Mi, isteni lelkek az eredetünktől fogva teljesek, teljesen tiszták, tökéletesek, és szintén teljesen szabadok is vagyunk. Ez az igaz természetünk, ilyen az isteni természetünk. A lelke ugyanis olyan, mint Isten, vagyis az isteni lélek valósággal nem lehet még csak beteg sem, merthogy örökké tökéletes,
viszont az eredetileg szintén tiszta elméjével lehet beteggé, ugyanis az lehet akár tele is nem belé való dolgokkal, nem helyes (azaz nem igaz, nem közvetlen isteni) tudással, amiért aztán már mondhatjuk, hogy vele a lélek „beteggé” lett, vagyis a magában képzeltekből magába vettektől „egészségtelen” (más szóval kifejezve: „töredékessé”) lett, és ezért gyógyításra szorul. Az eredetileg teljes és igaz tudású, azaz isteni tudású isteni lélek valójában így jut tudatlanságra magáról, és vele egyben Istenről is, vagyis így lesz „egészségtelen”, és a tudatlansága végett már nem lesz szabad sem, pedig eredetileg a szabadsága is teljesen egyező Istenével, mint a teljessége és teljes tisztasága is. A szellemi, azaz isteni léleknek ugyanakkor természete még az állandó éberség, a harmóniában egység is, és ezért a megnyilvánulásának (a magát itt a mulandó valóságban megvalósításával) is ilyennek kellene lennie.
Nekünk, isteni lelkeknek állandóan a szellemi „fény”, a szellemi „világosság”, az igaz tudás, és igaz szeretet útját, vagyis az isteni utat kellene járnunk, és így megtestesülten is Isten szerint kellene mozognunk, cselekednünk, azaz élnünk, és akkor minden létkörülmények, az eredetitől más létkörülmények között is boldogan élhetnénk az Istenével teljesen egyező örök életünket, Istennel tökéletes egységben. Evégett lenne szükséges minél hamarabb visszatérnünk Istenhez, az Istentől elkülönültségünkből, amit magunk képzeltünk és képzelünk magunkról. (Itt tehát hozzá nem testi személyiség műveléssel, hanem a valóságos lelki személyiségünk művelésével, és itteni megvalósításával kellene foglalkoznunk.)
Aki viszont itt, az eredetitől más valóságban élve még bármitől, vagy bárkitől is fél, akár már csak Istentől is, az még mindig nem „kész”, még mindig nem eléggé „érett” az Istenhez visszatéréshez. Aki pedig nagy büszkén azt mondja, azt jelenti ki, hogy ő még az Istentől sem fél, az még inkább nem kész az Istenhez visszatérésre, mert az ilyen szellemi lélek nem is csak fél, hanem egyenesen retteg attól, hogy Istenhez vissza kell térnie.
Ameddig azonban érzéki élvezetekre, világi élvezetekre inkább van vágy, addig senki nem fog az elméjével Isten felé fordulni, hanem ezt legfeljebb is csak tettetni fogja azzal is, hogy hetente egyszer elmegy egyházi tanítókhoz, hogy ezt azok tegyék meg helyette. Csakhogy azon tanítók legtöbbje sincsen közvetlen kapcsolatban az Igaz Istennel, hanem egy más istent, egy hamis istent ismertet meg velük, akinek hódolt be maga is. A legtöbb most itt élő, és magát „hívőnek” valló lélekre tehát az jellemző, hogy azt másra (például „pap bácsikra”, „pap nénikre”, vagy éppen valamilyen önjelölt „ezoterikus”, vagy „spirituális” tanítókra, „mesterekre”, „ gurukra”) bízva él lelki életet, és akadnak olyanok is, akik ezzel igaz tanítókat (Maga Isten küldte szent tanítókat) keresnek fel, és tőlük csak elméleti igaz tudást nyernek maguknak (a tudás gyakorlatban megcselekvését rájuk bízzák), ami viszont így csak a tárgyi tudásukat fogja gyarapítani, csak abban lesznek gazdagabbak. A legkisebb számmal pedig azok vannak, akik valósággal törekszenek az igaz tudásukat meg is cselekedni, lényegében tehát az Istennel egységüket gyakorlatban is megélni.
Jelenleg azonban a legtöbben még két „én-egyén”, azaz kettős lényegűek vagyunk, amiből kellene helyreállítódnunk a már csak az egyetlen Igaz Istennel, a legfőbb, leghatalmasabb, és halhatatlan Lénnyel és Lényeggel ("Szívvel") azonosulásra.
Az emberek legtöbbjét azonban az anyag és anyagiak vonzereje még mindig elvakítja, nem látják Istent, és ezért elfeledkeznek Őróla, már egyáltalán nem gondolnak Ővele, és nem is gondolnak Őrá, és Őróla sem gondolkodnak semmit sem. Már tehát egy igen kevés kivétellel ott tartunk, hogy sem a munkánk, sem a családi életünk, sem a magán, sem pedig a társadalmi életünk során nem gondolunk Istenre, vagyis inkább csak mellőzzük Őt, hallani sem akarunk Őróla, és beszélni sem. Ha pedig hallunk, és beszélünk is Istenről, akkor „az” a legtöbbünknél még csak egy hamis isten, az Egy Igaztól más isten. Ez pedig azért van, mert az emberek tisztátalan dolgokkal vannak tele, ragaszkodás, féltékenység, gőg, erőszak, irigység, mohóság, bosszúvágy, kéjvágy van bennük, mindenkiben és mindenben csak a hibákat, csak a rosszat keresik, még a jó dolgokban is hibákat találnak, szinte mindennel elégedetlenek, semmit nem fogadnak el úgy, ahogyan az van, ahogyan adatik, vagy történik. Egyáltalán nem ismerik a tolarenciát (a kölcsönös megértést és tiszteletet) sem, folyton gyűlölködnek, ellenségeskednek, bántják, gyalázzák, és meg is alázzák egymást. Folyton versengenek is egymással, különbek, kiválóbbak akarnak lenni a másik embereknél, hogy ezért a többiek dicsőítsék, ünnepeljék is őket, és, hogy a többieknél jóval több anyagiakkal is bírhassanak. Nemhogy türelmetlenek az embertársaikkal, hanem a legtöbbjüket ki nem állhatják, nem tudják őket elviselni, elutasítják őket maguktól.
Nem csoda tehát, hogy itt élvén szinte folyton szenvedünk valamitől. Valójában azonban a tudatlanságunk, az egónk, a testi énünk, az itt létezhető rokonszenv-ellenszenv, a szeretem- nem szeretem, a szeretem-gyűlölöm, kedvelem-nem kedvelem, a testhez ragaszkodás, a széttagolódás, a megosztás, és a haláltól való félelem végett szenvedünk, pedig az örök öröm, és örök boldogság (is) az eredeti természetünk. Valójában már üdvözültnek „születtünk”, mivel közvetlenül a Boldog Istenből, az Élő Istenből való örökéletű lények vagyunk.
Idekerülve azonban már gyermekkorunktól fogva hozzá vagyunk szoktatva az anyagi, vagyis a testi gondolkodáshoz, és csak az van gyakoroltatva is velünk. (Ma már szinte minden szülő elrontja a gyermekét, ahogyan ezt ővele is tették.) Ezért nem vagyunk tudatosak az igazi, vagyis az isteni természetünkről, azt elfelejtettük, mert folyton testi emberek között vagyunk, csak kifelé, csak a testre, a mulandó formára figyelünk. Ezért, hogy újra a védikus iratokból ismerhető „szamádhiban” lehessünk, az érzékszerveinket és a testi elménket a külsőre, a felszínre irányultságukból befelé fordulókká kellene tennünk, és akkor ráébredhetünk, hogy valójában kik vagyunk. A szamadhi azonban a tökéletes tudatosság állapotban megszilárdulás, avagy megállapodás mellett a személyiségtelen tiszta tudat állapotra ébredést, és egyben a mindenséggel azonosságunk felismerését és megélését is jelenti, amikor már szintén nincsen elkülönülés, amikor mindenben már csak a Végtelen és Határtalan (szintén Isten) van jelen.
Az örök és változó világ is azonban mindig csak az isteni egyesülés útján fog eggyé válni magunkban, és egy egységként fog létezni, és ezt az egységet is megéljük a szamádhinak nevezett létállapotban. Ehhez viszont túl kell lépnünk a megnyilvánult világon, azaz meg kell haladnunk azt úgy, hogy a mulandó testünk révén még benne is élünk. Ilyenkor, vagyis az eredeti létállapotunkban, az eredeti tökéletességünkkel élve azonban már csak Isten „szemével” látjuk a jelen világot is, vagyis úgy látjuk azt is, ahogyan az valósággal van. Ez lenne az igaz „meditáció” is, vagyis ez a meditatív állapot nem egy itteni cselekedet, amit csak a testnek és testi elmének mozdulatlanná tételével lehet végezni, hanem éppen, hogy a valóságos látáshoz, az isteni látáshoz, a mindent látáshoz a testnek és testi elmének teljes nélkülözése, és minden dualisztikus dologgal való azonosulás nélkül azokkal egy egységben létezve azoknak is úgy látása, ahogyan valósággal vannak. A szamádhi valójában tehát a létünk és életünk természetes állapota, amit nem lehet a mulandó testi rendszerünkkel végezhető cselekedetnek, vagy vele rövidebb-hosszabb időre nem cselekvésnek tekinteni, ha ezt a külső látszat így mutatja sem.
A védikus iratokban "szamádhinak" nevezett így pedig nem más, mint a teljes és tökéletes megvalósulás állapota, vagyis amikor a tudó, a tudás, és a tudás tárgya egyesül, éspedig egyetlen oszthatatlan Valósággá. Ez az Isten-azonos Isteni Tudattal eggyé válás. (A Földnek ezen térségében élő számunkra ez Jézusban lett lepéldázva Isten által.Jézus Isteni Tudattá, „Krisztussá” lett.) A szamadhi lényegében tehát testet öltötten is a tökéletesség állapotban tartózkodás, vagyis a már csak isteni értelemmel és isteni tudattal megismerés, megértés, és cselekvés állapota. Az állandóan szamádhiban lenni pedig azt jelenti, hogy állandóan tökéletesség állapotában lenni szándékban, gondolkodásban, beszédben, cselekvésben, viselkedésben, vagyis a teljes életvitelben. A nem szamadhiban levő ember pedig még mindig tudatlanságban él, elvesztette az eredeti tökéletességét, melyet vissza kellene nyernie.
Szamádhiban, vagyis a tökéletesség állapotában Isten Ővele egyazon ragyogó ”Fényét”, Istennek Világosság mivoltát látjuk az egész végtelen és határtalan teljességével, és a szintén tisztán szellemi minőségű gyönyörűséges hangját halljuk Istennek (Isten az Ővele egy Tudatával szólni is tud), és a magunk ugyanolyan végtelenre és határtalanra kiterjedését érzékelhetjük, tapasztalhatjuk, amivel valójában már „hazatértünk”, és eggyé lettünk Istennel a Teremtőnkkel, éspedig Őneki köszönhetően, és nem pedig magunknak. Eggyé váltunk tehát a Legfelsőbb Tudattal, Istennel, örök nyugalomra, békére, és üdvösségre jutottunk, vagyis felszabadultunk a mulandóság képletes rabságából, mely legmagasabb életállapot, az üdvállapot azonban, melybe az anyagi létállapotunkból jutottunk, nem írható le, nem mondható el, hanem csakis tapasztalható, azaz érezhető, megélhető, átélhető.
Valójában azonban nem csak Istennel, hanem minden többi létezővel is egy egységben élünk, és ettől az egyetlen létező egységtől képtelenek vagyunk valósággal elkülönülni. Ha ugyanis valósággal is elkülönülni tudnánk, akkor az a megsemmisülésünket jelentené. Az Istennel egységünket elhagyásunkkal létezhető önző életünk viszont az élet és halál körforgásában tart bennünket, a teljességgel önzetlen élet pedig a kiszabadulást jelenti ebből a körforgásból, és egyesülést a végtelen és határtalan Élettel, az Élő Istennel.
A valóságos magunkban az Abszolútnak (szintén az Igaz Istennek) belső erővel fel- és megismeréséhez viszont mindig is akaraterő, önuralom, fegyelem, függetlenség, bátorság, félelem nélküliség, nem ártás, erőszak nélküliség, őszinteség, alázat, nem lopás, nem tulajdonlás, elmélyülés, őszinte vágy a lelki élet itt is gyakorlására, a testünk, a gondolkodásunk, beszédünk, vagyis a testi elménk megfigyelése és irányítása belső nyugalommal, és szintén szellemi elmével, isteni elmével szükséges. Valamint még megértés, megbocsátás, jószívűség, tisztaság, elégedettség, segítőkészség, Isten iránti odaadás, szeretet és tisztelet Isten iránt, és egymás iránt is szükséges. A testi érzékeinket és elménket pedig ellenőrizni tudnunk kell, és azokat tudnunk kell visszavonni is a külvilágtól, és így már csak Istenre és a közvetlen istenire lehet összpontosítanunk.
Az isteni figyelem összpontosításánál tehát egyáltalán nincsen testi elme működés, azaz nincsen testi elme használat, nincsenek képzetek, nincsenek gondolatok sem, és így már a teljes egészével felragyoghat nekünk Isten Önazonossága, és megvalósítja az eggyé válásunkat (beleolvasztja az Övéből való önazonosságunkat az Önazonosságába, és így leszünk egyek) is Ővele.
Tartózkodni tudnunk kell tehát minden negatív cselekedettől, minden negatív gondolattól, végül pedig minden testi elmei működéstől (az anyagi jókat gondolástól, tevéstől) is, és a tárgyi világ fölé kell emelkednünk. Állhatatosaknak kell lennünk az előbbiekben, fegyelmezetteknek kell lennünk, képeseknek kell lennünk az itt adódható nehézségek legyőzésére, feltétel nélkül hinnünk, és bíznunk is kell Istenben, hogy Ő mindenben megsegít bennünket, és kérnünk is kell az Ő segítségét. Célirányosság, céltudatosság, folyton és lankadatlanul, minden megszakítás nélkül törekvés Isten felé, vágy Isten teljes megismerésére, és az Ővele eggyé válásra is kell, és akkor ez Őáltala meg is lesz. (Ide-oda hajladoznunk nem, a törekvésünket megszakítanunk pedig már végképp nem lehet, mert akkor újra legalulról kell majd kezdenünk az Istenhez felnövekedésünket.)
Az igaz tudás útján is azonban megismerhető a Valóság, vagyis Isten egyetemben az Ő egész Teljességével. Hozzá viszont elsők között szükséges a csak Istentől megkapható helyes megkülönböztető képesség, a lemondás minden anyagról és anyagiról, és a rájuk vágyódásról is. Minden változótól tehát teljesen el kell tudnunk oldódnunk. Folyton és kitartóan törekednünk kell Isten felé, csak az Örökkévalót, a Változatlant, a Megmásíthatatlant, a Rendíthetetlent, az Elpusztíthatatlant, a Végtelent és Határtalant keresésben kell lennünk, és tudnunk kell, hogy itt kívül Ő Maga sohasem található meg, hanem csakis a nem anyagi magunkban, a szellemi lélek, avagy szellemi tudat mivoltunkban. (Eredetünktől fogva benne vagyunk Istenben, és Isten pedig bennünk van, vagyis tökéletes egymásbafoglaltságban létezünk.)
A Lélekkel vagyunk ugyanis azonosak, vagyis magunk is Isten a Lélek vagyunk, és, ha ezt test nélkül érezni tudjuk, akkor látni fogjuk magunkban Magát a színtiszta Életet, vagyis Istent, és látni fogjuk Őt, az Élő Istent minden többi élőlényben, az egész élő természetben, és az egész világban is, amik most körülvesznek bennünket, és így már láthatjuk csak Magát Istent, azaz Isten Legfőbb Személyiségét valamelyik örök formájában is, éspedig abban, amelyikben leginkább szeretnénk Őt látni. (Léteznek itt olyan lelkek is, akik csak minden forma nélkül, vagyis személytelenül szeretné Őt látni. Ővelük Isten úgy fogja megláttatni és megértetni, azaz megtapasztaltatni Magát, viszont nekik meg kell majd ismerniük Őt a halhatatlan formáiban is, ha ez még nem volt meg nekik.)
Ilyenkor pedig, amikor már szellemi lelkileg érzékeljük Istent, már belátni, és megélni is tudjuk azt is, hogy a legfelsőbb tudás Isten teljes megismerése Magától Istentől. A valódi önmegismerés pedig az, hogy Istennel egységben újra korlátlanok, és határtalanok vagyunk, semmi nem választhat el bennünket Istentől, egyek vagyunk Ővele, és minden élőlénnyel is, és egységben Ővele természetesen mi is a teljes egész mindenség is vagyunk, ami magunkba foglalva létezik. Magunk is tehát a Minden, és az azt magába foglaló végtelen és határtalan Ég is vagyunk, csak most magunk lekorlátoztuk magunkat földi emberi mértékűre és képességűre, éspedig a mulandó testünkkel és természetével, valamint a jelen természettel, a szintén múlandó természettel is való azonosulásunkkal, ami természetből való a jelen testünk, amit most használhatunk, míg az Isten által rá kiszabott életideje le nem jár.
Valójában azonban a külső életünknek, az anyagi testben és testtel való életünknek is olyannak kellene lennie, mint a legbelső életünknek, a tisztán szellemi és lelki életünknek. Itt kívül is tehát nem egy mulandó személyként kellene élnünk, hanem egy mindenütt jelen lenni tudó, örök fennállású, teljesen tiszta, nyugodtan szemlélődő szellemi tudatosságnak (tudatos szellemi léleknek), aki a teljes egész teremtettséget szemléli. Ebben a természetes létállapotunkban kellene tehát itt is élnünk. Túl kellene már lépnünk a jelen önmagunkon, ugyanis a valódi önmagunkkal, az anyagtalan szellemi minőségű önmagunkkal mi is az Igazság, avagy Valóság, vagyis az Isten vagyunk. Most azonban, vagyis a jelen anyagi testünket magunkra öltötten még mindig a valótlanság, az illuzórikus valóság bűvöletében vagyunk (élünk). Tévesen azt hisszük, hogy a kézzelfogható, vagyis anyagból álló emberi fajjal, azon belül is a nemünkkel, a nevünkkel, nemzetünkkel, és kultúránkkal vagyunk azonosak, és nem pedig az egyetlen Igazsággal, vagyis az előbbieket is teremtő Istennel, és az Ő természetével. Amikor viszont már megelégelve az előbbi téves azonosulást, elkezdjük keresni, és fel is fedezzük magunkban Istent, attól fogva, éspedig Isten kegyelméből, és mintegy már újra is, magunk is az Isten, magunk is Ő leszünk.
Újra a központi látásmódunkkal, az igaz látásmódunkkal kellene tehát élnünk, vagyis Isten a makulátlan tisztaságú Szellemi Tudat „szemszögéből” kellene mindent, az egész mindenséget (is) látnunk. Amikor ilyen a látásunk, akkor végtelen örömöt, könnyűséget, és szintén teljes szabadságot is érzünk. Az vagyunk ugyanis magunk is, aki minden testileg megtapasztalást is tapasztal úgy, hogy még tőlük is érintetlen, tőlük is távol marad, mert maga is az időtlen, teretlen, változatlan, megváltoztathatatlan, tisztán szellemi minőségű Létező, Akire semmi nem tud hatást gyakorolni (még tehát csak egy időben és térben történő tapasztalás sem), viszont Ő mindenre korlátlanul hatni tud.
Magunkban is tehát az időtlen, és semmiben nem felülmúlható Létezőt kellene felfedeznünk, és azzal már révbejutottnak, célba jutottaknak is érezhetjük magunkat, vagyis magunkat is az Istennek, az Örök Lét és Életnek tudhatjuk, azaz Igazságnak ismerhetjük, merthogy az Örök Lét és Élet az egyetlen Igazság, Aki az Örök Szeretet is.
A legtöbbünkkel azonban még mindig csak az állandótlansággal akarjuk a közvetlen kapcsolatot, a figyelmünk még változatlanul inkább csak kifelé irányul, és továbbra is kint (itt a mulandó és változó világban) keresi az Állandóságot, Ami a „valójával”, az „igazság” mivoltával ő is, vagyis magunk is az Isten az Örök Állandóság vagyunk. Ez az Isten pedig ki tudja fejezni, meg tudja nyilvánítani Magát a nem állandóval, vagyis a folyton változóval is. Ezt Jézusnál is meg lehetett figyelni, és Ő nem is csak a lélek mivoltát üresítette ki az Istentől másból, hanem a mulandó és változó testét is átadta Istennek, hogy a "Vagyok, Aki Vagyok" Isten a révén halandó emberré (is) lehessen.
A magunknak is az Istennek levéshez pedig magunkat „kiüresíteni” annyi, mint minden állandótlanságot „kisöpörni”, eltávolítani magunkból és magunktól, vagyis újra már csak Istennel tele lenni. Ameddig azonban a folyton változó anyagi világ, a káprázat világa az egészével, részeivel, és dolgaival még elbűvölni tud bennünket, azaz, míg még ragaszkodni fogunk hozzájuk, addig halogatni fogjuk a magunkban Istent felismerést, azt folyton csak elodázni fogjuk, hogy Istent teljesen is megismerjük, pedig azzal lennénk valóban és teljesen szabadok is.
A valódi otthonunk, az innét láthatatlan igazi hazánk azonban, ahol örökké boldogok, és szabadok is vagyunk, osztatlan és örök fennállású, és így azt csak képzeletben oszthatjuk fel egymástól különálló régiókra is. Itt, a jelen életben, a látható és mulandó világban viszont még csak az ismereteink is látszólagosak, azaz nem valóságosak, nem örök fennállásúak, és ráadásul változékonyak is. A legtöbb lélek azonban még változatlanul csak velük akar élni, és nem pedig itt is igaz tudással gyakorlatban is, vagyis még mindig nem akar tökéletes egységben a mindentudó és mindenható Istennel élni és cselekedni, azaz folyton csak jót teremteni valóságos (örök) örömmel és boldogsággal, pedig őnekik is ezt kellene tenniük, így kellene itt is élniük.
