Nekünk, isteni lelkeknek vágynunk kell a nem kettősségre, vagyis végül is az Istennel mindig is, és minden eredetitől más körülmények között is létező egységünkre, és akkor Isten által meg is lesz az nekünk is az áldásaként, vagyis Isten a helyreállításával megadja, illetve visszaállítja nekünk ezt az Ővele tökéletes egységben élés állapotot, a szellemi és lelki egység érzést.

Így pedig, vagyis a visszanyert teljes lét- és élettisztaságunkkal már magunk is újra az Egyet és az Ővele egy(azon) Egét fogjuk megnyilvánítani magunkkal.

Istenre, mint színtiszta és örökkévaló Tudatra, Szellemi, avagy Isteni Tudatra kellene az előbbi tökéletes egységben élés állapot visszanyeréséhez tudatosaknak lennünk, az Övével teljesen egyező tudatunkkal már csak Őrá kellene figyelnünk. Sajnos azonban, még nem itt, hanem a legtöbben még mindig csak ott tartunk, hogy a tárgyakra inkább tudunk figyelni, az Alanyra (szintén Istenre), Akitől való minden tárgy és tárgyi is, pedig még mindig nem tudunk. Pedig csak Őrá kellene figyelnünk a valóságos (örök) magunkban, mivelhogy csak úgy láthatjuk meg azt is, hogy magunk is Ő vagyunk.

Csak önmagában a létezés és élés szellemi érzésének kellene nekünk is lennünk, és nem pedig a létezés és élés gondolatának. Gondolatok nélkül is tehát érezni tudnunk kell, hogy létezünk és élünk ahhoz, hogy magunk is, és mintegy már újra is az „Isten”, vagyis a színtiszta Szellemi Tudat legyünk, Aki anyagtalan és múlhatatlan Tudat lényegében szellemi érzékelő képesség is. Mindig, azaz örökké tudatosaknak kell lennünk felőle, hogy magunk is a színtiszta Lét és Élet (a „Van” és „Vagyok” Egység) vagyunk. Az elménknek kell tehát ráébrednie, valójában azonban kiüresednie minden tárgyiból, és visszatágulnia a végtelen és határtalan Vagyokra, a Vagyokkal pedig az Abszolútra, miáltal már csak az Abszolút, és a teljes egészével Őbelőle valóan Ővele egy és azonos (és így szintén Abszolút)Tudata (a Vagyok) van örökké boldogan attól (is), hogy örökké él. Ez lenne végül is a valódi önmagunkban Istenre ébredés, és ez az örökkévaló színtiszta Lét Ővele egy örökkévaló, színtiszta, és örökké boldog Tudata állapot is.

A mulandó anyagtól és anyagi fényektől az Abszolútnak, a színtiszta és elmúlhatatlan Létnek Ővele azonegy Világossága, avagy „Fénye” felé kell tehát fordulnunk, mivel „Az” a mi kiindulási pontunk, vagyis az eredetünk. Az örökkévaló Létnek „Élet-Világosságából” valók vagyunk tehát, Aki és Ami  megbonthatatlan egységű a színtiszta Léttel, Aki és Ami halhatatlan Lét az Örök és Teljes „Fényének”  (Világosság mivoltának) is Forrása , avagy Teremtője. Az Önmagától való örökkévaló Lét utáni kezdetben tehát ez a makulátlanul tiszta Létből valóan szintén örök fennállású, és ugyanolyan ragyogóan tiszta Világosság volt (Ami Isteni „Fényt” itt nevezhetünk Legfelsőbb és Leghatalmasabb Égnek, és nevezünk „Igének” is), és ez a Lét és Ővele egy Világossága vagyunk magunk is, vagyis mi is a „Vanság” és „Vagyokság” (a színtiszta, tisztán szellemi minőségű, végtelen, és határtalan Lét, és tehát az Ővele egyazon Tudata, a Lét-Tudat, az Isten-Tudat) vagyunk. Az elménknek is a forrása pedig ugyanez a Lét-Tudat, ami Tudat tehát a teljes egészével közvetlenül az Abszolút Lét-ez-Ő-ből való, és ezért Maga is az Abszolút. Mi, közvetlenül e tudatosan is létező Szellemi Tudatból való „Tudat-szikrák” így pedig magunk is az Abszolút vagyunk, és az Ő Abszolút Tudatosságához hasonlóan magunk is a láthatatlan Istennek, a Szellemnek is nevezhető Legfelsőbb, Legfőbb, és Leghatalmasabb Lénynek, a Mindenható Istennek megnyilvánítói vagyunk. (Már ennyiből is belátható, hogy Isten egyszerre létezik személyes és személytelen formában, és, hogy Ő mindkét „változatában” Abszolút Létező.)

Igaz valósággal csakis tehát Isten „Vansága” a teremtő Jelenléte, a mindenütt Jelenléte létezik, és szín ugyanígy van, azaz szintén igaz valósággal van az egészével Őbelőle valóan szintén teremtő képességű, és ezért Ővele megbonthatatlanul egy „Vagyoksága” is, ami csakis a mulandóság nézőpontjából „kettő” az Abszolút Igazság is, Aki és Ami Isten tehát egyszerre létező és élő Igazság is. Közvetlenül megéreznünk, és megértenünk is kellene tehát Isten ezen Abszolút Egységét, és azt is, hogy ezzel az EGY Istennel egyek vagyunk. Istenével ugyanis teljesen egyező a természetünk (is) nekünk, Őáltala „embernek” elnevezett tudatos szellemi, azaz isteni tudatoknak is. Istennel tökéletes egységben élvén pedig olyanok vagyunk magunk is, mint itt a tornádó közepe, avagy középpontja, vagyis ez esetben teljesen nyugodt, békés, rendíthetetlen középponti pozícióban vagyunk, és magunk is csak szemléljük a körülöttünk forgó, az Istené hasonlatosságára végtelen és határtalan teljes egész magunkba belefoglalt folyton változó és tünékeny dolgokat, a mulandó világokat, köztük a szintén mulandó egész testi rendszerünket is a maga történetével. Az Isten képmásául létrehozott örökkévaló és változatlan lényünkkel tehát megtestesülten is egyszerűen csak figyelnünk kellene a körülöttünk zajló változásokat, vagyis az egész mulandó környezetünket, a teremtett jelen világot, az általunk „fizikainak” is nevezett, folyton változó világot. (Állandóan az Istenével egyező meditatív létállapotban kellene élnünk itt is, és akkor itt is mindent úgy látnánk, ahogyan minden valósággal van.)

Mi, tudatos lelkei Istennek, valójában az Istentapasztalás, a Középpontjával („Szívével”) egyetemben való Teljesség tapasztalás isteni inkarnációiként („avatárokként”) létezünk itt, Isten mulandó valóságában, vagyis Isten rajtunk keresztül is Magát tapasztalja az Ővele egy egész Teljességével egyetemben, csak így az eredeti „szemszögétől” más „szemszögből”. Az az örökkévalóságban „született” (és így ott „honos”) tudatos szellemi lélek lát valósággal tisztán, aki a kettősség világában is élve, vagyis ideiglenes jelleggel mulandó testet magára öltötten sem lát két egymástól teljesen elkülönülten létező valóságot, avagy világot, hanem csak egyetlen Lét és Élet Egységet lát, azaz a teljes egész Isteni Egységet látja, ami egész Teljesség Magától  Istentől, és Istenből, az itt a kettősség világában „EGY”-nek is ismerhetőből van, Akivel ő tökéletes egységben él az „egyszülötteként”, vagyis a „fiaként”, vagy „gyermekeként”. (Ez a „fialás” viszont egyáltalán nem tárgyi, azaz nem testi, és hozzá még csak nem is hasonló.)

Kifelé, a felszín, a mulandó külvilág felé egyáltalán nem figyelve, hanem az igaz (örök) valóság felé, azaz befelé fordulván találhatjuk azonban csak meg a valódi önazonosságunkat, ami az egészével közvetlenül Istenéből való, és ezért egy, vagyis teljesen egyező Isten örök és változatlan Önazonosságával. Csak így tudhatunk tehát a valóságos magunkban található Istenre figyelni, vagyis hozzá egyszerűen csak az igaz magunkra, az örökkévaló magunkra kell összpontosított figyelemmel, teljes figyelemmel lennünk, mert vele már a soha nem változó Örök Istenre fókuszálunk, Akivel teljesen egyezőek vagyunk.

Ehhez az elébb leírni próbált Igaz Istenhez visszatérni hívás pedig mindenkinek ott van, benne van a valódi lényegi mivoltában, a valódi (örök és nem anyagi) „szívében”, vagyis vissza kell térnünk az egyetlen Középpontba, azaz Magához Istenhez (Isten örökkévaló Személyiségéhez), éspedig azzal az egyesülési szándékkal, hogy magunk is már csak igaz szeretetet, békét, harmóniát, sugározzunk a Földre, és annak minden „lakójára”, az egész emberiségre is.

Az embernek jelenleg még létező tökéletlensége valójában a még mindig létező tudatlanságától van, amitől sajnos, a legtöbb ember továbbra sem tud megszabadulni, mert nem is akar, mivel már megszerette azt is, mint a beteg állapotát, és a végette szenvedését is. A tudatlanság állapota a mulandó testtudatossággal való azonosulás, ami viszont félelmekkel is jár. Az emberek azonban még mindig csak a világi dolgaikban, csak testiekben szeretnének tökéletesek lenni, a valóságos lélek mivoltuk tökéletessége visszanyerése érdekében szinte semmit sem tesznek. Az ilyen emberek ugyanis csak azt látják, hogy ők a test és testi elme, és ezért csak a testekre, helyekre, az anyagi elmék tudására, szavaira, fogalmaira, eszméire, hiedelmeire, képességeire figyelnek, a valóságos, azaz örök lényeg, a valóságos lélek, avagy valóságos élet (az örök szellemi élet) mivoltukra, akik ők valósággal, szinte már egyáltalán nem figyelnek.

Pedig az előbbi tudatlan lelkeknek is már rég a fizikai szerveik, érzékeik használata nélkül érezniük kellene, hogy test nélkül is vannak, hogy maguk is az örökkévaló „Vagyokból” való „vagyokok”, vagyis Istenből a Lélekből való lelkek. Ezeknek a még alvó embereknek továbbra is hiányzik a belső lényegi, vagyis az igaz, avagy örök mivoltuknak kinyilvánítása, vagyis ők nem azt, hanem az „árnyék” magukat, a hamis magukat nyilvánítják, azaz valósítják meg a valóságos maguk helyett, amit még azzal is tetéznek, hogy ezt az önmagukat megvalósítást („önismeret” címszó alatt) a legtöbbjükkel pénzért veszik meg másik ugyanolyan hibás lelkektől, akik ma már elképesztően nagy számban mutogatják magukat mindenhol, magukat már megvalósítottnak, már teljesen megvilágosodottnak, teljesen felébredetteknek, és még már újjászületetteknek is titulálván, pedig még közel sem azok, hiába tartják és nevezik magukat már  kész „spirituális” embereknek is, mert még a magukat csak „látónak” nevező emberek legtöbbje sem az. Ha ugyanis ez igaz lenne, akkor ők teljesen olyanok lennének, mint amilyen az Igaz Isten. A legtöbb azonban nem olyan, nekik még jócskán vannak világi attitűdjeik is. Az egyik ilyen például, hogy csak súlyos pénzekért hajlandóak segíteni a tudományukkal az embertársaikon, pedig azt ők sem pénzért kapták meg Istentől, hanem azért, hogy segítse őket visszatalálni Őhozzá, és, hogy vele másokat is ehhez segítsenek hozzá.

Itt az Istenfelismerés azért is nehéz, mert Önmagában Isten, ahogyan Ő valósággal van, kimondhatatlan, kifejezhetetlen, megfoghatatlan, felfoghatatlan, kifürkészhetetlen, egy szóval kifejezve megismerhetetlen a megtestesült, és a testtel bármilyen szinten is még azonosulásban levő számunkra. Őt ezért itt, a mulandó valóságában csak úgy és akkor ismerhetjük meg, ahogyan és amikor Ő Maga megismerteti Magát velünk. Isten ugyanis mindig tudja, hogy mit adhat nekünk, tudja, hogy milyen tudást és képességeket nyújthat már vissza a számunkra, és tudja azt is, hogy mit nem szabad még tudnunk, még milyen képességeket nem adhat vissza nekünk.  Természetesen Ő azt is tudja, hogy mikor kell  egy már megadott képességet elvennie, vagy éppen csak lekorlátoznia. Nekünk pedig még csak ezt sem szabadna megkérdőjeleznünk, mert Isten magunknál is jobban ismer bennünket. Ezért van az, hogy mindenki csak annyi felismerést is kap Istentől, amennyire belsőleg, vagyis valós szellemi lelkileg nyitott. Isten pedig még arra is figyel, hogy minden emberi lelkével úgy ismertesse meg Magát, ahogyan az adott lélek képes Őt felfogni, vagyis még csak ez sem mondható általánosnak, mindenkinek egyedi a kapcsolata Istennel. Az azonban egyedül csak az emberi lélek törekvésétől függ, hogy mennyire halad előre Isten fel-és megismerésében, viszont a maga erejéből senki nem tudhat teljes Istenismeretre szert tenni, Istent egyetemben az Ő egész Teljességével látni és érteni, azaz Őt már tapasztalni is, ahogyan valósággal van. Ez (is) csakis Isten által történhet meg, Őáltala valósulhat meg minden egyes lélek esetében.

 Amennyiben pedig teljesen olyanok szeretnénk lenni, és mintegy már újra is, mint amilyen Isten, akkor magunknak is mindenen túlinak kell lennünk, vagyis pusztán önmagunkban (minden anyaginak, minden anyagi tudásnak is magunkba és magunkhoz vétele nélkül) kell örökké létezőnek lennünk, mivel csak így tudhatunk teljesen eggyé lenni Magával Istennel, ami is csakis Isten által valósítható meg. Úgy pedig magunk tudatosan már nem leszünk, hanem magunkat Őneki visszaadva már csak Isten EgyMaga lesz mindörökké. Végül tehát nekünk is, és már mintegy már újra is, a végtelen és határtalan létezés és élés örök érzetévé, örökké boldog érzetévé kell lennünk, ennek kell lennie az állandó "tapasztalatunknak". Az anyagi gondolatoktól, érzelmektől, és vágyaktól teljesen zavartalan, azaz teljesen mentes valóságunkat, az időtlen, vagyis az örök „vagyokságunkat” kell ugyanis mintegy már újra is megélnünk ("megéreznünk"), amivel egyben a „vanságunkat” is éljük.

A hamis egónk, a testi énünk mindig csak akkor tud felzaklatni, megzavarni bennünket, amikor a testünkkel és testi elménkkel azonosulásban vagyunk. Ilyenkor „legyőz”, azaz ural, hatalmában tart bennünket az egónk, mivelhogy kitartunk az „én a test vagyok” tévhitünk mellett, vagyis megállapodunk abban, hogy egy anyagi személy vagyunk, anyagi gondolatokkal, és anyagi érzésekkel. Ezért e hamis egót (a saját „magunkat”) csak úgy tudhatjuk legyőzni, ha teljesen tisztába jövünk azzal, és már megélni is tudjuk (azaz tapasztaljuk), hogy a Legfelsőbb és Leghatalmasabb Erő bennünk „lakozik”, és mindenben támogat bennünket, még az egónkat legyőzésben is. (Az erőt ehhez is Ő adja nekünk, csak kérnünk kell, és Ő a közvetlen erejével, az Abszolút Személyisége szellemi erejével megerősít bennünket hozzá.) Ezzel az itt „Istennek” nevezhető legerősebb Erővel kellene tehát a testünk helyett azonosulnunk, Ővele kellene tökéletes egységben élnünk, Ővele kellene újra egyeknek lennünk ahhoz, hogy nem csak az egónkon, hanem az illúzió egész világán is végre már túlléphessünk, éspedig akár még úgy is, ahogyan azt nekünk Ő Jézusban példázta le.

Ahhoz tehát, hogy akár már itt, azaz benne is élvén túl legyünk az egész jelenségvilágon, a végtelen és határtalan létezés és élés természetes érzetét kell anyagi érzékek nélkül éreznünk magunkban, ugyanis ez az igazi önazonosságunk, az Istenéből való önazonosságunk, ami a természetünk is. Ebben a tiszta szellemi érzésben kellene minden erőfeszítés nélkül állandóan megmaradnunk, és ezt a nem anyagi, és nem is finom anyagi érzést semmivel nem szabad összekötnünk, még csak ennek az érzésnek gondolatával, vagy más gondolatokkal, más hittel, tudással, vagy nem tudással, hiedelmekkel, emlékekkel, és még csak vágyakkal, élni vágyással sem. Csak ezt a végtelenül tágas, nyugodt, békés, soha meg nem szűnő lét és élet-jelenlét érzetet érezzük, ami szintén végtelen örömmel és boldogsággal is jár. A valódi lényünk számára is ugyanis nem léteznek határok, nincsenek korlátozások, végtelen kiterjedésű, teljesen szabad létezők vagyunk, és csak képzelhetjük, hogy nem ez a lény vagyunk, hanem ettől valami más lények vagyunk.

A végtelen és határtalan Életet kellene tehát látnunk magunkban, Ami Élet, ami Lényeg vagyunk magunk is, csak ezt még mindig szűk látásmóddal, vagyis az anyagi testünkön keresztül érzékeljük. Mivel pedig már a létrehozásunktól fogva magunk is „Az” vagyunk, azért is, hogy örökké csak legyünk, örökké csak éljünk, semmit nem kell tennünk, mert az Örök Élet mivolt nekünk is éppen úgy a természetességünk, mint Istennek.  Ez az örök lényegi mivoltunk azonban csak akkor lesz nyilvánvaló a számunkra, amikor már semmilyen szinten nem azonosulunk azokkal a mulandó és változékony dolgokkal, melyek bennünk megjelenülnek, és aztán pedig el is tűnnek, hanem már csak megfigyeljük azokat, mint magunk is a mindent látó „Szem”, ami „Szem” nem látható, mert Ő a forma nélküli Isten, vagyis Istennek a mindenütt jelen levő Valóság, a „Jelenvalóság” mivolta.  (A nem csak finom anyagi szintekig látó, hanem teljes látású „látónak” látása is tehát ilyen, mivel ő is mindenütt jelen van úgy is, hogy fizikai testben is él.)

Mi, tudatos szellemi lelkek, avagy isteni tudatok is tehát soha nem egy jelenség, nem egy mulandó tárgyi dolgokból álló lény vagyunk, hanem egy „meghitt”, azaz magáról és létéről meggyőződött örök fennállású szellemi lény és lényeg („szív”) vagyunk, vagyis egy központi, tisztán szellemi minőségű, és szintén szellemileg érzett lét és élet tudat, tudás, avagy „tudomás”, ami minden jelenséget, vagyis minden mulandó dolgot is magába foglal, és ugyanebben a végtelen és határtalan magában, a maga valójából hozza azokat létre is, és így mindet láthatja, megfigyelheti, tapasztalhatja is, amik tehát nem ő, hanem őtőle valóan létező mások, más minőségek, amikkel is azonban egyetlen egységben létezik Isten hasonlatosságára, merthogy ő közvetlenül Istenből származóan Istennel a Leghatalmasabb Tudattal tökéletes egységben létező létező.

A mai, itt „modernnek”, és a „tudás korának” is nevezett korban azonban az emberek a legtöbbjükkel még csak azt sem tudják, és igazán már nem is akarják tudni, hogy ők most is, ha mást képzelnek is, ugyanazok az előbb leírt örökkévaló, soha nem változó lények, hogy most is teljesen szabadok, és hogy mindig azok is voltak, és örökké lesznek is. Inkább akarják tehát magukat annak tudni, amit a mulandó világ mond róluk, aminek a többségi ember tartja őket, vagyis egy korlátozott képességű testi énnek, egy halandó lénynek. Az emberiség legszélesebb rétege még tehát mindig nem akarja, hogy a valódi önazonosságunk legyünk, nem akarja, hogy valósággal és teljesen szabadok legyünk. Pedig az ő valódi lényük számára sincsenek határok, és nincsenek korlátozások sem, szintén teljesen szabadok is, csak ők még mindig beképzelik maguknak, hogy ők a mulandó test, vagyis változatlanul nem örök, és soha nem változó szellemi lényekként élnek megtestesülten is, hanem továbbra is a kábulatukban (alvás szerű állapotukban) megmaradva csak anyagból álló, mulandó, és folyton változó lényekként élnek és halnak, és keservesen sírnak-rínak, ha egy hozzájuk közeli halott testet a "veszteségüknek" látnak.

A legtöbb léleknek pedig még az is baja, hogy még mindig mulandó személyként tanul az Igazságról, (Istenről) is, holott eleve maga is az Igazság, maga is Ő. Mivel pedig magunk is az Igazság vagyunk, rá kell majd jönnünk arra is, hogy nem szabad az Igazságot kereső személlyel sem azonosulnunk, hanem csakis Magával az Igazsággal, csak egyedül Istennel. Mi is ugyanis az Isten vagyunk ezzel egyszerre azt álmodva is, hogy Istentől külön élő lények vagyunk. A mulandó személyünket a valóságos magunkból magunk teremtettük, és most benne élünk, vagyis egy mulandó személy szerepébe helyeztük magunkat. Az emberek, vagyis a szellemi lelkek a legtöbben a legtöbbet még mindig ezzel a hamis énükkel foglalkoznak, és nem pedig a valóságos magukkal, aki tökéletes egységben él Istennel a Legfelsőbb Szellemi Tudattal.

Pedig itt a mulandó valóságban ténylegesen ráébredni a valódi önmagunkra a létező legnagyobb teljesítmény a részünkről, és nagyobb célunk sem lehet, mint magunknak is az Örök Lét és Életnek lenni, Aki és Ami a legértékesebbnek és legfontosabbnak ismerhető Örök Szeretet is.

Valójában a minden gondolkodás előtt létező Tiszta Tudat (és Szeretet) örökkévaló létállapotába kellene végül visszakerülnünk. Ez ugyanis az eredeti arculatunk is. Istennek a látható napok által is szimbolizált, azaz tárgyilag is megjelenített világító, azaz ragyogó „orcája” (szellemi lelki képe) vagyunk tehát magunk is nem anyagi minőséggel. Ezért a végtelenség, vagyis az időtlenség, és határtalanság állapotába kellene visszajutnunk, ezt kellene a testi érzékeink nélkül tapasztalnunk. Ezt kellene végül is tehát megélnünk, éspedig minden gondolat nélkül is, vagyis még csak azt sem gondolván, hogy most azt éljük meg, amiről előtte még csak elméleti, azaz elmebéli tudásunk volt, merthogy ezt senkinek nem lehet megtanulnia, és megcsinálnia sem, hanem csakis átélni, csakis állandóan tapasztalni lehet.

Egyszerűen tehát csak azt az Istent „ábrázoló” (lelkileg megnyilvánító) eredeti szellemi lelki arculat mivoltunkat kellene visszanyernünk a ráébredésével, amikor még nem gondoltunk jót és rosszat, hanem csak az isteni jóval éltünk. Ekkor vagyunk ugyanis teljesen tárgytalanok, vagyis minden anyagitól, minden kettősségtől mentesen „jók”, azaz tökéletesek, a valódi lényegi mivoltunkkal minden Istentől és az Ővele tökéletes egységben élő tőlünk mással azonosulás mentesek. Ilyenkor létezünk és élünk tehát az eredeti felállásunkban és arculatunkkal, vagyis újra már csak Istennel azonosulásban, és vagyunk így az Ő tökéletes képmásai (is), vagyis az Ő megnyilvánítói is itt a mulandó valóságában.