Eredetileg tökéletesen tiszta, és tisztán szellemi minőségű Isteni „Fénnyel” (Szellemi Lét- és Élet-Világossággal, Isteni Értelemmel, avagy Szellemi Értelemmel), és szintén „Fénylő” (avagy Ragyogó) Isteni Szeretettel teli szellemi, azaz isteni tudatok, avagy Isten-tudatok vagyunk, ez az ősállapotunk,

amikor még boldog szeretetkapcsolatban éltünk az Igaz Istennel az igaz valóságában, míg önszántunkból el nem hagytuk Őt a káprázat világa kedvéért, a jelen valóságért, az anyagi valóságért, ami nem örök fennállású, változékony valóság is Istennek teremtése. Akikből azonban megtestesülten hiányzik az előbbi „Fénylő” Szellemi Világosság és Szellemi Szeretet (azaz megrontván magukat nem teljesek Magával Istennel), azok igen gyenge, igen szánalmas lények lesznek az igaz valóságba a testük halálával visszakerülve, és így még nagyon sok kellemetlenség fogja érni őket, igen sokat fognak szenvedni is, és ezért még további isteni segítségre szorulnak, hogy végül majd megszabadulhassanak az anyagi valóságból, és minden anyagi vágyuktól is, hogy a lét és élet állapotuk újra Magáéval Istenével teljesen egyező legyen. Ezen az akár már „rém” rossznak is nevezhető állapotukon azonban mindig csak az isteni szeretetből fakadó, és isteni szeretettel teljesen át is hatott cselekedeteik tudhatnak változtatni, aminek lettek ide a káprázat világába belekerülten a hiányában, és ami hiányukat ezért még pótolniuk kell, mert ez valójában a Szeretetnek is nevezhető Istenből való hiányukat jelenti. Odáig kell tehát eljutniuk nekik is, hogy mindig már csak isteni szeretettel teljesen áthatott cselekedeteik legyenek, és isteni szeretettel szeressenek mindenkit és mindent, minden eredetitől más létkörülmények között is, vagyis, hogy az egész teremtettségben bárhol is járván (élvén) ez legyen jellemző rájuk is Istennek példájára és hasonlatosságára.

Az isteni szeretettel teremetett egész szellemi és anyagi teremtés egy végtelen nagy látszatú komplexum, melyben maga az egész anyagi teremtés is megváltásra vár, ami a teljes egészével szellemi lelki minőségűvé visszaalakításával lesz majd meg, ami is isteni szeretet, a legerősebb szellemi erő által fog majd megtörténni illetve meglenni. Az emberi gondolkodás azonban lehatárolt, és ezért még csak az előbbit sem képes igazán felfogni, vele ezt sem lehet helyesen megérteni, ahogyan az eredetileg teljességgel anyagtalan szellemi lelki magunknak (az igaz lényegi mivoltunknak) innen az anyagi valóságból való megváltását sem érthetjük meg testi értelemmel és testi elme-tudattal.

Isteni szeretet nélkül, vagyis helyette meghidegült, megkeményedett szeretettel, azaz testi szeretettel , mulandó szeretettel élvén, Istentől elkülönülten élő teremtményei vagyunk Istennek, és ez esetben azt is még csak hazudhatjuk a szánkkal, hogy szeretjük Istent, és a felebarátainkat, az embertársainkat is. (Ilyenkor a társainkat meg is válogatva, még csak kisebb vagy nagyobb szintű „ragaszkodással („műszeretettel”), és nem pedig isteni szeretettel vagyunk irántuk, és így vagyunk Isten iránt is, mert ezt tanítja nekünk szinte már az egész emberi környezetünk.) A Teremtő Istent, az Élő Istent ugyanis csak az igazán szeretéséhez is mindig elevenen éreznünk kellene a szellemi lelki magunkban, és e magunk mellett is, azaz bennünket mindig vezetően, és segítően, támogatóan is megélnünk (tapasztalnunk) kellene Őt. Ugyanakkor pedig Isten mindenütt jelenlétéről való teljes meggyőződéssel kellene gondolkodnunk, beszélnünk, és gyakorlatban tennünk is. Még azonban a tenni szándékozásainkkal is így kellene lennünk, mert Isten nézőpontjából a szándék is cselekedetnek minősül. Istennel gondolatilag is tehát állandóan kapcsolatban kellene lennünk ahhoz, hogy testi érzékek nélkül  folyamatosan érezzük is a bennünk, és velünk együtt (közvetlenül mellettünk, vagyis a társaságunkként) is élő Őt, Aki Élő Isten éltet mindenkit és mindent. Így pedig, hogy már ismerjük, és megélni is tudjuk a magunkban, és velünk is élő Istent a Szeretetet, szeretni is tudjuk Őt, éspedig az Őtőle való szeretetünkkel, a valósággal örök szeretetünkkel.

Nekünk, eredetileg isteni lelkeknek a mulandó világ, az anyagi világ egészétől azonban, ha kezdetben még csak rövid időkre is, de teljesen el kell zárnunk magunkat ahhoz, hogy Istennel újra közvetlen kapcsolatba kerülhessünk, azaz, hogy testi érzékek nélkül hallhassuk is Őt, és még szellemi gondolati párbeszédet is folytathassunk Ővele. Az Őhozzá szóló imáinknak, és fohászainknak is ezért inkább csak „némáknak”, vagyis mindig csak szellemi gondolatban végzetteknek kellene lenniük. (A szellemi szemszögből primitívnek, igen alacsony fejlettségű fokúnak számító módon, azaz testi hangos beszéd vagy hangos ének által kifejezett ima és fohász is ugyanis a legtöbbször nem jut el a célba azért sem, merthogy egymáséit le is másoljuk, vagyis nem, vagy nem csak a magunk gondolataival fordulunk Istenhez.) A szellemi lélek mivoltunknak ugyanakkor pedig nem testi hallószervvel, nem testi füleken keresztül (amikkel nem is lehet), hanem szellemi „füllel” kellene Istent hallgatnia, ami szellemi „fül” is a valóságos lényeg mivoltunk, vagyis a közvetlenül Istenéből valóan abszolút érzékelésű valódi önazonosságunk (az igaz magunk).

A látható világtól, vagyis az egész megnyilvánulástól azért is teljesen el kell zárnunk magunkat, mert csakis teljesen eloldódva, és örökre megválva a földi, vagyis az anyagi formáktól lehetünk megint örökké „könnyűek” (teljességgel súlytalanok), és örökre szabadok, azaz minden tehertől, minden korlátozástól mentesek is, és „lakozhatunk” így már állandóan a Szellemi Világosságnak (Istennek) honában.

Isten szellemi „szikraként” (is) létezik bennünk, magunkra most szilárd látszatú anyagi testet öltött szellemi (isteni) lelkekben, és ezzel egyben a lelkiismeretünkként is jelen van az anyagi testünkben, figyelve is minden cselekedetünket, és sugallva is, hogy mit kellene, és mit nem kellene megtennünk. Isten a legfelsőbb és legfőbb Szellemi Tudat (avagy Szellemi Lélek) mivoltával ezért pedig mindig Maga adhatja a legigazabb ismeretet is a teljes egész és tökéletes Lényéről, vagyis Maga nyilvánítja ki is Magát a megtestesült értelmes teremtményeinek.

A bennünk élő Isten az Ővele egy Világosság mivoltával, vagyis a szintén végtelen és határtalan Szellemi „Fényével” fogja tehát a teljes elménket és tudatos értelmünket megvilágosítani, miáltal azok egysége teljesen és tökéletesen tiszta lesz, és így már befogadni, és megérteni is fogunk minden valós szellemi tudást, vagyis minden igaz tudást, Isten teljes tudását (teljes ismeretét.) Isten ugyanakkor pedig az örök és változatlan, önzetlen és feltétel nélküli szeretete által is mindig mutatja Magát nekünk is. Nekünk, Isten emberi lelkeinek pedig nem csak az isteni szeretetet (lényegében tehát Istent a Szellemet), hanem az isteni tudást, az igaz tudást is meg kell tudnunk az Istennel egységben élő magunkkal nyilvánítanunk itt, az anyagi életben.

Istennel mintegy már újra is tökéletes egységbe kerülve nekünk, szellemi lelkeknek ugyanakkor pedig a földi életünknek, az anyagi életünknek csendes megfigyelőjeként („néma tanújaként”) is kellene léteznünk. Eredetileg ugyanis mindig nyugodt és békés, vagyis soha semmivel nem zavart isteni lények vagyunk, akik Istennel egységben élnek, és együtt is élve Ővele mindig megszemlélik, hogy amit éppen teremtettek, az jó-e, vagyis tökéletesen megfelel-e annak, aminek teremtve lett. Zavartak, és zavarodottak csak akkor és azzal leszünk, ha összekeveredünk, és összeelegyedünk a testi elménkkel, vagyis végül is az anyaggal, ami teljesen fölösleges a részünkről, mivelhogy ez nem a javunkra van, hanem a megromlásunkra. Mi ugyanis már megvalósított létezők vagyunk, éspedig öröknek és változatlannak megvalósított (élő)lényei, vagyis „élő lelkei” vagyunk Istennek, ami azt is jelenti, hogy közvetlenül Isten által és Istenből megvalósítottan olyanok vagyunk, mint amilyen Ő az Élő Isten.

Az előbbi már tehát létező megvalósultság végett pedig itt élvén is minden részrehajlás nélkül kellene mindenkit szemlélnünk, és szintén személyválogatás nélkül szeretnünk is, vagyis kivétel nélkül mindenkihez így kellene viszonyulnunk. Szintén függetlenül a jelen körülményektől mindig boldogoknak kellene lennünk, és békéseknek is, amikhez is mindig igaz szeretettel, isteni szeretettel telieknek, azaz szeretetteljeseknek, a Szeretetnek is nevezhető Istennel teljesen áthatottaknak kellene lennünk.

Az embernek egyik magától való legnagyobb hibája, hogy hajlamossá tette magát a félreértésre. A félreértéseiből pedig egyenesen az következik, hogy itt egyre kevesebbet él egyetértéssel, folyton konfliktusokba keveredik, és agresszív (erőszakos) is lesz. Ezért van itt a Földön az egymást válogatás nélkül  isteni szeretettel szeretés helyett az igen sok háború az emberek között, és a természetnek pusztítása is evégett folyik. Az emberek így azonban lassan már képtelenek lesznek egymással bármilyen szinten is együttműködni, és ez fog lenni az együttérzéssel is, az is már csak látszatra, azaz csak testileg fog lenni, valósággal itt az sem fog létezni, ami van már most a békével is, mert már csak látszatbéke, azaz csak mulandó béke van a világban.  Már tehát az van, és így az fog következni is, hogy egy kisebb csoport kivételével inkább már csak Istennek ellenére, és egymásnak is ellenére fognak tenni az emberek, míg ki nem pusztítják magukat a földi világból, aminek kellene a most itt élő magunknak is „megálljt” vetnünk, mert, ha ezt nem tesszük meg, akkor talán nem is folytathatja itt az emberiség a fejlődését. Előtte azonban még teljesen tisztába kellene jönnünk azzal is, hogy, ha itt is valami jóra összpontosítjuk a figyelmünket, akkor az attól növekedni, fejlődni fog, ha viszont itt valami rosszra összpontosítunk, akkor az fog tőle növekedni, fejlődni, az lesz egyre nagyobb. Ez utóbbit figyelhetjük meg a jelenleg világban dúló véres háborúk esetében is. Szinte mindenkinek csak azokon van minden figyelme, és ezért azokból csak még nagyobb, még kiterjedtebb háború, embert, környezetet kíméletlenül pusztító világháború fog lenni.

Amikor azonban Isten által már teljesen is áthatottan (Istenben gazdagon, Istenben bővelkedve) megszabadultunk innen, az általunk nemsokára már kész pokollá tett világból, azonnal és teljesen tisztában leszünk azzal is, hogy valósággal soha nem voltunk még csak rabságban sem, hanem csak játékból elképzeltük, hogy a mulandó természetnek fogságában, és függőségében is élünk halandó lényekként.

A lényegi mivoltunknak teljes megtisztulását is jelentő előbbi áthatásnak bekövetkeztéig viszont mindenki az Istenhez visszatérni törekvése szerint fog részesülni Istenből. Akit azonban az érzéki tapasztalatok még mindig vonzanak, és meg is ragadnak, és nem engedik, hogy megnyíljon Istennek, az az érzékiségnek továbbra is a rabja marad, és ezzel elutasítja magától Istennek kegyelmét, az Istennel egységben élése Isten általi ingyen-ajándékként visszaállítását. Az ilyen, testi érzékekkel is azonosult szellemi lélek tehát még nem képes megnyílni Istennek (és ezzel pedig már a lelki társainak sem), és így még csak észre sem veszi, hogy az érzékiség az igaz szellemiségnek ellentéte (és megrontója is), és ezért továbbra is elvéti a célt, inkább törekszik minél több, és jobb minőségű érzéki élvezetre, még, ha nem ezt mondja is. Amennyiben azonban valaki csak, vagy többnyire az érzéki élvezeteivel törődik, az így ezúttal is el fog veszni az anyagi világban, ami Földi világban ez esetben már talán újra is teljesen elmerülten él.

Ha azonban minden hibánkat magunk itt kijavítanánk, és minden anyagi vágyunkat is elhagynánk, magunktól akkor sem juthatunk vissza Istenez (magunktól, azaz önerőből nem lehetünk megint magunk is Ő.) Csakis ugyanis, ha Maga Isten határoz úgy, hogy a helyes törekvésünket látván a végtelen kegyelmével (amit is megtestesített Jézusban, és más szent lelkei által is) visszavezet bennünket Magához, fog az Abszolút Személyiségéből is mindent (az összes tulajdonságát és képességét) odaadni nekünk, azaz fogja Magát így már teljesen is megismertetni, és megérteni is velünk, hogy teljesen megértsük, és azzal egyben ( azaz Ővele újra, és már állandó jelleggel összekapcsolódottan) meg is éljük (tapasztaljuk) Őt, és azt is, hogy magunk is Ő vagyunk, hogy a valódi magunk is Ő. Még azonban az először még csak a valóságos magunk teljes megismerésével sem lehet másra, hanem csak az előbbire jutnunk, és természetesen így is mindig csak Isten által, és nem pedig az önerőnk által leszünk megint magunk is Ő, mint azt még igen sokan elhiszik a hamis tanítóiknak.

Az Istenhez visszakerülnünk, és Ővele teljesen egybekapcsolódnunk azért is nehéz, mert az ember nyugalmát és békéjét a testi vágyai igen hamar képesek feldúlni. A belső valóságunk rendíthetetlen nyugalmát is viszont a külső világban hiába is keressük, itt nem fogjuk megtalálni még csak azt sem.  Ezért az egyetlen isteni út számunkra a befelé, a valóságos szellemi, az örök szellemi felé fordulás, a befelé figyelés, és a révén visszatérés az Istenével teljesen egyező önazonosságunkhoz, és vele egyben pedig már Magához Istenhez, Aki így mintegy már elénk is jön, és segít bennünket az eredeti lét és életállapotunk Őtőle visszanyerésében.

A Valóságos Istent, és a valóságos magukat illetően továbbra is kételkedők viszont változatlanul az elveszés, illetve pusztulás felé tartanak, vagyis ők az Istenhez visszatérés helyett újra „élőhalottak” lesznek, ami azt jelenti, hogy a testük halála után megint, vagy újra és újra a mulandóság világában mulandó testben fognak öntudatra ébredni és élni a maguk választásának megfelelően. Minden lélek valójában tehát maga helyezi oda magát, ahová tartozónak érzi magát. (Az Isten „ítélete” ebből egyszerűen annyi, hogy Ő ezt helybenhagyni és felügyelni fogja Maga, vagy az Ővele egy Lelke által.) Az ilyen tudatlan lelkek számára azonban még mindig csak az a hasznos, ami a szemeiknek tetszik, és kellemes érzéseket kelt a testükben. Ezeket a buktatókat viszont a már nem tudatlanok, vagyis az egyenesen Istentől tudók messzire elkerülik, mivel ők már csak, vagy leginkább az isteni érzelmeikkel élnek, vagyis szerintük cselekednek itt a mulandó valóságban is, és nem pedig az egójuk, a testi énjük érzelmei szerint, mint azt a többség még mindig teszi. Ma szinte már tombol az érzelgősség is a világban, mint azt teszi az erőszakosság is, ami nélkül is alig él ember a Földön, pedig teljesen erőszakmentesen is kellene itt is élnünk. (Míg magunk is olyan ártatlanok nem leszünk, mint amilyennek Jézus ismerhető, hiába is mondjuk, hogy mi már megtértek, és már újjászületettek is vagyunk, vagyis, hogy már magunk is olyanok vagyunk, mint amilyen Isten, azaz, hogy teljesen egyezőek vagyunk Ővele. Addig ugyanis, míg ez nem valósággal is így lesz, még csak szemenszedett hazugságokat fogunk locsogni ezeket illetően is.)

Mindig azonban csak az idő és tér egésze fölé emelkedve tudhatunk Istennel tökéletes egységben cselekedni, vagyis Isten minden teremtésében Istennel együtt munkálkodni (teremteni), mint azt a Föld, és földi ember teremtésekor is tettük. Amikor pedig a velünk szintén egynek mondható akaratunk teljesen érintetlen tud lenni a teremtettségtől, akkor éppen olyan teljesen szabad, azaz mindenféle korlátozás nélkül élő létezők (közvetlen isteni lények) vagyunk, mint már a Földnek teremtésekor is voltunk. Akkor ugyanis olyanok voltunk, mint amilyen Isten. Ezért kell, és lehetőleg még a jelen földi életünk során, és mintegy már újra is olyanoknak lennünk, mint amilyen Ő az egyetlen és ártatlan Szeretet-Isten, Akivel azonban véletlenül sem szabadna összetévesztenünk magunkat, mint azt itt sajnos, még igen sok lelke teszi Istennek, éspedig leginkább maguknak ártalmára, ami súlyosan beteg állapotukból majd eléggé bonyodalmas lesz nekik kikecmeregniük. Isten végül azonban őket is helyreállítani fogja, be fogják majd látni, és meg fogják élni is, hogy nem ők az egyetlen Igaz Isten, hanem csak teljesen olyanok, mint amilyen Ő, amit itt úgy is kifejezhetünk, magunk is Ő vagyunk. (Ezen állapoton pedig túllépnünk csak úgy lehet, ha a teljes öntudatunkról lemondva visszaadjuk azt Istennek, amivel mi, lelkei öntudatosan már nem vagyunk, hanem már csak Isten a végtelen és határtalan Lét, Élet, és Szeretet van.)