A központi, és a teljes erőnkkel is, azaz minden erőnkkel Isten felé fordulva kellene élnünk. A figyelmünket is innen az anyagi oldalról (a „bal” oldalról) teljesen Istenre, és a közvetlen istenire (a „jobb” oldalra) kell tehát visszafordítanunk, mert a figyelmünk is csak így lehet újra egyező Istenével, Akinek a figyelme is teljesen és tökéletesen szabad, azaz senkihez és semmihez nem hozzákötődő, semmiben, és semmivel sem korlátozott.
Ilyen tehát az isteni figyelem, az örök, avagy valóságos figyelem, a teljes és tökéletes figyelem, az abszolút figyelem. Minden figyelmünkkel is Isten felé fordulva, és Őrá figyelve fogunk tehát újra tudni mindent helyesen, azaz valósággal megfigyelni, vagyis mindent, ahogyan minden valósággal van megszemlélni is. (Ez lenne, és nem pedig valamiféle kiagyalt technika, az Istenével teljesen egyező "néma", azaz minden gondolat, beszéd, és test nélkül végzett „csend-meditációnk” is.)
Akkor fogunk valósággal tudni is, vagyis akkor lesz igaz tudásunk is, amikor jóval többet, és jóval tisztábban fogunk érzékelni a nem anyagi érzékeinkkel, mint amire előtte a testi érzékszerveinken keresztül voltunk képesek. Valósággal tisztán látni is azonban a dolgokat nem fizikai fényben, nem a mulandó fényenergiában lehet, hanem mindig csak tisztán szellemi „fényben”, vagyis mindig csak Isteni Tudati (avagy Szellemi Tudati) megvilágításában, ami Istennel azonegy ragyogóan tiszta Örök Világosság, azaz a teljes egészével Tiszta Tudat vagy Tudatosság világít állandóan Isten tisztán szellemi minőségű léttartományaiban, és így ott tárgyi napoknak még csak helye sincsen, és más anyagi dolgoknak sem. Azokat az örök fennállású tartományokat, és azok teljes egészét is tehát nem testi szemekkel látható napok, hanem Isten Ővele egy „Fénye” világítja be, ami az összes látható nap fényénél is erősebb és tisztább nem anyagi „Fény”, és ezért e Szellemi „Fény” Magával azoknak együttes fényét is beárnyékolni (teljesen eltakarni) képes.
Minden tehát a tudattól függ, hogy hogyan látjuk a dolgokat. Ha az Isten Ővele egy Tudatából, azaz magunk is teljességgel anyagtalan Isten-tudatként látjuk az itteni dolgokat, akkor valósággal tiszta a látásunk, ha viszont a mulandó testtudatunkon keresztül látjuk ugyanazokat a dolgokat, akkor nem úgy látjuk azokat, ahogyan valósággal vannak, hanem ez esetben még homályos („hályogos”) a látásunk, vagyis csak a testi tisztaságú, korlátolt látóképességű szemeinkkel figyelve látjuk, azaz inkább csak nézzük az itteni dolgokat.
Már azonban azt is rég be kellett volna látnunk, hogy minden bajunk, bánatunk, szomorúságunk is a Valóságos Lényeg látásától, a minden másság nélküli Valóságos Isten látásától való elszakítottságunktól van, ami Magától Istentől való elszakadást magunk hajtottunk végre az Istentől elfordulásunkkal és elválásunkkal, és Őhelyette a mulandó emberi testünkkel, és így már annak szintén mulandó világával is való egybekelésünkkel, a velük azonosulásunkkal. Most ezért már ott tartunk, hogy csömört kell kapnunk a világtól és dolgaitól, hogy megláthassuk Őt, azaz, hogy újra láthassuk a Valóságos Istent, az Igaz Istent az egészével Magáéból Istenéből valóan Istenével teljesen egyező, korlátlan látással rendelkező szellemi lelki szemünkkel, ami Istenével egynek tekinthető „mindent látó szem” is Isten hasonlatosságára az egészével anyagtalan magunk vagyunk. (Természetesen azonban a tudati látásunk Isten értelmi látásából adódik, és ezért egynek is minősül vele, mivel az isteni értelem egy a teljes egészével belőle való tudatával. A mindent látó szellemi értelem és szellemi tudat valójában tehát egyazon minőség, csak a jelen nézetből, a mulandóság „szemszögéből” látszik kettőnek.)
A teljes figyelmünkkel Isten felé fordulva kellene tehát élnünk itt az anyagi világban is, és nem pedig az anyagi világra kellene a figyelmünket így fordítanunk, ami figyelmünkön keresztül is valójában Isten fejeződik ki, amit is viszont már észre sem veszünk. Ugyanakkor a teljes figyelmünknek, és az Istenével szintén egyező, teljes egészével anyagtalan elménknek is (ami kettő is egy) az Istennel mindig egységünkön, és mindig együttlétünkön is kellene lennie. Állandóan, éspedig testi elme, és testi érzékek nélkül éreznünk kellene ugyanis az Istennel való közvetlen kapcsolatunkat. Az itteni lelki önmegvalósításunkat követően tehát a figyelmünknek is mintegy már újra is eggyé kellene lennie, eggyé kellene válnia Isten figyelmével. Amikor pedig már odáig jutunk, hogy minden tettünk is isteni tett, akkor újra már csak az egyetlen Isten van, Aki általunk, „embernek” nevezett lelkei által (is) cselekszik, és természetesen figyeli e cselekedeteit is. (A valóságos önmagunkat is megfigyelni tudásunk is Isten hasonlatosságára van.)
A figyelmünknek is tehát közvetlenül Istenéből valóan teljesen szabadnak is kellene lennie, vagyis senkihez és semmihez nem szabadna hozzátapadnia, ragaszkodnia, mindent csak spontán „végigpásztáznia”, megszemlélnie szabadna. A valóságos szellem és lélek figyelme ugyanis ilyen, mert a lényegében az sem más, mint teljesen szabadon létező szellemi, azaz isteni szeretet, és e korlátlan isteni szeretetből való az isteni elménk, és isteni tudatunk is, ami isteni elme-tudat egység a nem anyagi „látószervünk” és a többi érzékelő képességünk is.
Önmagában az isteni szeretet is pedig azért nem tud a megtestesült rajtunk szabadon keresztüláramlani mindenki és minden felé, mert a figyelmünket folyton odatapasztjuk, odaragasztjuk, azaz hozzákötjük valakihez vagy valamihez. Nekünk, eredetileg teljesen anyagtalan tudatos lelkeknek, vagyis tiszta isteni tudatosságoknak azonban nem csak az anyagba, hanem semmi itteni élethelyzetbe sem szabadna belebonyolódnunk, nem szabadna eggyel sem azonosulnunk, nem szabadna egy anyagi történésnek sem a részeivé válnunk. Távolságot kellene tőlük is tartanunk (föléjük emelkedetten kellene élnünk), és akkor könnyedén meg fogjuk tudni oldani az itt adódó problémákat. Tőlük távol maradtan (vagyis Istennel egységben) ugyanis nem leszünk azoknak sem részei, nem fogunk ellenük küzdeni, harcolni, és így minden nehézség részünkről is elszenvedése nélkül megoldható lesz számunkra minden itt előálló probléma. Itt ugyanis még az is megoldás lehet a szellemi lelki részünkről, hogy az adódott problémát mi nem szándékozzuk megoldani, mert nem érezzük rá magunkat illetékeseknek. A kompetensek pedig ezt vagy megteszik, vagy nem, és ez szintén csak tőlük függ.
A világi emberek, a folyton küzdő, harcoló emberek, vagyis a testük múlandó életét élő szellemi tudatosságok azonban, belebonyolódva az anyagba, azaz elmerülten az anyagban, folyton dicsérik a sok erőfeszítéssel járó világi elfoglaltságaikat, és vele is az Isten felé fordult emberek figyelmét el akarják vonni Istenről a világ felé, valamint rosszallják is az Isten felé fordulást, és az abban meg is maradás állapotot is, ami pedig már az Istenben megállapodást is jelenti. Ők, a testiek ugyanis csak világi dolgokkal hajlandóak magukat elfoglalni, az Igaz Istennel és dolgaival foglalkozástól pedig minden erejükkel távol tartani igyekeznek magukat, és Istenről még csak hallani sem akarnak, és beszélni sem akarnak Őróla, menekülnek ettől is. Valójában elbújni próbálnak Isten elől, ami lehetetlen nekik, mivel Isten mindenütt (és bennük is) jelen van, és látja még csak ezen Őelőle elrejtőzni igyekezetüket, a végette tett erőfeszítéseiket is. Ők még csak a világhoz, vagy a világhoz is vonzódnak, nem akarnak az anyag vonzásköréből semmiképp sem kikerülni, és Isten vonzásának engedve visszatérni Istenhez. Isten azonban őket így, vagyis folyton csak a világhoz igazodva (az anyagi javakért, és az ideiglenes boldogságukért is harcolva), még nem fogja kivenni a világból, és visszavenni Magához, hanem míg „részegségükből” (az anyagtól kábult állapotba kerülésükből) észhez nem térnek, hagyni fogja őket, hogy a világnak és dolgainak alávetettségben (azok képletes rabságában) éljenek, és, hogy a teremtett lények is ide-oda mozgassák, rángathassák, cibálhassák, kínozzák őket a nagyobb erejükkel illetve hatalmukkal, míg aztán végül a kegyelmével meg nem szabadítja tőlük, mert már ők is csak az Ő vonzásának engedve vissza akarnak térni Istenbe, Istennek az Ővele szintén egynek ismerhető Szeretet-Hatalmába, illetve Szeretet-Hatalmához. (Az emberi lélek ugyanis Istennek szeretethatalmi származékaként, és hiteles képviselőjeként lett létrehozva. Nekünk, isteni lelkeknek legkiválóbban ezt is Jézus a Krisztus mutatta, és mutatja azóta is be, a példája most is itt van előttünk. Őneki még a beszéde is ilyen hatalommal teljes, azaz isteni szertetettel teljesen áthatott volt anyagi testben élvén, és ilyen anyagi test nélkül élvén is, ahogyan Ő most él.) Isten vonzza tehát Magához a lelkeit, Ő azonban soha nem erőszakos, nem kényszeríti a lelkét, hogy az hagyjon fel a tévelygéseivel, és térjen vissza Őhozzá. Türelemmel vár rá, hogy az ezt önszántából tegye meg.
Az eltévelyedettség állapota valójában az, amikor belefeledkezve vagyunk az egónk tetteibe, vagyis amikor Isten helyett szerinte cselekszünk, azaz nem az Isten irányította lelki, hanem a testi énünk irányította anyagi cselekedeteket végezzük. Sok lélek pedig egymástól eltanulta azt is, hogy hogyan lehet színlelni, hogy mi már csak Isten a Lélek által vezéreltek vagyunk a cselekedeteinkben, azaz, hogy már állandóan kapcsolatban vagyunk Istennel. Az ilyenek sokakat lépre csalnak, mert nem az Igaz Istenhez, hanem egy Őtőle más istenhez vezetik a társaikat.
Az ember itt a mulandó valóságban igen sok évet eltékozol tévelygésben, mivel rengeteg sok Isten-megközelítési módszert kipróbál igen sok tanítótól, és nem egyenesen Istenre fordítja, hanem az Őt megközelítési módszerekre, technikákra pazarolja a figyelmét, melyeknek a legtöbbje félrevezető, merthogy „szakértőik” által nem annak mondva is testi elmei módszerek, kiagyalt technikák, melyek így nem lehetnek sikeresek, senki nem juthat velük el az Igaz Istenhez, amire viszont az Igaz Istennek bárki a mindig és minden körülmények között is önzetlen, feltétel nélküli, őszinte, és állandó szeretésével is eljuthatna.
Valójában azonban azért tévelygünk, mert zavart lett a gondolkodásunk (a szellemi gondolkodásunk összekeveredett az anyagi gondolkodással), és ezért nem vagyunk tudatában annak, hogy miket teszünk. Ezért vagyunk még mindig megtévedt, hibáiból megtéretlen, azaz még mindig tévelygő (Istenhez még nem visszatért) lelkek. A még csak a szájukkal visszatértek, és szintén így „újjászülettek”, vagyis az ezeket még csak bizonygatók is ide, ebbe az emberi körbe tartoznak, csak ők ezt nem hajlandóak belátni. A beszédjük és cselekedeteik viszont rögvest elárulják őket, hogy teljesen még nem tértek meg, és a teljes üdvük is még hiányzik, vagyis valósággal még nem lettek „újjászülve” sem. Az ilyen lelkek valós szellemi élmény nélkül, vagy esetleg egy Isten-élmény után össze-vissza beszélnek arról, hogy őket „újjászületetten”az Atya vagy Lélek erre-arra készteti, azaz, hogy már csak isteni indíttatású és vezérlésű minden cselekedetük. (Az össze-vissza beszéd azt is jelenti, hogy mondanak bőven isteni igazságokat, viszont mellettük szétkürtölik, vagyis terjesztik a saját igazságaikat is, amik mind hazugságok, és nem kis részükkel trágárságok, és gyalázkodások is, mely hazugságokkal ráadásul rettegtetik is a lelkeket, vagyis félelmet is táplálnak beléjük. Isteni szeretet helyett félelemmel etetik a társaikat.)
Minden emberi léleknek előbb vagy utóbb, de még azt is be kell látnia, hogy az öröktől fogva létező valódi látás, az isteni szeretettel teljes látás anyagi szemek nélküli, és esetében nem létezik a látó és látott kettősség sem, hanem csak azoknak (is) teljes és tökéletes egysége, és csak ez az egy Egység van. Ebben a végtelen és határtalan Isteni Egységben azonban nagyon sok minden nem valóságos, vagyis nem igaz valóságú, nem állandó fennállású, nem örök fennmaradású létező, hanem csak képzelődés, káprázat, vagyis „van és nincs” létező csupán.
Ugyanakkor pedig tisztába kellene még jönnünk azzal is, hogy csak akkor fogunk újra már csak az Isten abszolút személyiségéből, az Isteni Egység egyedül igaz Lényegéből való tulajdonságainkkal élni, amikor a közvetlenül e Lényegből való, és ezért „valódi”, avagy „valóságos” lényegi mivoltunkkal már megszabadultunk minden nem isteni tulajdonságunktól, és a jelen világtól is, vagyis, ha már csak az egyetlen Igaz Istenben „gyökerezettek” vagyunk. Az embernek az eredeti figyelmi képessége, vagyis az isteni látóképessége is teljesen és állandó jelleggel tehát csak akkor adatik meg, illetve adatik vissza, ha már kizárólag csak isteni tulajdonságokkal él megtestesülten is. Az ilyen lélek nem vitatkozik, nem veszekszik, nem ellenségeskedik, gőgös beszéde, trágár beszéde, fennhéjázó viselkedése nincsen, nem kiabál, nem hangoskodik, fölénnyel nem beszél, nem mutogatja magát, Istennel nem riogatja a társait, Istentől való félelmet nem kelt, nem tetszeleg megmondó emberként, mindent helyesen tudóként sem, a világra csak felszínesen figyel, nem merül bele világi dolgokba, történésekbe se, világiakkal a feltétlenül szükségesen felül nem foglalkozik, „kontemplációja”, azaz összpontosított figyelme, elmélyedten szemlélődése már csak az Igaz Istenre, és a közvetlen istenire terjed ki, mással érdemben már nem foglalkozik, koncentrált figyelmét másra nem pazarolja.
Akkor van újra meg az isteni teljes figyelmünk, vagyis az eredeti teljességével az isteni látásunk, ha olyannak látjuk a teremtett látható mindenséget, mint egy valósággal végtelen és határtalan ürességben függő, csak látszatra irdatlan nagy, színes, rezgő „szappanbuborékot”, ami számtalan ilyen kisebb-nagyobb, szintén Isten időzítésével a teljességével is megsemmisíthető, egymáshoz és egymásba kapcsolódó „buborékból” áll, és amit benne, és a kisebbekben a teljes egészével kívülről és belülről is látni akarunk, arra az adott pontra csak ráfókuszálnunk kell a teljes figyelmünket, és máris közvetlen közelről teljesen tisztán látunk, és átlátunk mindent, ami ott van, ami abban a térségben történik. (Az itt „Élet Virága”-ként ismert geometriai alakzat is valójában a látható univerzumnak leképezése, mely anyagi élet egésze számos egymással érintkező mulandó életkörből áll, egyetlen középponti körrel. Ennek az innét végtelen látszatú alakzatnak tehát bármely pontját szabadon meg lehet figyelnünk, ismernünk, és értenünk, mint az Örök Istennek mulandó részét, Aki Örökkévaló ennek a nem örök fennmaradású alakzatnak, és a benne levő kisebbeknek is egyetlen Központja és Alapja, vagyis a „Szíve”, avagy Lényege.)
Akár észre is vehetjük, hogy azzal leszünk újra, és egyre inkább már csak a teljes isteni figyelmünkkel, ha az emberekben a külsőségeket (férfi vagy nő, gyermek vagy felnőtt, alacsony vagy magas, kövér vagy sovány, szép vagy ronda) nem látjuk, hanem inkább már csak a szellemi lélek mivoltot (lényeget), akik magunk is vagyunk. Ha pedig erre eljutunk, akkor majd még jobban is fogunk tudni figyelni, és látni fogjuk Istent a teljes egészében, vagyis az egész Teljességével, és láthatjuk majd az Abszolút Személyével is, amivel a látásunk is újra az eredeti abszolút lesz, vagyis teljesen egyező lesz Istenével. Addig is azonban, míg Isten a Magával való teljes és tökéletes egységünket helyre nem állítja, már csak isteni szeretettel teljes figyelemmel kell lennünk mindenki és minden irányában. (Isten ugyanis mindig ezt teszi, és ebben is követnünk kell Őt. Ilyenkor már nem létezhet a számunkra még csak az sem, hogy egyik felebarátunkat szeretjük, a másikat meg nem. )
Mindig tartsuk a szemünk előtt azt is, hogy a világi életünk, a világi munkáink során is elmélyülten (vagyis a szellemi lélek mivoltunkba, a valódi önazonosságunkba fordultan) szemlélődő életet kell élnünk (amit itt, hogy túl sokan ne érthessék, legújabban „kontemplatív” életnek neveznek), vagyis a teljes figyelmünknek mindig Magán Istenen kell lennie, és így, azaz Istenben az Övéből való figyelmünkön keresztül elmerülten magunknak is Isten „szemszögéből” kellene szemlélnünk a teljes egész mindenséget, és benne most azt a valóságát, avagy világát is Istennek, amelyikben éppen ideiglenesen tartózkodunk.
Sajnos, és „köszönhetően” a valós szellemi helyett inkább csak anyagilag fejlődésünknek, odáig jutottunk, hogy a legtöbb ember, vagyis a legtöbb tudatos szellemi lélek még mindig nem akar az anyaginál magasabb létformába kerülni, még mindig megfelel nekik, hogy testi szemekkel látható mulandó testekben élnek testi személyiségekként egyéni sajátosságokkal, vakoknak és süketeknek maradva még csak a valóságos magukat, és így már a Valóságos Istent illetően is.
Aki azonban kívül és belül nem látja Istent, az azt hiszi, hogy itt az anyagi valóságban ő maga a cselekvő is, és, hogy magától van, hogy cselekszik is. Ez a hite azonban csak az illúzió világától, és az egójától, a testi énjétől van, valamint még az istentelenségétől, vagyis az Istenből hiányából. Ezek miatt ugyanis nem az Isten cselekvő eszközeként él, azaz végettük nem teszi azt, amit az Isten akar itt tenni általa. Az ilyen istentelen, avagy igazságtalan ember azonban mindig felelőtlenül cselekszik, nem vállalja a tetteit (szerinte mindig mások hibásak a helytelen tettei elkövetései végett), mert legbelül tudja, hogy nem Isten szerint tesz, és fél a tettei következményeitől is.
Aki pedig azt mondja, hogy hisz az örök életben, de csak a maga életben maradt testére féltőn figyelve (önzően a magáét féltve, hogy mi lesz vele a másik nélkül) jajgatja, siratja a halált, az még csak a szájával hisz, a szellemi lélek mivoltával, ha mást mond is, még mindig hitetlen Istenben, és a Magáéval Istenével egyező örök életében is. Aki pedig hisz Istenben, de a figyelmét nem Isten, és nem az örök élet, hanem a mulandó testi élet köti le, az még mindig a halállal is azonosulásban van, és így mégsem az Igazság és Életnek, hanem a halálnak útját választotta, afelé tendál (irányul) és menetel, vagyis megint csak a vesztébe rohan. (Még tehát halál hitű az ilyen lélek, és nem pedig Élet hitű. Az ilyen folyton azt beszéli, hogy ő is meg fog halni, mint a többi ember is, és ezzel a tudattal is él, mivelhogy még mindig a halálnak tudatában, a halálnak hatalmában van.) Pedig senkinek sem ezt kellene tennie, hanem a figyelmét teljesen Magára az Örök Istenre, és a közvetlen istenire kellene fordítania, nem pedig helyettük is csak az anyagra és anyagira, vagyis az lenne a helyes, ha az isteni figyelem fókusza semmilyen szinten nem maradna rajta anyagi valóságon, a halál világán, és nem kötődne a halálhoz sem. Ez a figyelmünk ugyanis fejlődni is csak akkor fog, ha visszavonjuk az anyagról és anyagiról, vagyis minden nem örök minőségről, még az anyagi, azaz testi gondolatokról és testi érzelmekről is (melyek finom anyagiak), és már csak Magát a minden másság nélküli Istent figyeljük így (vagyis csak Őfelé vagyunk figyelmi összpontosítással), hogy Ő miket tesz, és követjük Őt minden cselekedetében.
Drága barátom, nekünk,tudatos isteni lelkeknek mindig elsősorban, és egyedül csak a valóságos magunkban található Istenre kellene itt is, vagyis megtestesülten is figyelnünk, és nem pedig Őhelyette csodákra, csodás testi gyógyulásokra, vagy éppen csak vallási gyakorlatokra, imádati, vagy imádkozási módokra, szokásokra, hagyományokra, technikákra, ilyen-olyan elképzelésekre, világi dolgokra (pl. világi hitekre, világi vallásokra), mert csak azzal lehet újra rendben az isteni figyelmünk is, és csak így lehetünk megint magunk is Ő, az Örök Igazság, azaz élhetünk Ővele mintegy már újra is tökéletes egységben, ami azt is jelenti, hogy a teljes egész mindenséget (ami ez esetben magunk is vagyunk) az Ő mindent tökéletesen látó szemével szemlélhetjük. Erre az isteni látásra, a kettősség nélküli EGYnek látásra kellene tehát mintegy már újra is eljutnunk, mely látásban a látó és látott egy, és így már csak az „EGY”-nek is nevezhető Isten van egyetemben az egész Teljességével. Drága testvérem, szívből kívánom, hogy a tévelygéseidből mihamarabb gyakorlatban is erre jussál, és ne pedig ismét valami másra, azaz más istenre, mert az azt jelenti, hogy részedről még megmarad a testi, az anyagi figyelem, vagyis továbbra is a csak, vagy az inkább csak testi szemekkel nézés. Pedig, mint mindenkinek, neked is minden létkörülmények között a „szív és lélek” mivoltoddal”, vagyis a valódi és teljes lényegi mivoltoddal kellene figyelned, és hallanod is, vagyis az Istenéből való, teljességgel anyagtalan szellemi minőségű lelki érzékeiddel (avagy tehát szellemi érzékekkel, röviden „szíveddell”) kellene érzékelned mindent, ami van, ami minden is az Isten, és a semmi is Ő, és Ő még ezeknél is TÖBB, amit itt használatos szavakkal szintén nem lehet kifejezni, isteni figyelemmel viszont tökéletesen meg lehet látni.
