A tudatosan létező, eredetileg teljesen tiszta szellemi lelket, azaz isteni lelket az anyag vakította meg, és süketté is az tette. A szellemi lélek gondolatai és érzései ugyanis szuverének, és eredetileg teljesen és tökéletesen tiszták, viszont azokat meg lehet fertőzni anyagi gondolatokkal és anyagi érzésekkel. Ezek a más gondolatok és más érzések teszik tehát a lelket már nem is csak tisztátalanná, hanem akár még teljesen is süketté, és így vakká is.

Mivel pedig az előbbi rosszakat magunk már megtettük magunkkal, a „szív és lélek” mivoltunkat, vagyis a teljes valódi lényegi egységünket meg kell tisztítani az összes nem isteni tulajdonságtól, minden testi gondolatától és testi érzésétől, és valamennyi anyagi szenvedélyétől, és anyagi vágyától is.

Az emberi gondolkodás és érzelem testi, és ezért nem tiszta, hanem az csak rá van fogva testi emberek (a testükkel azonosult szellemi lelkek) által (mivel nekik még mindig a homályos minősül tisztának, a káprázat világa pedig igaz valóságnak). Ezért a belső érzésvilágunkat, ami a szintén tisztán szellemi minőségű tudatos értelem és gondolatvilágunknál is fontosabb, mert valójában belőle keletkezik minden, kellene teljesen tisztába tennünk a magunk részéről is. Ez a mi „szív és lélek” egység mivoltunk a teljes és tiszta valódi lényegi mivoltunk, amit tehát mi, azaz magunk szennyeztük be az anyaggal és a finom anyagival.

Itt az anyagi valóságban ideiglenesen élvén az a szellemi lélek nem hiszi Istent, vagy magát hiszi Istennek a Legfelsőbbnek, avagy Legfőbbnek, aki nem olyanokat cselekszik, mint Isten, vagy Istennek hiteles képviselői, akiket Ő küldött közénk, hogy például legyenek számunkra a teljes tisztaságukkal, és az Isten szerinti cselekvésben is. A tisztátalanságunkkal ugyanis Istentelenségre is adtuk magunkat, és így csak, vagy többnyire a saját magunk, a testi énünk akarata szerint cselekszünk. Igazságtalan tehát szinte minden cselekedetünk, és mi azokat nevezzük jó tetteknek, pedig az anyagi jók nagyon is eltérnek az isteni jótettektől, nem egyezőek velük, rosszakat is eredményeznek.

Az istentelen lelkület az ember beszédjében és viselkedésében azonban egyértelműen megnyilvánul, a tettetéseivel, képmutató cselekedeteivel (pl. az érdekből és dicsőségért, és ráadásul a "szétkürtölésével" történő „adományozásaival” vagy „ajándékozásaival”, amikkel még irigységet is kelt) hiába is próbálja leplezni az Istenből hiányát. E hibás lelkület ugyanis pusztán már abból is észrevehető, hogy az ember kerüli, mellőzi, vagy a beszédei során komolyan meg sem említi az Isten nevet, mert nem hiszi el az Ő igaz létezését, vagy Istent helyette minden másnak (pl. „univerzumnak”, vagy „kozmikus értelemnek”, „Intelligenciának”) hajlandó nevezi, csak Istennek nem. Az istentelen lélek azonban itt ennél többre is juthat, akár még meg is őrülhet az anyagtól. A belső sekélyességét, a szellemi lelki silányságát az ilyen ember azzal is kifejezi, hogy azt külső értékekkel, külső gazdagsággal igyekszik pótolni. (Nem egy magát „spirituális tanítónak” vallónak a díszes és drága ruhái, és az itt szintén igen nagy értékű egyéb környezete mellett még luxusautója, és magánrepülőgépe is van, holott, ha Istennel tökéletes egységben élne, teljesen szabadon, és gondolati gyorsasággal közlekedhetne még csak itt a Földön is. A legtöbb „jógi mester” is még csak a szájával van egyesülve Istennel, ők is még csak „ego-guruk”.)

Az őrültség tehát nem csak a testi embernél, hanem a szellemi lelkeknél is létezik, nekik is a józan eszük teljes elvesztését jeleni, amikor semmit nem tudnak magukról, és arról sem, hogy mit cselekszenek. A megtestesült léleknek őrültsége viszont származhat egy korábbi testet öltése kori cselekedetei következményeként, például amikor a gőgösségében Istennek képzelte magát a tiszta gondolkodó képességét elvesztve. (Az ilyen mellett itt természetesen létezhet az őrültség valami fizikai októl, például fejet ért igen súlyos sérülésből is.)  A közvetlen isteni erejéből túl sokat vesztett, és azt anyagiakkal pótolni igyekezett, azaz anyagiakat magába vett lélek juthat itt el az előbbi őrültségre is, és így, vagyis szinte már teljesen is elanyagiasodva, már nem tudja megtenni azt, amiért idejött, vagyis szellemileg megtapasztalni a jónak és rossznak egész világát, mert az eszét vesztettségével (az anyagtól szinte teljesen elkábultan, tőle mintegy „megrészegülten”) már csak testi tapasztalatai, vagyis hamis tapasztalatai lettek és lesznek róla. A jónak és rossznak megfigyelésére és megértésére, vagyis a valóságos magunkkal megtapasztalására nekünk, eredetileg teljességgel anyagtalan szellemi lelkeknek azért van szükségünk, hogy a jó és rossztettek következményeivel is tisztában legyünk.

Akik azonban itt rossz gondolatoknak magukban hordozói (mert bevették azokat a valóságos magukba), azok azokat itt mind ki is élik, vagyis meg is cselekszik éppen úgy, mint azt a csak jó, a valóságos lelki ránk nézve mindig csak hasznos, azaz soha nem ártó, nem bántó gondolatokat, vagyis az isteni gondolatokat magukban hordozók teszik. A jó és tiszta szív, csak tehát jó, azaz isteni gondolatokat hoz elő magából, a nem tiszta szív, a romlott szív pedig inkább csak ártalmas, vagyis ártó gondolatokat ad elő, azokat éli kifele is magából, vagyis az anyagi életben is azokkal él. Mindenki tehát a tényleges szellemi természete illetve fokozata szerint cselekszik. Az előbbiekből pedig már meg lehet érteni, hogy az emberi lelket mindig is a hibás cselekedetei teszik nyomorékká, amik a hibás gondolkodásából, és a szintén hibás érzésvilágából származnak.

A csak látszatra jótól, az anyagi jótól is azonban, mint ahogyan a rossztól, a szellemi lélek nem épül, hanem inkább romlik, azaz leépül, egyre silányabb lesz, ahogyan a látszatra rossztól is. Az ellentétpároktól, és az ellentétpárokkal gondolkodástól is tehát teljesen meg kellene szabadulnunk, hogy újra az eredeti tökéletességünkkel, az isteni tisztaságunkkal és az isteni jóságunkkal élhessünk Isten egész mindenségében.

A „nemes harc” is ezért pedig, amit a haza törekvő lélek a szabadulásáért, a teljes szabadságáért „vívhat”,  az isteni szeretet „fegyverével” való ellenállás a rossznak, vagyis a gonosznak azzal „legyőzése”, isteni szeretettel jóvá alakítása, ártalmatlanítása. Jézus ezt a „fegyvert” hozta, illetve bocsátotta ide a Földre, hogy a szellemi lelkek általa megszabadulhassanak a jó és rossz világától, a „kettősség” világából, a káprázat világából, a látszat ellenére sem igaz, vagyis illuzórikus valóságból, amiben bennrekedtek.

Be kellene végre már látnunk azt is, hogy, hacsak Isten nem másképpen akarja, fokozatosan teljesen anyagtalanná kell válnunk. Amennyiben pedig Isten úgy akarja, akkor nagy hirtelenséggel leszünk teljesen is megtisztítva. Mindkét esetben azonban magunknak is dolgoznunk kell a teljes megtisztulásunkon. Végül pedig mindenki Maga a Szellem által teljesen átvilágítottan a szintén Istent jelentő Lélek, azaz Isten Lelke által lesz teljesen is megtisztítva, (ez a „Tűz” általi „keresztelés”, „újjászülés”, és „megszentelés” is), és élheti újra a tiszta és teljes szellemi életét, vagyis az Istenével teljesen egyező örök életét így már örökösen is.  (A saját végzete, avagy a végső valósága mestere végül is tehát mindenkinek magában van, és ez az örök és egyetlen legfőbb Élet-Mester a magában meglelt Isten, és nem pedig valamely Istentől más személy, szellem, vagy lélek, aki mindenki végső valósága „mesterének” mutatja, adja ki magát úgy, hogy az Igaz Istenhez még nincsen semmi közvetlen köze a maga részéről, hanem csak más istenhez, vagy más istenekhez.)

A tiszta és teljes lelki életet élés azt jelenti, hogy itt is teljesen tisztán már csak lelki tevékenységet végezni, testi cselekedeteket pedig egyáltalán nem végezni, ami állandóan lelki életet, azaz örök életet éléshez tehát szükséges a Maga Isten általi megszentelésünk, és a szintén csak Isten által megvalósítható teljes egybekapcsolódásunk is Istennel.

Az embert valójában tehát az Istennel az Igazsággal való, mintegy már újra is megvalósuló közvetlen és állandó kapcsolata szenteli , azaz tisztítja teljesen is meg, és attól az Isten általi megvalósítástól fogva többé már nincsen Istentől elszakadtság, és Istentől külön élés érzés sem, hanem részünkről örökre elfogadása van annak, aki valósággal vagyunk, azaz, hogy magunk is mindenestől, vagyis az Övéből való egész teljességünkkel mi, embernek nevezett lelkei is Ő vagyunk.

Az EGY-nek is nevezhető Istenben és Egységében, az Isteni Egységben azonban valósággal nem létezik, és így nem is létezhet elválasztottság, avagy szétválasztottság, ez csak a mulandó test szerinti gondolkodás szerint létezhet, éspedig mindig csak ideiglenes, azaz időleges jelleggel, ami test, és gondolkodása is illúzió, vagyis tünékeny, van és nincs, nem örök valóság, nem örök igazság, mint amilyen az idő, és tér is, amik egységében ez a szétválás és külön élés tapasztalható, és ami téridőben a belőle helyreállás (az igazság mivoltra mintegy ráébredés) is megtapasztalható. Igazsággal, avagy valósággal tehát az Istentől elszakadás (sem) soha nem történhet meg velünk, tudatos emberi lelkeivel sem Istenek, mivel azzal máris megszűnnénk még csak létezni is. Mindezen álomszerű állapoton azonban minden léleknek a tapasztalati tudása növekedése, az Isten Abszolút Személyére mind jobban, mind magasabb szinten, mind tökéletesebben hasonlítása érdekében át kell esnie, azaz keresztül kell mennie.

Ha a halhatatlan Szellemi Élettel közvetlen és állandó kapcsolatban vagyunk, akkor az Igaz Istennel egységben élünk, ha pedig a testünkkel és mulandó életével, vagyis a mulandósággal vagyunk rendszeresen összekapcsolódva, akkor nem az Igaz Élettel, Istennel az Élővel, hanem a halállal vagyunk azonosulásban. Ez esetben mulandósággal szennyezettek vagyunk. Ilyenkor van tehát „oda”, azaz van elveszítve az eredeti teljes tisztaságunk, és az anyagiasság sötétsége az, ami elszigetel bennünket Istentől.

Ha viszont az Igazsággal újra állandó és közvetlen kapcsolatban vagyunk, akkor felszabadultunk a halál és „halálország” hatalma alól. Ez az illúzió, a „kettősség” alóli, vagyis a teherként ránk nehezedő mulandó valóság egésze alól való felszabadulásunk is. Nem a demokrácia teszi tehát szabaddá is az embert, hanem csak egyedül az Igazság.

A Földön, és a földben, vagyis magában az anyagban és anyagiban az ember tehát semmi olyan tiszta, és tisztán szellemi értéket nem fog találni, amivel megszabadulhatna az anyag fogságából.  Az anyagból és anyagtól megváltását tárgyi dolgok, és így a tárgyi tudás, és testi képesség nem, és még csak a testi vallásgyakorlatok, vagy tudálékos ezoterikus mesterek tanította testi, és pszichés praktikák sem, semmiképpen nem eredményezhetik. A Magától Istentől visszanyert teljes tisztaság viszont igen.

A közvetlenül az Istenéből való végtelen és határtalan önazonosságunkat magunk korlátoztuk le a nem örök fennállású egónkra, a testi énünkre, a testi én-gondolatra, avagy én-tudatra, és annak gondolataira. Az embert ezért a tökéletlenségéből, amivé tehát maga tette az eredetileg tökéletes magát, Isten fogja végül már teljesen is megtisztítani, amikor a lelke már maga is csak ezen dolgozik. Azonban nem csak egyes lelkeknek, hanem az egész emberi társadalomnak is az anyagtalan lelki síkra kellene felemelkednie.

Az egész emberiség vonatkozásában azonban még mindig az van, hogy az emberiséget most itt magával alkotó összes szellemi lélek a szennyezettsége, vagyis a tisztátalansága végett nem képes egybe összekapcsolódni, és ezért egy lélekként élni sem, pedig így kellene élnie, és az egész Földnek (beleértve abba, a Földből való emberi testeket is) kellene ennek az egy léleknek a mulandó testének lennie. Ez azonban csakis akkor és azzal következhet be, ha minden itt élő lélek egyszerre, vagyis ugyanazon földi élet során eljut az Isten általi teljes megtisztításához. Erre a Földön élő teljes emberiség a korábbi korszakokban sem jutott el, viszont teljes tisztaságra az egyéni lelkek mellett kisebb embercsoportok is már eljutottak. Isten ezek közül nem egynek a testét is át-, illetve vissza szellemítette. Nagyon is érdemes tehát magunknak is azért dolgoznunk magunkon, hogy a teljes tisztaságunkat visszanyerjük Istentől, és vele a teljes szabadságunkat, az isteni szabadságunkat is.