Az Egy és Örök Istennek a számtalan sok megtestesülés általi megnyilvánulását hívjuk teremtésnek, ami teremtés szellemi (örök), és anyagi (mulandó), avagy tárgyi minőségű részből áll. A Teremtő és teremtett azonban a valójában, vagyis a lényegében nem különbözik egymástól,
mert minden teremtett a Teremtőből a Teremtő által van, a Teremtő az egyetlen Alapja és tehát Középpontja (Lényege, „Szíve”) is mindennek, ami van. A teremtés pedig örök folyamatos, és rajtunk, tudatos isteni lelkeken, Isten tudati származékain keresztül (által) is történik.
Minden jelenségnek is tehát a lényege, alapja, gyökere a Tiszta Tudat, Akit és Amit a jelen világában, a megnyilvánulásban Istenként, avagy Legfőbbként (Főistenként) ismerhetünk és érthetünk meg, Aki Istenből mi, emberi lelkei is közvetlenül valóan vagyunk egyek Ővele, azaz vagyunk magunk is Ő.
A teremtő képességű Istennel egyazon Szellemi Tudatból, az Isteni Tudatból származik tehát minden jelenlévő dolog is. Isten az Ővele egy Őáltala, mint „kézművesével” alkotja meg azokat is. Isten pedig minden teremtményét akár teljesen is áthatni képes magával, Őrá viszont egy teremtménye sem hathat semmivel sem. Minden tehát, ami van, az az egyetlen igaz Valóságból, vagyis Istenből valamilyen szinten részesülhet, mivel mindennek az egyetlen Valóság az Alapja, és Ő a Felépítője (a „készre” avagy „meglettre” Alkotója) is.
Valójában nincsen teljesen külön létező külső és belső, és nincsen így külön létező lent és fent, és még csak jobbra és balra sem létezik külön, hanem csakis EgyMaga a Teljesség, az Isteni Egység van, éspedig Isten, a leghatalmasabb, vagyis a legmagasabb és legerősebb, örök fennállású Szellemi „Szív”, avagy Szellemi Lényeg Középponttal, Aki és Ami Örök Szeretetnek is felfogható Isten intuitív felismeréssel (szellemileg megérzéssel) észlelhető. Ez az egyetlen és teljes Valóság, avagy Igazság azonban testi érzékekkel nem megtapasztalható, és itt, az Ő mulandó valóságában nem létezik „Azt”, vagyis „Őt” igazán kifejezni tudó szó, fogalom sem. Itt ugyanis még csak a „tapasztalás” szó is mást, mint intuitív észlelést, azaz megfigyelő vagy látó nélküli „megérzést” jelent, amiben a látó azonos a látottal, mivel csakis ez a teljes egész végtelen és határtalan Valóság van. A testi elme és testi érzékek Istent tehát fel nem foghatják a végességük végett. A véges képességeinkkel, a testi képességeinkkel és testi értelmünkkel azonosulván Istent nem lehetünk képesek felfogni, és teljesen még csak a közvetlen istenit sem foghatjuk fel velük. Az „intuíció” viszont már az igazságnak, és igaz valóságnak valóságos élményszerű felismerése, vagyis „megérzése”, ami nem testi érzékeken alapul, hanem korábbi ugyanolyan szellemi lelki tapasztalati tudáson. E tapasztalatot nevezhetjük igaz (örök, tiszta) tapasztalásnak, a mulandó test általi tapasztalatot pedig hamis tapasztalatnak. Valójában az örök szellemi létet és életet önmagában tapasztalni az igazi tapasztalat. A szellemi lét és élet ugyanis maga az örök látás, az örök tudomás (tudás), és a szintén örök boldogság is.
Az „intuíció” lényegében tehát annak a térszerű és tükörszerű, teljes egész, teljesen tiszta, és tisztán szellemi minőségű tudatnak nem testi érzékekkel érzése, ami tudat a dualitás minden zaja, zavarása, és egyéb más hatásai ellenére is azt látja és érzékeli, ami valósággal van, vagyis mindent, ami van, azt mind tisztán és teljesen, azaz tökéletesen ismeri, érti, és így érzi is. A testi elménk szinte szüntelen „mozija”, a szinte állandó testi gondolkodása zavarja meg, és tartja alvásban is a Tiszta Szellemi Tudatosságból való, eredetileg maga is teljesen tiszta (azaz teljességgel anyagtalan) szellemi tudatosságot, akik valósággal vagyunk. A belsőre, vagyis a valóságos szellemire való teljes odafigyeléssel, a már csak rá összpontosítással viszont éberek tudunk maradni a mulandó testek világában élvén is. Természetesen hozzá tisztában kell lennünk azzal is, hogy, mint „cseppjei” egyek vagyunk a tisztaságával is végtelen és határtalan Szellemi Tudat „Óceánnal”, de nem téveszthetjük magunkat össze Ővele.
Mi, egyéni, azaz tudatos szellemi lelkek az Isten-Tudatosságnak (Isten Abszolút Önazonosságának) tehát csak „cseppjei” vagyunk, akik ideiglenes, azaz időleges jelleggel földi emberi testet, mulandó és folyton változó testet öltöttek az örök és sohasem változó, Istenével teljesen egyező önazonosságukra. Ez az isteni tudatos isteni lélek mivoltunk teljesen telített Isten „Fényerejével” (Ővele egy Világosság mivoltával), szintén a Maga Szereteterejével, és a Maga Életerejével is, amik által vagyunk magunk is olyanok, mint amelyen Ő az Élő Isten, az Élő Igazság mivoltában.
Ha azonban mulandó testet öltöttünk is, mindig a szellemi lélek mivoltunk szintjén kellene tapasztalnunk, mint azt a kisgyermek testben élő lélektársaink még tenni tudják, és nem pedig a testünk szintjén kellene tapasztalnunk magunkat, és a bennünk élő Istent, Akivel eredetileg tökéletes egységben éltünk, ami egységben élést a magunkra öltött testnek felnövekedésével szakítunk meg, illetve veszítünk el.
Nekünk, ideiglenesen itt, Isten mulandó valóságban élő szellemi lelkeknek, vagyis közvetlenül az Isten Tudatából való tudatoknak (avagy Lelkéből való „élő lelkeknek”) azonban még nemigen van igaz tapasztalatunk, és így igaz és teljes tudással sem bírunk. A legtöbbünknek ugyanis még mindig csak érzékszervi tudása van, vagyis inkább csak a testi érzékein keresztül szerzett tudással rendelkezik, ami nem igaz tudás, Isten szemében nem tudás, igaz tudásnak csak tehát látszik. Pusztán az elméleti helyes tudással, az igaz elméleti tudással sem fogunk azonban többre jutni, mint az előbbi tárgyi tudásra jutással. Csakis ugyanis az elméleti helyes tudásunknak gyakorlati alkalmazásával, azaz gyakorlatba is átültetésével fogjuk az eredeti tökéletességünket, a közvetlen isteni mivoltunkat visszanyerni.
Valójában a valóságos magunkban az isteniség megtalálásával találhatjuk meg a Valóságos Istent, Akit önszántunkból hagytunk el, és Akihez így vissza is kell térnünk, és újra egyeknek, tökéletesen egyezőknek kell lennünk Ővele, azaz mintegy már újra is fel kell ismernünk, hogy magunk is Ő vagyunk. Azonban mindig csak a teljesen tiszta, vagyis teljességgel anyagtalan lélektudatosságunkban tapasztalhatjuk meg a teljes Igazságot, és az Ővele való tökéletes egységünket is. Isten a Lélek szintjén kellene egymásra is tekintenünk, és a Lélek szintjén kellene egymással bánnunk is, vagyis a viselkedésünknek, és cselekedeteinknek is Lélek szerintieknek kellene lenniük.
Az előbbinek, és mintegy már újra is megvalósuláshoz pedig nem csak az egész testi rendszerünk, hanem a testi érzelmeink felett is teljes uralomban kellene élnünk, és így már minden másikunkban is már csak a jót látván Istent fogjuk látni. (Amikor bennük nem a rosszat keresve és figyelve látunk az embertársainkban akár csak egyetlen isteni tulajdonságot is, akkor azzal már Istent láthatjuk bennük, Aki minden lelkében benne van.) Ilyenkor viszont már a halál sem érinthet, nem érhet el bennünket, mert az is mulandó, azaz „van és nincs” minőség lévén a mulandó testekhez, és világukhoz tartozik, és nem pedig hozzánk, örök fennállású, Istennel tökéletes egységben élő elmúlhatatlan szellemi lelkekhez. Az „élet és halál” ellentétpár, ahogyan a „jó és rossz” is, csak a dipólusos valóságoknak sajátossága, az örök valóságokban ilyenek nem léteznek, hanem csak az isteni jó, és a közvetlen isteni élet, az örök élet, a halhatatlan élet.
Most a legnagyobb többségünkkel csak gondoljuk, azaz csak elképzeljük (mintegy álmodjuk), hogy hol vagyunk, és, hogy kik vagyunk. Valójában ugyanis nem anyagi lények vagyunk, egy nem anyagi, és feloszthatatlan végtelen és határtalan Valóságban, a leghatalmasabb, legerősebb, és örök fennállású Lényben, mint az Ő örök képmásai.
Ezt a halandó testet pedig azért választottuk, hogy megtapasztalhassuk a „kettősség” érzését, a különféle megnyilvánulás érzését. Azonban bele is merülvén a halandó testben és testtel élésbe, elveszítettük, valójában azonban elfelejtettük az eredeti természetünket, az isteni természetünket, az isteni tulajdonságainkat, és a velük való élést is. Ezért van itt aztán már szinte folyamatosan szenvedésekben is részünk, aminek csak úgy lehet véget vetnünk, ha felismerjük, és meg is éljük az igaz, avagy valódi önazonosságunkat, az eredeti magunkat, és az igaz természetünket is. Aki viszont továbbra is csak testi személyként hajlandó élni, az még nem fogja megismerni a valóságos magát, és így nem fog tudni a valódi önazonossága lenni, vagyis a mulandó teste helyett először is a valódi magával, az örök magával azonosulni. A valóságos magát tehát még nem, hanem csak a hamis egóját fogja itt megvalósítani, vele fog továbbra is azonosulni, szerinte fog cselekedni, anyagi emberként, testi emberként fog élni.
Az az én azonban nem igaz (vagyis hamis), ami folyton testi múltra emlékezik, anyagi jövőt tervez, hasonlítgat, kategorizál, és felejt is, vagyis elfelejti még a tetteit is. Az ilyen én ugyanis csakis egy valódi magunkból, a valódi önazonosságunkból kivetített változó, azaz velünk teljesen nem egyező, hanem tőlünk más képmásunk lehet, ami nem örök fennállású testi én-gondolattal most még téves azonosulásban vagyunk, annak éljük meg magunkat, és nem pedig a valóságos önazonosságunknak, mint azt örökké tennünk kellene minden körülmények között, még az eredetitől más létkörülmények között is.
Az ego, a testi énünk a „gát” (és „elválasztó” is) Isten és közöttünk, ezért azt végleg és teljesen fel kell adnunk ahhoz, hogy Istennek valóban és teljesen átadhassuk magunkat. El kell tehát különítenünk magunkat a testi énünktől, és a testi elménktől is, mert különben hozzáragadva maradunk a testünkhöz, ami nem mi vagyunk. A legtöbbünknek azonban még mindig hiányzik a testi érzékek nélküli tapasztalata, hogy nem ez a test vagyunk, vagyis, hogy a jelen testünk/testeink nélkül, és még az egész jelen világ, a mulandó valóság egésze nélkül is létezünk és élünk, mivel olyanok vagyunk, mint amilyen Isten. (Itt a nem a valóságos magukat, hanem inkább a finom anyagi minőségű „csakráikat” tisztogatni törekvők végett szükséges megjegyezni, hogy Magának, azaz önmagában Istennek, az Abszolút Tudatosságnak nincsenek „csakrái” sem, Őneki azokra sincsen semmi szüksége, mivel azok is tünékeny megjelenülések Őbenne.)
Minden embernél létezik tehát egy magasabb rendű, mert örök tudatos szellemi elme, és létezik az alacsonyabb rendű anyagi, vagyis mulandó elme is, melyeknek is viszont egy a forrásuk, azaz egy tőből vannak, „mindketten”, az Egy és Igaz Istentől és Istenből származnak örök és nem örök használható dolgokként. Ezért nekünk, értelmes szellemi lényeknek a teljes elménket Isten után folyton az isteniségünkön kellene tartanunk, mert akkor már tudni fogunk itt olyan hatékonyan élni, hogy ebben nem fog tudni bennünket semmi anyagi dolog akadályozni, és még csak megzavarni, befolyásolni sem.
Ha pedig igazán szeretjük Istent, akkor mindig elsősorban Őrá gondoljunk, és ne pedig Őhelyette a testünkre. Mi ugyanis közvetlenül Istenhez tartozunk, és nem pedig a mulandó testünkhöz, amiben és amivel jelenleg még Isten helyett élünk. (Hibásan tehát a mulandó testünkkel tartjuk magunkat egyeknek, azaz azonosaknak.)
Istennel és a mindennel egy egységben élést, és a teljes és tökéletes harmóniát azonban csak akkor fogjuk újra érezni, ha már kizárólag csak megfigyeljük, vagyis, ha teljes csendben, azaz még csak egy gondolatot, nevet sem hozzájuk fűzve, hogy ki és mi az, amit éppen látunk, figyeljük meg a körülöttünk levőket, az egész jelen környezetünket is. Ha ugyanis nem így szemlélődünk, akkor mindig csak az egymástól különbözőségeit fogjuk meglátni a körülöttünk levő dolgoknak, köztük az emberi testeknek is. Valamint még azt, illetve úgy fogjuk a dolgokat látni, hogy azok mind tőlünk teljesen elkülönülten, és nem pedig velünk, és egymással is egy egységben létező egységek, avagy egyediségek. Így pedig, vagyis elkülönülten még csak a valódi magunkat, az igazi látót sem fogjuk érezni, azaz magunkról sem lesz igaz tapasztalatunk, hanem csak hamis, mert így a testünk szemein keresztül látunk mindent, ami van. A testi szemeink viszont nem láthatják a valódi magunkat, akik teljesen olyanok vagyunk, mint amilyen a láthatatlan Isten, az Élő Isten, Akinek színtiszta, azaz minden testi érzékek nélküli az érzékelése is. Ha viszont magunk a színtiszta érzékelésünket használjuk, akkor magunk is, mint Isten, csak a „szemtanúi” vagyunk a látható teremett dolgoknak, vagyis egyáltalán nem kötődünk hozzájuk, még csak a figyelmünkkel sem, és így már nem is folyunk beléjük, beléjük tehát semmi módon nem avatkozunk. Csak tehát vele együtt élve szemléljük, hogy a tárgyak, nevek, és formák világa, a jelenségvilág egésze, az Isten „Nagy Műve” teremtés, hogyan működik. Ez esetben pedig már teljesen tisztában leszünk azzal is, hogy annak, aki ezt az egész művi, azaz nem igaz valóságú világot látja, vagyis a valóságos magunknak nem olyan az arculata (jellemző képe, lényegét kifejező megnyilvánulása), mint a látottaknak, hanem azoké más a valóságos magunkétól (eltérő a teljességgel anyagtalan szellemi lelki arculatunktól). Valamint még az is egyértelmű lesz a számunkra, hogy máshonnét, jóval magasabb pozícióból, a legmagasabb létállapotból történik a „Nagy Mű” szemlélése, azaz máshonnét való az érzékelésünk is, vagyis az sem az evilágból, a jelen világból, a művi valóságból való. (Az is ugyanis az Abszolútéból való, és ezért azt abszolút érzékelésnek is nevezhetjük.)
Ilyenkor pedig már azt is tapasztalni tudjuk, hogy maga a Valóságos Lényeg sohasem kötődik hozzá a jelenségekhez, az Ő létrehozta mulandó formáihoz, és, hogy teljesen függetlenül él tőlük, mivelhogy Ő a színtiszta, avagy átlátszóan tiszta Lét és Élet is (merthogy Ő az ilyen tiszta Szeretet, Igazság, és Valóság is), Akiben és Amiben minden Őáltala és Őbelőle való jelenség is benne foglaltatik, éspedig úgy, hogy közvetlenül nem érintkezik velük, mert akkor azok a tündöklő nem anyagi ragyogása,avagy „fénye” hatására abban a szent pillanatban, mint párafelhők a tűző Nap hatására mindörökre eltűnnének, vagyis megsemmisülnének.
Azonban az előbbi tapasztalásban sem lesz addig részünk, ameddig kitartunk a dualisztikus gondolkodás mellett. A dualisztikus, vagyis az ellentétpárokkal való gondolkodás ugyanis soha nem lesz mentes az egótól. Egoitás nélkül pedig nem lehet beszélni dualisztikus gondolkodásról, vagyis ezek mindig egymás függőségében léteznek. Amíg tehát ezek vannak nekünk, addig a jelenségvilághoz, a mulandó formák valóságához hozzákötődötten élünk, a mulandó valóságot éljük meg igaz valóságként.
Ha viszont már visszanyertük az uralmunkat az egónk fölött, azaz, ha újra és már állandóan az Igaz Isten felé fordultan leszünk, és már csak Őrá figyelve élünk, akkor a valóságos magunkkal többé már nem fogunk szenvedni sem, és más kellemetlenségeket, nehézségeket sem kell elviselnünk. A testünk azonban természetesen továbbra is átélni fog szenvedéseket, és a halálát is el fogja szenvedni.
Uralván a testi énünket már teljesen tisztában leszünk azzal is, és szintén megélni is fogjuk, hogy minden, ami láthatóan, és nem láthatóan van, az mind Isten megnyilvánulása, és egyben a mindenütt jelenléte is. Még ott is, ahol mi a megnyilvánulásból, vagyis a jelen nézőpontból, az anyagi „oldalról” szemlélve a „semmit” tudjuk (ismerjük), „ott” is Isten van, mivel a „semmi” is Ő, az is Őbelőle való, amiből, azaz végül is Magából teremt Ő létezőket és élőket, amiket mind a végtelen és határtalan Magába bele is foglal. Ő így van még tehát a „semmivel” is, ami is valami, vagyis egy szintén fontosnak nevezhető része Istennek (mivel belőle teremt létezőket), az is Őhozzá tartozik, Aki a Magába teremetett (azaz Magában létrehozott) egész mindenségénél is nagyobb és hatalmasabb Lét-ez-Ő és Él-Ő.
Nekünk, Ővele tökéletes egységben élő emberi lelkeinek is pedig, akik valósággal vagyunk, így Őrajta kívül semmire még csak nem is lehet szükségünk, mert az Ővele egységünkből fakadóan mindenünk megvan. Isten ugyanis az egész mindenség is, és Ő azt, és a teljes Önazonosságát is nem is csak megosztja, hanem a teljes egészével oda is adja nekünk, szeretett „fiainak”, és ezért legvégül még azonosulhatunk az Ő személytelen, tulajdonságok, név, gondolatok nélküli, színtiszta, végtelen (örökkévaló) és határtalan, mindenütt jelen levő, Lét mivoltával is.
A helyes földi élettel visszanyerhető üdvös létállapotunk is pedig majd azzal és akkor fog beteljesedni, amikor a lélek mivoltunk a szellem mivoltunkkal egyesül, ami szellem mivoltunk örökösen tökéletes egységben, megbonthatatlan egységben létezik Istennel a leghatalmasabb Szellemmel, Aki és Ami önmagában a végtelen és határtalan színtiszta Élet, és első és utolsó valóságában pedig az ugyanolyan színtiszta Lét is, Amivel is lehetünk azonosak, vagyis lehetünk Tudatossága nélküli ragyogóan tiszta Szellemi Életté, és vele egyben szintén végső valóságunknak, vagy legvégső valóságunknak az örökkévaló önmagában tisztán ragyogó, szintén határtalan Szellemi Létté is lehetünk. Magának Istennek pedig csak örökkévalóan lennie lehet, nem lennie, fogyatkoznia, vagy változnia pedig egyáltalán nem lehet, ezek ugyanis mindig csak mulandó teremtményi jellegzetességek, avagy sajátosságok lehetnek. Olyan pedig, hogy Istenen túl még csak nem is létezhet.
