Amikor a teljes egész, vagyis a beteljesedett valóságos lényünk már csak Istennel lesz teljesen teli, azaz már semmi más nem lesz található bennünk, Isten „edényeiben” mint csakis Isten, akkor van a hindu tanításokból ismerhető legmagasabb fokú „nirvána”, ami valójában már „nirvána” sem,

mert akkor jutottunk magunk is teljesen és véglegesen vissza Istenbe, akkor létezik már csak Isten, vagyis az „én és Isten” többé már semmilyen szinten, semmilyen formában nem létezik, nincsen tehát már tudatos kapcsolat sem Istennel, és öntudat sincsen, hanem csakis a neve sincs Isten van, és így „Őt” az egyetlenegyet már még csak elmondani sem lehet, mert a Magában létező „Ő” mellett Magán kívül nincs senki, aki elmondhatná, hogy „Ő” van, viszont „Ő” akkor is örökké van, ez előbbi esetben egyszerűen csak a személytelen Magában létezik mint múlhatatlan Lét. (Ez a teljesen mozdulatlan, változatlan, és ezen nyugalmi állapotában is teljes, állandóan, azaz örökké fennálló,határtalan színtiszta LÉT-ez- „Ő”, vagy ahogyan a „modern” ember mondja: Ő a „statikus Isten”.)

Most azonban még mi, a valódi (örök isteni, teljességgel anyagtalan) önazonosságunkkal a mindeneknek egyetlen MAGja személyes Istennek, az Abszolútnak szintén nevezhető, előbbi Istennel egyszerre és egyazonként létező (mert egyszerre megnyilvánult és megnyilvánulatlan) Istennek közvetlenül Magából való „magzatai” vagyunk, és ezért Ő még azon gondolatainknál is közelebb van hozzánk, melyekkel Őfelőle gondolunk, és ezért e valóságos magunkat az anyag körüli bezárultságából teljesen megnyitni Isten felé már a magunknak teljes odaadását, vagyis a teljes önátadásunkat (magunk egészével való visszaadását) jelenti Istennek.

Az EGY Istenével egyező létállapotunkba lényegében tehát úgy juthatunk el, illetve vissza, ha minél jobban megnyitjuk az isteni jelenlét előtt a valódi magunkat (minél nyitottabbak leszünk az eredetileg anyagtalan „szív és lélek” mivoltunkkal az Isten mindenütt jelenlétére), annál több isteni „fény” (tudatos isteni szeretet, isteni értelem, és isteni tudás is) fog belénk töltődni Isten által, mígnem már teljesen Ővele az Abszolúttal leszünk elteltek. Az isteni tudat mivoltunk tehát az az „edény”, aminek Istennek az Ővele egyazon Tudatával kell végül is tele lennie, hogy újra tökéletes egységben élhessen Istennel. Így leszünk, és mintegy már újra is, magunk is Ő, magunk is az EGY Isten. Istent az egyedül Igazat, avagy Igazságot ugyanakkor mi, megtestesült lelkei, csak akkor fogjuk teljesen is megismerni, és megérteni is, amikor Ő az előbb írt módon az Ővele egy makulátlanul tiszta Értelmével teletölti a velünk hasonlatosságára szintén egy értelmi mivoltunkat, a tudati mivoltunkat pedig az Ővele szintén egy és ugyanolyan tisztaságú Tudatával, Amivel a teljes igaz tudása is átadódik. (Mindezek is azonban csak a jelen nézetből mondhatók el így Istenről, és magunkról is, mert az igaz valóság oldaláról szemlélve csak a teljes és tökéletes egységünk létezik, mindkét részről mindenféle feltagolás nélkül, amiből juthatunk legvégül az elején írt öntudat nélküli isteni létállapotba.)

A Tiszta Tudattal egyben Tiszta Szellemnek („Szent Szellemnek”) is nevezhető Istent itt, az ideiglenes létezésű mulandó és változékony valóságában azonban nem testként, azaz nem tárgyi formai létezőként, mint a legtöbbünk sajnos, még mindig teszi, hanem teljességgel anyagtalan Szellemi Lélekként kell keresnünk magunkban. (Az Ő hozzánk küldött Ővele egy Szent Lelkén keresztül kellene Őt most megtalálnunk magunkban.) Ha ugyanis testi emberként, és arra hasonlító formai létezőként akarjuk magunkban megtalálni Istent, akkor egy jelen magunkhoz hasonló Istent, egy bálványistent fogunk magunkban találni, aki bálvány-, vagyis álisten, vagy hamis isten a mulandó testünkkel, a jelen testünkkel azonosultan akár még magunk is lehetünk, magunkat is föléje helyezhetjük Istennek. (A mai korban különösen sok „életnek és halálnak Ura” él a Földön, és rengeteg pusztítást végez, még, ha nem tudatosan is teszi azt.)

Istent az anyagtalan lélek, vagyis a szellemi lélek mivoltunkban kellene tehát megismernünk, és nem pedig a jelen testünkben, és az ”anyagi lelkünkben”, a testi érzelmi énünkben sem. A teológus doktorok szinte mind a „szent templomnak” titulált anyagi testükben, és testükkel, vagyis azon keresztül, és az által, nem pedig az anyagi testben ideiglenesen „lakozó”, Istenéből való valóságos lelki mivoltukban (mint tiszta, azaz szent testben), és közvetlenül ezzel a valódi lényegi mivoltukkal ismerik Istent, Aki Szellemi Lélekkel egylényegű minden emberi lélek, és nem pedig a mulandó testével, mint a legtöbb itt teológus doktorrá lett lélek, és még sok testi ember lélek is, aki a mulandó anyagi testét tartja „tiszta testnek”, azaz „szent templomnak”, amiben Isten lakozhat, éspedig még úgy is, hogy ez a sok doktor mind Krisztus lelki testéről „papol” (tanít), ami tehát nem anyagi testben Isten állandó „lakozást” tudhat venni, mivelhogy „az” egy valóban „tiszta (szent) test”, azaz tiszta (teljességgel anyagtalan) szellemi lelki (Őt megnyilvánító) forma. Krisztus tehát egy teljességgel anyagtalan lelki „épületet”, „szent templomot” épít tiszta (azaz anyagtól és anyagitól teljesen mentes) emberi lelkekből Istennek, amiben Ő állandó „lakozást” vehet, és majd ez a „szent templom” fog a legmagasabb Égből „alászállni” ide a Földre, és nem pedig az is valami anyagi vagy finom anyagi templom lesz, ahogyan e teológus doktorok, és önjelölt "tudorok" jelen anyagi teste sem „szent templom”, hiába is beszélnek így felőle."

Az előbbi doktoroknak és önjelölt tanítóknak azonban tisztában kellene lenniük még azzal is, hogy Maga a Legfelsőbb és Legfőbb Szellem közvetlenül semmi szilárd anyagival, és semmi finom anyagival sem érintkezik, mert azok azzal máris megsemmisülnének. Isten hasonlatosságára mi, szellemi lelkek a központi lényegi mivoltunk egy részteljességével benne élve a fizikai testben is különállóak vagyunk a testtől, közvetlenül az egónk van kapcsolatban vele (amivel mi a legtöbben sajnos, még mindig azonosulásban vagyunk). Ezért nem lehet bennünket testi szemekkel látni, ahogyan a testi értelmű testtudatunkat sem lehet látni velük, hanem csak a korlátolt testi érzékeinkhez igazított legmodernebb műszerekkel. (Műszerekkel pedig ahogyan Istent, úgy bennünket sem lehet látni, és velük még csak lemérni sem lehet bennünket, mert önmagunkban szintén súlytalanok vagyunk.) Viszont testi szemekkel azt sem lehet látni, hogy az egész anyagi testünk (is) valójában bennünk van, éspedig az egész anyagi világegyetemmel egyetemben. A testünk halálakor azonban a központi lényegi mivoltunkkal elhagyjuk a jelen durva anyagi testet, és először egy „asztráltestet” (csillagközi port is tartalmazó testet), majd a legtöbbünkkel anyagi vágyaink még levén újra egy másik ilyen hasonló anyagi, vagy valamennyi anyagit még tartalmazó testet fogunk magunkra ölteni a fejlettségünknek megfelelően, míg az itteni (azaz legsúlyosabbnak, és legsűrűbbnek is nevezhető testben élve történő) teljes szellemi lelki önmegvalósításunkra el nem jutunk. Valójában tehát az van, hogy amilyen gondolkodásmóddal vagyunk a testi halálunkkor, olyan gondolkodású újabb testet fogunk kapni, azaz megint magunkra ölteni. Amennyiben tehát a testünk halálakor anyagi gondolkodásban vagyunk, akkor anyagi lesz majd az újabb magunkra öltött testünk is, ha pedig akkor is, és már előtte is, már csak isteni, azaz szellemi gondolkodással leszünk (visszaállunk az eredeti isteni gondolkodásunkra), akkor a továbbiakban teljességgel anyagtalan lelki testtel fogunk élni, mely velünk már valóban egy és azonos testtel viszont már visszakerülhetünk az eredetünk valóságába, a tisztán lelki és szellemi valóságba, a teljes tisztaság világába, és a minden anyagin túli létállapotban fogunk mintegy már újra is (vagyis valóban újjászületetten) élni.

A teljességgel anyagtalan és teljes egész szellemi lelki magunkat meg kell tehát tudnunk nyilvánítani itt a mulandó valóságában Istennek, ami is azonban Isten nélkül lehetetlen, mert Isten nélkül semmilyen szintű megvalósítás nem létezik, viszont rá nekünk folyton törekednünk szükséges, hogy ez Isten által meg is valósuljon. A legtöbb lélek esetében sajnos azonban még mindig az van, hogy a teremtést, vagyis a teremtett dolgokat, és még a testi magát is föléje helyezi a Teremtőnek, mert még mindig a testi énje, a nem igaz, hanem hamis (ál, árnyék, mulandó és változékony) önazonossága szerint él. Az ego, a testi én pedig a másikaknál mindig több, nagyobb, magasabb, elsőbb akar lenni, mindenkin, még tehát Istenen is túlszárnyalni akar. A testi emberi nagyság és gazdagság azonban nulla, merthogy ugyanannyit ér egy nyomorék koldus ember is, a halál ugyanis ugyanazon játszi könnyedséggel fog véget vetni mindegyik testi embernek, egyik halandó sem fogja tudni a halálát túlélni. Az emberi szellemi tudatnak (Isten Lelkéből való léleknek) ezért, ha élni akar, mintegy már újra is teljesen rá kell hangolódnia az Isten Ővele egy Tudata gondolkodására, vagyis az eredeti isteni gondolkodására. Mi, isteni lelkek szintén a tudatunk által gondolkodunk, csak most anyagi testet öltve magunkra az isteni gondolkodásunkról áttértünk, illetve átálltunk a testtudatunk és testi énünk általi testi, vagyis anyagi gondolkodásra. Az pedig, hogy mi gondolat van bennünk, szellemi lelkekben, egyedül csak rajtunk múlik, ahogyan az is, hogy mit adunk magunkból belőlük elő, melyeket nyilvánítunk meg itt a felszíni valóságban is.

Az embernek viszont ahhoz, hogy újra az legyen, aki ő valósággal, és újra teljesen szabad is legyen, még itt, azaz testben élvén odáig kell eljutna, hogy többé már nem azonosul az egójával, a testi énjével, és az egész szintén nem örök minőségű testi rendszerével sem, ami csak használatra adatott neki, hogy azon keresztül is megnyilvánítani tudja magát, magával pedig Istent a Teremtőjét, itt az Ő mulandó valóságában.

Aki szellemi léleknek azonban a teljes figyelmét magukhoz vonják a világ dolgai, és történései, és ezért ő a figyelmével (ami egy a tudatával) hozzájuk is kötődik, az nem tudhatja megőrizni a tisztaságát, és ezért az élete „szenvekkel”, vagyis szenvedélyekkel, szenvedésekkel, ellenszenvvel, és rokonszenvvel is telítődhet, amiktől itt éppen, hogy mindtől megszabadulnunk kellene, hogy újra teljesen tiszták és szabadok legyünk.

Az egónak szokásait, vagyis a megszokott cselekedeteit is, amit emberi természetnek is nevezhetünk, mind le kell tehát „győznünk”, vagyis minddel fel kell hagynunk, hogy ne ezen testi énünk szerint éljünk, azaz ne a mulandó testünk életét, ne egy álomszerű életet éljünk az Istenével teljesen egyező örök életünk helyett, Istenre már még csak nem is gondolván, pedig itt élvén is mindig azt kellene tennünk, és Istent mindig észlelnünk is kellene magunkban. Az állandóan Istenre és Istennel gondolás jelenti ugyanis a teljes éberségünket is, ami éberségünk is viszont soha nem egy „spirituális” gyakorlat eredményeként lesz meg nekünk, szellemi lelkeknek, mert az a célba ért léleknek természetes állapota, amit ő Magától Istentől, az Ő kegyelméből, illetve kegyelme által nyerhet vissza. A teljes és valóságos éberség lényegében már az örökké, azaz minden megszakítás nélkül már csak az Igaz Istenre figyelés állapota is, vagyis a már soha többé nem alvás állapota, és ez az üdvös, azaz örökké boldog állapotunk is.

Többé már nem hozzájuk kötődvén, hanem messziről, azaz eltávolodva tőlük kellene tehát szemlélnünk, ami itt a testi velünk, és a világgal történik, mert csak így fogunk tudni elszakadni a káprázat világától, az álomvalóságtól, vagyis az elképzelt mulandó valóságtól, az anyagi valóságtól. A végtelen és határtalan Igazság központi Lénye felé kell ugyanis törekednünk, és Ővele kell mintegy már újra is eggyé válnunk.