Előbb vagy utóbb, de valamennyien rá fogunk majd jönni, és meg is éljük, hogy magunk is a halhatatlan Szellemi Tudat vagyunk, Aki és Amiben a mulandó testünk, és a testi elménk a testi én vezérlő központjával megjelenik, és aztán, ha ennek a térben és időben létező egész testi rendszernek ideje lejárt, el is tűnik.
Mi, emberi lelkek, azaz ember nevet kapott szellemi tudatok, valójában Istennek külső megnyilvánítói, vagyis a színtiszta Szellemi Tudatnak megtestesülései vagyunk, csak még mindig tele vagyunk hibás gondolatokkal és érzésekkel, hibás elképzelésekkel Istenről. Általunk is tehát az egyetlen Isten fejezi ki, azaz nyilvánítja meg Magát, vagyis magunk is arra hivatottak vagyunk, hogy Istent megvalósítsuk a jelen mulandó körülmények között. Az Istent itt, az anyagi valóságában, a jelenségvilágban megnyilvánító nem anyagi „eszközökként” (is) létezünk tehát Isten „kezében”, vagyis az Ővele azonegy Tudata (egyedül igaz Önazonossága, avagy Ön-Igazsága, azaz Ön-Lelke, avagy Ön-Tudata) hatalmában élve, Akiből és Amiből valók vagyunk.
Közvetlenül Istenből, az egyetemes, és halhatatlan Tiszta Tudatosságból valóan magunk is tehát az Isten vagyunk, és így feltétel nélküli abszolút létezők vagyunk magunk is. Ővele élünk tökéletes egységben, és nem pedig helyette az egónkkal, a halandó testi énünkkel, és szintén mulandó elménkkel és testünkkel kellene, mint azt a legtöbbünkkel még mindig tesszük. Így azonban nem Őt nyilvánítjuk itt meg, hanem az egónkat, vagyis a testi énünket, és azt, és vele azonosulva pedig a tisztátalanná lett magunkat tekintjük Istennek, élet és halál Urának. (Itt tehát úgy viselkedünk és cselekszünk, azaz úgy élünk mintha az egónk lennék, vagyis testi emberekként élünk a hamis egónk tőlünk való hatalmában, a szellemi lelki ember, vagyis az isteni mivoltunkat pedig nem nyilvánítjuk meg az Istent itt magunkkal megvalósításhoz.)
Azonban ellentétben velünk „egósokkal”, a Földön szinte mindenki által valamilyen szinten ismert Jézus a Krisztus is például az Isteni, avagy Szellemi Tudatnak testben megnyilvánulása (Ő a testté lett „Ige”, a testté lett Ege, Világossága, avagy Lelke Istennek), éspedig az egész jelenségvilág számára, ami Ővele azonegy nem anyagi Tudatára Istennek a „Jézus a Krisztus” kifejezésben a „Krisztus” szó, illetve név utal. Valójában tehát Jézus emberi tudata istenivé lett, és ezt az Istennel egy Isteni Lelket, avagy Isteni Tudatot is jelentő Krisztus név fejezi ki. Nekünk, „ember” nevet kapott isteni lelkeknek is tehát Isten Ővele egy Igazság mivoltának (mert a Lélek a teljes egészével Istenből valóan Igazság is) látható megnyilvánulásainak kellene lennünk, erre vagyunk hivatottak, vagyis szintén Istennek megnyilvánítására lettünk létrehozva. Az Istennel teljesen „teletöltött” (ŐMagával teljesen áthatott) tudatos lelkek ugyanis olyanok, mint amilyen Isten, vagyis ugyanazon jellemvonásaik vannak, mint Isten Abszolút Személyiségének, mert valójában az Ő tulajdonságaival élnek, mivel azok (is) Istentől elválaszthatatlanok. A lelkei (a Tudat mivolta „szikrái”) úgy élhetnek velük, azaz úgy élhetnek Isten természetével, hogy Isten a teljes Magát is odaadja nekik, mivel olyannyira szereti („gyermekeiként”szereti) őket.
Istennek azonban az egészen alacsony szintűtől a legmagasabb szintig léteznek megnyilvánulásai, viszont Ő, ahogyan az egyedüli, avagy egyedi Önmagában valósággal van, még mindezeken is túli, ami „csúcs” létállapotában Ő itt a megnyilvánulásában, a mulandó valóságában nem kifejezhető, nem kijelenthető, vagyis elmondhatatlan. Ezen egyetlen Igaz Istenen kívül igaz valósággal pedig még csak egy Isten sem létezik, vagyis Őtőle elkülönült Isten nincsen. Ilyen csak elképzelten létezhet.
Istennek a sok megtestesülés általi megnyilvánulását pedig teremtésnek hívhatjuk, ami teremtés szellemi (örök), és anyagi (mulandó) részből áll. A Teremtő és teremtett valójában azonban nem különbözik egymástól, mert minden teremtett a Teremtőből a Teremtő által van. A teremtés pedig folyamatos, és rajtunk, Istennel egységben élő isteni lelkeken keresztül is történik.
Nekünk, emberi lelkeinek azonban itt a mindennapi életmódunkkal is ki kell tudnunk fejeznünk Istent, vagyis, ha az már mintegy újra is megvan, nem elég csak bensőséges kapcsolatot ápolnunk Ővele, és az pedig még inkább nem elég, ha csak elméleti tudásunk van Őróla, közvetlen kapcsolatunk pedig a részünkről még semmilyen szinten sincsen Ővele, vagyis, ha még csak pillanatokra sem volt közvetlen Isten-tapasztalatunk, azaz igaz Igaz Isten tapasztalatunk.
Azt is tehát, hogy mi a páratlan EGYnek, vagyis az EGY Istennek megszemélyesített megnyilvánulásai vagyunk, végre már nem csak megértenünk, hanem megélnünk is kellene. Ugyanaz a szubsztancia, ugyanaz a Szellemi Lélek, avagy Szellemi Tudat vagyunk ugyanis valamennyien, csak most mulandó emberi testbe vagyunk „felöltözve”, és az egymástól különbözőnek láttat bennünket, és az választ is el bennünket Istentől (és egymástól) is, vagyis az és világa takarja el előlünk a Teremtőnket, Akivel kellene egységben az Ő örök életét élnünk, és nem pedig helyette a mulandó testünkkel azonosultan annak mulandó életét kellene élnünk, mint ezt a legtöbben még most is tesszük.
A szellemi minőségű „fénysugár”-nak is nevezhető lélek mivoltunk, a tőle elválaszthatatlan szellemi én-tudata, azaz ugyanazon szellemi minőségű önazonossága a szellemünknek, ami szellem is közvetlenül Istenéből való. A tudatos ember a „valójával”, vagyis a valódi lényegi mivoltával tehát szellemi lélek is, vagyis szellemből való lélekből is álló (és e világítani, azaz isteni „fényt” árasztani is tudó valóságos lényegi mivolta lehet akár még „oszlopos erőssége”, azaz "fényoszlopa" is Istennek a leghatalmasabb "Szellemi Napnak"). Ez a lélek így szellemi erő közvetítője is a szellemnek, éspedig a szellem részeként, amiből való tehát a teljes egészével, és ezért megbonthatatlanul egy vele.
Az elsődleges valódi lényegi mivoltunkkal azonban létérzeti „sugárnyalábok” is vagyunk, vagyis magunk is a tisztán szellemi minőségű „Van”-ság, és azzal egyszerre „Vagyok”-ság érzet vagyunk. A „vagyok” érzetet jelentő teljesen tiszta szellemi lélek is ugyanis az Istennel egyazon Szellemi Tudatának „sugárnyaláb” szerű részeként (vagyis egyenes „fény”-„sugaraként”) képzelhető el, ami tehát nem anyagi lélek a különféle isteni tudatszinteket (létszinteket) tapasztalás céllal bejárva tér vissza az Isten-azonos Isteni Tudatba, a Magából kibocsátójába.
Az Istenével örökké tökéletes egységben létező szellem pedig mindig látja a maga tudati fejlődését, a lelkileg folyton csak gyarapodását mindenben, mely „növekedése” a tapasztalati tudásában növekedése tehát a vele egyazon, és ezért „szellemi”-nek nevezhető tudatának.
Minden tudatos léleknek végül azonban majd át kell szellemülnie, vagyis a forrásába visszatérve a szellemével egy testté is kell lennie. Az örök lelki személyiség teljesen és tökéletesen tisztán szellemi személyiséggé fog tehát válni (mivel ilyen tisztán semmi másból nem áll, mint szellemi személyiségből), ami személyiség sem múlik el sohasem, mivel az Istenével teljesen egyező, Akinek személytelen önazonossága is létezik (amiért nevezhető Isten egyszerűen csak „Szellemnek” is). A korlátlan képességű Isten azonban képes az anyagi testünket tisztán lelki erőből álló testté alakítani, és azt pedig az előbbiek szerint tisztán szellemi erőből álló testté változtatni, amivel lesz a lélek maga is szellemmé, ami szellem is azonban nem csak létezik, hanem él is. Istennél ugyanis mindenkinek és mindennek élete is van.
Az örökké létező, és örökké tenni vágyó Szeretetnek, az Isteni Szeretetnek a tevékeny létezése az Élet. Ez az Örök Szeretet is az Isten, Akiben és Akinek kellene igazán hinnünk nekünk is, mint Isten szeretet- hatalmi származékainak, akik éppen ezért isteni szereteterőből, és isteni lét és életerőből állunk, ezek az Élő Istenével teljesen egyező fő összetevőink a valódi lényegi mivoltunkkal (a közvetlenül az Istenéből való önazonosságunkkal) egyetemben, amivel vagyunk egylényegűek Istennel. Magán Istenen kívül másnak igazán valóságos létet és életet tulajdonítani azonban hitetlenség, ugyanis Magánál Istennél nem létezik valóságosabb, igazabb, és nincsen tisztább, nincsen feddhetetlenebb lény még csak egy sem.
Az örökkévaló Szeretettel azonos, és igy szintén színtiszta Lét és Élet pedig egyetlen, és megbonthatatlan, azaz valósággal nem megosztható Egység . A Tiszta Lét önmagától, az egyedüli, avagy egyedi ÖN-MAG-ától valóan örökké-VALÓ-an tehát nem csak létező Igazságként, hanem élő Igazságként is van. Ebben az Abszolútnak is nevezhető Egységben az Élet élő, azaz mozgó, cselekvő Létet jelent. (Magyar nyelven az Élet „élő Lét” jelentésű is.) A Lét önmagában ugyanis mozdulatlan, abszolút szilárd (megdönthetetlen, „széttörhetetlen”, azaz feloszthatatlan, változatlan), és örökkön örök fennállású. Amikor pedig ugyanez a cselekvő Lét „megnyugszik” (avagy „megpihen”), azaz nem cselekszik, akkor nem mást „tesz”, minthogy teljes nyugalmában tartózkodván egyszerűen csak megszemléli, hogy azok mind, amiket Magába teremtett, tökéletesen megfelelnek-e annak, aminek teremtve lettek. A színtiszta, végtelen és határtalan Szeretet és Lét és Élet teremtett élő emberi lelket is Magába, és természetesen azt is megszemléli, hogy az tökéletesen megfelel-e az Őáltala elképzelt embernek.
Tudatos szellemi lelkekként is végső valóságunkként nekünk is tehát az örökké létezőségünkben kellene szilárdan és állandóan megmaradnunk, ez lenne ugyanis a Valóságos Forrásunkban (a Valóságos Istenben) örökösen „székelésünk”, vagyis az „Azt” soha többé el nem hagyásunk, az Ővele egységben élésünk. A valódi, azaz örök szellemiség lényegében tehát mozdulatlan, nem cselekszik, hanem csakis megfigyel és megért. Ez az igaz és végső valósága azonban minden értelmes létezőnek a látszatvalóság egészén, vagyis valamennyi látszaton túl található meg. A tárgyi világegyetem, a látszatvalóság is azonban nem más, mint a kiterjedt, és mulandó formában megnyilvánult Isten. Isten jelenik meg univerzumként, csakhogy Ő nem azonosul, hanem csak Magából létrehozottan egységben él vele. A látható világegyetem, és minden azon túli is azonban Istenben van (Isten így az egész univerzumnak is Ura), és csak ez az egy mindent Magába foglaló Isten van, Akitől és Akiből van minden, Aki a jelen látszatvilágból szemlélve a „Semmi” is.
Mivel pedig, ha ugyan csak képletesen is, de önszántunkból elhagytuk az Igaz Istent, vissza kell térnünk Őhozzá, és mintegy újra is meg kell tehát „szilárdulnunk”, meg kell állapodnunk Őbenne. Magunknak is ugyanis az örök, korlátlan (azaz teljesen szabad), oszthatatlan, önnön szellemi fényével ragyogó, végtelen és határtalan teljes egészével tökéletesen tiszta, örök léte és élete végett örökké boldog Tudatnak és Tudatosságnak kell mintegy már újra is lennünk. Nekünk, emberi lelkeknek is tehát ez a végső valóságunk. Ezt az itt a mulandó valóságában Szellem és Léleknek, és Szellemnek és Léleknek is nevezhető örökkévaló Tiszta és Boldog Lét és Élet-Tudat és Lét és Élet-Tudatosságot a Földnek ezen a részén (Európa térségében) a legjobban még mindig csak az „Isten” névvel tudhatjuk felfogni.
Mindennek tehát, ami van, az elsődleges Gyökere, Alapja, és Lényege valójában a tisztán szellemi minőségű, és színtiszta LÉT, az első és egyetlen Lét-ez-Ő, és így csak Ő lehet az utolsó Lét-ez-Ő is. A teljes egészével Őbelőle való az Ővele azonegy, és Őtőle elválaszthatatlan Élet mivolta is a Szellemi Létnek, és drága barátom, te is ez a Szellemi Élet, ez a Szellemi Lélek (Vagyok-Tudat) vagy. A színtiszta Szellemi Lét és Életet viszont senki sem láthatja testben, azaz magára mulandó formát öltötten.
Ennek a színtiszta Lét és Életnek kellene tehát magunkat most már teljesen is át, illetve visszaadnunk. Ez a mindeneknek egyetlen Forrása „Isten” névvel ugyanis már az egész világban világosan megérthető, és tisztán felfogható az is, hogy Ő nem valami rajtunk kívül álló Isten, hanem Ő bennünk van, velünk él, mi pedig Őbenne vagyunk. Most megtestesülten, vagyis ezt a súlyos anyagi formát magunkra öltötten ezt a Forrást kell mindŐnknek keresnünk, és ebbe a Forrásba kell visszatérnünk, és beleolvadnunk a teljes egészünkkel, azaz teljesen eggyé kell lennünk Ővele. A közvetlenül a Legfőbb Lélekből való, és ezért szintén teljességgel anyagtalan lélek mivoltunkkal kell tehát a Legfőbb Lelket, Istent felismernünk magunkban, és Ővele kell mintegy újra is eggyé lennünk. Hozzá éreznünk kell majd azt is, hogy számos egyéni lélek van, de egy Legfőbb Lélek van mindannyinkban, és így minden egyek vagyunk Ővele, és egymással is így vagyunk. A Legfőbb Lelket pedig arról lehet felismernünk, hogy minden Ő. Mindenben csak Istent ismernünk tehát az örök élet a tudatos számunkra is.
Ha pedig legvégső valóságunkként csak önmagába a színtiszta Létbe olvadunk bele, mint egyéniség már nem maradunk meg, ami is megtörténhet, éspedig az Istentől való szabad akaratunk szerint. Ilyenkor azonban már nem beszélhetünk a magunk végső valóságáról, mert a tudatos magunkat önként feladtuk a személyiség nélküli Isten mivoltnak (Isten mindenütt örökké Jelenvalóságának), és ezt is Istennek és Istenért tehetjük, és így (öntudat nélkül) is csak Ő lehetünk.
A minden értelmes létező „szívében” (lényegi mivoltában) „lakozó” Legfőbb Lényeg is tehát Isten, vagyis minden létezőnek az öntudata is Isten, és így Ő az önazonosságok Legfőbb Önazonossága is. Istent ezért lehet nevezni indiai szent iratok angol nyelvű fordításaiból elterjedten „ÖN-VALÓ”-nak”, és más nyelvi felfogások szerint pedig szintén önmagától való Igazságnak, és Valóságnak is.
Ha viszont ezt a Forrást, a mindeneknek egyetlen Forrását a szellemi lelki magunkon kívül keressük, nem fogunk rátalálni, mindig valami mást fogunk helyette az egyetlen Istennek vélni, míg nem már teljesen is át nem adjuk, illetve vissza nem adjuk magunkat Istennek.
A „legyen meg a te akaratod” valójában a teljes önátadásnak kifejezése. Ezzel a teljes önátadással viszont már mintegy újra is meg fog lenni a teljes szabadsága, az eredeti szabadsága, az isteni szabadsága is a szellemi léleknek. Így ugyanis maga is újra az Isten lesz, azaz egy lesz Istennel, Aki örökké teljesen szabad, és szintén mindig, vagyis örökké boldog is.
A valódi lényegi mivoltunkban a Valóságos Istent csakis tehát a magunkat Őneki teljesen odaadásunk által láthatjuk és ismerhetjük meg, éspedig mintegy már újra is. Az lát valósággal, aki minden létezőben Istent, a legfelsőbb és leghatalmasabb Urat, az Örökkévalót látja, vagyis aki Őt látja minden mulandóban is, és mindent Istenben lát. Létünk eredendő Okának kell tehát átadnunk magunkat, Aki bennünk is jelen van, bennünk is él, és bele kell olvadnunk is ebbe a Forrásba, vagyis egynek kell lennünk Ővele.
A magunk teljes odaadása, vagyis a teljes önátadás a szellemi lelki és az anyagi önazonosságunknak (az egész „kettősségünknek”) Istennek visszaadása pedig lényegében már egyenlő az Istent magunkban teljesen is felismeréssel is, ami felismeréssel viszont már csak egyedül Isten van, vagyis magunk ezzel meg is szűnünk Istent felismerőnek lenni, mivel így már valósággal is egyek lettünk Istennel, és az Ővele egy egész Teljességével is. (Megszűnik tehát lenni a „kettős” lényegiségünk.) Ez azonban már végső valóság is lehet a részünkre. Ez a tudatos lélek részünkről megismerhető és megélhető végső igazság így pedig nem más, mint állandóan az eredeti létállapotunkban, az EGY Istenével teljesen egyező létállapotban lenni, élni (Istennel egyeknek lenni) minden eredetitől más létkörülmények között, és nélkülük is, vagyis az igaz valóságban, az örökkévalóságban is. E létállapotunkban van meg az isteni bölcsességünk is. Az igazán bölcs lélek az, aki nem lát semmit sem önállónak, és Istentől különbözőnek sem, és igaz tapasztalata van arról is, hogy ő és az Atya egy, hogy ő is az Isten. Az ilyen isteni lélek ideiglenesen mulandó testben élvén is tisztán tudja, és így érzi is azt is, hogy őbenne az Istent meg lehet látni, Akivel ő tökéletes egységben él, azaz megélni is tudja, hogy Ő Istent nyilvánítja meg magával.
(Arra a kérdésre pedig, hogy az embernek valósággal lehet-e kettő önazonossága a válasz az, hogy valósággal nem lehet, mivel „mindkettő” a Tiszta Tudatosságból ered. Viszont a nem igaz, azaz csak látszatra létező személyes önazonosság, a testi én ideiglenes létezésű, és fel fog oldódni, bele fog olvadni az eredetébe, vagyis a „Tűz” tavába, Isten Tudatába, a Forrásába, Istenbe vissza fog kerülni, és így a teljesen és tökéletesen tiszta szellemi lélek már mintegy újra is képes lesz magával Istent megnyilvánítani akár itt a földi életben, azaz földi emberi testbe megtestesülten is. Csakis azonban, ha már teljesen és végleg túl kerülünk az ego érzetén, leszünk mintegy már újra is eggyé Istennel az Örökkévalóval.)
