Az emberi lélek nem teljes (még mindig töredékes), és ezért kutatja a teljességét, teljesen is ismerni akarja magát. A teljessége teljes ismeretével viszont már Isten ismeretére is eljuthat, mivel az egész teljességével Istenből áll. Az emberi léleknek is tehát Istennek Istennel teletöltött „edényének”, avagy „kelyhének”, azaz megnyilvánító formájának kellene lennie.

Lényegében ezzel már itt van a „Szent Grál”, vagyis a tisztán szellemi minőségű „tiszta lelki test”, a tiszta, azaz szent megnyilvánító forma titka megfejtése is. A kézzel fogható, és az itteni legdrágább anyagokból készült kehely ugyanis annak a teljesen és tökéletesen tiszta lelki testnek (Krisztus teljességgel anyagtalan lelki alakjának) egyszerűen csak a szimbóluma (azaz tárgyi megjelenítője), amiben Isten a Szellem örök jelleggel „lakozást” vehet.  Jézusnak a Krisztusnak ilyen tehát  a lélek mivoltával azonos lelki teste, és természetesen Isten más ilyen „tiszta testek”, valamint még más megtestesült (halandó testet magára öltött) tiszta lelkei által is megnyilvánulhat itt a mulandó valóságában. (Az itt legendássá is tett „szent kehely” viszont semmiképpen nem lehet kézzelfogható ereklye, ugyanis az ereklye földi testi maradványokat, azaz tárgyakat jelent, a Krisztusi test, avagy alak pedig a tárgyszerűsége ellenére is teljességgel anyagtalan lelki minőség, és így nem lehet neki semmi földi maradványa.)  Jézus a Krisztus itt ilyen „tiszta testtel” (teljesen és tökéletesen tiszta, ha úgy jobban érthető: "bűntelen" lélekként) született meg, amire Ő önszántából felvette a súlyos és sötét anyagi testet, amiben mi most is élünk, hogy átélhesse azt, amit mi ezzel a testtel azonosultan érzünk, és aztán úgy segíthessen rajtunk, hogy annak, és az egész anyagi világnak is képletes fogságából Istennel tökéletes egységben élő „Fiaként” megszabadíthasson bennünket, mely szenvedéseinktől is való megváltó tevékenysége révén is azonban Isten szabadít meg bennünket, vagyis Isten az egyetlen „Szabadító” (és tehát „Megváltó” is) Jézus a Krisztus által, és más ezzel ide küldött szent lelkei által is, akik is teljesen egyezőek Isten Ővele egy és azonos Lelkével, Akit és Amit mi nevezhetünk itt Szent Léleknek, és Tiszta Szellemi (Isteni) Tudatnak, vagy Tiszta Tudatosságnak, valamint még Tiszta Szellemi Lét és Élet-Tudatnak, és egyszerűen csak Isten-Tudatnak is. A helyes törekvésű lelkek is tehát az Isten-azonos Szent Lélekkel fognak mintegy már újra is teljesen egyezőek, és így egyek is lenni.  A nem helyesen törekvők pedig a tudatlan lelkekkel együtt továbbra is szenvedni fognak, maradni fognak az élet és halál körforgásában, míg ők is végül teljesen is meg nem lesznek tisztítva Isten által, a már csak Őrá és arra vágyódásukra.

Mi, Istennek lelkei az egész földi életünkben azért szenvedünk, mert nem tapasztaljuk közvetlenül a Valóságot (Istent), és ennek hiányával élünk. Elfelejtettük ugyanis a „szülő” Atyánkat-Anyánkat, vagyis az EGY Istent, Aki tud bennünket is igazán szeretni a Magától való örök és változatlan szeretetével. Az Istennel azonos isteni szeretet hiányából keletkezik tehát minden szenvedése a léleknek. Valójában Istenből vagyunk még mindig hiányosak, és ezért nem érezzük magunkat teljesnek, és ezt a hiányt sajnos még mindig anyagiakkal akarjuk kipótolni, így azonban nem fogunk beteljesedni, hanem csak egyre inkább elanyagiasodni fogunk.

A testi vággyal élő lélek azért nem érzi Istennel, és az Ővele egy egész Teljességével, a Teljességgel egységét, mert vágya tárgyait hiányolja a teljességéhez, úgy érzi, hogy azokat még meg kell szereznie hozzá. Vágya azonban az embernek (is) csak az Igazságra (Istenre), és a boldogság és öröm teli örök életére kellene lennie, amit vesztett el az anyagi testtel és világával azonosulásával.

Ha viszont a földi életünket továbbra is az anyagi világ szokásaihoz és hagyományaihoz igazítjuk, akkor csak szájalhatunk róla, hogy mi nem a széles, veszedelembe vivő utat, hanem az Istenhez visszavezető keskeny utat járjuk, és, hogy az életünket mi már Krisztus isteni szavaihoz és cselekedeteihez igazítjuk, azaz, hogy Őt az Isteni Lelket követjük mindenben. Ha ugyanis ez valóban így lenne, akkor a testünket a vágyaival, kívánságaival, indulataival egyetemben erősen megzaboláznánk, vagyis minden tiszta szellemiekben nem előbbre vivő tevékenységében visszatartanánk. A világi szokások és hagyományok pedig az ilyen tevékenységek körébe tartoznak, mert azok mind a test számára vannak, még a vallási hagyományok legtöbbje is, melyekre még büszkék is az emberek, ami büszkeségnek is távol kellene állnia a tiszta szellemiekben előre haladni törekvőtől, a Krisztust (avagy tehát Istennek Ővele egy Lelkét) követőtől, aki a világi dolgok után nem menés mellett a szelídség (erőszakmentesség), és az igaz alázat példáját is adta az emberiségnek. Természetesen a szintén Isten küldte másik igaz tanítók is ezt a példáját adták a lélektudatosságnak, és adják a mai korban is, csak már egyre kevesebben vannak, és ez így van a tanítványságra, a közvetlen isteni tanításra alkalmas (hozzá már eléggé „érett”) lelkek számával is, mivel a "spiritualizmus" térhódításával egyre csak nő az istentelenség a Földön, a legtöbb lélek, aki még foglalkozik Istennel, hamis istenhez, hamis istenekhez kötelezi el magát az egyetlen Igaz Isten helyett. (Már tehát nem is csak a világi vallások, és világi hitszervezetek által vannak megtévesztve az emberek, hanem „spirituális emberek” által is.)

A nem helyes törekvésű lelkekre, a pedig előttük is ugyanúgy ott álló Jézusi példa, és másik hasonló példák ellenére az jellemző, hogy még csak azt sem fogják fel, hogy a megtestesült lelkekhez nem anyagi lélekként viszonyulni a lélektudatosság, testként viszonyulni a lelkekhez pedig még változatlanul fennálló tudatlanság. Amennyiben azonban az embernek még nincsen meg, azaz még nem jutott el lélektudatosságra, akkor nem azzal, vagyis nem tudatosan is isteni lélekként él, hanem még mindig tudatlanságban és tudatlansággal él, vagyis továbbra is testi emberként cselekszik, és testként viszonyul a többi emberhez is. Az ilyen ember, azaz szellemi lélek tudatosan tehát nem ismeri, és nem is érti, hogy ő nem anyagi minőségű lény, vagyis nincsen teljesen és tökéletesen tisztában azzal (és így nem is azt éli meg), hogy ő Istenből a Lélekből való lélek, és nem pedig az anyagi teste, mint azt a tudatlan emberek hiszik, és élik is. Az ilyen lélek sem magát, sem pedig a többi embert, még mindig nem léleknek látja, hanem anyagi testnek, és így is bánik velük, azaz testként viszonyul hozzájuk.

A testtudatosság, a jelen, vagyis az anyagi tudatosság azonban nem örök tudatosság, amivel a legtöbben még mindig azonosulunk, és ezért vagyunk tudatlanok a Valóságos Istenről, és a valóságos magunkról is. Ez pedig a hamis én-érzetünktől van. A téves tudásunkat kellene tehát megszüntetnünk ahhoz, hogy újra már csak az igaz (örök, isteni) tudásunkkal éljünk, ami igaz tudás lényegében nem más, mint az örök életünket minden lét- és életkörülmények között élni tudás. Aki azonban még mindig nem tudja itt, a mulandó valóságban is az örök életét élni, az még változatlanul hamis tudással él, még tehát a mulandó testtudattal, testi elmével, és testi énnel él. A legtöbbünkkel végül is tehát az a baj, hogy, ha nem is így mondjuk, még mindig a testünket, a testtudatunkat, és a testi énünket, amikkel még mindig azonosulunk, tartjuk a Legfőbb Lényegnek, vagyis Istennek, és ezért ezen mulandó testi egységünk szerint élünk, és nem pedig Isten a Lélek szerint, mint megtestesülten is kellene.

A tárgyi értelmű testtudatra pedig az jellemző, hogy az a megismerése mellett érteni is akarja a szintén folyton változó másik testtudatot, és mindig csak a testet és testtudatát akarja megtapasztalni, hogy az éppen milyen a folyton változása közben, vagyis csak így, csak testileg szerez tapasztalati tudást a másik testről és viselkedéséről. Ezt azért is teszi így, mert véges létező lévén, más tapasztalásra nem is képes, vagyis a testben benne levő örök minőséget képtelen felfogni és tapasztalni. Ha pedig mi, ideiglenesen testben élő szellemi lelkek azonosulunk a testünkkel és testi énünkkel, akkor attól fogva mi is már csak a testünkön keresztül, azaz a testi érzékeinkkel fogunk itt mindent tapasztalni, a valóságos magunkkal pedig még csak magunkat is a testtudatunkon keresztül próbáljuk megtapasztalni, ami így lehetetlen, mivel az véges létező, mi pedig nem azok, hanem végtelen létezők, örök létezők vagyunk.

Az emberek legtöbbje az örökkévaló lélektudatossággal így azonban még mindig úgy van, hogy, ha szerez is a valóságos magáról, és e magában „lakozó” Istenről is ismereteket, mégsem akar újra a valóságos magaként élni, hanem inkább él testtudatként és testi énként, amik egységével azonosult. Az ilyen lélek továbbra sem akar Isten tiszta lelkeként Isten szerint élni, inkább él önző szeretettel, testi szeretettel, vagyis változatlanul testi ember akar lenni. Ezért még magát is becsapja azzal, hogy az önző szeretettel élését tartja isteni szeretettel élésnek, az anyagi lelkét, a testi érzelmi énjét (a pszichéjét) pedig, amivel azonosult, valóságos léleknek tartja, ami nem örök lényeg mivolttól való az önzése is.

Drága lelki testvérem és barátom, ha pedig az előbbiekre ráadásul Istent még mellőzöd is, azaz ki is zárod az életedből, vagy akár csak a napjaid nagyobb részéből, a világi munkád során is, akkor hogyan várhatod el, hogy így is legyen Valóságos Isten-tapasztalatod, azaz, hogy így is érezd Istent a testi érzékszerveid használata nélkül, ami az igaz és közvetlen tapasztalása Istennek.

Istennel együtt azonban azt sem szabadna elfelejtenünk, hogy az embernek mindent önzetlen szeretetből kellene tennie, és soha nem pedig érdekből, soha nem jutalom, kitüntetés reményében, különösen tehát nem valamiféle anyagi ellenérték vagy anyagi ellenszolgáltatás fejében, szellemi előny végett meg pláne nem. Az ugyanis nem tiszta szeretet, ami valamit is követel. Ezért még a viszont szeretetet megkövetelő szeretet sem lehet igaz szeretet, ahogyan a szeretetet elváró szeretet sem. Ezekre ezért az érvényes, hogy ahol nem az isteni szeretet van jelen, ott Isten sincsen jelen.

Pedig a szellemi léleknek kötelessége a lélektársainak isteni szeretetet és isteni tudást adni, hogy segítse őket a lelki fejlődésükben, a lelki előrehaladásukban. Ha viszont nem leszünk magunk is tele isteni szeretettel, akkor inkább csak testi szeretetet, önző szeretetet tudhatunk adni az embertársainknak, mint azt a Földön élő legtöbb ember még mindig teszi. Az ilyen ember azonban még csak magát sem helyesen szereti, és így nem tudhatja a többi embert még csak úgy sem szeretni, mint magát, pedig az lenne a helyes, az lenne az isteni szeretettel szeretés. (Isten pedig még magunknál is jobban szeret bennünket, és csakis az Ő örök, változatlan, és ártatlan szeretetével, amivel egyaránt szeret bennünket, senkit sem szeret jobban, és kevésbé sem. (A "bűnösöket" is ugyanúgy szereti, mint a tisztákat.) Nekünk is így kellene szeretnünk mindenkit, és nem pedig helyette önző, és személyválogató szeretettel, testi szeretettel.)

A helyes törekvéshez azonban nem csak a szeretetünkön kell igazítanunk, hanem ahogyan a különféle testi szeretetekbe (amik valójában csak ragaszkodások), úgy nem szabad az Istennel, és a legközvetlenebb világával kapcsolatos elméletekbe sem belebonyolódnunk. Az elméletekbe belebonyolódva is ugyanis az Igaz Istentől igen messzire el tud kerülni az ember, és, míg Isten igazságainak gyakorlatban megélését, azaz meg is cselekvését el nem kezdi, és nem folytatja úgy, hogy végül már csak Isten szerint él, addig az elméleti tudásával nem fog többre jutni, mint a tárgyi tudásával, ami Isten szemében nem tudás, mivel nem örök, mint ahogyan az egész tárgyi valóság sem az, amibe most még benne rekedten élünk.

Az a lélek sem helyes törekvésű, aki az Istennel és örökkévalóságával foglalkozásra kevés időt szentel.  Istennel és örökkévalóságával foglalkozásra kellene ugyanis a legtöbb időnket szentelnünk, és nem pedig helyette is az anyaggal, a mulandóval foglakozásra. Isten az Örök Szellem megismerésében kellene ugyanis folyton növekednünk, ebben kellene fejlődnünk. Az isteni magunkat kell vele itt kifejlesztenünk, vagyis a jelen valóságban a teljes egészével megvalósítanunk. A teljes szellemi lelki önmegvalósításunkról van tehát itt szó, és nem pedig a testi önmagunk megvalósításáról, aminek a mai korban már számtalan képzett és önjelölt „tanítója” van, akik is mind csak félrevezetik, a vesztükbe viszik a lelkeket. Aki azonban csak külső korrektségre, külső rendezettségre, külső harmóniára törekszik, annak belső, azaz a szellemi minőségű lelki lénye jelleme csak gyengülni fog tőle.

A nem helyes törekvésünk is végül is azonban inkább csak a tudatlanságunkra vezethető vissza. A tudatlanság a tiszta, teljes, örök, és boldog létezésünkről és életünkről elfeledkezés. Viszont azt, hogy újra meglegyen a közvetlen tapasztalatunk, éspedig az Igaz Istenről, és az Ővele tökéletes egységben létező magunkról, a legtöbbünknél még akadályozzák a kétségeink Isten, a valódi magunk, és az örök valóság létezése felől, és akadályozza még a testtel való azonosulásunk is. Valójában tehát az „én a test vagyok” gondolat akadályozza, és, hogy ezt a jelen valóságot még mindig elhisszük igaz valóságnak, vagyis a legtöbbünkkel továbbra is még csak szájalunk felőle, hogy Istenhez visszatérni törekvők vagyunk, mert még csak a lélektudatosságunk sincsen meg. (Továbbra is úgy beszélünk, hogy nekünk van lelkünk, holott mi vagyunk a lélek, vagyis a testtudatunkkal és testi énünkkel, az egónkkal azonosultan mondjuk ezt így.) Így azonban, vagyis még csak a valóságos magunkhoz és magunkba sem visszatérten egy más istenhez, az Igaztól más isten felé tartunk, éspedig a „széles úton”, a veszedelembe vivő úton, amivel a szabadulásunk csak még távolabbra, még odébbra fog kerülni. Sokkal jobb lenne tehát jó törekvésűnek, az Isten meghatározta jó törekvésű léleknek lennünk, mert úgy már sikeresen járhatnánk is be a pályánkat, vagyis akár már a jelen földi életünkkel a „Célba” el is jutnánk.