Amikor minden figyelmünket egy pontba összevonjuk, és úgy figyelünk meg vele valamit, akkor Isten Ővele egyazon Világosságában vagyunk, vagyis a központi (azaz összpontosított) figyelmünk Isten figyelmi központjával tökéletes egységben, azaz teljes egyezőségben van.
Mivel azonban a figyelmünk is az Övéből van (és Istentől a tulajdonságai el sem választhatóak), valójában Isten gyűjti egy pontba össze a figyelmét bennünk is, vagyis a mi esetünkben is az történik, hogy így magunk is Isten „mindent látó szemével” látnunk mindent, amire összpontosítva figyelünk, vagyis amire nem csak a tárgyi szemeinkkel nézünk, hanem amire a valódi önazonosságunkkal egy teljes figyelmünkkel irányulunk rá az Istenével szintén egyező teljes világosság mivoltunkból.
Az előbbi Istenben figyelmi össze-, illetve egybeszedettséggel (ami a valódi magunk teljes egészével összeszedettségét is jelenti) viszont mindig csak akkor lehetünk, ha teljesen felhagyunk az érzéki dolgokhoz kötődésünkkel, és a végettük való emelkedett érzéki örömködéssel is, és ehelyett is már csak Magának Istennek, az Istennel egységünknek, és az Övével egyező örök életünknek örvendezünk egységben és együtt Istennel, Akin van ez esetben már mintegy újra is minden figyelmünk, a teljes figyelmünk. Tiszta és teljes szellemi lelki összeszedettségre azonban mindig csak a saját magunknak (a magunk „szülte” magunknak), a mulandó mivoltunknak, a nem örök önazonosságunknak megtagadásával juthatunk. Valójában tehát az egónk, a testi énünk létezését, vagyis a mulandó testként élésünket kellene megtagadnunk és megszüntetnünk a velük többé már nem azonosulásunkkal. Helyettük is ugyanis mindig szerető figyelmességgel kellene lennünk Isten iránt, és tehát már csak úgy, hogy magunk (akik valósággal vagyunk) a „saját magunk” (a tárgyi egónk) révén már nem akarunk semmit sem érezni, érteni, megismerni, hanem mindent már csak Istennel együtt az együttes örömünkre.
Amennyiben pedig a valóságos „szemünk”, vagyis a teljes figyelmünk egy pontba koncentrált, azaz összpontosított (össze-, avagy egybegyűjtött) , és így meg is marad, akkor az egész testünk, vagyis a velünk valóban egy és azonos szellemi minőségű formánk is ragyogó világosságú lesz, mely szellemi világosság (fehér fény szerű ragyogás) ellenállhatatlanul áthatol az itt fizikainak is nevezett anyagi testünkön, és rávetül minden környezetünkben lévő többi anyagra és anyagira is. Ez a „világosság” az isteni szeretetnek, és a szintén tudatos isteni értelemnek ragyogó fehér fény szerű jelenléte (ez a „fehér gyolcsruha”), vagyis itt a mulandó valóságban való megnyilvánulása. Az embernek, azaz a szellemi léleknek még azonban az igaz tudása, az isteni tudása is a „világossága”, vagyis az szintén ragyogó „fényessége” neki.
Amikor pedig az ember, vagyis a szellemi lélek képes lesz a teljesen megtisztított elméjét és figyelmét összpontosítani, és ezen állapotát megtartani is, akkor, míg tart az összpontosítás, addig nem fogja érzékelni az időt, és még csak a teret sem. (Idő és tér érzet, és testi érzékszervek nélkül fog tehát érzékelni.) Minél inkább pedig, azaz minél tovább így tud maradni, annál koncentráltabb lesz a figyelme, és vele egyben a valóságos maga is, merthogy ő Isten hasonlatosságára egy a figyelmével (is), vagyis ő a szemlélődő „szem” (is). Végül pedig majd még a megfigyelő és megfigyelt, és az észlelő és észlelt állapotnak is meg kell szűnnie, hogy ezzel aztán már valósággal és teljesen szabadok is lehessünk a mérhetetlen, azaz végtelen és határtalan nem anyagi „Csendben”, vagyis Istenben a Teremtőnkben, a mindeneknek Forrásában, ami már az Ővele teljesen eggyé válásunkat jelenti.
Istenről pedig itt még az is elmondható, hogy Ő belőlünk, a szintén tudatos értelmű szellemből és lélekből álló, teremteni tudással is rendelkező teremtményeiből (azaz rajtunk keresztül) is képes sugározni, és árasztani is Magát, vagyis a létező legnagyszerűbb, legcsodálatosabb, leghatalmasabb, és végtelennek, határtalannak is nevezhető Szeretet- és Lét- és Élet-Erőt, Aki és Ami (is) tehát Ő.
Mi, megtestesült lelkei azonban mindig csak az Istennel a Legfelsőbbel való teljes és tudatos azonosulás esetén jelenthetjük ki, hogy Istennel egyek vagyunk. Ilyenkor ugyanis Isten minden tulajdonságával rendelkezünk, és bármelyik tulajdonságát előtérbe helyezhetjük, vagyis a többinél dominánsabban megnyilváníthatjuk itt a mulandó valóságában. Ha tehát itt az isteni világosságot, bölcsességet, békét, boldogságot, együttérzést kell magunkból így kisugároznunk, akkor azt fogjuk tenni. Tudatos és teljes azonosulásban az összes isteni tulajdonságot meg kell tehát tudnunk testesíteni, mint azt Jézus is tette, Aki legdominánsabban az isteni szeretetet, valamint még az isteni kegyelmességet, irgalmasságot, és együttérzést sugározta ki Magából, ezeket volt hivatott itt Magával és cselekedeteivel leginkább nyilvánvalóvá tenni, azaz megnyilvánítani. Jézus azonban emellett Istennek szeretet-hatalmát is képviselte, a beszéde is isteni hatalommal volt teli. Az Ő tanítványai is arra hivatottak voltak, hogy egy-egy fő isteni tulajdonságot testesítsenek dominánsabban meg, mint például alázatosságot, tisztaságot, bátorságot, békességességet.
Az előbbieket is azonban a megtestesült szellemi lélek mindig csak az isteni megvilágításban láthatja és észlelheti helyesen. A tettetés (képmutatás) viszont mindig akadályként áll az Igazság „Szellemi „Fénye” (Világossága) előtt, ami Isteni „Fénynek” úgy kellene átsugároznia is rajtunk, mint teljesen tiszta ablaküvegen a napfénynek. Azt pedig, hogy mi van ezen előbbi célt tévesztett, vagyis az anyagba süllyedt képmutató szellemi lélekkel (a „farizeus” lelkülettel), úgy lehetne összefoglalni, hogy az Istentől elfordulva az anyagba süllyedt, és benne el is merült szellemi lélek csupán csak az őt sötét lepelként beborító anyagot képes a szellemi minőségű „fényével” megvilágítani, vagyis a közvetlenül Istenéből való szeretet- és életerejét még csak a sötét anyag, a mulandó teste fejlesztésére tudja fordítani. Ebben az anyaggal összekeveredett állapotában azonban az isteni lélek még maga is többnyire csak magába szedett fizikai tulajdonságokkal, az anyagi teste tulajdonságaival bír, és teljességgel befedve magát az anyaggal már nem alkalmas a magasabb rendű szellemi, azaz isteni tulajdonságoknak érzékelésére, és így pedig már a használatukra sem. Az ilyen lélek nem helyes tudomással bír tehát a valóságos maga létéről, azaz nem az örök szellemet (hanem a mulandó anyagot) ismeri el a saját alapjának (avagy forrásának), és így, ha valami tiszta avagy tisztán szellemi és lelki felől hall, akkor idegenkedik tőle, sőt a félelmében még meg is zavarodik, ha egy halott lélekre hasonlító formációt (teste már halott „szellemet”) lát. A csodákban pedig nem hisz, ha viszont olyat lát, akkor szinte már meg is bénítja a tulajdon tudatlansága. (Nem tud ugyanis mit kezdeni vele, mivel az anyagi életfelfogásával nem tudja magának megmagyarázni, hogy az hogyan történhetett meg. Ilyen „bénákat” gyógyított meg Jézus a Krisztus.) Pedig a szellemi tudat mivoltunk szellemi „fényével” az egész mulandó testünket nem csak bevilágítani, hanem átvilágítani, és rajta átlátni is képesek vagyunk. Az anyagi testünket éppen úgy világíthatjuk be, mint a napfény is képes egy sötét szobát magával bevilágítani, amikor valami résen át bejut abba. Így pedig világosan, azaz tisztán tudhatunk a testünknek még a legkisebb részecskéiről, vagyis minden összetevőjéről, és az egészéről is mindent belülről, és kívülről is, merthogy a szellemi lélek mivoltunkkal onnét is láthatjuk a testünket is, és így is tudatában lehetünk annak, hogy mi nem ez a test vagyunk. Nem célt tévesztetten pedig Istent, és a többi, szintén teljességgel anyagtalan egyéni lelket, a szintén tudatos isteni lelkeket is láthatjuk, vagyis nem csak a mulandó testüket szemlélhetjük az igaz magunkkal, a valóságos magunkkal, a közvetlenül Istenből való magunkkal.
Az igaz, avagy valóságos magunknak (a teljességgel anyagtalan lényegi mivoltunknak) is teljes meglátását pedig úgy képzelhetjük el, hogy, amikor az elsötétített szobában a diavetítés közben kitárjuk az ablakot, akkor a napfény hatására a diaképek, az árnyképek eltűnnek, nem látszanak többé, hanem már csak maga a végtelen és határtalan „fehér vászon” létezik, amire, illetve amibe vetítettük ki a tünékeny képeket. Az anyagtalan szellemi gondolatformákat tehát ki lehet vetíteni, azaz manifesztálni lehet (tárgyi gyakorlatilag is meg lehet azokat valósítani) a szintén nem örök fennmaradásúnak teremtett térnek és időnek valóságában.
Amennyiben pedig a magáról már tudó szellemi lélek önmagában is hitelesnek (igaznak) ismeri fel, és aztán már el is a szellemit és szellemet, akkor a szellemi minőségű szeretet- és életereje növekedni kezd, és a centrumából már egyre messzebbre sugárzik ki, sőt ez a teljességgel anyagtalan szellemi lelki „tüze-fénye” már az életszférájába (egyre jobban kiterjedő életkörébe) kerülteket is képes lesz átvilágítani, még szélesebb körbe kiterjedve pedig a teljes körében elhelyezkedő, nálánál alacsonyabb rendű minden teremtményt akár uralhatja is (az isteni szeretetével), mint már fölöttük való tökéletesen intelligens és erőteljes szerető szellemi lény, vagyis kölcsönösen eredményes módon léphet kapcsolatba a közelében élő összes teremtménnyel, ahogyan minderre Mózes szolgáltatott először a jelen emberi korszakban számunkra példát, aki a természet erőinek uralására is képes volt a benne élő Isten erejével, Aki a Világosság mivoltával Mózesnek az arcát ideiglenesen átragyogta, aztán pedig Isten ezt több igaz prófétájánál, és természetesen Jézusnál, a „főprófétának” is nevezett küldöttjénél is megtette, és szintén tapasztalhattuk is. (Jézusnak az egész teste ragyogott az Isteni „Fénytől”, amikor a csodákat tette az emberekkel, és az érintettek ezt láthatták, de Ő azoknak megtiltotta, hogy erről beszéljenek a többieknek. Az akkor itt élő emberek ugyanis azt a létállapotot még nem voltak képesek felfogni. Mózesnek hasonló okból kellett elfátyoloznia az arcát a többiek elől.)
Nekünk, most itt élő lelkeknek, akkor van újra meg az eredeti és teljes isteni látásunk, ha olyannak látjuk a teremtett mulandó mindenséget, mint egy végtelen és határtalan ürességben függő igen nagy, színes, rezgő szappanbuborékot, ami számtalan ilyen kisebb-nagyobb buborékból áll, és amit benne a teljes egészével belülről is akarunk látni, arra az adott helyre csak ráfókuszálnunk kell a teljes figyelmünket, és máris közvetlen közelről teljesen tisztán látunk mindent, ami ott, vagyis abban a térségben történik. Itt a Földön is valami ilyenfélét tesznek a jósok, amikor belenéznek a kristálygömbjeikbe, vagy éppen csak egy vödör vízbe, és látják benne a jövőben történőket, ámde ők a legtöbbjükkel csak a tárgyi valóságot látják, a valóságos szellemibe, az igaz szellemibe nincsen belátásuk, mert többnyire visszaélnek a tudományukkal, vagy az igaz látással, az Istenével teljesen egyező látással még nem rendelkezhetnek, hozzá még növekedniük kell isteni szeretetben és isteni értelemben.
Annak kellene tehát újra a tudatában lennünk, hogy most az egész teremtett mindenséget tapasztaljuk, azaz testi érzékek nélkül érzékeljük, és benne például a Földet is felülnézetből, éspedig tőle bármely nagy távolságú fölöttes helyzetből, vagyis akár még olyanból is, amikor az már csak egy itteni fekete pontnak látszik. A látó szemében így pedig már a mulandó valóság egésze is a Teljes Valóságnak Ővele egységben élő része fog lenni, magát pedig a látó Teljes Valóság részének fogja érezni, amivel aztán majd a látó a látottal tudatosan is eggyé fog lenni. Mindkét világban, az örök és mulandóban is tehát az EGY Istent kellene látnunk, Akivel tökéletes egységben élünk, Aki tehát a Minden (a teljes egész Isteni Egység, avagy Teljesség) is, Amivel is így, és mintegy már újra is, egyek vagyunk.
A szellemi lélek pedig a közvetlenül Istenből való magával, az igaz magával, akkor fogja az isteni látásával az anyagi lelkét, a teste pszichikai énjét is látni, ha már teljesen elkülönült az érzéki világtól, a testi emberektől, a maga testétől, és a teste szokásaitól is, vagyis mindattól, amikkel előtte egységben élt, vagyis, ha hozzájuk már nem kötődik semennyire sem. Ha pedig a szellemi lélek már látja az egóját, a testi énjét, és látja a különbséget is a valóságos önmaga és az egója között, akkor könnyűszerrel föléje kerekedni is tud, éspedig a hozzá közvetlenül Istentől való ereje révén. Ezt a látást Istentől a teljesen felébresztése végett kapja meg az isteni lélek, de a legtöbb lélek az itt létező sok rossz példára visszaél az Istentől visszanyert látásával, és azt anyagi haszonszerzésre, és hírnév szerzésre használja, míg ezt Isten meg nem elégeli, és vissza nem vonja tőle. Bizonyos esetekben azonban meg is hagyhatja neki, hogy a lelke akarata szerint még jobban elvetemedhessen, elfajulhasson Őtőle, amiből kell aztán majd neki is rendbe jönnie (újra Istenhez igazodnia), csak ez így még tovább fog tartani, mint ez általános esetben történik a lélekkel.
Aki isteni lélek pedig a helyes törekvésére Isten segítségével odáig jutott, hogy testi érzékek nélkül világosan látja magában Istent, az már a világ felé fordulva is már csak Istent fogja látni az ugyanezen tiszta Isten-tudat, vagyis az Isten által teljesen is megtisztított mivoltával. (A teljesen tiszta tehát láthatja az egyetlen Legtisztábbat, a háromszorosan is Szentet.) Onnantól fogva azonban már nem csak tudni fogja, hogy kívül és belül is Isten van, hanem tapasztalja is, szintén testi érzékek nélkül.
Az isteni életerőből, azaz isteni lélekerőből, isteni tudatos tudaterőből, és isteni szereteterőből álló emberi lélek Isten hasonlatosságára lett tehát a világosság mivoltával is, vagyis Istentől és Istenéből való az értelme, és tudata is, mely tudati világosság mivoltával is a tudatos emberi lélek is „világít” (fényességeskedik), azaz szellemi minőségű „fényt” áramoltat, vagy áraszt ki magából. Az emberi léleknek ugyanakkor a már említett igaz tudása, vagyis az isteni tudása is a világossága, amit is áramoltatni tud magából mások felé. A szellemi, vagyis az isteni életerőnek, és isteni szereteterőnek is pedig mindig (örökké) csak értelme van és lehet, és így ezek az erők is világítanak („fényeskednek”). Valójában tehát a tisztán szellemi minőségű legmagasabb, leghatalmasabb, és legtisztább Tudatos Értelem, avagy Értelmes Tudat, azaz Isten világít meg mindent az ugyanezen „Fényével”, ami Világosság is tehát Ő, Aki a szintén örök fennállású Szeretet is, és így a hasonlatossága, a tudatos értelmű emberi lélek is tud így tenni, vagyis szintén világít a szintén szellemi minőségű értelmével és tudatával, és természetesen az isteni szeretetével is. Az embereknek (is) tehát a szellemi életük, vagyis a szerető és értelmes szellemi lelki élet-tudat mivoltuk a világosságuk („az élet vala az embereknek ama Világosságok”), mely szellemi minőségű „fényükkel” világítanak Isten hasonlatosságára. Ezen erőink viszont, ami előbbi isteni összetevőkből állunk, nem nyilvánulhatnának meg egyszerre két irányban. Ha ugyanis folyton kívülre, a „felszínre” irányulunk az erőnkkel, akkor belsőleg gyengülni fogunk, a szellemi minőségű lelki élet mivoltunk végül már romokban fog heverni. Viszont amennyiben újra már csak befelé, vagyis Istenre, és a valós (örök) szellemi és lelki valóságára, az eredetvalóságunkra irányulunk, akkor újra erősödni fogunk, és így már vissza fogunk kerülni az eredeti létállapotunkba, illetve igaz valóságunkba, és úgy fogunk már magunk is világítani is, mint ahogyan Isten. Attól fogva tehát örökké már csak előre irányban fogjuk áramoltatni, vagy éppen már árasztani is a „fényünket”, ahogyan ezt Isten akarja, hogy tegyük a mulandó valóságaiban időlegesen élvén is.
Drága barátaim, az isteni „fényünket”, a ragyogó szellemi világosság mivoltunkat itt, a földi életben is ki kell tehát nyilvánítanunk, soha nem szabadna azt „véka alá rejtenünk”, és helyette magunkból csak a mulandó anyagi fényt csillogtatnunk-villogtatnunk, vagyis egyre csak a hamis (nem igaz) fényt kisugároznunk magunkból. Lényegében tehát itt ideiglenesen élvén is semmi mást nem kellene tennünk, minthogy csak az isteni életet, a szellemi életet, a szintén örök szellemi szeretetet, és a szintén isteni tudást kellene kisugároznunk magunkból, és nem pedig ezen legfőbb értékek helyett folyton csak az anyagi, avagy testi életet, a testi szeretetet (a „szeretetenergiát”), és szintén anyagi tudást, mint azt a legtöbben még mindig tesszük. Még tehát változatlanul csak ezeknek a mulandóknak, ezeknek a nem örök minőségeknek kinyilvánításával foglalkozunk, és sajnos, megint csak a vesztünkre, mint ez a jelen emberi korszaknak vége tájékán már jól látszik is, vagyis a testi szemeinkkel nézve is már csak ezt láthatjuk. (Most már ott tartunk, hogy nem is csak menetel, hanem rohan a vesztébe az emberiség, és csak egy igen kis része tart jó irányba. Ők, a jó irányba tartók világítanak tehát már csak a szellemi „fényükkel”, és ők azok is, akik valósággal látnak.)