Az isteni bölcsességgel (az isteni értelmű isteni tudással) nem egyező a dualisztikus bölcsesség, a testi emberi bölcsesség, amivel látunk most még szinte valamennyien mindent, és Istent is a legtöbben még csak így látjuk. Ezért tartunk ott, hogy az emberi tudás, az emberi bölcsesség el fog pusztítani bennünket,
ha még időben nem ébredünk fel a téves tudásunkból, a nem igaz tudásunkból, vagyis a valóságos szellemiről való tudatlanságunkból. A legtöbb embert azonban az sem zavarja, hogy a szellemi lelkileg, vagyis valóságos lelkileg nem fejlődés az emberiség vesztét fogja okozni. Mindeddig, és szintén a legtöbben még csak arra sem ébredtünk rá, hogy itt is úgy is kapcsolatban vagyunk minden emberrel (és természetesen Magával Istennel is), ha nem látjuk őket, és nem szólunk hozzájuk még csak egy szót sem. Így is, vagyis még csak az itteni nevét sem ismerve is tudhatnánk, és érezhetnénk is tehát, hogy milyen lélek a másikunk, ha már bizonyos fokú tisztaságra eljutottunk.
Az itt magunkra vett, bennünket láthatóvá tevő anyagi burok révén ugyan sok mindenben különbözünk egymástól, de a lényünk változatlan lényege mindig is, azaz örökké ugyanaz, és ugyanaz is marad. Egyek, azaz egylényegűek vagyunk tehát a soha nem változó Teremtőnkkel, és mindenki mással is. Istentől, és egymástól is pedig, az önző énünk tart bennünket távol. Ezért teszünk még ma is különbséget az „én” és „te” között. Ezen a látásmódon azonban már rég túl kellett volna tennünk magunkat, ami viszont nem könnyű feladat, de ezt is meg kell tudunk tenni az Istenhez visszatérésünk érdekében.
Isten hasonlatosságára belső tapasztalatot, azaz közvetlen szellemi tapasztalatot kellene tehát nekünk is szereznünk mindenről, ami van. A valós szellemit, a teljességgel anyagtalan szellemit, és az anyagot is tehát szellemileg kellene mindig elsősorban tapasztalnunk, és nem pedig testileg, vagyis anyagi érzékekkel, amikkel a valós szellemit közvetlenül nem is vagyunk képesek tapasztalni, hanem legfeljebb is csak a finom anyagiakat.
Ha azonban magunkat mostanra már anyagtalan szellemi tudatnak látjuk, vagyis Istennel egységben élő tisztán szellemi minőségű tudatnak ismerjük, akkor a jelen világot az ugyanezen Isteni Tudat megtestesülésének (nem örök fennállású formai megjelenülésének, avagy megnyilvánulásának) tudjuk, látjuk, és érezzük, azaz tapasztaljuk is, éspedig minden testi érzékszerv használata nélkül. A jelen világ a számunkra ilyenkor úgy működik, mint egy tükör, melyben azt is megláthatjuk, hogy mennyire elfajultunk Istentől, vagyis, hogy megtestesülve mennyire erőszakosak, kegyetlenek, és irgalmatlanok is lettünk az eredeti tökéletes jellemünkből, az ártatlan, és igazán szerető, mindenkit és mindent egyaránt szerető mivoltunkból.
Ha pedig már valóban ismerjük magunkat, akkor azt is jól láthatjuk, hogy ami van belsőleg, azaz a tudatos „szellem és lélek”, avagy „szív és lélek” mivoltunkban, mindig az van itt kívül is körülöttünk, vagyis, hogy a jelen környezetünket a belsőnknek megnyilvánulásaként észlelhetjük. Amennyiben tehát teljes béke és nyugalom, tökéletes harmónia van valamennyinkben, akkor az van körülöttünk is fényes megjelenülésként. Ha viszont inkább csak sötétség van bennünk, akkor magunk körül nem fényesen ragyogó a környezetünk sem, az anyagi világossága nem áthatott a szellemi világosságunkkal, mert tele vagyunk sötét foltokkal. A bennünk lévő szeretetlenség (isteni szeretet, és így már isteni értelem hiány is) és becstelenség tehát nem fényességességet (mint amilyenek eredetileg vagyunk) fog körülöttünk mutatni, illetve eredményezni, hanem egyre nagyobb sötétséget, ami kivetül, és most már testileg is tapasztalható, mert már olyan nagy mértékű, olyan nagyon el vagyunk fajulva Istentől. Azonban az még inkább sajnálatos, hogy ezen a mocskos belső állapoton az emberek többsége a külső csillogás növesztésével próbál segíteni, illetve javítani, ami csak tárgyi, csak anyagi fejlesztéssel viszont a belső sötétségét egyre csak növelni fogja. A jelen emberiség ott tart, hogy még mindig képtelen csak annyit is belátni, hogy a jelen világon is érdemben, azaz jó értelemben és irányban is változtatni nem a testi gondolataink és érzelmeink, hanem csak az isteni gondolataink és isteni érzéseink által tudhatunk. Az emberek többsége viszont még mindig semmi jó belátással nincsen a valódi maga vonatkozásában, és ezzel már a külső dolgokat sem láthatja jól. Ezek végett viszont már azt sem tudja, hogy megtestesülten mi is lenne a feladata.
A tudatos szellemi lélek, avagy szellemi tudatosság mivoltunkkal, akik valósággal vagyunk, ugyanis csak a „szemtanújának” kellene lennünk az Isten helyett a testtel és világgal azonosulás képzelgésnek, és akkor a jelen világ nem tudhatna bennünket befolyásolni semmiben, azaz semennyire sem hathatna ránk. Aki viszont azonosul a mulandó testtel, és szintén mulandó világával, és így Isten és örök világa helyett inkább velük foglakozik, velük gondol, azaz leginkább csak világi, avagy testi gondolatokkal és érzésekkel él, az a maga teljes eltárgyiasulása felé tart a mulandó valóságtól most már végleg megszabadulása helyett. Ez esetben ugyanis az eredetileg színtiszta szellemi lét- és életérzésünk egyre inkább összekeveredik a testi (anyagi) gondolatokkal és testi érzésekkel, míg végül már csak testi gondolataink és érzéseink lesznek. Ezért kell, ha már az előbbieknek ismeretére, és megértésére jutottunk, az innen teljes megszabadulásra törekednünk. Fel kellene tehát végre már hagynunk azzal a hiszemmel, hogy emberi testek, vagyis halandó lények vagyunk, és vissza kellene térnünk az eredeti létállapotunkhoz. Ehhez azonban egyetlen megnyilvánuláshoz sem szabadna kötődnünk, hanem minden tárgyitól eloldódnunk, és tőlük eltávolodnunk is kellene, vagyis Isten és a legközvetlenebb világa vonzásának kellene már csak engednünk.
Isten hasonlatosságára ugyanis eredetileg magunk is, azaz csak önmagunkban az a szellemi érzés vagyunk, hogy „vagyok”, és ezért, ha ennek a szellemi érzésnek állandóan meg tudunk maradni (tudatosan is mindig ez az érzés tudunk lenni), akkor többé már semmi nem örök dologgal nem fogunk azonosulni, hanem csak Istennel, és velük, azaz valamennyi mulandó létezővel pedig, mint Isten, csak egy egységben, vagyis együtt (egy létközösségben) fogunk létezni, míg azoknak az Isten meghatározta lét és életidejük le nem jár. Nekünk tehát abba a legmagasabb és legtisztább lét és élet állapotba kell visszakerülnünk, amikor, mint magunk is az örökkévaló, és színtiszta Szellemi Tudat, tudatosak vagyunk magunkra a tárgyak jelenlétében, és a nem jelenlétükben is. Ahhoz is pedig, hogy mintegy már újra is Istenben éljünk, Istent állandóan a tudatos isteni értelmünkben kell tartanunk úgy, illetve azzal, hogy állandóan Őrá gondolunk.
Be kell látnunk azt is, hogy a Végső Valóságot (szintén Istent) felfoghatjuk személyesnek, és azzal egyszerre személytelennek is. Az viszont, hogy miként fogjuk fel Őt, azt a valóságos magunkról alkotott felfogásunktól (a magunkat ismerésünktől és megértésünktől) függ. Ha magunkat lelki személyiségként fogjuk fel, akkor elsősorban a személyes Istennel fogunk azonosulni, amit példázott le Jézus is („az Atya és én egyek vagyunk”), és még sok más szintén Isten küldte, és ezt megtanítással megbízta más igaz tanító is, akik a Föld többi térségeiben tanítottak, és természetesen ma is vannak itt közöttünk ilyen tanítók, és személytelen Istent tanítók is. Ez azonban soha nem zárja ki azt, hogy a személytelen, azaz forma, név, tulajdonságok nélküli, végtelen és határtalan Szellemi Tudatként, mindenütt „Jelenlétként” Is felfogható Istennel is nem azonosulhatunk, amihez természetesen az önazonosságunkat, vagyis az öntudatunkat is vissza kell adnunk Istennek, amivel már csak Isten, a végtelen és határtalan Lét és Élet fog létezni, mert teljesen eggyé váltunk Ővele.
Nekünk, isteni lelkeknek azonban a testtudatunk fölé kell tudnunk emelkedni ahhoz, hogy Istennek Ővele egyazon Világosság mivoltával, ami Istennek a vizek fölött” lebegő” legfelsőbb ÉGe, avagy Lelke mivoltaként is ismerhető, mintegy már újra is összekapcsolódhassunk, és így már Istennek hangját is újra folyamatosan halljuk, és párbeszédet is folytathassunk Ővele. Az anyagi világról át kell tehát hangolnunk is magunkat a valós szellemi világra, és akkor Isten szellemi hangját (szavait) is hallani fogjuk a nem anyagi „fülünkkel”, hanem az Övével teljesen egyező abszolút érzékelésünkkel.
Az előbbiekből is remélhetőleg már belátható, hogy valós szellemileg kellene tudatossá válnunk magunkra, és nem pedig anyagilag, vagyis testtudatilag, ahogyan a legtöbben még mindig vagyunk. Sajnos, a legtöbb most köztünk élő „tanítónk” is ezt utóbbira tanít bennünket, vagyis testtudatos teremtésre nevel, ösztökél bennünket, a vonzás és taszítás technikájába „avat” be bennünket az Igaz Istenhez elvezetés helyett. Az embernek, ha a valóban jót akarja magának, nem az ilyenekre kellene hallgatnia, hanem először is a valódi magára kell találnia, és aztán, illetve azzal egyben már az ebben a magában található Istenre, és így már tapasztalni is fogja az Istennel való egységét is. A valóságos önmagunkat, és ezen önmagunkon keresztül pedig Istent is, először is lélek szinten, azaz a Lélek szintjén, az Isteni Tudat szintjén kellene megtapasztalnunk ahhoz, hogy aztán már szellem szinten, vagyis Istennek Szellem szintjén is egyesülhessünk Istennel.
Viszont, ha még mindig tele vagyunk anyagi vágyakkal, elképzelésekkel, akkor képtelenek vagyunk a végső „Célunkra”, Istenre összpontosítani, vagyis a teljes figyelmünket Őrá fordítani. Amíg ugyanis még valami ittenire vágyunk, addig a figyelmünk a jelen világon van, és nem pedig Istenen, az annak is Teremtőjén van. Pedig ahol, és amin van (amihez tapad hozzá) a teljes figyelmünk, azzá fogunk válni. Az anyagoz és anyagihoz ragaszkodás, az ezekhez kötődés bármilyen formája és szintje is csak akadályozni fogja a valós szellemiekben gyarapodásunkat, azaz fejlődésünket, növekedésünket. Az anyagi dolgokhoz nem hozzákötődni azonban csak úgy tudhatunk, ha újra, és már végleg megállapodunk az eredeti természetünkben, a színtiszta Szellemi Tudatnak természetében, Aki időtlen fennállású, és soha nem változó Létező. Magunkat is tehát e színtiszta Szellemi Tudatnak kellene ismernünk, és szellemileg éreznünk is, vagyis ezt nem gondolnunk kellene, és ehhez a gondolathoz ragaszkodnunk is, mint azt az itteni dolgokkal is tesszük. Az előbbi gondolat helyett is inkább kellene bennünk az Isten mindenütt jelenlétének, a mindent látásának, és mindent hallásának tudatosulnia.
Ugyanakkor pedig amennyiben a világ benyomásai, befolyásai, vagyis a világi programozásunk helyett is már csak Istennel töltenénk fel magunkat, azaz, ha magunk is azon lennénk, hogy már csak az Igaz Istenben gazdagodjunk (avagy „bővelkedjünk”), akkor a testünk halálától fogva egyenesen hazafelé tarthatnánk, és rövid, és nyílegyenes úton is visszatérhetnénk Istenhez, az Ővele tökéletes egységben élésünkhöz, vagyis visszakerülnénk az eredeti létállapotunkba. Be kell látnunk majd még azt is, hogy ahhoz, hogy innen hazakerülhessünk, teljes szellemi lelki, teljes elmei, és teljes testi tisztaság is kell. Háromszorosan is tisztáknak kell tehát lennünk ahhoz, hogy olyanok legyünk, mint amilyen Isten a háromszorosan Szent, ami „háromszorosan” szó Isten esetében a felülmúlhatatlan Szentségének, azaz felülmúlhatatlan Tisztaságának is kifejezője. Az itt is, azaz megtestesülten is már csak isteni szeretettel és isteni bölcsességgel élő ember bizony, hogy eljuthat erre, vagyis olyan lehet testben és testtel élvén is, mint amilyen Isten, Akivel ezzel, és mintegy már újra is, tökéletes egységben él. Így pedig már el is végezte a legfontosabb feladatát, vagyis magával megnyilvánította Istent, a legmagasabb tökéletességű Lét-ez-Ő-t és Él-Ő-t itt a mulandó valóságban, a nem igaz (nem örök) valóságában Istennek.
