Az örökkévaló tudatos szellemi tudatnak, akik és amik vagyunk, egyszer minden téves azonosulását végleg le kell vetnie magáról, vagyis meg kell szabadulnia a testtel, testi elmével, annak testi gondolataival, a testi énjével, annak múltjával, jelenével és jövőjével, minden dualitással, az egész „kettősség” világgal való azonosulásától úgy, hogy ezeknek még csak nyoma se maradjon benne.
Csakis ugyanis ez esetben lesz újra teljesen és tökéletesen tiszta, és fog örökösen létezni csak önmagában (minden tőle mással tehát többé már nem azonosulva, másnak tudatában és tudatával nem élve) a halhatatlan isteni tudat, az élő szellemi lélek tudatosan, vagyis élő szellemi életszemélyiségként is, aki Istennel együtt éli az Istenével egyező örök életét.
Az előbbihez, vagyis a Jézus is elmondta „élvén éléshez” meg kell tehát tanulnunk testi elme, és központja, a testi én közbeiktatása nélkül cselekedni a testünkkel, mint itt a teremtésünkhöz használható eszközünkkel. Előbb vagy utóbb ugyanis el kell hagynunk a testi érzékszervekhez kötött létet, föléje kell az egész testi rendszerünknek, és világának, az egész jelenségvilágnak is kerülnünk, hogy fölé növekedve illetve emelkedve uralkodni tudjunk az egész dualitáson, és ne pedig az uraljon a részeivel és egészével is bennünket.
A legvégső célunk azonban a halhatatlan és színtiszta Léttel egyesülés, ami Legvégső Valóságnak természetes kifejeződése az Őtőle elválaszthatatlan, és szintén örökkévaló „Élet”, ami nem más, mint a cselekvő, azaz mozgó, szintén örökkévaló élő Lét. Ezen elsősorban a színtiszta Létet jelentő Legvégső Valóság létállapoton túli, vagyis annál magasabb, annál magasztosabb lét-és életállapot azonban nem létezik. Számunkra is tehát ezzel a színtiszta és halhatatlan Lét és Élettel való társulásnál magasabb társulás és azonosulás nem létezik. Ez az azonosulás viszont jóval mélyebb az emberi mivolttal való, jelenleg még létező azonosulásunknál, mivel ez a mindeneknek egyetlen Forrásával való teljes egyesülést jelenti, ami egyben az elsődleges „kiindulópontunkba”, az eredetvalóságunkba (is) való visszatérésünk is. A végtelen és határtalan Lét-ez-Ő és Él-Ő, vagyis az örökkévaló Lét és Élet „szemszögéből” kellene tehát magunkra is tekintenünk, mivel Ővele tökéletes egységben létezünk, egyek, vagyis teljesen egyezőek vagyunk Ővele, Aki az Örök Szeretet is.
Mind-„Ő”-nknek, és kinek előbb, kinek utóbb megtörténő hozzá való érettségre (avagy „fejlettségre”) jutásával gyakorlatban is át kell tudnunk majd látnunk a hamis azonosulásainkon (a „fátylakon”), hogy teljesen tisztán láthassuk az egyetlen, és minden forma nélkül is létező Igazságot, a mindeneknek Forrását, és így már mintegy újra is egyek legyünk „Ővele”.
Az Abszolútnak is nevezhető színtiszta, és tisztán szellemi minőségű Létről és Életről való értelmi meggyőződés azonban nem elég az „Ővele” egyesüléshez, az ugyanis még csak a megértése Istennek. A valóságos lényegi mivoltunkban (a velünk egyazon anyagtalan „szívünkben”) a valóságos lényegi mivoltunkkal („szívünkkel”) kell ugyanis „Őt” tapasztalnunk az „Ővele” teljesen eggyé válásunkhoz, vagyis gyakorlati meggyőződésünknek is kell lennie a nem anyagi magunkban található Istenről (a Legfőbb Lényegről), Akivel kell tehát mintegy már újra is egyeknek lennünk, mint ezt Jézusnál, és több más Isten ide testben küldte szent tanítónál is megfigyelhettük, és ma is megfigyelhetjük, csak ma már egyre kevesebb számban. (Hamarosan itt van ugyanis a már valamennyi „meghosszabbítást” is kapott jelen emberi korszaknak vége.) Nekünk, az emberiség jelen korszakában a Földön ideiglenesen élő isteni lelkeknek azonban ténylegesen emberi lénnyé kellene először is válnunk ahhoz, hogy aztán az Isten elképzelte emberséges emberből, azaz Isten igaz emberéből újra isteni képességű isteni lényekké válhassunk, akik Istennel tökéletes egységben élnek.
Ha azonban nem figyelünk Istenre, akkor fel sem, és meg sem ismerhetjük Őt. Pedig az életben ennél, és a teljes szellemi lelki önfelismerésnél nincsen semmi fontosabb dolgunk. A teljes valódi önmagunkat is tehát ismernünk kell, mert azzal, illetve azzal egyben juthatunk el Istennek ismeretére. Az önmegismerésnek is azonban az eredetileg teljességgel anyagtalan szellemi lelki önazonosságunknak felismeréséről kellene szólnia, és nem pedig az anyagi lelkünk, a pszichológiai, vagyis a testi érzelmi énünk teljes fel- és megismeréséről, ami folyik itt még ma is helyette, éspedig a legtöbb ember, és a legtöbb „tanítóik” részéről is. Azt tehát, hogy valósággal ki vagy te, soha nem a testi elméden keresztül, azaz testi gondolatokkal kell megállapítanod, hanem minden testi gondolat, és velük járó szintén testi érzés nélkül kell, hogy érezzed. Ha ugyanis nem így teszünk, akkor hozzá a testi elménk emlékezési, és jövőbe látási képességét fogjuk használni, vagyis a tárgyi elménken keresztül fogjuk meghatározni, hogy ki és mi vagyunk, és, hogy még kivé és mivé is lehetünk (válhatunk) itt. Ez pedig éppen, hogy az akadálya annak, hogy valós szellemileg észrevehessük, és érezhessük is a valódi és változatlan ki és mi-létünket, az Istennel tökéletes egységben élő valóságos magunkat, az Istenével teljesen egyező, teljességgel anyagtalan önazonosságunkat, aki kívülről, és nem pedig vele egybekapcsolódottan (azaz vele azonosultan) figyelheti meg a hamis énjét, és az egész szintén mulandó világát. A valóságos magunk felismerése helyett tehát inkább elmerülünk a magunkról elképzeléseinkben, kitalációinkban, és ezeknek kombinációiban, és ezért nem lelhetjük meg azoknak is, magunknak is egyetlen forrását, az Igaz Istent, Aki vagyunk magunk is, míg nem képzelünk „mást” magunkról, azaz, hogy valaki és valami Istentől mások vagyunk, hogy valaki hús-vér személyek vagyunk, akik születnek és meghalnak. Pedig csak, ha állandóan az Örök Világosságban, vagyis Isten Ővele a ragyogásával (nem anyagi „fényességével”) is egyazon Tudatában élünk, akkor nem lesz bennünk semmi sötétség. Szellemileg tudatosan, azaz tudatos szellemi lelkekként kellene a jelen életben, a földi életben is részt vennünk, és nem pedig testi személyekként, hamis egókként, ami „van és nincs” testi én-gondolatnak hatalmában élünk, az ural most még a legtöbbünket Istenünkként.
Ahhoz azonban, hogy újra azzá legyünk, akik valósággal vagyunk, a saját magunk (a hamis énünk), és az egész anyagi világ fölötti „urakká” kell lennünk. Erre úgy lehet eljutni, hogy megelégelve az uralmát, az egónkat, a testi énünket „legyőzvén” (meghaladván), vagyis annak lényegi erejét Istentől kért megerősítéssel magunkba visszavonván, és vele föléje is növekedvén (azaz túlnőve rajta), az ego lényegileg már nem, hanem csak a testünk érzékszerveihez és a testünkhöz hasonlítható eszközünkként létezik, és az így aztán már bennünk az alkotórészeire oszolhat, és, mint vízpára a tűző nap hatására el is fog eltűnni, vagyis végül vissza fog olvadni a mindeneknek Forrásába. Ha tehát fölé kerülvén állandóan úrrá tudunk lenni rajta, akkor attól fogva az eszközünkként használhatjuk az anyagi valóságban élésünk során. Így a hamis ego, aminek korábban az alárendeltjévé tettük az eredetileg teljesen tiszta magunkat (alávetettük magunkat a valójában tőlünk való hatalmának), újabban már a mi valóságos tudat mivoltunk alatt, és irányításunkkal már csak az eszközünkként működő, nem örök fennállású tudatszármazékunk (tudatunk alatti időleges létezésű tudatunk) lesz, amit itt a dualisztikus valóságban használhatunk, míg végül meg nem szűnik lenni, mint amit a jelen testünkkel is tehetünk.
Már azonban eleve teljesen megvilágosodottak, azaz eleve teljesen tiszták, ragyogó tiszták vagyunk, csak ezt az eredeti mivoltunkat most még különféle vastagságú „fátylak” eltakarják, elfedik előlünk magukkal, melyeket sorra mind el kell távolítani, hogy látható legyen a ragyogóan tiszta valóságos lényegi mivoltunk, az igazi (Igaz Isten-i) önazonosságunk, aki és ami tökéletesen nyugodt, békés, valósággal tisztán látó, érző, és tudó, teljes tudású szerető lény, vagyis olyan, mint amilyen az Örök Isten, a Legfelsőbb és Leghatalmasabb Tudat, Akit Örök Szeretetnek is ismerhetünk.
Az elmúlhatatlan valóság, az örök létezés és élet az igazi (Igaz Isteni) természetünk is, ami örök természetességünket állandóan tapasztalni tudnunk kellene. Mivel azonban az eredeti természetünkkel összeelegyedünk a mulandó természettel, a testi természettel, kell tehát teljesen kitisztulnunk belőle, ami cselekedetekben is teljes tisztaságot kell, hogy jelentsen. Ez a másoknak ártó cselekedeteinknek magunknak is elszenvedésével fog megvalósulni, amire, ha többé már ártalmas tetteink nem lesznek, hanem csak isteni jók, fogunk majd élni újra már csak az isteni természetünkkel. (Fel kell adnunk azt a tévhitünket is, hogy Isten büntet bennünket, hogy ezért érnek bennünket rosszak. A büntetését ugyanis egy léleknek sem Isten szabja meg, hanem azt minden egyes lélek maga szabja meg rossz cselekedeteinek szintén rossz következményeivel.)
Amikor azt érezzük, hogy mások fájdalmat okoznak nekünk, ok nélkül bántanak bennünket, akkor éppen azok vannak a javunkra, mert azokat a rossz tetteinket, amik éppen olyanok voltak, velük már visszakapottaknak tekinthetjük, vagyis azon rossz tetteinknek, amiket egykoron mások ellen elkövettünk, azoknak ránk visszahatásukon már tehát túl vagyunk. Azoktól így meg is szabadultunk testi betegségek, sérelmek, sértések, rossz, feszült, stresszes emberi kapcsolatok, szenvedések, fájdalmak formájában is. Ezeket a problémáinkat mind a hibás gondolkodásmódunkkal halmozzuk fel a megtestesüléseink során. Az itteni, azaz itt használható jó és rossz anyagi gondolataink is egyaránt rosszak a számunkra, mivel mindegyik önző jellegű, és ezért miattuk is megint csak fizikai testet ölthetünk magunkra, míg azokból teljesen ki nem tisztulunk. Ezek is ugyanis ide kötöznek bennünket az élet és halál körforgásához, a kettősség mulandó világában való élethez. Ezért, ha itt bármi rossz is történik velünk, bárkitől is kaptuk, bocsássuk meg neki, és ezzel felejtsük is el, mert különben nem szabadulhatunk meg innen az élet és halál világából, nem kerülhetünk vissza az eredetvalóságunkba, az igaz valóságba, az örökkévalóan létezésünkbe, nem nyerhetjük vissza a nyugodt és békés örök életünket, az örökké boldogan élésünket.
A visszanyert szellemi nyugalom nyugodt cselekvést, azaz nyugodt megelégedettség boldogító, örömteli érzetével folyamatosan újabb csodálatos dolgoknak teremtését jelent, és nem pedig egy helyben letapadva való örök nyugvást, mint amiben a föld alatt koporsó-ágyban fekvő, nyugodtan alvónak látszó halott emberi test van. A testként gondolkodó, vagyis a testükkel még azonosuló lelkek ettől mást azonban elképzelni sem tudnak, és ezért rendszeresen odajárogatnak az emberi csontvázakhoz, és beszélnek hozzájuk, remélve, hogy azok az „örök álmukban”, illetve „örök nyugalmukban” is hallják őket. Itt azonban még azt is fontos megjegyezni, hogy a szellemi lélek lehet az önnön nyugalmának és akaratának is rabja, mely sok alvást is jelentő lustaság, tunyaság és akaratosság is azt jelenti, hogy még a testi énje akaratának hatalmában van.
Ahhoz viszont, hogy végül már valóban a valódi önazonosságunk legyünk, nem csak igazán nyugodtaknak, békéseknek, hanem idő és tér nélkülinek, és jelen forma, avagy jelen alak nélkülinek is kell lennünk, valamint még, ami a legfontosabb, teljesen és tökéletesen tisztáknak, minden szennyfolt („szeplő”), „sötétség” nélkülieknek is, merthogy a Világosságnak fiai, gyermekei vagyunk.
A teljes megvilágosodás, a teljes tisztaság állapota az, amikor mintegy már újra is a teljes egész létezésnek egyetlen teremtő és vezérlő Központjában, avagy Középpontjában, Istenben, a legfelsőbb és legtisztább Tudatosságban, Őbelőle valóan Ővele tökéletes egységben létezünk és élünk, és semmi onnét kibillenteni, kimozdítani tudó nem létezik a számunkra, azaz nincsen még csak egyetlen kétkedő gondolatunk, egyetlen rossz gondolatunk, és rossz érzelmünk sem, amik alapján ártalmas cselekedeteink is lehetnének, amivel is elveszíthetnénk az eredeti tisztaságunkat. Ezek és ilyenek tehát eredetileg a tudatos szellemi tudat mivoltunkban egyáltalán nem léteznek. Ilyenkor, vagyis a magunk minden tárgyitól mentes állapotában nem csak a valósággal tisztán érzésnek, hanem az így tisztán látásnak, és így tisztán tudásnak is állapotában vagyunk. Ezek, és a szintén igaz (örök, tiszta) szeretet ugyanis a természetes létállapotunk, ez az igazi (isteni) természetünk, és ez a teljes megvilágosodottság, a teljes tisztaság állapota, valamint még az üdvös állapot is. Ez az állapot azonban csakis átélhető, csakis anyagi érzékek nélkül tapasztalható, másképpen nem „elérhető”, másképpen nem lehetünk magunk is a ragyogó Világosság, vagyis magunk is az Isten, a színtiszta és halhatatlan Tudatosság, a Valóság avagy Igazság, a mindeneknek egyetlen Teremtője és Középpontja.
Bárki megfigyelheti, hogy itt élvén valójában más sem teszünk, minthogy állandóan megerősítjük, hogy „vagyok”, és ezt érezzük is, vagyis, hogy itt gondolatban és szóval is folyton ismételgetjük, hogy létezünk és élünk, ami valójában az örök fennállású, és tisztán szellemi minőségű, színtiszta Lét és Élettel való azonosságunknak kifejezésével egyben történő állandó tapasztalása is, csak erről a testünkkel azonosulásunk végett nincsen tudomásunk. A lét és élet érzésünk azonban a gondolata, és szóval kifejezése nélkül is tisztán létezik, vagyis minden tárgyi dolog, még az egész testünk, és az egész látható világ nélkül is a tudatában vagyunk az állandó (örök) létezésünknek és élésünknek, vagyis a „vanságunknak”, és azzal egyben a„vagyokságunknak” is, ami „kettő” (is) Istené hasonlatosságára megbonthatatlan egység. Ezt az egységet önmagában az Istenével egyezően az örök és teljes csend, az ugyanilyen tisztaság, nyitottság, nyugalom, béke, megelégedettség, a szintén állandó és változatlan szeretet, boldogság, és öröm jellemzi, valamint még egyaránt jellemzője a mozdulatlanság, és a mozgás, vagyis a cselekvés is, amibe tartozik a teremtő képessége, és befogadó, azaz magába foglaló képessége is az egységnek. Ugyan sok keleti tanító nem így tanítja, ámde a mozdulatlanság mindig, azaz örökké együtt jár a mozgással, vagyis egy stabilan („kőszikláéhoz” hasonlítható szilárdsággal) fennálló Létközpont körül forog (mozog) minden mozgó, vagyis élő, és ebből az egyetlen Központból (avagy ”Tengelyből”) való minden, ami van. Újra e Szellemi Központból kellene cselekednünk is. Ilyenkor ugyanis a lélek teljesen éber, emlékezik a valódi önazonosságára, felébredt álmából, és felismeri magát, magában pedig az egyetlen Központot, a mindenség Központját.
Mindaddig azonban, míg önző vágyaink léteznek, míg anyagi vágyaink léteznek, az anyagi világban fogunk testet ölteni, újra meg újra anyagi testben fogunk öntudatra ébredni, és mindig csak fáradtsággal („verejtékezéssel”), vagyis csak a testünk által fogunk tudni újabb dolgokat teremteni. (Továbbra is lealacsonyítjuk, lekorlátozzuk magunkat a mulandó testünkre és képességeire.) Az ember érzéki élvezetekre vágyódása ma azonban már ott tart, hogy nem ismer határokat, ahogyan az önzése, és birtoklásvágya se. Fel kellene tehát már nőnünk az isteni önzetlenség és odaadás világához, ha nem akarunk örökös jelleggel a mulandóság, az élet és halál, a „kettősség” világához tartozni.
Viszont, mivel ezt Isten úgy akarja, ha előbb, ha utóbb, de egyszer minden emberi léleknek végleg meg kell tudnia szabadulnia az anyagi életfelfogástól, és az anyagi szemlélődéstől (valójában az anyagot „nézésétől”) is, vagyis végül mindenkinek vissza kell nyernie a szellemi lelki élet, az örök élet felfogást, és az örök élet „szemszögéből” való szemlélését az egész anyagi életnek, a mulandó és folyton változó életnek is. Addig ugyanis nem fogunk arra eljutni, aminek kellene itt a mulandó valóságban ideiglenesen élve is lennünk: ragyogóan tiszta és teljes egész szellemi tudatosságnak, aki tökéletes egységben él a ragyogásával („fényességével”) is végtelen és határtalan Tiszta Szellemi Tudatossággal, Istennel a Teremtőjével.
