Istent nem lehet, képtelenség, lehetetlenség meghatározni. Isten felől, illetve Istent illetően azonban nekünk, embereknek igazság szerint nem is lehetne úgy határoznunk, ahogyan az nekünk éppen tetszik, de még csak máshogyan, más emberek tetszése szerint sem, mivelhogy Isten az Abszolút az Abszolút ÖN-MAGaVALÓjában, vagyis a legtisztább szellemi minőségű legbensőbb, legerősebb, és leghatalmasabb, és ezért semmiben és semmivel nem felülmúlható személyes Lényeg ki és mivoltában egyszerűen kifürkészhetetlen.

(Így, vagyis minden Őt, az Abszolút MAGát megnyilvánítani hivatott örök szellemi és lelki forma nélkül tehát Őt képtelenség, lehetetlenség látni.) Ha ugyanis az előbbi egyedüli, és formátlannak is nevezhető ÖN-MAGában, az egyedi ÖN-AZONOSságában ISTEN kifürkészhető lenne akár csak az emberek számára is, akkor az emberek közül némelyek már rég gondoskodtak volna Isten megöléséről, hogy helyette ők maguk lehessenek az Isten. Az EGY Istennel, az Őáltala mindenki „Atyjának” nevezett  Istennel tökéletes egységben élő Jézussal a Krisztussal ezt a papi hatalmasságok meg is próbálták tenni, ám hamarosan rá kellett jönniük arra is, hogy Magát Istent, bármilyen formában nyilvánul is meg (akár tehát mulandóban is), lehetetlen még csak megölni is, nemhogy Őt meghatározni, vagy akár csak korlátozni is lehetne bármiben illetve bármivel is. (Isten Jézus által előre elmondta azt is, hogy az Őt itt megnyilvánítani hivatott megölt emberi testét három nap elteltével, vagyis amikor a test már az anyagi törvényszerűségek szerinti visszafordíthatatlan bomlási, oszlási folyamatban van, újra élővé teszi.)

A halhatatlan Isten szellemileg látásához szükséges teljes megvilágosodásunkat viszont az itt használatos fogalmakkal úgy lehetne meghatározni, hogy az nem más, mint esetünkben is a mindent (minden létezőt és élőt) magunkba befogadás, és mindennel egybeeolvadás, mindennel eggyé levés tisztán szellemi élménye, ami itt kifejezhetetlen örömmel és boldogsággal jár együtt, ami aztán már örökre meg is marad. Ez élménnyel az ember rájön arra, és tehát meg is éli, hogy ő nem az, akinek addig tévesen hitte magát, hanem mindig is maga is a mindenben és mindenütt jelen lévő Tiszta Szellemi Tudatosság, Aki és Ami Istenben, a Legfőbbnek, és egyszerűen csak Szellemnek is nevezhető Legfőbb Lényben, az Abszolút Lét-ez-„Ő”-ben van benne minden, ami van, ami mind Őáltala és Őbelőle valóan van.

Már azonban az előbbiekből is belátható, hogy a tapasztalható teljes egész létezés és élet egyáltalán nem emberközpontú, még, ha testi emberként így tapasztaljuk is, míg az előbbi élményre, a teljes megvilágosodásra Isten el nem juttat bennünket. Az emberi tapasztalat, és az emberi test is ugyanis az Örök és Tiszta Szellemi Tudatosság által jön létre, és így minden testi tapasztalatnak is Ő, a Szellemi Lét és Életnek is nevezhető Isteni Tudat és Tudatosság az egyetlen Alapja, ahogyan minden másnak is. (A jelen anyagi testünknek is Teremtője az Alapjaként is benne van a testben, és természetesen a test körül, annak környezeteként is ott van, ha ezt nem így észleljük, akkor is, mivelhogy minden Ő.)

Már rég az előbbi egyetlenegy Igaz Isten felismerésére kellett volna jutnunk, és fel kellett volna adnunk a helyette létrehozott, és léteztetett, azaz fenntartott emberközpontúságunkat, vagyis mostanra már teljesen tisztában kellene lennünk vele, hogy Ki és Mi az, Aki és Ami bennünket is meghatároz, Ki az, aki eldönti, hogy valósággal ki és mi vagyunk, mi pedig nem vagyunk. Jelenleg ugyanis még mindig a jelen érzékelési, vagyis a testi érzékelési képességünk határozza meg, hogy mi vagyunk, és mi nem vagyunk, mit nem érzünk magunknak.  A legtöbben tehát még azzal a hittel élnünk, hogy amit testtudatossággal nem érzünk magunknak, az nem mi vagyunk. Ha viszont a testen keresztüli érzékelést elhagyjuk, és az érzékelésünket végtelenre kitágítjuk, akkor magunk is, éspedig mintegy már újra is, lehetünk a teljes egész mindenség is, és a kozmikus testünket tekinthetjük a saját mulandó testünknek, vagyis Istennel egységben a magunk mulandó részének is. Ez esetben ugyanis, vagyis a végtelen és határtalan szellemi tudatosság mivoltunkat mintegy már újra is megélvén, Istennel már újra tökéletes egységben élünk. (A kozmikus testünket mi, szellemi lelkek itt a Földön élve tekinthetjük, és nevezhetjük is „Nagyboldogasszonynak”, és akár még az itt szintén két értelemmel érthető „fekete Madonnának” is, aki „Nagyasszonynak” anyai öle, avagy méhe sötétségéből kibújva kerülünk az Örök és Leghatalmasabb „Napvilágra”, vagyis Istennek, mint végtelen nagy Szellemi Napnak az Ővele egyazon ragyogó Világosságába, a Szellemi Tudatába, avagy Szellemi Lelkébe vissza.)

Azt pedig már mindenki észreveheti, hogy az egész földi életünk során ugyanazok vagyunk (semmit nem változunk), vagyis, hogy csakis az egész testi rendszerünk, az anyagi formánk az, ami folyamatosan változik. Mi tehát, akik valósággal vagyunk, változatlanok vagyunk, azaz különbözünk a folyton változó személyünktől és testünktől. Mi ugyanis valójában teljességgel anyagtalan (azaz teljesen tiszta) tudatos isteni lelkek, vagyis Isten-tudatok vagyunk, akik ideiglenesen most éppen szilárd látszatú testet, hús-vér testet öltöttek magukra, vagyis a jelen testben és testtel élnek a szintén mulandó jelenségvilágban.

Az emberi létforma azonban egyáltalán nem azért adatott meg az „embernek” elnevezett tudatos szellemi léleknek, avagy szellemi tudatosságnak, hogy állattá, vérengző vadállattá váljon benne, hanem, hogy benne tökéletes emberi lényként szerezett tapasztalatokkal gazdagodván mintegy már meg is újult isteni lénnyé legyen.  A mai, modernnek nevezett korban is azonban ott tartunk, hogy az emberi testet magukra öltött lelkek a legtöbben, mind szándékban, mind pedig gondolatban, szóban, és tettleg is, éspedig véresen is egyre inkább bántalmazzák, gyilkolásszák is egymást, vagyis egyáltalán nem képesek magukat maguk moderálni, folyton csak kárt tesznek egymásban, és a környezetükben, az ideiglenes élőhelyükben is, vagyis azt is inkább már csak pusztítják, és nem pedig fejlesztik, mint azt is kellene a maguk valóságos szellemi fejlesztésével.

Amikor viszont valamely szellemi lélek minden anyagi gondolkodását, és a testtel azonosulását megszüntetve Isten kegyelméből először még csak ideiglenesen visszakerül az igaz valóságba, vagyis Isten itt „mennyországnak” nevezett örökkévalóságába, az örömkönnyei akár patakokban is folyhatnak, elmondhatatlan boldogságot érez, megszűnik az idő és tér érzéke, a többiek számára őrültségeket beszélhet, az egész teste remeghet, örömtáncot is járhat (mint például Dávid a frigyláda körül), és ezek ilyenkor mintegy automatikusan állhatnak be testi szinten, vagyis ez itt ezen módokon is megnyilvánulhat.  Természetesen ezeket is lehet mesterségesen is utánozni, hogy az emberek az ilyen szélhámosnak elhiggyék, hogy ő már kész „spirituális ember”, azaz meglett szellemi ember, aki újra az eredete valóságában él megtestesülten is. Valamennyi magát „gurunak”, „mesternek”, szellemi és lelki vezetőnek neveztető „spirituális ember” szélhámos, mert az igaziak, a Valóságos Istentől küldöttek ilyet sem tesznek. Jézus, Isten Földön legismertebb igaz tanítója, soha nem neveztette magát „mesternek” (az emberek „tanítónak” is maguktól szólították), és nem neveztette magát „atyának” se, pedig Őneki kivétel nélkül minden cselekedete igazolta, hogy Ő valóban tökéletes egységben él az egyetlen és legfőbb Mesterrel, Istennel, a mindenkinek egyetlen „szülő” Atyjával és Anyjával. Ez utóbbi is az előbbi hamis tanítók egyikénél sem figyelhető meg, hanem jóval inkább a gőg, amivel még ők is élnek, ami csak abból is észrevehető, hogy a hallgatóságukat gyakran kinevetik azok tudatlansága végett. Ők még mindig nincsenek az Igaz Isten, a Lélek által megszentelve (azaz teljesen is megtisztítva), és küldve sem az Igaz Isten által vannak, és mégis szentekként mutogatják magukat, ami szentség náluk csak annyiból áll, hogy elméletben igen sok isteni igazságot is ismernek, de azok legtöbbjét maguk nem cselekszik meg, mert még az egójuk után is mennek, vagyis még mindig testi emberek, még csak mondvacsináltan lelkiek és tiszták. Így pedig nem alkalmasak a lélektársaik jó irányban fejlesztésére, az előrehaladásukban segítésére, és maguk által a Teljes Igazságnak megnyilvánítására sem, vagyis Istennek itt a mulandó valóságban megvalósítására sem, mivel még csak a maguk lelki teljességét sem tudják itt megvalósítani, ezt is még csak a szájukkal teszik meg, gyakorlatban pedig még mindig nem.

Az egyetlen igazi Mester végül is tehát Isten, Aki olyanná teszi a teremtményét, mint amilyen Ő. A tiszta és teljes szellemi lélek pedig olyan, mint Isten. Isten az Ő meghatalmazottaiban, vagyis az Ő megtestesült, minden hatalmával és erejével is ellátott képviselőiben (a „felkentjeiben”)  is az egyetlen Mestere a hozzájuk irányított tanítványoknak. 

Az Istennek végtelen életlehetőséggel is bíró szellemévé levést célzó lelki fejlődés, avagy lelki előrehaladás viszont mindig csak azzal lehetséges, ha tisztában vagyunk vele, hogy az anyagi világ dolgai, az érzéki élvezet, és az anyagi boldogság nem igazán értékes, mert egyik sem az élet valódi örömét adja a szellemi léleknek, és, hogy ezért a léleknek még csak az anyagi élvezetekre való vágyairól, végül pedig az egész anyagi világról is le kell tudnia mondania annak nem örök minősége végett. Ezzel kerülhetünk ugyanis végleg vissza Istenbe, és a már csak az isteni természetünkkel élésre akár már itt, vagyis még mulandó testben és testtel is élvén. Ez esetben ugyanis már teljesen és tökéletesen tiszta a szellemi tudat és elme mivoltunk, vagyis nincsen már az elménkben sem semmi anyagi, és ezért ezen igaz, avagy valóságos önazonosságunkban az ugyanezen tiszta önazonosságunkkal szellemileg láthatjuk is Istent (ez a „szemtől szembe” látása Istennek), Akinek Önazonosságából valók vagyunk, és szintén szellemileg láthatjuk az Ővele egy teljes egész Valóságát, avagy Teljesség mivoltát is, mivel ilyenkor Istennel már újra tökéletes egységben élő lelkei vagyunk, akiknek az örök életük feletti örök boldogságuk is teljesen egyező Istenével.  (A valódi lényegi mivoltunkban a Valóságos Istent azonban mindig csak a magunkat Őneki teljesen odaadásunk által láthatjuk, és ismerhetjük teljesen is meg mintegy már újra is.)

Aki Istennek Szent Lelkével tökéletes egységű szent lelkét pedig Maga Isten küldi el ide bennünket tanítani és vezetni, az el is fog bennünket vezetni minden igazságra, vagyis az magával átadja nekünk Isten, és az Ővele egyazon Tiszta Tudatának tiszta és teljes ismeretét és megértését, és így már magunk is „Az”, magunk is a Szent Lélek, magunk is az Isten leszünk. Isten természetesen ezt Maga is megteheti velünk, ha érdemesek leszünk rá az Őhozzá visszatérni törekvésünkkel. (Ilyenkor Isten a Szellem Maga tárja fel nekünk Magát teljesen is, vagyis ezt nem egy erre felhatalmazott szent lelkén keresztül teszi meg.)

Amennyiben pedig az előbbi teljes feltárulkozás megtörténik velünk, tisztán fogjuk látni, hogy egész egyszerűen az van, hogy csak Isten van, és így ez az egyetlen Isten mindenütt jelen is van, Aki Igaz Istennek mulandó testét láthatjuk a testi szemünkkel is a Napban, és a többi vele is látható anyagi dologban, köztük az anyagi testünkben is, csakhogy erről mi, tudatos lelkei a legtöbbünkkel még mindig nem akarunk tudomást venni, mert tévesen csak azt hisszük valóságnak, amit a testi szemeinkkel látunk. Az Örök Istent, hogy higgyünk Őbenne, szintén a véges testi szemeinkkel akarjuk látni, ami azonban képtelenség, mivel a véges képtelen meglátni a valósággal végtelent és határtalant. Aki lélekkel viszont az erre komoly vágyát Isten látva végül már teljesen is megismerteti Magát, az látni fogja valamelyik örök formájában (például a mennybe „szállt”, teljességgel anyagtalan Jézusi testben) Istent még itt, azaz testet öltötten is, csak nem az anyagi szemein keresztül (mint azt Jézusnál nekik Isten által megadatottan vagy ötszázan láthatták), hanem közvetlenül a valódi lényeg, a teljességgel anyagtalan „szív és lélek” mivoltával, aki ő valósággal Isten hasonlatosságára. Maga Isten általi képzésre (közvetlenül Isten általi teljes megigazításra) van azonban ahhoz szükség, hogy mi, lelkei itt az anyagi valóságában élvén, vagyis anyagi testet magunkra öltötten is láthassuk Istent. (Közvetlenül Isten tanítványának kell tehát lennünk hozzá, és nem pedig egy hamis tanítónak tanítványává, aki még maga sem látta az Igaz Istent egyetemben az Ő egész Teljességével.)

A létezésnek a jelenleginél sokkal jobb és magasabb formái irányába kell tehát haladnunk ahhoz, hogy végül a velünk valóban egy és azonos eredeti létformánkban, a tisztán szellemi és lelki (azaz minden anyag nélküli) létminőségünkkel visszakerülhessünk Istenhez.

Valójában az a bajunk, hogy az egész létezést és életet magunkból magunkon kívülre helyeztük, a magunk létezését és életét pedig folyamatosan más, illetve mások létezéséhez és életéhez viszonyítjuk, mivelhogy nem az eredeti örök szellemi lelki érzékelésünk szerint, hanem helyette a mulandó testünknek mulandó érzékei szerint létezünk és élünk, és ezért vagyunk tele érzelgősséggel (felfokozott testi érzelmekkel) is a valósággal tiszta érzések, isteni érzések helyett, melyekkel kellene itt is élnünk. Az érzelmesség nem Isten iránti odaadást fejez ki, hanem anyag irántit. A mai, modernnek nevezett korban pedig már tombol az érzelgősség (is) a Földön, vagyis ugyanaz van vele, mint ami az erőszakossággal is van. A Földön ugyanis már alig lehet találni nem erőszakos, és nem érzelgős embert.

A látszatot a valóságtól azonban mindig, és minden létkörülmények között meg kellene tudnunk különböztetni. A teljesen tiszta léleknek ez ugyanis természetessége. Ugyanakkor pedig az anyagtalan „szív”, vagyis a valódi lényegi mivoltunkat mindig nyitva kell tartanunk, az elménket pedig teljesen tisztán, mert csak így lehetünk a valóságos önazonosságunk, ami önazonosság Istenével tehát teljesen egyező, és így és ezért vagyunk magunk is az Isten. (Mondja is Isten, hogy „istenek vagytok ti is mind”.)

A teljesen megvilágosodott, vagyis a teljesen és tökéletesen tiszta szellemi lélek számára viszont, aki mintegy már újra is tökéletes egységben él az Örök Valósággal, többé már nem létezik belőle kifordulás, és belé visszafordulás sem, és az ilyen igaz szellemi lélek örökké éber is, vagyis nincsen semmilyen szintű álomállapotban sem. Teljesen mentes ugyanis a testtudatosságtól és központjától (a testi éntől), és így ő is „az”, aki és ami egyszerűen csak „létezik”, azaz egyszerűen csak „van, amint van”. Mint ahogyan Istennek, az Örök „Vanság” tehát Ővele tökéletes egységben neki is az egyetlen realitása az örök boldogságával egyetemben, aki és amiben semmi tudatlanság nem létezik. Ez az elmúlhatatlan Valóság önmagától való, önmagától fényesen ragyogó, és csak szellemileg tapasztalni (azaz szellemileg megélni) lehet, „ Őt” megmagyarázni pedig semmi módon nem lehet,  vagyis elmondhatatlan, minden gondolaton, szón, fogalmon,  néven, kifejezésen túli „Lét”-ez-„Ő”. Magunk is tehát teljesen és tökéletesen tiszta élő lélekként az örökké Él-Ő-Lét, vagyis a mozgó, a tevékeny (avagy cselekvő) Lét vagyunk, Akin és Ami  Lét-ez-Ő-n és Él-Ő-n kívül igaz valósággal senki és semmi más ilyen létező nem létezik, és nem is létezhet, mivel Őbelőle csak egyetlenegy van. Ez a Meghatározhatatlan Isten határozhat tehát meg bennünket, hogy ki és mi vagyunk, és Ő határozza meg a létállapotunkat is, és így Ő határozta meg az Övé hasonlatosságára létező végtelen és határtalan életünknek tudatosan is való megélését is. Ezért pedig tudatosan is tapasztalni tudnunk kell, hogy van Isten, és, hogy magunk is az Örök Élet Teljessége, vagyis magunk is az Élő Isten vagyunk.