Istent keresgélve itt a földi létben semerre sem kell tekingetnünk, sehová, és senki személyhez, és még csak testi emberek csoportjába sem kell elmennünk érte, hanem teljesen elcsendesedve egyszerűen csak egészen mélyen bele kell tekintenünk a valóságos (örök, nem anyagi) önazonosságunkba. „Ott” található ugyanis a bennünk élő „VAGYOK” nevű, örökké, és teljesen szabadon létező és élő Isten,
Aki és Ami Isten vagyunk magunk is, mivel Ővele tökéletes egységben létezünk és élünk, a teljes egészünkkel közvetlenül e VAGYOK-ból való „vagyokok” lévén. A jelen testünk, a magunkon „cipelt” anyagi testünk azonban nem szabad létező, mert az sok mindenben korlátolt, korlátozott még csak az életidejében is.
Ahhoz azonban, hogy a mulandó testünkkel való téves azonosulásunkból újra azok legyünk, akik valósággal vagyunk, minden más elképzelésünktől meg kell szabadulnunk. Végül pedig szabadulnunk kell még csak a rabságunk, és a belőle megszabadulásunk képzetétől is, mert valóban szabadok, azaz teljesen szabadok, mint amilyen Isten, csak ezúton illetve ezzel lehetünk.
Ha viszont magunkat, vagyis a valódi lényegi mivoltunkat érzéki dolgok képeivel töltjük, illetve tömjük tele, akkor tőlük, mivel azok magukkal elfedik, nem találhatjuk meg magunkban Istent. Amennyiben azonban ezeket a nem örök képeket, amik nem egyezőek Magának Istennek örök minőségével, hanem attól mások, mind kiürítjük magunkból, akkor magunk, mint Istennek így már tiszta lelki „edénye”, már csak Istennel fogunk tele lenni.
Ilyenkor, vagyis amikor a”szív és lélek” mivoltunkat, a teljes valóságos lényegi magunkat mindabból kiüresítjük, ami nem Maga Isten, Isten szellemi képével egyben azonnal fel fogjuk ismerni az „Isten” név isteni értelmét is, és már csak ettől is olyannyira boldogok fogunk lenni, hogy azt itt kifejezni nem lehet.
Ha tehát a képzeletvilág, vagyis a látszatvalóság, a jelenvalóság „fátyla” az emberek előtt felszakadna, újra meglenne nekik a valóságos lényegi látásuk (is), és így ( az igaz lényegi látással) már a látott Isten az Ővele egy Világosság mivoltával fátyolozná el előlük a viszonylagos létezést, a nem örök létnek, a káprázat világának teljes egészét. A Világossághoz (Isten Ővele egy szellemi „Fényéhez”) képest ugyanis az összes itt a mulandó valóságban létező fényenergia is sötétségnek, mondhatni vaksötétnek, teljesen sötétnek minősül.
A „fátyol” valójában tehát a valósággal tiszta látásunknak akadályozója, az Isten, és a közvetlen isteni megismerésének gátlója, és ugyanakkor elválasztottság is az Isten Ővele egy „Fényétől”, a Világosság mivoltától, és az Örök Világosságnak az örök világától is. Az illúzió „fátylának” elvétele fog azonban bennünket megszabadítani minden tévhitünktől is, és így már Istennel egyben a teljes egész mindenséget úgy fogjuk majd látni, ahogyan az valósággal van. A valójában többrétegű, és csak homályos látást biztosító „fátyolnak” teljes elvétele végül is azért szükséges, hogy a teljesen megismert magunkban az egyedüli igazán Jót, az egyetlen és legfőbb Jót, a Tökéletest, Istent megtaláljuk egyetemben az Ő egész Teljességével, a tudatos isteni lélek magunkat pedig Istenben éljük meg, és ne pedig Istenen kívül, mint azt előtte még tettük.
Aki elől viszont Isten még nem húzta szét, vagy még nem vette el is a „fátylat”, amit a testi személyiségünkkel egyben az anyagi világ egésze sötétsége alkot, az még változatlanul a teljes szellemi vakság állapotában van, vagyis csak a testi szemeivel lát mindent, ami szemek korlátozottak, csak a mulandó minőséget, a mulandó valóság egészét láthatják, nem képesek azon túlra látni.
A testi szemekkel látható alak, vagyis a nem örök fennmaradású anyagi forma, és világa, a szintén mulandó jelenségvilág (is) tehát a „fátyol”, ami eltakarja az azt magára öltő valóságos, azaz örök fennmaradású szellemi lelket. Az anyagi test és személy homálya mögött létezik tehát az igazi „fényesség”, avagy világosság, vagyis az örökkévaló tiszta isteni tudat, a teljességgel anyagtalan szellemi lélek, avagy szellemi élet, aki tökéletes egységben él Istennel az Élővel tudatosan is.
Ha viszont mi, örök szellemi tudatok minél inkább elmerülünk az anyagi világban, annál vastagabb és sötétebb lesz a „fátyol”, ami eltakarja előlünk az igaz valóságot, az eredetvalóságunkat. Az ilyen „mélymerülésű” lélek még mindig nem tud eloldódni és elszakadni a mulandó világtól, nem adja fel saját testi erőfeszítéseibe, a testi tetteibe, és a testi értelmébe vetett bizalmát, és ezért még nem képes ráébredni a valódi önazonosságára, és azzal élni itt is, vagyis nem tudja a mulandóságban a valóságos magát gyakorlatban is megélni, azaz itt is Isten lelkeként Isten irányította lelkieket cselekedni, anyagi tetteket pedig nem végezni.
Itt azonban vannak olyan lelkek is, akik képesek befogadni az isteni tudást, a szellemi lelki tudást, de azt gyakorlatban megvalósítani képtelenek, vagyis még mindig nem tudják megcselekedni is. Pedig mindig az isteni tudásunkkal, az igaz tudásunkkal összhangban kellene cselekednünk, és nem pedig helyette a testi, a tárgyi tudás cselekedeteit, vagyis anyagi cselekedeteket kellene végeznünk, és az így cselekvőket (elsősorban a mindig csak anyagiakat cselekvő „nagyjainkat”, például a tárgyi tudás és képesség „héroszait”, akik a valódi szellemiről tudatlanok) kellene követnünk. Inkább kellene már csak az Igaz Isten küldte nagy lelkeket követnünk a lelki cselekedeteikben, amilyennek ismerhettük meg a Jézus nevet kapott lelket, és még más lelkeket is, akiket is Maga Isten küldött ide a Föld térségeibe például nekünk.
Az „istenes”, vagyis a hívő emberek legtöbbje is tehát még mindig nem akarja meg is cselekedni az egyetlen Igaz Istenhez tartozását, mert a napjai legtöbb idejében Isten nélkül, vagyis Istent mellőzvén cselekszik. (Ezek a lelkek nem is tudják, hogy mi az Isten nevében cselekvés.) Ezért itt még mindig az van, hogy megtéretlenek próbálnak megtéríteni másokat, akik szintén nem az Igaz Isten szerint élnek. A világhálón is szinte már csak ilyen térítőket lehet találni. (Ott is, mint más eszközökön keresztül is, többnyire tehát vakok vezetnek vakokat, vagyis Világosságból hiányosak vezetnek Világosságból hiányosakat, sajnos, magukkal együtt a vesztükbe.)
Valójában az a szellemi lény nem ébred fel, aki egyre inkább elmerül az anyagi világban. Így ugyanis az ő valóságos lényegi látását elfedő „fátyol” egyre vastagabb és sötétebb lesz. Az ilyen szellemi lélek így pedig már nem lesz képes eloldódni az anyagi világtól, és igazán már elfordulni sem tud tőle, a figyelme is már csak rajta van, vele is hozzá van kötődve, az sem teljesen szabad.. Addig azonban, míg komolyan nem fordul Istenhez, a teljesen is felébredése szóba sem jöhet, marad a sötétség világában, a mulandó valóságban, akár időtlen időkig is. (A teljes elanyagiasodásával akár még örökös jelleggel is lehet az anyagnak része, ami mulandó minőség, amiben így akár még végleg is el lehet vesznie a tudatos léleknek.)
Anyagiak lévén „fátylaknak” nevezhetők még az itt bizonyos szintig, illetve határig fejleszthető („vastagítható”, azaz kiterjeszthető) testi érzékeink is, amik is eltakarják előlünk Isten, és az igaz valósága látását (a testi szemeinket használva ugyanis csak megnézünk mindent, valósággal nem látunk semmit sem). Amikor azonban tudatára ébredezni kezdünk a Valóságos Istennek és igaz valóságának, ezeket a „fátylakat” egyszerűen csak félre kellene tolnunk, és többé már nem azokon keresztül, nem azok által kellene továbbra is érzékelnünk, hanem már csak közvetlenül a valódi önazonosságunkkal, az igaz magunkkal, az Istenéből való valóságos lényegi mivoltunkkal, az Istenével egyező „szív és lélek” mivoltunkkal, amivel vagyunk egylényegűek Istennel.
A lényeg az, hogy itt a külső körülmények között is meg kell tartanunk a belső magunk, a szellemi lelki magunk valóságát, vagyis magunkat itt a felszíni világban ideiglenesen élvén is örökkévaló isteni lelkeknek kellene megélnünk, és szintén tapasztalnunk kellene e valóságos magunknak Istenben Istennel tökéletes egységben élését is. Az Isten-tudat mivoltunkkal ugyanis minden eredetitől más létkörülmények között is tisztában kell lennünk, és ezért a teljes figyelmünknek máshol is állandóan Istenen a Teremtőnkön kellene lennie, hogy máshol, azaz más honban ideiglenesen „lakozván” is csak azokat cselekedjük, amiket Őtőle látunk, hogy Ő tesz.
A tudatlan ember úgy gondolja, hogy itt ő a cselekvő. Az Istent valamennyire már ismerő pedig a tetteit az isteni hatalom illetve erő tetteinek tudja, amivel ő rendelkezhet. Az Istent egyenesen Istentől és teljesen is ismerők viszont már minden tettet Istentől kiindultnak tekintenek, és Istenhez irányulóknak (Istennek és Istenért tetteknek) is. Ezek az emberek, azaz megtestesült lelkek már csak Isten szemlélésébe vannak elmerülve, nekik már csak Isten létezik, mást nem látnak, csak Őt látják magukban is. Őelőttük tehát már nem létezik semmi „fátyol”, ami eltakarná előlük Istent és igaz valóságát.
Az előbbi szemlélődéshez, illetve tisztán látáshoz azonban ténylegesen is az egész teremtettségen túlra kell kerülnünk, erre kell minden erőnkkel törekednünk. Ami viszont az emberből ehhez hiányzik, azt csakis Isten tudja Magával bennünk pótolni, mert az Istenből hiányt az Istentől más nem tudhatja pótolni, és nem tudhatja megadni Isten teljes ismeretét sem. (Az Istennel még nem teljesen teli „edény” nem tudhatja magával Istent itt az egész teljességével megvalósítani, azaz nem tudhatja Őt itt megnyilvánítani sem, hogy azzal tapasztalati tudásunk is lehessen Istenről, vagyis láthassuk, és érezhessük benne Őt anyagi érzékszervek használata nélkül.)
Ahhoz, hogy Isten helyreállíthasson bennünket, belátásra kell jutnunk abban is, hogy a jelen világ és világi tudás téríti el az emberi lelkeket Isten teljes ismeretétől. A világi ember, a testi ember képzelete azonban csak a tárgyiakig terjed ki, és így a vágyai is mindig csak tárgyiakra, azaz anyagiakra vannak. Ezért pedig még csak megérteni sem képes Istent, csak az anyagot és anyagit érti. Mivel az ilyen lélek Istennel csak felszínesen foglalkozik (ha foglalkozik), csak az anyagi világot, és az anyagi képzeletvilágot ismeri, az anyagtalan szellemi elmét és képzeletet még csak elképzelni sem tudja, ahogyan az anyagtalan szellemi világot sem. Számára csak az anyag, vagy csak az energia létezik igaz valósággal.
A soha nem változó Istent azonban soha nem racionális értelemmel kellene megértenünk, mert Őt csakis isteni értelemmel, vagyis az Ő örökkévaló értelmével lehet megérteni, ami értelem szintén nem változik, örökké ugyanaz. Isten pedig, hogy helyesen ismerhessük, Magát Maga ismerteti meg velünk, és ehhez a kegyelme által közeledik hozzánk. Ezt pedig az esetben is Maga Isten teszi, ha egy hiteles képviselőjét, vagyis egy erre is felhatalmazott, Ő ide küldte szent lelkét használja hozzá.
Csakis tehát Maga Isten ismertetheti meg Magát az Őróla elfeledkezett emberrel. Az ember maga nem „érheti el” Istent semmi pozitív erőfeszítéssel sem, és ez mások ilyen, vagy másokéval együttes erőfeszítéseivel sem megvalósítható. Magának Istennek kell ugyanis a szellemi lelke elől annak Őrá és Őhozzá visszatérni vágyódására és törekvésére elvennie a „fátylat”, ami elválasztja őt Isten közvetlen látásától. A „fátyol”eltávolítására azonban az embernek is törekednie kell, mert e nélkül Isten a „fátylat” még csak fellebbenteni sem fogja, meghagyja őt a csak testi szemekkel csak az anyagi és finom anyagi világot szemlélésénél (meghagyja még a „csak energia van” tévhitében is), ami mellett az ember maga döntött, éspedig egészen addig meghagyja, míg az önszántából, és közvetlenül Őtőle meg nem akarja ismerni Őt, és az igaz valóságát. Isten tehát ez esetben nem kiemelni fogja belőle, hanem benne fogja hagyni őt a halál világában (a „zavaros vízben”), melyben még rengeteget fog szenvedni, és magát „hívő léleknek” vallva sem fog innét a testi halála után egyenesen a mennyországba, a teljes tisztaság világába, az eredetvalóságát is jelentő szentek birodalmába visszakerülni. Tisztátalannak maradva ugyanis továbbra is tévelyegni fog a sötétség világában, a „halál völgyében”, mivel igazán még nincsen vágya a Valóságos Világosságra, még megfelel neki a Valóságos Istentől külön élése, vagy a tudatlansága az Igaz Istenről. Gyakorlatilag tehát továbbra sem fog semmi érdemlegeset tenni a szellemi lélek azért, hogy ezeket a hiányosságait végleg felszámolja. Így azonban a „fátyol” a részére marad, és inkább csak vastagodni és sötétedni fog, míg végül észhez nem tér, és ténylegesen is visszatérni nem törekszik Istenhez.
