Valóságosnak lenni annyi, mint az eredeti tökéletességünkkel, az eredeti természetünkkel élni megtestesülten is. Az életnek legmagasabb és legtökéletesebb szintjére kellene tehát mintegy már újra is jutnunk, a jelenlegi igen alacsony állapotunkból,
és nem pedig helyette újra a mélybe lesüllyednünk kellene, mint azt igen sok lélek ezúttal is teszi a felemelkedése helyett, pedig nekik is megadatott a lehetőség a felfele irányban haladásra, az eredeti létállapotukba, a teljes tisztaság világába visszakerülésre.
Az emberi lét és élet tisztításra van. A szellemi lelki megvalósítás szintjére kell ugyanis itt eljutnunk, amihez szükséges ez a lét és élet tisztítás, vagyis a szellemi lét és életnek teljes tisztasága. A lelki megvalósításnak is azonban a legmagasabb szintjén szabadulhat már teljesen is fel a teljesen tiszta szellemi, avagy isteni lélek. (Az ilyen teljesen és tökéletesen tiszta, és teljesen szabad szellemi lélek már képes itt teremteni az anyagi teste hozzá használata nélkül is.) Az ilyen szellemi lélekben már semmi erőszak, bujaság, kéjvágy, mohóság, düh, harag, irigység, gőg, és más hasonló rossz sem létezik, mivel már csak Istennek csupa tökéletes tulajdonságaival él, és Isten szerint használhatja az isteni képességeit is. A valóságos lelki önmegvalósítás lényegében tehát az örök isteni természetünknek itt a mulandó világban való megvalósítását (megnyilvánítását) jelenti.
Mi, isteni lelkek a legtöbben most még nem az előbbinél tartunk, mert még mindig kettőt látunk abban, ami Egy. Mindent ugyanis, amit a testi szemeinkkel látunk, az is az önmagában láthatatlan Egynek, az Egy Istennek ideiglenes, azaz időleges kifejeződése, avagy megnyilvánulása. A látható univerzum, vagyis az egész jelen világ Istennek, az Abszolútnak, Igaz Valóságnak, és Igazságnak is ismerhetőnek a mulandó teste, ami tele van fénylő „szemekkel”, vagyis világító napokkal. A tárgyi valósága is tehát az Egy Istenhez tartozik, az Isteni Egységnek, a teljes egész Valóságnak Isten mulandó valósága is része.
Ahhoz viszont, hogy a kettős látásunkból újra tökéletesek legyünk, a világi elméhez is egyre kevésbé kellene ragaszkodnunk, végül pedig el is kellene hagynunk a vele való gondolkodásunkat is. A véges testi elménk a központjával ugyanis még azt is el tudja játszani nekünk, hogy ő ismeri az Igazságot, és ismeri Őt teljesen is. Mi, isteni lelkek viszont túl ezen a mulandó elme-tudaton, vagyis a valóságos magunkban valóban megismerhetjük az Igazságot, a létező leghatalmasabb és legerősebb Szellemi Erőt teljesen is, Akitől és Amiben van velünk együtt a testi elménk is. Isten az Abszolút azonban kifürkészhetetlen az emberi elme, a mulandó testi elme számára. Az Igazságot ugyanakkor pedig senki sem birtokolhatja, még a testi elménk sem, az Igazságnak viszont minden a birtokában, minden a hatalmában is van. (Hatalmas Erő lakozik tehát bennünk, Akit és Amit a jelen anyagi létállapotunkban „Isten” névvel vagyunk képesek igazán felfogni.)
Az embernek az anyagi lelke, vagyis az anyagi önazonossága megismerése helyett egyre inkább kellene vonzódnia a valóságos önazonossága, a nem anyagi önazonossága fel- és megismerése felé, az anyagi világtól és dolgaitól pedig egyre inkább eloldódnia kellene, mert végül meg is kell válnia tőlük. Ez az egész tárgyi valóság ugyanis az alapjai kivételével egy testi érzelmi személyes én általi, ideiglenes fennmaradású készítmény a szintén pszichológiai elmében, ami kondicionált anyagi elmében és tudatában élünk ideiglenesen, és ezzel az egységgel azonosultunk is mi, emberi lelkek, ami mulandó elme észleli és tapasztalja ezt az egész látható világot személyes és szintén tárgyi módon. Csak egy tévhit még azonban az is, hogy minden testi személy ugyanazt tapasztalja, mert minden egyéni testi elme (is) egyéni módon tapasztal itt mindent. Ami ugyanis az egyik anyagi elmének jó, az a másiknak rossz. Valójában tehát most a téveszmék szintén mulandó mezejében (nem örök fennállású világában) élünk, mert ezzel a korlátozott elmével is azonosulunk. Ha viszont még ragaszkodunk e világi elméhez, ami tehát csak tetteti, hogy ő már ismeri az Igazságot, akkor még nem léptünk túl rajta. Aki azonban már túl van a testi elmén, vagyis már egyáltalán nem ragaszkodik, nem kötődik hozzá, az már csak befelé irányban van az Igazságnak belső, azaz szellemi lelki fel- és megismerésében. Az ilyen szellemi lélek az itt alapvetően szükségesen felüli tárgyi tudás szerzésével már nem foglalkozik, már csak a valós szellemi tudás, az isteni tudás érdekli, csak igaz tudásra törekszik.
A legtöbb mai valódi magát kereső, ezt a magát teljesen is megismerni akaró emberi lélek azonban sajnos, újabban is tévúton jár, mivel e megismerési folyamat során a testi énjéből (anyagi én-gondolatából) most egy újabb tárgyi önazonosságot, a „spirituális ént” (hyper-super finom anyagi, azaz testi ént) alakított ki, és azt fejleszti, azt erősíti, növeszti az ebben őt pénzért segítő „önzetlen tanítók”, úgynevezett „önismeretet” és „személyiség fejlesztést” tanítók révén is. Pedig most is azok vagyunk, akit keresünk, és teljesen is megismerni akarunk, csak még mindig azonosulásban vagyunk a hamis énünkkel, a testi énünkkel, és ezért tesszük az előbbi ostobaságot is.
Ezen előbbi újabb „ballépés” helyett sokkal jobban járnánk, ha nem tudnánk semmit, még csak azt sem, hogy a továbbiakban mire számíthatunk, azaz, sokkal jobb lenne, ha nem ismernénk semmit, nem remélnénk semmit, hanem egyszerűen csak minden gondolat nélkül éreznénk, hogy vagyunk. Ezzel ugyanis az történne, hogy a színtiszta, azaz teljességgel anyagtalan szellemi tudat mivoltunk, a ragyogó tiszta valódi önazonosságunk minden tőle mást „eléget”, azaz megsemmisít maga körül, és így már csak önmagában létezik (az elképzelt önmagán kívüli állapota megszűnik lenni), éspedig abban a valóságos önmagában, aki tökéletes egységben él Isten felülmúlhatatlan Önazonosságával. Ugyan nagy ritkán, és igen rövid időkre ez az egységben élés már korábban is megesik velünk, de a legtöbben az éber pillanatainkból minduntalan visszazuhanunk a testi elménkbe, és továbbra is alszunk. A testi elménket irányító egónk, a „kettős” lényegiségünket adó testi énünk is viszont csak azzal fog eltűnni az életünkből, ha felülkerekedünk, azaz, ha túlnövekszünk rajta a tőle isteni segítséggel visszavett erőnkkel. Ha viszont ezt közvetlen isteni erő hiányában még nem tudjuk megtenni, akkor továbbra is a testi énünkkel és testi elménkkel fogunk egységben élni, és igen sokat kell majd még magunknak is dolgoznunk magunkon, hogy ez megszűnjön így lenni, azaz, hogy végül helyreálljon az eredeti tökéletességünk, és a tökéletes egységünk is Istennel. Hozzá pedig tettekben kell mindig "jónak", azaz tökéleteseknek lennünk. Azért is kell mindig csak nem is az anyagi, hanem csak az isteni jót tennünk, hogy velünk is, nekünk is mindig csak ezt tegyék az embertársaink, és mert ez Isten szemében így helyes. Valójában azonban az igazán jó szándék az, ami leginkább számít, vagyis nem is igazán a tetteknek, hanem a jó szándéknak, a jó indulatnak van jelentősége. Az igazi, vagyis az isteni jó szándék, és jó indulat ugyanis mindig csak jó tetteket eredményezhet.
A mulandó testtel való egység megszüntetését azért nehéz megtennünk, mert azonosulván vele a testi elme adja a számunkra az érzéki élvezeteket, amiket is a testi énje megismerése (az itt most már túlajnározott „önismeret”, és a szintén testi személyisége fejlesztése) mellett folyton keres, viszont nekünk, valóságos lelkeknek nem ezek jelentik az igazi boldogságot, mert az is a természetességünk, nem kell nekünk azt sem valami tárgyiakban megszereznünk magunknak, mint a szintén igaz (örök) békességességünket sem, mert az is közvetlenül Istentől van meg nekünk, az is az isteni természetünk, mint a teljes nyugalmunk, és a többi szintén tökéletes isteni tulajdonságunk is. A mulandó test azonban folyton kényelemre (is) áhítozik, a testi elme pedig tárgyi tudásra is. Ha elsősorban, és inkább csak ezekre törekszünk, akkor még azonosulásban vagyunk az anyagi elme-tudatunkkal. Az egész mulandó testi rendszerünk tehát mindig csak kellemes érzéseket, érzéki élvezeteket, tárgyi tudást, testi jókat tapasztalni akar, kellemetlenségeket, szenvedéseket, fájdalmakat pedig egyáltalán nem akar. Viszont bármi rosszra, bármi durvaságra, még fajtársainak megölésére is képes, hogy ezeket elkerülje, ezeket teljesen kiküszöbölje az életéből.
Ha azonban felfedezzük, hogy valósággal kik és mik vagyunk, és e valóságos magunkban az eredeti, a nem anyagi észlelésünket, az eredeti szellemi lelki észlelésünket is, akkor eltávolodván, vagyis visszavonván magunkat a mulandó világtól vele már eljuthatunk az Igazságnak magunkban megtalálásához, és felismeréséhez is. A felszíni tudás (a nem igaz tudás) pedig így többé már nem fog érdekelni bennünket. Világosan tudni, vagyis érzékelni és észlelni fogjuk ugyanis, hogy az Igazság mindenütt jelen van, még itt a „külső” világban is, és itt is eljuthatunk a meglátásához is, vagyis az itt is mindenben Őt látáshoz. (Kívül, és belül csak Ő van, és erről tapasztalati tudással rendelkezhetünk.) Ilyenkor tehát már túl vagyunk a testi elménken és egónkon, és már csak az Igaz Isten vonzásában élünk. Így pedig már a jelen életet is gyönyörűségesnek, szépségesnek fogjuk látni, de nem igaz, azaz nem örök életnek is. Újra teljesen nyitottak, békések, nyugodtak, félelemnélküliek, és szintén igazán szeretők is leszünk, vagyis olyanok, mint amilyen Isten, és újra egységben is élünk Ővele az Övéből való önazonosságunkkal, azaz mintegy már újra is átélni, megélni tudjuk az egyetlen és legigazabb Önazonosságot, Akinek a teljes egész látható univerzum a mulandó testét képezi, amiben Ő mintegy kívülről is megszemlélheti a teljes egész Magát. A Teljességnek (szintén Istennek) erre a szintjére kell végül tehát eljutnunk, Amivel is eredetünktől fogva egyek vagyunk.
Minden erőfeszítés is mozgást jelent, és ezért minden erőfeszítés nélküli, azaz mozdulatlan látóknak, illetve mozdulatlan látásnak is kell lennünk, és akkor mindenben az Istennel tökéletes egységben élő magunkat láthatjuk meg, vagyis így lesz a látó egy a látottal. Ilyenkor lehet nekünk is azt mondani, hogy legyél már csak a végtelen magadban, és tudd és érezd, hogy vagy, azaz érezd, hogy létezel és élsz. Amennyiben tehát a teljességgel anyagtalan, és már csak ettől is teljesen tiszta szellemi tudatosság mivoltunkat meg tudjuk itt nyilvánítani, vagyis jelen tudunk mi, szellemi lelkek lenni, akkor azzal ebben az Isten Ővele egy Világosság mivoltából való világosság mivoltunkban el fog törlődni a megfigyelő és megfigyelt kettősség is, vagyis nem kapcsolat lesz köztünk, és a bennünk létező és élő minden tőlünk más között, hanem már csak megbonthatatlan egység, azaz már csak egységérzetünk lesz, a mindennek is érezni fogjuk magunkat.
Ami nem állandó, amikkel „megterheltük” a valóságos magunkat, és amik végett szenvedünk, azokat végül is tehát mind ki kell vetnünk magunkból, és, mint súlyos „ruhákat” le kell vetnünk magunkról is, és akkor újra az eredeti önazonosságunk leszünk. Ez az igazi (azaz isteni) önazonosságunk tökéletes, a testi elménken és testi énünkön túli, mindenütt jelen van, és minden korlátozás nélküli is. A korlátozott én az ego, a korlátlan önazonosság a végtelen és határtalan Valóság, vagyis Isten, Aki és Ami Isten vagyunk tehát magunk is. Valójában ez a nem alany és nem tárgy állapot a színtiszta Valóságnak, a színtiszta Lét és Életnek egyedül igaz, teljesen igaz állapota, avagy érzete. Ez a teljesen és tökéletesen tiszta, azaz minden anyagtól és anyagitól mentes, örök fennállású, szerető Tudat számtalan formán, számtalan arcon keresztül is megnyilvánulni, és ragyogni tudó, és ragyog így is, csak ez a jelen létállapotunkban, az anyagi létállapotunkban nem látható. Ha pedig magunk is újra ezzel az Istennel azonos ragyogó, örök fennállású Szellemi, azaz Isteni Tudattal vagyunk teljesen egyezőek, akkor többé már nem fogunk szenvedni sem, és semmi más rossz érzésünk sem lesz, mert ez esetben magunk is ez a legfelsőbb tökéletességű, örök létű és örök életű Lény leszünk, Aki teremtette a teljes egész mindenséget Magába, ami tehát a végtelen és határtalan Magába foglaltan, és egyedül az Ő függőségében létezik.
A szenvedés az itteni dolgokhoz való kötődéseinkből származik, a kötődés az érzékszerveken keresztül történik úgy, hogy nem is csak az itteni dolgokhoz, hanem az általuk keltett testi érzésekhez (anyagi érzelmekhez) is hozzá leszünk, illetve hozzá vagyunk kötődve. Ezekből a kötődésekből újra teljesen szabadokká pedig csak akkor fogunk válni, ha a dolgokat, és szintén tárgyi érzéseket már csak megfigyeljük, vagyis, ha meg sem ítéljük azokat, azaz nem tartjuk azokat sem jóknak, sem rosszaknak, vagyis, ha semlegesek maradunk az irányukban, és így reagálunk, vagy nem reagálunk rájuk.
Ha viszont nem „takarítjuk” ki a valóságos magunkból az anyagot és anyagit (köztük a testi gondolatainkat, és testi érzelmeket is), akkor ez meg fog ölni bennünket, szellemi lelkeket, vagyis magunk is halandók leszünk tőlük. A valóságos magunkat végül is tehát az igaz magunkból való „magunktól”, vagyis a saját „magunktól” (az eltárgyiasult származékunktól, a testi énünktől) kell teljesen megtisztítanunk, hogy újra az eredeti örök életünket élhessük megtestesülten is. Halhatatlansággal vagyunk ugyanis megáldva, és ezt soha nem szabadna elfelejtenünk a halandó és változó élettel való játékunk során.
A jelen életben mindannyian szerepet játszunk, csakhogy elfeledkeztünk róla, hogy ez csak egy szerep. Az egész anyagi világ tehát egy nagy színház, melyben mi, színészek (színtiszta értelmes szellemi tudatok) vagyunk, akik szerepeket játszanak el. Valójában tehát az van, az történik, hogy idekerülve a jelen életbe, az anyagi életbe mi, eredetünktől fogva tökéletes szellemi lelkek szerepeket játszunk el, viszont azzal hibát követünk el, ha azonosulunk a szereppel, amit itt el kell játszanunk. A jelen anyagi életünkre is úgy kaptuk tehát meg a szerepünket, amit jól el kell játszanunk annak érdekében, hogy végül sikeresen befejezhessük a múló életben mulandó testben eltöltött életjátékot, vagyis, hogy végül visszakerüljünk az Istenével teljesen egyező lét és élet állapotunkba, az Istennel való tökéletes egységünkbe. A legtöbb isteni lélek azonban még mindig csak elfecséreli, eltékozolja az emberi élet Istentől való ajándékát, és így még nem juthat itt (is) el teljes Istenismeretre, és vele pedig az Istennel mintegy már újra is egyesüléshez sem. Ha ugyanis végleg meg akarunk szabadulni innen a mulandó valóságból (azaz, ha „kiszállni” akarunk a mulandó élet játékból), aminek fogságába önként adtuk magunkat, akkor semmi más törekvésünk nem lehet. Ameddig azonban a valódi lényegi mivoltunkat érzéki dolgok képei valamennyire is betöltik (mert esetleg még vágyódunk rájuk), addig ezen igaz, avagy valóságos magunkban nem fogjuk az egyetlen Igaz Istent meglátni, Aki szabadíthat meg innen (a „zavaros vizekből”) bennünket. A Legfőbb Lényeg látásához ugyanakkor pedig állandó tudomással is kellene lennünk Őróla, vagyis tehát az Igaz Istenről, és éreznünk is kellene Őt, anyagi érzékek hozzá használata nélkül, amik végesek lévén nem is képesek Őt érzékelni, hiába is próbáljuk Őt azokon keresztül „elérni”.
Az embereken igen hamar észre lehet venni, hogy Istenről állandóan tudva élnek-e, vagy pedig Őróla, és az Ővele egységben élésükről is megfeledkezve, azaz Istent még mindig inkább csak mellőzve, vagy Őróla nem is tudva élnek. Ezt még a magukat „vallásosaknak” valló embereken is szinte azonnal észre lehet venni. A legtöbbjükkel ugyanis azok a vallásos cselekedeteket azért végzik, hogy megtévesszék vele az embertársaikat, hogy ők is még mindig feledésben vannak a Valóságos Istenről, és a valóságos magukról is. A vallásos cselekedeteiket abbahagyva pedig az ilyen lelkek máris elkezdenek testi emberként viselkedni, vagyis Istenről megfeledkezve, Őt teljesen mellőzve beszélni és cselekedni, vagyis már csak a testi elméjük és testi énjük szerint élni. Az ilyenek igazán még nem szeretik Istent, még csak testi szeretettel vannak Iránta, és meggyőződéses hitük sincs, még csak a testi értelem hamisnak és halottnak is nevezhető hitével élnek, azaz még csak úgy tesznek, mintha ők már az Igaz Istenhez tartoznának. Valójában az ilyen tettetők is mind még mindig az Igazságnak „ellensége”, az itt Rossznak, és Gonosznak is nevezett szellemiségnek hatalmában élnek, a beszédjük és cselekedeteik is azt igazolják, hogy egy hamis istent tartanak Igaz Istennek, annak vannak behódolva, azt imádják, azt dicsőítik, annak zenélnek és énekelnek. Így pedig még ők sem jutottal el arra, hogy akarati elhatározással kell, hogy állandóan Isten mindenütt jelenlétének tudatában legyenek, és folyton érezzék is, hogy az Igaz Isten itt is mindenhol mindent lát, és hall is bennünket, tud a szándékainkról, a gondolatinkról, szavainkról, és tetteinkről is.
A nem még csak az előbbi képmutatóknál, hanem azoknál jóval előbbre tartó szellemi lelkeknél viszont már a testi elme, és az ego, vagyis a testi én-gondolat egysége az életerejének kialvásával (a valóságos magunkba visszavonásával elfogyásával) totálisan megszűnik lenni, azaz végül már meg fog semmisülni is (beleolvad a forrásába), és ezzel már csak a tiszta szellemi tudatosság fog létezni és élni tökéletes egységben a Tiszta Szellemi Tudatossággal. A tiszta szellemi tudatosságnak tehát, akik valósággal vagyunk, az előbbivel megszűnik a kétlényegűsége a Valóság Egységében, vagyis az Isteni Egységben, és ezzel helyreáll az egysége Istennel, a Tiszta Szellemi Tudatossággal, a Tökéletessel. A valóságos önazonosságunkra ébredésünkkel pedig az Istennel, a Valósággal való lényegi azonosságunkra vonatkozó tudatlanságunk is végleg ki fog aludni, újra magunk is az Isten, a Tökéletes leszünk teljes igaz tudással. Így pedig teljesen világos és egyértelmű lesz a számunkra az is, hogy az egész anyagi testi rendszere megsemmisülésével a szellemi lélek, a közvetlenül Istentől és Istenből való lélek nem hal meg, nem semmisül meg, és, hogy azzal nem fog máris megsemmisülni a szintén szellemi, azaz isteni minőségű tudata sem.
Aki tudatos lélek viszont igazán, és mindig csak egyre jobban, egyre forróbban szereti Istent, az a forrongó szeretetében végül tudatosan megsemmisülhet Istenben, az örökké ragyogó végtelen Ég, azaz végtelen és határtalan Élet-óceánban, Isten Ővele egy Lélek mivoltában. Addig viszont egy lélek sem fog erre jutni, míg benne Isten valamelyik örök formájában meg nem jelenik. Ezután történhet meg a tudatos lélek tudatának „megsemmisülése”, amivel már csak Isten a végtelen és határtalan, felülmúlhatatlan tökéletességű Szellem és Lélek (Lét és Élet) Egység van, ami Egységet nevezhetünk Örök Szeretetnek is. Ezt a „megsemmisülést” is azonban itt igazán nem lehet megmagyarázni, mivel az isteni léleknek a tudatos „változata” ez esetben sem fog elveszni Istenben, mivel Isten bármikor újra előhívhatja, ha akarja, mert a Legfőbb Tökéletes számára nem létezik lehetetlen.
