Mivel mi, isteni lelkek a legtöbben még mindig az egónk, a testi énünk szerint élünk (továbbra is „kettős” lényegűek vagyunk) nem értjük meg, hogy csak Isten van, és, hogy így az EGY Isten Önmaga tér meg Önmagába minden Magából kivetüléséből.
Ha viszont teljesen figyelmen kívül hagyjuk az egónknak létezését, vagyis, ha a testi énünkre már egyáltalán nem figyelünk (és nem követjük bennünket irányító istenünkként), akkor többé már nem fogunk szerinte élni (szerinte cselekedni) sem, és így az meg fog szűnni lenni (a figyelmünk hiányában minden erejét elvesztett lesz), mi pedig újra már csak az Igaz Istenre a Teremtőnkre fogunk figyelni és hallgatni, és már csak Őszerinte fogunk megtestesülten is cselekedni, vagyis Őszerinte fogunk élni itt, a mulandó valóságában is. Hozzá azonban vissza kell térnünk Istenbe az EGY Istenhez, a „kettősség” nélküli EGYhez. (Minden erő Istenből indul ki, és vissza is kell térnie Őhozzá.)
Aki lélek a biztos visszatérése érdekében már csakis az Igaz Istennek szenteli magát, az a jó törekvő, az a tökéletes törekvő lélek. Az ilyen lélek állandóan Istenben lenni és maradni törekvő, éspedig azzal is, hogy Isten gondolataitól más gondolatoknak igyekszik nem teret engedni magában (ellenáll nekik, nem fogadja be azokat magába), a még magában levő ilyeneket pedig sorra kiutasítja magából, míg teljesen ki nem üresedik belőlük.
A magát Istennek szentelni tudó lélek pedig már tisztában van vele, hogy mindent Isten mozgat a legfelsőbb és legerősebb hatalmával, a legfontosabbnak is nevezhető szeretet lényegével. Ezért ennek a Legfőbb Hatalomnak nekünk, emberi lelkeinek is alá kell vetnünk magunkat, és nem szabadna hagynunk, hogy az Istenétől más gondolatok itt nyugtalanná tegyenek bennünket, meg- és összezavarjanak bennünket.
Mindig azonban csak az a megtestesült lélek nem fog itt már ragaszkodni semmihez, aki az előtte felbukkanó tárgyi, avagy testi gondolatokat teljes mértékben elutasítja magától, vagyis ellenáll nekik, nem engedi be őket magába. Ha ugyanis az ember nem ragaszkodik itt semmi dologhoz, az ilyen Istenétől más gondolatokhoz sem, tudhat csak elmerülni a valódi magában, az igaz önazonosságában, és „ott”, vagyis az igaz magában hozzájutni Istenhez.
Isten, és az Ő hiteles képviselői és felhatalmazottjai mutatják az Őhozzá visszavezető utat, és annak révén vezetik el a lelket a megszabadulásához, amivel mintegy úgy emelik fel az elbukott lelket a szabadulásához, és ezt Isten minden egyes lelkével kegyelemből teszi, nem a lélek érdeméből, és nem is a lélek saját erejéből lesz meg a teljes megszabadulása. Az Istent elhagyásával elbukott lélek végül tehát így, vagyis isteni kegyelemből menekül meg, és attól fogva már soha többé nem lesz egyedüllét érzete sem, Istent nem fogja többé elhagyni. (Az anyagból kiemelésünkkel történik meg az Istenhez az ő igaz valóságába való „felemelésünk”, ami tehát a megszabadulásunk is.)
A hazavető úton azonban járnia mindenkinek magának kell, és az így már közvetlenül az Istenéből való ereje, vagyis végül is maga Isten által lesz meg a teljes szabadulása is. A valóságos magát is pedig a lélek csakis ugyanezen maga által ismerheti meg teljesen is, vagyis mások soha nem taníthatják meg neki, hogy ő ki és mi, és, hogy ő valójában mi mindenből áll, mi van benne, azt sem tudhatják neki megtanítani. Ezekkel ugyanis maga, és az őróla még nálánál is többet tudó Isten van teljesen tisztában. (Az itt súlyos pénzekért önismeretet tanító lelkek még csak az anyagi lelkünk tartalmával sincsenek teljesen tisztában, és így teljes ismeretre e pszichikai énünk vonatkozásában sem juthatnak az itt pszichológus, vagy pszichiáter doktornak képzettek sem. Érdekes módon manapság belőlük lesz a legtöbb „spirituális tanító”, és „szellem és lélekgyógyász” is, akik a legtöbben változatlanul a pszichikai énjüket ismertetik meg a pácienseikkel, és ugyanezt a testi, vagyis anyagi személyiséget gyógyítják, és fejlesztik, azt mondva valóságos léleknek, szellemi léleknek. Az értelmiségiből lett „spirituális emberek” legtöbbje tehát tévutakon jár, mivel ők még nem képesek a logikus értelemmel, a testi értelemmel gondolkodást elhagyni, és ezért zagyvaságokat is beszélnek a valós szellemiről és lelkiről. Akad azonban néhány olyan pszichológus, és pszichiáter végzettségű lélek is, akik a Valóságos Isten által vezetetten a valóságos lelki önmegvalósításukhoz segítik a lélektársaikat, és magukban láttatják is velük Istent, amikért természetesen maguknak a szellemi lelkeknek is dolgozniuk kell magukon. Az ilyen segítő lelkek pedig pénzt, és más anyagi javakat sem kérnek, és el sem fogadnak a segítségükért.
Az Istent előlünk eltakaró valamennyi tárgyi dolgot el kell tehát utasítanunk magunktól (beleértve ide az előbbi hamis tanítókat is), és el kell tőlük távolodnunk is ahhoz, hogy láthassuk Istent, és érezhessük is az Ővele egységben élésünket. Az előbbieket a magunk részéről azzal valósíthatjuk a legegyszerűbben meg, ha az egész tárgyi valóságra, a testi szemekkel is látható világra úgy tekintünk, mint itt egy álomra, amiből fel lehet ébrednünk.
Ha pedig a tárgyi elménket, amivel korábban még azonosultunk, képesek vagyunk teljesen is lecsendesíteni (ami gondolkodása nem csak időlegesen, hanem végleg és teljesen megszüntetését valamennyi tárgyi gondolatának belőle el is távolításával, vagyis a teljesen kiüresítésével tehetünk meg), és figyelmét az érzéktárgyakról már csak Istenre, azaz állandóan Istenre fordítani, akkor többé már nem lesz szükségünk Istenről szóló könyvek, és szent írások olvasgatására sem, mivel így már magunk is csak Magára Istenre figyelünk, és így Isten már Maga fog bennünket, és mintegy már újra is, teljes és igaz tudásra elvezetni, vagyis az Ővele egyazon Lelke által Maga fogja nekünk Magát teljesen is feltárni (teljesen is megismertetni), amivel lesz meg a teljes szabadulásunk a mulandó valóságától. A testi elme teljes lecsendesítéséhez azonban arra van szükségünk, hogy a valódi magunkat ismerjük, és hozzá visszatérjünk a belőle kifordult állapotunkból. Magunkba kell tehát „szállnunk”, és a valódi magunkat pedig az isteni értelmünk szemével kell tudnunk fel- és megismernünk, ami igaz magunkkal vagyunk most még egy többrétegű tárgyi burokba (anyagi testi rendszerbe) burkolózva. (A valódi magunkhoz, illetve magunkba kell tehát térnünk ahhoz, hogy teljesen tisztában legyünk vele, hogy jelenleg hogyan is vagyunk.)
Azokat is pedig, amiket itt az anyagi valóságban a testi elménkkel azonosultan tanulunk, mindet el kell felednünk is ahhoz, hogy már csak igaz tudással, újra isteni tudással rendelkezhessünk.
Az esetünkben is valójában az történt, hogy az Isten Abszolút Személye Abszolút Elméjével tejesen egyező elménknek is egy részével kiléptünk az Isteni Elméből és Isteni Tudatból, ami elme lett tárgyi elmévé, azaz testi elmévé, mint ahogyan ez a tudati részünkkel is történt, mivel az meg szintén közvetlenül érintkezve a testtel testtudattá lett. Így van tehát most testi elme-tudatunk is, ami egységgel mi nem vagyunk azonosak. (Így lettünk „egyhegyűekből” kettős lényegűek, és „töredékes” lelkek is.)
A visszafordulásunkhoz és visszajutásunkhoz pedig nem mást kellene tennünk, mint uralkodni tudnunk kell az egész testi, avagy anyagi természetünkön, és az anyagi gondolatainkon is. Arra kell ugyanis törekednünk, hogy a testi elménk teljesen megtisztítottan visszakerüljön és visszaolvadjon az Isteni Elme-Tudatba. Amikor pedig ez már meg is valósul, onnantól fogva már nem fogunk semmi anyagit gondolni, vagyis anyagi gondolataink már nem lesznek, mivel az isteni elménk kivetülten már nem létezik, és az isteni uralmunk alatt marad. Valójában ezzel történik meg a megszabadulásunk az anyagi világtól.
A legfőbb létállapotba kell tehát visszakerülnünk. Befelé fordulva valójában az önnön igaz valónkra, az isteni magunkra, a színtiszta, avagy átlátszóan tiszta szellemi elme-tudat magunkra, az Istennel egy magunkra kell rátalálnunk, aki valóságos önazonosságunkban ismerhetünk Istenre, mivel az a teljes egészével közvetlenül az Istenéből való. Ezért vagyunk egyek Istennel, azaz ezért vagyunk magunk is Ő. ( Az „ős Ten”-mag mivoltunkkal, az isteni mag mivoltunkkal magunk is az „ős Ten", vagyis Isten vagyunk.)
Aki isteni lélek viszont már újra is megismerte az Igazságot, az többé már nem fordul el Őtőle, mert már azt is világosan tudja, hogy amennyiben újra elfordulna, akkor megint végtelen sok szenvedést fog tapasztalni. Az ilyen lélek ugyanakkor teljesen tisztában lesz azzal is, hogy az anyagi világ, ahová korábban elfordult Istentől, csak egy tünékeny, azaz mulandó gondolatforma, csak egy elképzelt valóság, egy „van és nincs” valóság. A testi gondolatoktól teljesen mentes állapotunkban ez a világ tehát nem létezik, és ez a testünk mélyalvása során realizálódik is. Olyankor nincsenek testi gondolataink, és így testi világ, azaz jelenségvilág sincsen, míg a testünk fel nem ébred. Ez idő alatt valójában tehát az eredeti létállapotunkban vagyunk, és ilyenkor igazán boldogok is vagyunk. Erre pedig azért van szükségünk, mert nélküle ki sem bírnánk a sok szenvedést, amiben a testünkkel azonosulásunk végett van részünk.
Az igaz, vagyis az örök boldogság is, amit itt tudatlanul az anyagi dolgokban keresünk, valójában Istennek természete, avagy természetessége, ahogyan az igaz szeretet, a legfontosabb tulajdonsága is az, és ezért ezek egyetlen tárgyi dologban, egyetlen mulandó dologban sem lelhetők fel. Csak tehát a még mindig tudatlanok képzelik, hogy a tárgyakból, köztük a mulandó testekből is, igaz boldogságot nyerhetnek.
Minden tárgyi benyomástól, és minden tárgyi befolyásolástól is teljesen menteseknek megmaradni tudnunk kellene tehát ahhoz, hogy újra és állandóan a valóságos magunk, és örökké boldogok is legyünk. Erre is pedig a figyelmünknek a tárgyiakra, a mulandó világra többé már nem irányításával, vagyis a teljes figyelmünknek már mindig csak Istenre és a közvetlen istenire irányításával és fókuszálásával juthatunk, valamint még a valódi magunknak a magunk részéről is a már említett teljes megtisztulásán dolgozással, vagyis a minden anyagtól és anyagitól, azaz minden mulandótól teljesen mentessé tételével.
Ami ugyanis valósággal létezik, az csak egyedül az Örök Isten, és a közvetlen isteni, ami is az Igaz és Örök Isten. Az itt használatos olyan fogalmak is, mint „világ”, „egyéni lélek”, vagy akár csak az „Isten” fogalom is, mind tünékeny jelenségek, nem igaz valóságok, nem igazságok. Ugyanakkor pedig csak önmagában „Isten” (avagy a „Boldog Lét-Tudat”, Akit „személytelen Istennek”, és a védikus iratok fordításaiból „Önvalónak” is neveznek) egyedül „Az”, Akinél még csak „én”-gondolat sem létezik, Aki és Ami Istent mi itt a testünk révén csak „mélységes Csendként” tudhatunk kifejezni. (Ha tehát valóban és a Valóságos Csendben tudunk lenni, akkor „ott” lesz Isten.) Az isteni bölcsességet (is) látni, illetve megélni is pedig nekünk, Isteni lelkeknek mindig csak e Csendben, vagyis Istenben, és csak teljesen elcsendesedetten, vagyis Isten teljes nyugalmát, és békéjét is bírván, végül is azonban Istennel teljesen eltelten lehet. A testi elménk viszont csak akkor és azzal lesz teljesen csendben, ha teljesen tisztán beleolvad az Istenével teljesen egyező isteni elménkbe, végül is tehát az Isten-azonos Isteni Elmébe.
Istenre irányítani a figyelmünket azonban már az is, ha az elménket már csak Isten gondolatával foglalkoztatjuk, mással pedig nem foglalkozunk. Ilyenkor az Istennel azonosulásunkra is kell irányítanunk a gondolatainkat, ami is pedig már „meditációnak” is nevezhető, mivel ezzel már Isten szemlélésével foglaljuk el magunkat.
Istent ugyanis itt a relatívban is közvetlenül kell megismernünk és megértenünk, azaz megtapasztalnunk, hogy itt élvén is élő hittel, vagyis teljes meggyőződéssel legyünk Őfelőle, és aztán már járni is kezdjük az Ővele egy Lelke vezetésével az Őhozzá visszavezető úton. Ez a közvetlen tapasztalat az itt használatos szavakkal azonban nem kifejezhető, igazán még csak a „tapasztalat” szóval sem. Lényegében itt arról van szó, hogy testi szemekkel, és más testi érzékekkel érzékelés nélkül érezzük magunkban Istent itt is, és így valójában már nem is csak hisszük, hanem teljes meggyőződéssel vagyunk felőle, hogy Ő van, hogy Ő él, azaz, hogy Ő valósággal létezik, és, hogy mindig velünk is van, soha nem hagy el bennünket.
A relatívban ideiglenesen éléssel lehet tehát az eredetitől más „szemszögből” is megszemlélni és megismerni az Abszolútot. A megismeréshez a relatívban való elmerülésünk végett szükségessé lett megvilágosodás, és a relatívtól való megszabadulás is azonban itt a relatív szinten történik, igaz valósággal tehát ezek sem léteznek, a van és nincs dolgok közé tartoznak. A megszabadulás itt a látszatvalóságban az anyag rabságában szenvedő magunk eredeti, vagyis az isteni természetének szakadatlan kutatására történő visszanyerésével, és annak itt a mulandó valóságban gyakorlatban is történő megvalósítására történik meg. (Az isteni természet kutatása lényegében Istennek kutatása, mivel Istentől a tulajdonságai elválaszthatatlanok.)
Ha viszont a szellemi célunkhoz, Istenhez eljutottunk, azaz, ha már közvetlenül és állandóan tapasztaljuk Őt, akkor többé már nincsen szükségünk a célunkhoz segítő eszközökre, például a szent könyvekre, írásokra, és a testtel végzett vallási gyakorlatokra sem, mint ez már szintén említve volt.
Drága lélek barátom, Isten benned él, aki valósággal vagy, mindig veled van, nem különállóan él tőled, vagyis tökéletes egységben élsz Ővele, és így te is az Isten vagy. Semmi értelme tőled külön létező Istenről beszélned sem, mert közvetlenül tapasztalhatod (szellemi lelkileg érezheted) Istent a teljes egészével az Övéből való lényeg mivoltodban, az anyagtalan „szív és lélek” mivoltodban, egyszerűen kifejezve a „szíved” teljességében, vagyis ugyanezzel a valóságos lényeg mivoltoddal megismerheted és megértheted Őt teljesen is, és az Ővele egységedet is megélheted, azaz tapasztalhatod, hogy te sem élsz külön Őtőle, te is Ő vagy. A lényeg pedig az, hogy ezt ne csak elméletben tudd, ne csak elvi meggyőződésed legyen róla, hanem állandóan, éspedig minden testi érzékszerved használata nélkül így érezd is, vagyis éld is meg, és már csak eszerint élj, azaz isteni (isteni szeretettel teljesen áthatott) legyen minden, szándékod, gondolatod, szavad, és cselekedeted is. Amennyiben pedig állandóan még nem érzed, akkor is törekedjél tovább, ne add fel, hanem türelemmel várd ki, hogy Isten az érzését állandósítsa nálad is, mint ezt már igen sokakkal megtette.
