A szellemi léleknek a földi élete során választania kell a szellem és test között, hogy melyikkel akar örökösen egységben élni. Annak az Istennel egy Isteni Lélekből való léleknek viszont egyáltalán nem lesz jó dolog elhagynia az anyagi élet síkját, és átkerülni az örök szellemi élet síkjára,
aki még nagyon is ragaszkodik az anyaghoz, a jelen testéhez, és ezért továbbra is csak anyagi életet akar élni, még változatlanul a test életét akarja élni. Saját anyagi test nélkül, közvetlenül a szilárd anyagi szféra mellett megrekedten ugyanis nem valami jól fogja magát érezni, míg a nála tisztább és erősebb lelkek Isten törvénye szerint nem segítenek rajta, ha engedi nekik.
Az Isten helyett a teste, vagyis az anyagi formája szerint élő megtestesült szellemi lélek azonban itt mindig számításból, érdekből fog cselekedni, inkább csak a maga teste javára, hasznára, előnyére fog tenni. Így viszont, vagyis az anyagi testével, és annak természetével azonosultan, az eredetileg isteni lélek már nem ismerheti meg az Igaz Istent, Aki szerint kellene tehát cselekednie itt a látszatéletben, látszatvilágban, avagy látszatvalóságban élvén is, és Akihez kellene most már, hogy földi emberi testet ölthetett magára, végérvénnyel visszatérnie. Az anyagi testére magát lekorlátozottsága, vagyis a vele azonosulása végett nem helyes cselekvéseivel az ilyen szellemi lélek maga tehát az akadálya annak, hogy teljesen is megismerhesse Istent, ami megismerés a függvénye annak, hogy újra az Istenével teljesen egyező örök és tiszta szellemi életét élje egységben, és együtt is Istennel csupa örömben és boldogságban.
Ezért pedig, ha Istent teljesen is ismerni, és igazán élni is akarunk, vagyis, ha már csak az örök életet akarjuk magunknak is, akkor egyáltalán nem helyes, ha büszkék vagyunk a testünkre és képességeire, vagyis, ha túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítunk a mulandó testnek, ha még azonosulván vele nagy hangsúlyt fektetünk rá. Egy Istent Magától Istentől teljesen is ismerő szent ember „szamártestvérnek” nevezte az anyagi testét, éspedig nagyon is helyesen, mivel az igaz magunkhoz, a valóságos (azaz örök) önazonosságunk eredeti viselkedéséhez képest a mulandó testi mivoltunk a testi lényegével (a hamis ego által irányítottan) eléggé szamár módon viselkedik, makacs akaratossággal él, ami akaratosság is már erőszaknak minősül.
Az egyéni tudatokból, vagyis megtestesült tudatos szellemi tudatokból álló jelen emberiségnek, a mostani tömegtudatnak is pedig az előbbi szamárra jellemző makacssága mellett jellemzői még a szellemi gőg, a világi felfogás (világi értelemmel értés), az önzés, önteltség, önérdek, és az ellenségeskedésével, a harcosságával egyben az egyedül csak magát, vagy elsősorban magát szeretés, a magát dicsőítés, és egyéni szinten jellemző még a magát dicsőíttetés, a magát ünnepeltetés is. (A legtöbb egyéni lélek tehát el is várja, sőt meg is követeli, hogy őt a többiek dicsőítsék, ünnepeljék.) Ilyen jellemzőkkel ma az emberi lelkek a tömegtudatnak is köszönhetően már csak a testi és anyagi lelki jólétükkel törődnek, a valóságos lelki egészségükkel szinte már semennyit sem foglalkoznak, érte nem tesznek semmit sem, és így inkább csak egyre betegebbé, egyre romlottabbá, nyomorékabbá teszik a valóságos önazonosságukat, az Istenével teljesen egyező valóságos magukat.
A földi életünknek viszont szintén nem öncélúnak kellene lennie, mégis azonban szinte valamennyien önző módon éljük itt az életünket, vagyis az eredeti szellemi életünk, az Istenével teljesen egyező örök, és örökké boldog életünk helyett még mindig, azaz egyre csak az anyagi életet, a mulandó életet, a testünk életét éljük. Közben pedig folyton siránkozunk avégett, hogy mennyi betegség is ér bennünket a rövid életidőnk során, és, hogy a „kórokozók”, a bennünket beteggé tevők ellen is mennyit kell harcolnunk, hogy testünket mindig jó egészségben tarthassuk.
Minden testi betegségünk is azonban a szellemi lélek mivoltunk „salaktalanítására” (megtisztítására) van, és így azok is valójában áldások a számunkra. Mindent el kell tehát fogadnunk, ami itt bennünket ér, jót és rosszat is, mert mind csak a javunkat szolgálja, igen, még a legrosszabbak is, amik itt érhetnek bennünket. Ezek a valójában szellemi lelki bajaink pedig vagy magunkkal hozva, vagy itt magunktól vagy másoktól szerezve mutatkoznak meg a testünkön is. Minden lelki bajunk a helytelen szeretetünknek következménye, az Istennel, és embertársainkkal való helytelen kapcsolatból vannak, és helyes önértékelésre, és Istennel és embertársainkkal való helyes viszonyulásra hívják fel a figyelmünket. Visszatartott, és elutasított isteni szeretetből, és nem isteni szeretettel szeretésből adódik tehát minden lelki betegség, ami a testünkön is megmutatkozhat. Az összes egyéb más bajunk és jajunk is ugyanezen okból, az Istenétől más szeretettel, az önző szeretettel élésünkből adódik. Még tehát mindig nem tanultunk meg itt is már csak isteni szeretettel élni.
Minden jó és rossz, ami itt bennünket a mulandó életben ér, az valójában értünk van, hogy végül mintegy innét kiindulva is megláthassuk és megismerhessük a Valóságot, Aki és Ami Örök Életnek és Örök Szeretetnek (szintén Istennek) a részei, avagy tagjai vagyunk, és Akivel és Amivel a teljes egészünkkel Őbelőle valóan egyek is vagyunk, és együtt is élhetünk Ővele. Az itt a földi világban bennünket érő legrosszabb dolgok, és történések is, mind tehát a javunkat szolgálják, ahogyan az itteni jó dolgok és jó történések is, mert addig, míg az isteni mellett az itteni jókkal is foglalkozunk, senkivel és semmivel kapcsolatban nem gondolunk rosszat, azaz többnyire nem végzünk hibás cselekedeteket.
Itt is mindig csak az eredeti életünket, az örök életünket élvén az anyagi test és anyagi világ soha nem uralhatna bennünket, hanem ezt csakis akkor tehetik meg, ha önként alájuk vetjük magunkat. Eredetileg ugyanis ezeknek a mulandó dolgoknak szellemi vágyainkat és törekvéseinket kellene támogatniuk. A legtöbbünknél viszont még mindig az van, hogy a test és anyagi lélek, az itt „érzelmi énnek” is nevezett hamis én kívánalmai elnyomják a valóságos lélek, avagy valóságos ember mivoltunk kívánalmait. Ezért a valóságos lelki mivoltunkkal sokkal jobban kellene törődnünk, inkább kellene az igaz magunkról gondoskodnunk, mintsem helyette is a testünkről, ami mulandó testnek nem a maga előnyét, hanem a valódi önazonosságunk előnyét kellene szolgálnia. A valóságos lélek, az örök lényegi mivolt ugyanis képes test nélkül is élni, a test viszont a valóságos lélek nélkül halott lesz, és szét fog esni az alkotórészeire, vagyis azokra a szintén nem örök fennállású elemi részecskékre, amelyekből összeállítva, azaz felépítve lett.
A maga magát megrontotta szellemi lelki önazonosságunk megjavítása lenne tehát itt az elsődleges feladatunk, és nem pedig helyette a testünk minden vágyának teljesítése. A javításra még szoruló, vagy már kevésbé szoruló valóságos magunkat önmegfigyelés, és a másikaink válaszviselkedése révén is megismerhetjük. Így, azaz a valódi magunkra figyeléssel lehet rájönnünk arra is, hogy jelenleg, vagyis megtestesülten, leszűkült, és az abszolúttól el is különült látásmóddal és észleléssel élünk, valamint, hogy a természetünk sem egyező Istenével, azaz, hogy itt Istenétől más tulajdonságokkal, vagy azokkal is élünk.
A mindig elsősorban Istennel a Szellemmel harmóniában élni törekvő isteni lélek azonban ki tud érlelődni az anyagi testben, egyre közelebb tud kerülni Istenhez, és világi örömökkel, világi boldogsággal többé már nem fog törődni. Isten ebbe az állapotba jutásunkhoz sokszor csak igen szegényesen látja el a testünket, és nekünk, lelkeinek is csak csendes, apró örömöket ad, hogy a boldogító szeretetéről soha el ne feledkezhessünk.
A legtöbben viszont még nem az előbbi törekvéssel, hanem a testi boldogság és testi természet függőségében élünk. Itt ezért szinte mindenki a másik emberben látja a testével azonosulásával maga eltékozolt boldogsága, vagyis a boldogtalansága okozóját. Azonban soha senkit nem a másik testi emberek, vagy az itteni körülményei tesznek boldogtalanná, és még csak szeretetlenné sem. Ezek ugyanis a belső boldogtalanságunknak csak külső tünetei, ahogyan a szeretetlenségünknek is megvannak a külső tünetei. (A szeretetlenség legfőbb tünete az önző szeretetünk.) Az itteni körülményeinkből pedig még azt is fel lehet ismernünk, hogy milyen eredeti jó (azaz Istenéből való) tulajdonságainkat kellene megerősítenünk, és milyen magunkba vett rossz tulajdonságainkat kell gyökerestől kiirtanunk, azaz kiutasítanunk magunkból, és végleg el is hagynunk, melyeknek is korábban a függőségében éltünk.
Ahhoz a legnagyobb magasztossághoz pedig mástól már semennyire sem, hanem csakis Istentől szabadna függenünk, hogy végül, azaz legvégső valóságunkként már sem az Istenéből való lélek, sem pedig az Istenéből való szellem mivoltunkkal ne legyünk egyek, hanem már egyedül csak Ővele a Mindenható Istennel, és így Ővele egyben leszünk a Minden és Semmi is, Ami is tehát Ő, amit is így viszont már csak egyedül Ő mondhat Magáról.
Az előbbire eljutáshoz az anyagi életfelfogástól is végleg meg kell tudnunk szabadulnunk, nem szabad hagynunk azt sem, hogy az uralkodjon rajtunk, ugyanis szellemi életfelfogással, örök élet felfogással kellene élnünk itt, az anyagi körülmények között is. A földi élet célja ugyanis az anyag teljes legyőzése, amivel lesz meg a léleknek a kellő érettsége, azaz lesz alkalmas örökösen is az örök életet élésre, a szellemi birodalomba való végleges visszakerülésre, és a belőle teljesen szabadon ki-be járásra is, ami együtt jár vele.
Az összes jelen életünknek, vagyis minden anyagi testben ideiglenesen eltöltött életünknek pedig a végső célja a lélek teljes átszellemítése is, ami is meg fog még velünk történni. Érte is viszont minden anyagból és anyagiból végleg ki kell tisztulnunk, mert Isten a Szeretet csak így fog bennünket teljesen átjárni, illetve áthatni a Szellem mivoltával is, amivel lehetünk a lelki emberéből szellemi emberévé Istennek. Ugyancsak az Isteni szeretet útján és által lehetséges a jelen testünknek átszellemítése is, ami is az Istenember Jézus esetében volt megtapasztalható is, Isten kegyelmi adományaként rövid időre ötszáznál több ember a testi szemeivel is láthatta a szellemi emberré változtatott Jézust.
Most azonban sajnos, még mindig az van, hogy a legtöbb szellemi léleknek az erejét is magába húzza az anyagi test, és a lelkek ezért nem képesek kiemelkedni, és így már kilépni sem az anyagból, hanem abba inkább csak egyre jobban belemerülni, belesüllyedni tudnak. Az így egyre csak súlyosbodó tudatlanságuk végett pedig nem tudják, hogy kiemelkedni az anyagból, és föléje kerülni is, csakis a szellemi lélek mivoltuknak teljes „kifényesedésével”, az eredeti nem anyagi, hanem szellemi „fényességességének” (hófehér szerűen ragyogó tisztaságuknak) visszanyerésével együtt járó szellemi és lelki erejüknek növekedésével lehet.
A szilárd látszatú anyag az anyagi fényben, vagyis az igen erős fényenergiában feloldódik, ami fényenergia is azonban feloldható, és ami anyagi fénytestünknek tiszta és tisztán szellemi „fényben” (azaz nem anyagi „fényben”)feloldódásával lesz tehát majd meg a teljes üdvösségünk, és akkor nyerjük vissza az eredeti szellemi ember, avagy szellemi lélek mivoltunkat is, vagyis így, és ezzel lényegében már meg is történik az Isten általi visszaszellemítésünk is. A cél itt a Földön tehát a tökéletesedésünk, ami mindig a szellemi lélek mivoltunk érettségi szintjének megfelelő lesz, és nem pedig a testi állapotunknak, vagy annak is függvénye. Halálosan beteg testben is élhet tehát teljesen érett lélek, ilyen érettségű lélek volt az itt Hildegard von Bingen nevű lélek (anyagi testben élvén is látta Istent a Lelket), és éltek, és élnek itt ilyen szinte egész életükben igen beteg testekben más érett lelkek is. A legtöbb emberi lélek itt viszont még mindig nem tud a valódi önmaga, az eredeti szellemi lelki önazonossága lenni, mert még mindig hagyja, hogy a testi személye (a hamis egója, avagy testi énje) irányítsa őt.
Az anyagi testünkkel és a testi énünkkel nekünk, tudatos szellemi lelkeknek azonban nem lehetne még csak egyensúlyban lennünk sem (ami is itt tévesen folyton hangoztatva van), és nem lehet vele kompromisszumot kötnünk sem, mert vagy ezen testi egység uralkodik rajtunk, vagy mi uralkodunk rajta, mint ahogyan a kőből és fából készített templomokon is az azokat építő ember uralkodik, és nem pedig azok uralkodnak az emberen, az alkotójukon. Azért fontos, hogy mi uralkodjunk az anyagi testünkön, és, hogy semmilyen szinten ne kötődjünk hozzá, mert végül szellemi emberré kell válnunk.
A nem örök testünkhöz azért sem kötődhetünk hozzá, mert az csak így fogja tudni a felfele irányban fejlődésünket segíteni, illetve szolgálni. Nekünk pedig ezért olyan szinten kell gondoskodnunk róla, hogy az ezt a munkáját elvégezni tudja. A testünkkel azért is mindig csak az előbbi módon kell harmonikus egységben élnünk, mert az csak ez esetben tud belső nyugalmat (is) biztosítani a számunkra. A test ugyanis ezt maradéktalanul akkor és azzal teheti meg, ha maga is teljes nyugalommal, teljes békével él, mert az alapvető igényei kielégítettek, és így magát csak a fejlődésünknek szentelheti. Azonban a test ezen felül támaszthat követelményeket anyagi dolgokra az anyagi gondolkodásával, ezek azonban már nem felelnek meg Isten törvényeinek, nem tartoznak hozzá Isten testnek meghatározott életrendjéhez. Ezért, ha a test ilyenekre vágyik, az ilyen vágyak ellen nekünk tiltakoznunk kell, nem engedhetünk ebben sem neki. Ilyenkor addig nem szabad jól ellátnunk a testünket, és ezzel mintegy megzaboláznunk kell azt, míg az a valós szellemivel foglalkozással kapcsolatos kéréseinket nem teljesíti. A test így végül csatlakozni fog hozzánk, vagyis maga is be fog lépni az isteni életrendbe. A testünk ezzel pedig már maga is jól fogja érezni magát, mert felismeri magát, mint támogatónkat, fejlődésünket segítőnket. Ennek beállta után pedig már többet is megengedhetünk neki, mert így már semmi kockázata nincs annak, hogy a testünk a világ felé fordulva maradjon, és elhagyja a segítésünket.
Az előbbiekből pedig még az is belátható, hogy semmi külső körülmény nem kényszerítheti az emberi lelket arra, hogy valóságos szellemi és lelki javak hiányában éljen. Ezért mindig csak erőt, és kegyelmet kell kérnünk Magától Istentől ahhoz, hogy Ő közvetlen kapcsolatba lépjen velünk, azaz, hogy pótolja a hiányát bennünk.
Aki viszont a külsőségeknek nagy figyelmet szentel, az ideje javarészét ezzel tölti, az nem fog tudni Istennel közvetlen kapcsolatba kerülni, és így abban megmaradni sem tudhat. A figyelmét ugyanis ez esetben a külsőségek le fogják kötni magukhoz, és maga is kötődni fog hozzájuk, és ezzel Istenre már nem jut a figyelméből, és az idejéből sem, mert azt is a világban történő események foglalják el. Ha esetleg hébe-hóba jut Istenre is figyelme, az így állandósulni sohasem fog, hanem inkább csak elmaradni. Az ilyen szellemi lelkek még nem elég érettek arra, hogy Istentől visszanyerhessék az eredeti időtlen és teljesen szabad lét- és életállapotukat, ami teljesen egyező Istenével.
A figyelmünknek a világtól teljesen elfordulásával, az igaz (azaz örök) valósághoz teljesen odafordulásával, és a figyelmünket az igazon meg is tartásával juthatunk csak vissza az eredeti létállapotunkba, az örök élet állapotába, amire tehát csak egy érett, azaz hozzá már eléggé meg is erősödött, (közvetlen isteni erővel teljes) szellemi lélek lehet képes, és lehet képes abban már megállapodni is. Az Abszolút Középpontba kell tehát magunknak is visszakerülnünk, ahonnét „estünk ki” önakaratra, hogy megtapasztalhassuk az istentelenséget, az igaztalanságot, vagyis az Abszolút nélküli életet, a mulandó testi életet, az anyagi életet, az Istentől elkülönülten élést, hogy igazán becsülni, értékelni tudjuk az Istennel egységben élhető öröm és boldogság teli örök életet, az Istenével teljesen egyező halhatatlan életünket.
Drága barátom, remélem, hogy már magad sem a halandó tested életét, vagy mások halandó teste életét éled (azt próbálod lemásolni, azt utánzod, azt követed), hanem minden erőddel törekszel mindig már csak az Istenével teljesen egyező örök életedet, az igaz szellemi életet Isten szerint élni, minden eredetitől más létkörülmények között is, vagyis itt a Földön megtestesülten (azaz földi emberi testet magadra öltötten) is.
