A Tiszta Szeretetnek, Szellem és Léleknek, Lét és Életnek, és még Tiszta Tudatnak, Tudatosságnak is nevezhető Isten megközelíthető, és itt megvalósítható a szeretet útján, ami a teljes önátadásnak is útja, valamint még a bölcsesség útján, és az önzetlen cselekvés útján is. Ezen utak között azonban nincsen különbség, mivel mindegyik együtt jár a többivel, mert Isten tulajdonságai elválaszthatatlanok egymástól, és Istentől sem elválaszthatók.
A bölcsesség általi felszabadulás azonban már az újra megszületéstől, vagyis a reinkarnálódástól való mentességet is elhozza a léleknek. Az így felszabadult léleknek többé már nem kell magára mulandó testet öltenie, hanem csakis az esetben, ha esetleg Isten mégis abban küldi el valamilyen feladatot végrehajtani a mulandó valóságai valamelyikében. Az Isten küldte bölcsre pedig az is jellemző, hogy ő itt (is) élvén soha nem öli magát maga által, és természetesen mások sem tudják őt megölni, hanem ezt csak a testével tehetik meg.Jézusnál, Aki a szeretet elsődlegességével mindhárom utat példázta, ez utóbbit is még ma is megfigyelhetjük, ahogyan azt is, hogy Ő itt is mindig isteni békével és nyugalommal élt, és nem pedig az itteni látszat békével és látszat nyugalommal, vagyis a test változékony és mulandó békéjével és nyugalmával. Ő tisztában valt azzal is, hogy az isteni lélek mindig békés és nyugodt csak úgy tud lenni, ha anyagi vágyai már egyáltalán nincsenek, mert már minden testi érzéke fölött teljes uralommal bír.
Valóságos szellemi és lelki, azaz isteni életet tehát csakis isteni békével és isteni nyugalommal lehet élni. (Ezért mondogatják a „halottak”, avagy „élőhalottak”, a testük szerint élők, a meghalt testi emberre, hogy: „Isten nyugosztalja”, csakhogy ők nem tudják ez esetben sem, hogy mit mondanak, vagyis nem tudják, hogy mit tesznek. A maguk is „halottak” így, e szavakkal temetik tehát „halottaikat”, a testi szeretettel szeretett „szeretteiket”. Ők azonban ezzel még csak a halott testnek kívánnak szintén anyagi békét és nyugalmat, és nem pedig az isteni léleknek istenit, aki abban a mulandó testben élt.) Ha viszont nincsen itt, a mulandó anyagi életben élvén is meg a teljes isteni nyugalmunk és békénk, akkor nem fogjuk tudni az Istenével egyező örök életünket élni, hanem csak a testünk mulandó életét fogjuk továbbra is élni, és így menetelünk megint csak a vesztünkbe. Az igazi békéje, vagyis az isteni békéje, és isteni nyugalma is azonban, csakis akkor lesz meg az embernek, ha akaratát teljesen hozzáigazítja Isten akaratához, vagyis, ha már csak Istenhez igazodik, Istentől másokhoz pedig többé már nem igazodik, nekik már nem akar megfelelni sem a magatartásával, sem a viselkedésével, sem pedig a cselekedeteivel. Az ilyen ember ezt azért teszi, mert már teljesen tisztában van vele, hogy az anyagi testnek lelke, éltetője, és lényege a nem anyagi lélek, a nem anyagi léleknek lelke, éltetője, és lényege a nem anyagi szellem, és ezért a testnek a lélekhez, a léleknek a szelleméhez, a szellemnek pedig Istenhez, a „Szellem és Lélekhez” kell igazodnia.
A jelen földi világot és földi életet azonban az alapjai kivételével mindig mi, ideiglenesen itt élő szellemi lelkek szabjuk, határozzuk meg a gondolatainkkal és érzéseinkkel, hogy milyen legyen. Amennyiben bennünk csak önzetlen szeretettel, azaz isteni szeretettel teli gondolatok és érzések léteznek, akkor a világ is csak ezeket fogja magával tükrözni, vagyis tökéletes rendben és harmóniában fog működni, és így csak élvezhetjük az egész világot, és azt is, hogy egy ilyen nem örök világunk is van. Azt is azonban egyedül mi szabjuk meg, hogy mi van bennünk. Ezért pedig, ha már csak isteni szeretet lesz bennünk, szellemi lelkekben, akkor a világ is ilyen szeretettel teli lesz, azaz semmi ártalom, semmi bántás, semmi rossz nem lesz benne sem (az oroszlánok is füvet fognak benne enni). A világot Isten után csak tehát mi, a testünk révén ideiglenesen itt is élő isteni lelkek lehetünk képesek átalakítani, vagyis mindig jobbá és jobbá tenni, éspedig mi csakis a magunknak egyre jobbá tételével tehetjük ezt. A mulandó világ ugyanis tehetetlen az igaz szeretet ellen, és ezért az igaz szeretet a világ minden rosszát legyőzni képes, és képes azt jóvá alakítani, azaz tökéletessé tenni is.
A részünkről is áramoltatható Igaz-i, azaz isteni szeretet anyagtalan szellemi és lelki minőségű. Ez a szeretet teljesen önzetlen szeretést, viszonzást nem elvárva érte támogatást, szolgálatot is jelent, és Istennek természetesen benne kell lennie, mivel az örök szeretet, a feltétlen szeretet is Őtőle való. Isten az örök és teljesen önzetlen szeretet végtelen és határtalan teljessége is, a Szeretet az Ő legfontosabb Lényeg mivolta. Nekünk, lelkeinek pedig el kell köteleződnünk amellett, hogy az isteni szeretetnek magunkból másokhoz áramoltatása által teszünk elégedetté mindenkit. Ez azonban mindig csak Isten „áldásával” fog gyakorlatban is meglenni, mivel a szeretet Istenen alapul, Őtőle való, és így, hogy Ő a mindennél fontosabb Szeretet (is), csak Őtőle kaphatóan, azaz Őáltala adottan szerethetünk vele másokat. Nekünk is azonban mindig tettel és igazsággal kellene szeretnünk, és nem pedig helyette nyelvvel, azaz szavakkal, mint azt itt leginkább tesszük. Ugyanakkor pedig senkit nem szabadna jobban vagy kevésbé szeretnünk a másiknál. Minden embert tehát kivétel, azaz válogatás nélkül a testvérünkként és barátunkként kellene szeretnünk, és legalább annyira, mint amennyire magunkat szeretjük.
A testünkkel azonosultan azonban nem tudhatunk isteni szeretettel szeretni, hanem csak testi szeretettel. Ébren is vannak azonban pillanataink, amikor nem a testtudatban tartózkodunk, és akkor áramoltatjuk is az isteni szeretetünket mindenki és minden felé, vagyis ilyenkor önzetlenül átadjuk magunkat Istennek, és lélektársainknak is, és minden mással kapcsolatban is így vagyunk. Ezt kellene mindig tennünk, és akkor az Isten szerint élnénk itt, azaz megtestesülten is.
Isteni szeretettel szeretni pedig mindig csak a testi elmén túli, időtlen létezésű szellemi lelki magunkkal tudunk, a testtudatunk a központjával, a testi énünkkel egyetemben nem képes erre, mivel az egységük véges, az isteni szeretet viszont örök minőség. Az egónk (testi énünk) csakis a szintén mulandó fennmaradású „szeretetenergiát” képes magából kisugározni, magunk viszont áramoltathatjuk az isteni szeretetünket az egónk, a saját „magunk” felé is, és kell is áramoltatnunk felé is, mert Isten minden teremtménye felé egyaránt áramoltatja a szeretetét. Istent pedig szintén, éspedig az állandóan Őfelé is áramoltatott isteni szeretetünkkel szerethetjük, és Őt imádhatjuk is. Istent a valódi magunkban úgy lehet, és mintegy már újra is imádnunk, hogy az Ővele a magunk részéről is egybekelésünkkel azonosak leszünk Ővele, azaz a már kizárólag csak Ővele azonosulásunkkal, mással pedig nem azonosulásunkkal, az Őtőle és tőlünk mással többé már nem eggyé válásunkkal.
Ha azonban az Istennel eggyé válásunkat megelőzően a testi egységünkkel vagyunk azonosulásban, és nem pedig a valóságos magunkkal, az isteni lélek mivoltunkkal, akkor még csak az önszeretetünk is testi lesz, vagyis ez esetben nemhogy Istent, hanem még csak magunkat sem tudjuk helyesen szeretni. Pedig, ha Istent mindig, és már csak az isteni szeretetünkkel szeretnénk, akkor azzal egyben már magunkat, és társainkat is szeretjük, vagyis ez esetben már egyaránt mindenkire és mindenre áramoltatjuk az isteni szeretetünket, mivel ilyenkor már nem vagyunk a mulandó testünkkel és testi énünkkel azonosulásban.
Viszont nekünk, emberi lelkeknek is mindenekelőtt az Istent kellene szeretnünk, és nem pedig Őhelyette az Őt itt megnyilvánító fizikai testet, azaz a mulandó tárgyi formát, vagy a jelentől más lét- és életformákat is. Ezzel ugyanis nem a makulátlan tisztaságú Igaz Istent, hanem az Ő létrehozta formaszellemet szeretjük mindig elsősorban. Ahhoz azonban, hogy ez ne így legyen, soha nem a jelen formánknak tudatában, hanem Istennek Ővele egy Tudatában kellene maradnunk még minden világi munkánknak végzése során is. Ilyenkor ugyanis a cselekedeteinket Isten-tudatként, isteni szeretettel áthatottan, és nem pedig helyette testtudatként végezzük, vagyis a cselekedeteink is lelkiek (isteniek) lesznek, és nem pedig anyagiak, testiek, mint előtte még voltak. A jelen testünket ugyanis mindig csak a cselekvő eszközünkként kellene használnunk, vagyis az Isten irányította, isteni szeretettel teljes lelki cselekedeteink itteni kifejezéséhez, azaz itt is megnyilvánításához.
A munkáink által is dicsőíthetjük, szerethetjük, imádhatjuk is Istent a Teremtőnket. Ha ugyanis minden világi tevékenységünket magunkat Istennek odaadva végezzük, akkor van az előbbi, vagyis az esetben a munkáinkkal is Istenhez „imádkozunk”, azokkal is Őt valljuk meg, mivel így mindent, amit teszünk, azt már csak Istennek és Istenért tesszük, és nem pedig magunknak és magunkért. Ilyenkor Istenért tesszük azt is, ha például valakinek felépítjük a házát, vagy éppen csak valami ház körüli tevékenységében segítségére vagyunk, mivel azt maga nem képes elvégezni.
A valóságos lényegi mivoltunkkal az anyaggal azonosulásunk és behatároltságunk, a vele korlátozottságunk végett viszont nem lehetünk korlátlanul szabadok, és örökké boldogok sem. Mi, az egyetlen és örök fennállású Isten Ővele egy Lelkéből való lelkek, avagy Istennek Ővele egy Szellemi Tudatából való tudatos szellemi tudatok, ugyanis még mindig nem ezt az igaz magunkat, az igaz lényegi mivoltunkat éljük meg az Istenével egyező örök életével itt a Földön megtestesülten, hanem helyette a mulandó fennmaradású testtudatunk, és központja a testi énünk, az egónk mulandó életét éljünk, aki a testi, azaz mulandó gondolatai, és szintén mulandó érzelmei szerint él. Most tehát a legtöbben még testtől valókként, és nem pedig Istentől valókként élünk, mint itt a mulandó jelenségvilágban is mindig élnünk kellene. Így azonban szintén a legtöbbünkkel megint csak halálra leszünk készek, és nem pedig az életre, ami soha meg nem hal.
A legtöbben tehát ma is a halálra készítik magukat, és nem pedig az eleven életre, az „élvén élésre”, az örök életre. Így azonban az emberek „élőhalottnak” megmaradva továbbra is sírva-ríva temetni fogják a halottaikat, vagyis újra születésben és meghalásban lesz részük. Pedig Jézus is mindenki számára érthetően kifejezte, hogy az igaz életre kell készeknek lennünk, és az Igaz Élet az Örök Szellemi Élet, és közvetlen valósága, az örökkévalóság felé kell menetelnünk is, és nem pedig a halál felé, folyton a „halálország”, az anyagi valóság felé kell tartanunk. A halottakat temetők, és halottakat siratók tehát azok a lelkek, akik még nem ébredtek fel, nem világosodtak meg, vagyis akik lelkileg még mindig „élőhalottak”, még mindig nem támadtak fel a képletes halálukból, mert továbbra is testi emberként élnek, és nem pedig lelki emberként, Isten embereként. (Testnek fiai ezek a lelkek mind.) Drága barátaim, ha itt azt jelentjük ki, azt hajtogatjuk, hogy meg fogunk halni, akkor azzal már a halál hatalmába (tudatába) helyezzük magunkat, vagyis továbbra is haláltudatban és haláltudattal fogunk élni, és nem pedig az Élet (Isten) Tudatába fogunk visszakerülni. A halál „kezébe” fogjuk tehát megint helyezni magunkat, és nem pedig Isten „kezébe”, pedig ezt Jézus szintén bemutatta nekünk.(Az ember azért hisz a halálban, mert itt a Földön a teste kis korától fogva azt tanítják neki, hogy ő meg fog halni. Sajnos az ember későn jön rá, hogy ez egy szemen szedett hazugság, és ezért szinte az egész életét halálfélelemben, és így már egyéb más félelmek általi irányítottságban fogja leélni.)
Minden itt magunkba és magunkra szedettet ki kell tehát utasítanunk magunkból, le kell vetünk magunkról, és végleg el kell hagynunk is, ami visszatart bennünket az eredetünk igaz valóságába Istenhez visszatérésünktől, amivel lesz mintegy már újra is meg a teljes szabadságunk, és az örök boldogságunk is. Istenért pedig itt mindenről le kell tudnunk mondanunk is, mert Isten, ha még mindig vannak akár csak anyagi vágyaink is, még nem fogja Magát teljesen is átadni nekünk. (Ő türelmesen várni fog ránk, hagyja, hogy kiéljük még azokat a vágyainkat is. Így viszont váratni fog magára a teljes szabadságunk, és a szintén örök boldogságunk visszakapása is, és szenvedésekben is bőven lesz továbbra is részünk.) A világi vágyainkat mindig csak szent vágyakkal, szent törekvéssel győzhetjük le, vagyis szüntethetjük meg, a tisztátalan gondolatainkat csak így tudhatjuk szent gondolatokkal semmivé tenni.
Itt azonban kivétel nélkül minden testet öltött lélek az anyagi kötőerőknek hatása alatt is áll. Ezért pedig soha nem csak elméletben kell megvalósítanunk, hogy nem az anyagi test vagyunk, hanem gyakorlatban is. Ez azt jelenti, hogy mindig Isten lelkeiként, vagyis a lelki természetünk, az isteni természetünk szerint kell cselekednünk testet öltötten is. A cselekedeteinknek tehát nem anyagiaknak kellene ez esetben lenniük, hanem Isten irányította lelkieknek. A cselekedeteinket mindig isteni inspirációra kellene végeznünk, és nem pedig a testünk ösztökélésére, vagy más testi emberek késztetésére.
Szintén igen nagy hibánk, hogy még mindig inkább csak a testtudatunkon, és központján, a testi énünkön keresztül akarjuk megismerni a valóságos magunkat, és Istent a Teremtőnket is. Ez azért hiba, mert e testi egységünk mulandó, és nem lehet képes megismerni és megérteni, azaz képtelen megtapasztalni a valósággal végtelent és határtalant, amilyenek vagyunk magunk is Isten hasonlatosságára.
A meddig azonban tudatosan is meg nem ismerjük a valóságos magunkat, addig nem tudunk magunkhoz, és másokhoz sem őszintéknek lenni, nem tudunk őszintén viszonyulni sem. Amíg ugyanis nem ismerjük az igaz magunkat, a hibáinkat, a félelmeinket, és előítéleteinket is rá fogjuk vetíteni másokra. Így adódik aztán az is, hogy túl sok bennünk a bizonytalanság is, és ezért nem tudunk másokon segíteni az előbbiekben sem. Az embernek éppen ezért a magából kifordult állapotából olyan gyorsan vissza kellene húzódnia a valódi magába, amennyire csak lehetséges.
Minden szenvedésünknek forrása is a valós szellemi és lelkiről való tudatlanság, valamint még az érzékiség, illetve érzelgősség, és az anyagi vágyak. Ugyanakkor a tudatlanság az is, ami az embert elválasztja a valóságos önazonosságától, vagyis végette nem tudja az ember, hogy ő valójában kicsoda. Ha azonban továbbra is folytatjuk a hamis egón, a testi énen keresztüli cselekvést, megint csak el fogunk veszni, mert így nem sikerülhet a lelki önmegvalósításunk. Az Isten- tudat mivoltunk így ugyanis nem Magában Istenben, hanem továbbra is a testi énünkben és testtudatunkban lesz elmerülve, azokkal marad azonosulásban. Így azonban nem fogjuk itt is a lelki életet, az örök életet élést gyakorolni, hanem helyette a testünk múló életét fogjuk élni. Pedig jóval többek vagyunk, mint a mulandó emberi test, mi ugyanis isteni lények vagyunk isteni képességekkel ideiglenesen anyagi testbe „öltözve”, csakhogy meg kellene tudnunk az isteni magunkat, a szellemi lelki magunkat valósítanunk itt a mulandó körülmények között is. Hozzá pedig azzal is tisztában kell lennünk, hogy minden létkörülmények közé Isten helyez bennünket, vagy az Ő erre felhatalmazott képviselője, amivel is segíti a minél jobb végtelen előre haladásunkat.
A lelki önmegvalósítás, a lelki önazonosságunk itteni megvalósítása lényegében tehát az, amikor anyagi testben és testtel élvén is már csak isteni lelkekként, azaz halhatatlan Isten-tudatokként viselkedünk, beszélünk, és cselekszünk Istennek Ővele egy Lelke, avagy Tudata szerint, ami Őt megnyilvánítani is hivatott Tudata mindig azt teszi, amit Isten akar tenni. Istennek Lelke tehát az Ő élő cselekvő „eszközének” (valójában cselekvő Lényeg, azaz cselekvő Isten mivoltnak) is tekinthető, és Isten ezért nevezi a Tudat mivoltát „kézművesének”, és nevezi ugyanezt a Lélek mivoltát a „kezének” is. Amikor pedig mi, Isten-tudatok Isten „kezébe” helyezzük magunkat, akkor Isten Ővele egy Tudatába adjuk vissza magunkat, és így egy lesz a természetünk is Istenével. Az igaz természetünket Isten hathatós segítségével még itt élvén megvalósítani azért is igen nagy jelentőségű, mert az már egyenlő a rabságban levő magunkat megszabadítással.
Ha pedig az emberi lélek mintegy már újra is megismeri az eredeti természetét, az isteni természetét, amihez elsősorban tartozik az isteni szeretettel élés (a csak isteni szeretettel cselekvés),megismerni fogja azt is, hogy, ha az eredetvalóságától más valóságokban ideiglenesen tartózkodik, akkor is állandóan fejlődik, egyre inkább szellemmé lesz, vagyis a szellemi, avagy isteni szeretete és isteni képességei növekedésével egyre magasabb szellemi szintre fog jutni, ahol majd rálel azokra a szellemekre, akik már eljutottak az emberi fejlődés legmagasabb lehetőségeire, és aztán már maga is, mint ők, várni és segíteni fogja az ifjabb testvéreit, hogy a durva anyagi világból ők is az ő magasabb rendű szellemi életükbe kerüljenek, és szintén az emberiség megváltóivá legyenek, és szintén Istennek végtelen fejlődés tervét szolgálják minden erejükkel.
