Az önző ember nem figyel az Igaz Istenre, Őt a figyelmén kívül hagyja, amiből adódik a tudatlansága Istenről, és az Ő szintén igaz (örök) valóságáról is. (A feledés szellemének hatalmába is ezzel kerül az isteni lélek.) Aki emberi léleknek azonban a figyelme még mindig nem Istenen,
hanem Őhelyette a hamis egón, mint Istentől elkülönülten élő létezőn van, és hozzákötődötten vele azonosul is, az itt a földi életben nem Isten által vezérelten, hanem félelmek által motiváltan él, fél a haláltól is, ugyanis az ego véges létező, meg fog semmisülni, és ezt a hamis én tudja is, fél tőle, és ezért mindent elkövet, csakhogy túlélje a halálát. Képes magát a hamis ego még „spirituálisnak”, vagyis örök szellemi minőségűnek is feltüntetni, és ezt még magának is bemesélni is.
Istent az anyagi testünk és világa végett a figyelmünkön kívül hagyással történik meg az Istentől elkülönülésünk, vagyis az Őtőle látszatra külön élésünk is, és élünk így Őhelyette a testünkkel és világával, a szintén nem örök fennállású látszatvalósággal, a jelenségvilággal egységben, azok mulandó életét élve. Ezzel viszont mások legyőzésének, megelőzésének szellemében (is) élünk, a csak az Isten Ővele egy „Szellem és Lélek” (avagy Szellem és Igazság) Lényeg mivoltában, a teljes, tökéletesen tiszta, és örök fennállású, legfőbb és leghatalmasabb, mindig szelíd és békés Lényegben élésünk helyett, Aki és Ami az egyetlen Örök Lét-ez-Ő és Él-Ő bennünk, szellemi minőségű lelkeiben is, Aki és Ami Örök „Lét és Életnek”, és Örök Szeretetnek is nevezhető Istennel közvetlenül Őbelőle valóan teljesen egyezőek, azaz egyek vagyunk, vagyis magunk is (azaz tudatosan is) Ő vagyunk.
Csakis azonban, ha a szellemi lélek, azaz szellemi élet, avagy szellemi tudat mivoltunkat (a tisztán szellemi minőségű „vagyok” lényegi mivoltunkat, a valóságos magunkat) magával elfedve bennünket megnyilvánítani hivatott jelen (azaz látható) formáinkat, vagyis a nem örök fennmaradású anyagi, és anyagit még tartalmazó testeinket mind egymás után levetjük magunkról, és elhagyjuk azokat szétbomlani a saját világukban, azaz, ha újra teljesen „meztelenek”, vagyis a teljes egészünkkel tökéletesen tiszta lelkek leszünk, tudhat megtörténni az Istennel mintegy már újra is eggyé válásunk, vagyis a teljes egyesülésünk is a Legfőbbel, amit is Ő Maga fog megvalósítani minden egyes lelke esetében. Még, ha innen kívülről úgy is tűnhet, soha nem magunktól fogjuk tehát még csak ezt sem valami technikával vagy módszerrel „elérni”, és nem is Istentől másoktól nyerhetjük el az Istennel való egység megvalósítását, hanem csakis Istentől, ami is minden lélek esetében egyedi módon fog megtörténi. Maga az emberi lélek tehát soha nem hajthatja végre az egyesülését Istennel, és mások sem „avathatják” őt ebbe bele, azaz szintén nem egyesíthetik, és még csak meg sem értethetik vele Istent. Istent ugyanis még csak megérteni is, csakis a magunk isteni értelmével tudhatjuk, amit Isten nekünk a Magáéból ad.
Nekünk, szellemi lelkeknek semmi valós szellemiről szóló beszédet vagy írást tehát nem szabadna mások értelmével, azaz még csak maguknak a beszélőknek vagy íróknak értelmével sem, hanem a testi értelmünket, a logikus értelmünket teljesen mellőzve, teljesen nélkülözve mindig csak a magunk isteni értelmével megértenünk, mivel mindennel, azaz Magával Istennel, és az Ővele egy egész Teljességével kapcsolatban is, magunknak kell a helyes és teljes megértést (is) megszereznünk a rá vágyódásunkkal. Másoknak megértését ugyanis nem tulajdoníthatjuk a magunkénak, hanem mások megértésével legfeljebb is csak egyetértenünk lehet. Ezért pedig ahány emberi lélek létezik, annyi szintű megértés létezik Istenről, és ezzel is tisztában kell lennünk, különösen az Istennel mintegy már újra is összekapcsolódásunk folyamata során. Minden ember tehát más és más Istenismereti szinten van, és már csak evégett is más és más értelmezés szerint ért Istenről. Ezért van az is, hogy mindenkinek egyedi a kapcsolata Istennel. Végtelen sok ismeretfokozat (azaz tudat és tudás szint) létezik tehát, amikre el lehet jutni a teljes megismerésig, vagyis pontosan annyi, mint amennyi elbukott szellemi lélek van, aki még nem jutott el teljes ismeretre. Még azonban csak azt is soha senki nem végezheti el helyettünk, hogy Istenhez igazodjunk. Ezt helyettünk még Isten sem végezheti el, ahogyan az Ő megértését sem, mindkettőt egyedül magunknak kell megtennünk. (Hiába is járkálunk ezekért akár gurukhoz, akár pap bácsikhoz, pap nőkhöz, táltosokhoz, sámánokhoz, vagy akár más „spirituális emberekhez” is, hogy ezeket is rájuk hagyjuk az Istennel közvetlen kapcsolatban levéssel együtt, mint ezt a vasárnapi „misékre” járók is a legnagyobb létszámukkal teszik, meg az egyéb más vallásokhoz, vagy vallásokhoz nem tartozók is, akik járnak nem guru és nem pap „spirituális” emberekhez, akik ezeket pénzért, hírnévért cserébe megteszik helyettük, és még elmondják nekik azt is, hogy mit „üzen” nekik Isten, Aki bennük, vagyis a hallgatóikban, a tanítványaikban is „ott” van.)
Isten valójában tehát mindenkinek (az itt guruknak, papoknak, vagy más nevű tanítóknak is) más és más módon ismerteti meg a Teljes Magát, vagyis még csak két ember, két barát, vagy itt házaspár lelkek sem juthatnak ugyanazon ismertetésre, hanem legfeljebb is csak egyszerre, egymást segítve benne juthatnak el Isten teljes ismeretére. Az első, és azt követő többi Isten-élményei (igaz tapasztalatai) is pedig minden emberi léleknek más és módokon lesznek. Már csak evégett is senki nem mondhatja meg a másikának, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy ugyanolyan Isten-élménye legyen, mint neki már volt, vagy éppen újabban is lett. (Soha nem létezett, és most sem létezik még csak két, Isten által itt a Földön ugyanazon módon teljesen fel- és megvilágosított, és tanítással meg is bízott isteni tanító sem.)
Be kellene végre már látnunk annak igazságát is, hogy mindenki csak saját maga fedezheti fel a szellemi lelki magában „lakozó” Igazságot, erre könyvek, tanfolyamok, előadások, misék, egyéb más vallási szertartások, felolvasott szent beszédek, elvonulások, és különféle titkos, vagy nem titkos „beavatások” által senki sem juthat el, és bizony, ezt pénzért, vagy más anyagi javakért megvenni sem lehet, mert ezek az előbbiek is csakis az utat mutathatják Őhozzá, vagy éppen csak rámutathatnak az Igazságra. Az Igazságnak magunkban felleléséhez éppen ezért egyszerűen csak annyit kellene tennünk, hogy teljesen rá kell hangolódnunk a bennünk élő egyetlen Igaz Istenre, Aki a mi Legfőbb Élet-Mesterünk is, Aki így már el fog bennünket vezetni a Teljes Igazságra, vagyis az Ő teljes ismeretére az Ővele azonegy Lelke által.
Az igaz tudás, az Istenről tudás és isteni tudás azok számára viszont, akik még mindig tele vannak anyagi vágyakkal, valamint még gyűlölettel, és egyéb más rosszakkal is élnek, igazán nem is fogható fel, hanem csak felszínesen, a legtöbben pedig ezt a legmélyebbnek és legmagasabbnak is nevezhető tudást el is utasítják maguktól, mert a létezését teljesen kétségbe vonják Istennek, és így az isteni tudásnak is. Az ilyen lelkek még csak azt hiszik el igaznak, amit a testi szemeikkel látnak, és a testi eszükkel felfogni tudnak. A helyes törekvésükre viszont majd ők is vissza fogják kapni az igaz látásukat, és a józan eszüket, az isteni tudatos isteni értelmüket is, és esetleg új „szívet”, új valódi lényegi mivoltot is kaphatnak, amivel aztán már ők is tisztán, vagyis Istennel teljesen egyezően fognak látni is mindent.
Az Igaz Istennek Lelke általi vezetésnél az először a szellemi tisztán látás visszanyerést követően mindenki meg fogja majd kapni a tiszta szellemi hallást is, mivel ezek nélkül nem lehet meg a helyes igaz tudásunk, az állandó kapcsolatunk, és az eggyé válásunk sem Istennel. Végül majd minden Isteni Tudat, avagy Szellemi Tudat „töredék” magára fog ismerni, utána pedig megismerni fogja teljesen is az Igazságot, és vissza fog kerülni a tiszta lelki és szellemi birodalmakba. A "szellem és lélek" teljességgel anyagtalan világa keretek, határok közé soha nem szorítható, mert az végtelen, határtalan, teretlen és időtlen valóság. Ostobaság tehát róla itt úgy beszélni, mint egy szintén anyagi valóságról, mint ezt itt az „energia mennyországról”, mint „igaz valóságról” mesélő jelenkorbéli, tárgyiakban magasan művelt önjelölt tanítóink, a „spiritualitás” mesterei teszik, akik már maguktól, azaz saját erőből, vagy mások ilyen erejéből, esetleg pénzt is fizetve érte felemelkedtek erre a „legfelsőbb” szintre. (Ezt a szintet a Bibliában „Simon mágus” képviseli a nejével vagy nőjével együtt is, aki „mágus” Isten küldötteitől pénzért akarta a tudományukat megvenni.)
Ha azonban nem az előbbi áltanítóink szerint járunk el, akkor az egyenesen Istentől megkapott, és mind meg is cselekedett isteni tudással lényegében már megtörténik a magunkat Istennek odaadásunk, vagyis az Istenbe visszakerülésünk is, és ezzel mintegy már újra is megvalósul az Ővele tökéletes egységben élésünk, az Ővele egylényegűségünk is. Azonban Istennek magunkat csak formálisan odaadni, vagyis csak látszatra átadni (amit itt a formális keresztények is végeznek) semmi jót nem fog hozni a számunkra, mert ez is önközpontú, önérdekű, azaz önző cselekedet, amiért valami hasznot, jutalmazást remélünk magunknak.
Óriási nagy valós szellemi szegénységre vall az is, ha úgy gondoljuk, hogy Isten egy mulandó, Ővele mindig ellenségesen viselkedő testben, vagyis anyagi formában „lakozik”. Isten ugyanis mindig csak az Ővele egyazon Világosság és Erő mivoltát magában hordozni képes, azaz teljesen és tökéletesen tiszta, és tisztán szellemi minőségű lelkében vehet „lakozást”, és így az Istent magában hordozó szellemi lélek élhet anyagi testet magára öltve, és élhet anyagi testet magára nem öltve is. Isten a soha nem változó egyetlen és legfőbb Lényeg csakis tehát a Teljes Magából, a Teljes Lényeg mivoltából való lényegi mivoltunkban, a „szív és lélek” mivoltunkban vehet örök „lakozást”, és nem pedig egy nem örök, és ráadásul változékony, azaz meghaló testben. „Szent templom”, azaz „szent lakás” a jelen anyagi testünk csakis tehát azzal lehet, ha azt Isten átalakítja tisztán szellemi minőségű lelki testté, azaz „tiszta testté”. Csak a még önzéssel, vagy azzal is élő ember gondolja tehát úgy, hogy Isten, és legközvetlenebb világa is olyan, mint amilyen a jelen testünk, és jelen világunk, ami utóbbit sem úgy lát az ilyen lélek a testi szemeivel, ahogyan az valósággal van. Az ilyen szellemi lélek még tehát javában hódol érzéki örömöknek is, még azoknak, azokért, és azokkal is él, és ezért nem élhet örök örömmel, és örök boldogsággal sem. Az így gondolkodó és érző szellemi lélek még tehát továbbra is testi ember, és nem pedig Isten lelki embere Isten vezérelte lelki cselekedetekkel.
Itt a saját örömünkre, a saját élvezetünkre azonban még csak gondolni is már önzőség. Viszont bármit is mások kedvére, javára önszántunkból, és minden önérdek nélkül, azaz semmit nem elvárva érte cserébe megtenni nem önzőség. Ez az utóbbi ugyanis már Isten-központú cselekedet, és nem pedig emberközpontú, azaz nem anyagközpontú, mint amilyen az itt „humanitáriusnak” nevezett segítség is. Csakis tehát a teljesen önzetlen segítség a nemes, míg az érdekből, az önzően, a valamikori viszonzásért, vagy akár csak elismerésért, dicséretért, hírnévért cserébe végzett segítség nemtelen (azaz értéktelen, alacsonyrendű), és ezért nemhogy építi, hanem rombolja vele magát az isteni lélek, és rombolja azt is, akin érdekből, azaz saját hasznát, előnyét, fölényét nézve, érte dicsőítést, dicséretet, hírnevet is bezsebelve segít. Ráadásul pedig ezt az „önzetlen” segítségét az ilyen szét is kürtöli, belsőleg, vagyis szellemi lelkileg viszont semmit nem segít a társain, hanem azoknak is inkább csak az érzelgősségüket (testi érzelmeik szerint élni ragaszkodásukat) növeli a „segítségével”.
Pedig aki lélek, akár férfi, akár női testben is él, még mindig önző, gőgös, uralkodni, birtokolni vágyó, erőszakos, hazug, csaló, indulatos, irigykedő, gyűlölködő, testies, hiú, és becsvágyó is, az olyan a földi életében, mint a mérgező levegő, ami minden útjába kerülőt megmérgez magával. Az ilyen, itt „primitívnek” is nevezhető lélekre, az anyaggá lealacsonyodott (magát az anyagi érzékeire lekorlátozott) lélekre az is jellemző, hogy mindent csak a mulandó testén keresztül szemlél, vagyis az egész jelen világot is még mindig csak nézi, és nem pedig úgy látja, ahogyan az valósággal van. Az előbbi szörnyen rosszakkal magát megfertőző szellemi lélek él tehát önzéssel is, és ezért igazán csak a testét fejleszti, azt dédelgeti, kényezteti, azt pátyolgatja, azt gyógyítgatja, annak akar minél nagyobb kényelmet biztosítani. Ugyanakkor pedig ez az önző lélektípus akar anyagilag mindjobban kiteljesedni is (minél több és értékesebb anyagot és anyagit maga köré gyűjtve, és azokat fel is halmozva akar minél nagyobbnak, minél többnek látszani), és a mindenkit túlélni akarása is innen van, mint a gőgje, és a tulajdonolni és uralkodni akarása is, és ezzel lesz nem csak a testének és világának, hanem az érzékiségnek is rabja. Az önző szellemi lélek így tehát olyan, hogy magának, és a társainak is, inkább már csak ártani tud, mintsem a társainak is csak a javára, a helyes előrehaladásukban az igaz életével és igaz tudásával segítségükre lenne.
