésével magunkat is szeretni fogjuk, és az embertársainkat is pedig, mivel Isten őbennük is él, mint magunkat fogjuk szeretni. (Egyszerűen csak ennyi lenne Isten szeretettörvényének betartása.) A teljes, avagy minden figyelmünket ezért, és azért is kell mindig a bennünk élő Istenen tartanunk, mert akkor isteni szeretettel tudunk lenni az egész jelenségvilág, a mulandó formák világa irányában is, azaz rá is sugározni fogjuk a szeretetünket, amivel végül majd azt is teljesen is átszellemíteni lehet. (Ez a Földet Mennyel egyesítés, ez a Földet is megdicsőítés.)
Tisztában kellene lennünk azzal is, hogy az ember maga is az Örök Szeretet és Élet, és maga az Örök Szeretet és Életnek „tanúja” is, vagyis magával is tanúsíthatja (ezt sem csak a teste szájával kellene tennie), hogy a Szeretet és Élet létező Valóság. Istent szeretjük tehát, ha az Életet, avagy Élet Teljességét szeretjük, Aki és Ami Isten mindenütt jelen van, amiért pedig mindenben, ami van, is szerethetjük Őt. Istent igazán szeretni viszont csak akkor tudhatjuk, ha igaz szeretetté válunk magunk is.
Azonban amelyik világban nincsen elég isteni szeretet, mert az magunknak „köszönhetően” kiveszik belőle, abban nem létezik igazi harmónia sem. Az ilyen világnak működése az eredeti harmonikusból kaotikussá, zűrzavarossá fog lenni. Amelyik ilyen nem örök világában Istennek ráadásul az elektromosság kerül túlsúlyba, vagyis az a mágnesességet meghaladja, abban az élet csak még borzasztóbb lesz, vagyis bennük borzalmas dolgok történnek a lelkekkel, és a testükkel is. Most ez a földi világban az emberek szeretetlenségének „köszönhetően” így lesz, sőt, részint már van is, és ezért nekünk, az isteni szeretet ismerőknek már csak evégett is a teljesen tiszta világokba, vagyis a minden elektromágnesességtől és elektromosságtól (és minden más finomanyagitól, minden „rezgéstől”, minden frekvenciától is) teljesen mentes világokba, léthelyzetekbe, vagy inkább létállapotokba visszajutás a célunk.
A szellemi lélek mivoltunk kiérlelődéséhez, és az újra az Igazságban járásunkhoz (Istenben élésünkhöz) is viszont nélkülözhetetlen az isteni szeretet, nélküle ugyanis nincsen kiút a sötétség világából, reményünk sem lehet az innen megszabadulásra, és hiányával még csak Istennek mindenütt jelenlétét sem élhetjük át, azt sem tapasztalhatjuk meg. Aki pedig nem él isteni szeretettel, az nem fog tudni közvetlen kapcsolatba lépni Istennel, ennek is az isteni szeretet hiánya lesz az akadálya.
Az embereknek legtöbbje azonban a jelen korszakban is a testi élvezeteknek, és a szintén mulandó anyagi dolgoknak, vagyis a hiábavalóságoknak szeretője lett, és nem pedig az Igaz Istennek, az Örök Isten szeretőinek, szerelmeseinek maradtak meg mulandó testet magukra öltötten is, mint ezt Jézus, és a többi szintén szent tanítónk szintén bemutatták nekünk. Ezért kellene nekünk, a Földnek e térségébe leszületett szellemi lelkeknek azt megtanulnunk, hogy úgy szeressük akár csak egymást is, mint ahogyan Jézus szeretett, és természetesen szeretet most is bennünket az isteni szeretetével.
Az egész jelen életünkben az isteni szeretetet kellene tehát keresnünk, mellette kellene döntenünk, és, ha megtaláltuk magunkban, akkor áldottak leszünk általa, és attól fogva meg kell osztanunk a szeretetünket mindenkivel, vagyis mindenkinek, és mindennek is csak adnunk kell az így már kifogyhatatlan szeretetünket, mert ettől leszünk örökké boldogok magunk is.
Drága barátom, lásd be minél hamarabb magad is, hogy még csak az örök boldogságod visszanyerésére is az isteni szeretet az egyetlen megoldás.
