Isten Ővele egy szeretete, a legmagasabb rendű, teremtő képességű szeretet összekapcsol, egyesít, egységesít is mindenkit mindenkivel, és mindenkit mindennel is, vagyis minden, ami van, az Istentől valóan csak ezért is mind Isten, mind az EGY Isten.  Ezért pedig közvetlenül Istenből az Ő hasonlatosságára valóan magunkat is ennek a teljes egész Isteni Egységnek Isten Középponttal kellene megélnünk, azaz tapasztalnunk megtestesülten is.

Magából a halhatatlan Szeretetnek is nevezhető Istenből valóan magunk is tehát tudatos Szeretet-lények vagyunk, akiknek is isteni szeretettel kellene szeretniük mindenkit és mindent, és nem pedig Istenétől más szeretettel, mint azt a legtöbben most is tesszük ideiglenesen a jelen világban, a mulandó világban élvén.

A jelen világába Istennek önszántunkból belekerülvén azonban amennyiben nem leszünk hajlandóak elhagyni a világ szeretetét, a testi szeretetet, és a szintén anyagi jóságot is, éspedig az anyagi rosszakkal egyetemben, mindaddig nem kerülhetünk innét a mulandó valóságából haza az eredetvalóságunkba, amíg nem már csak isteni szeretettel és isteni jósággal élünk itt a jelen világban, Isten anyagi valóságában is, ami szívszeretet és szívjóság a teljes egészével tiszta szellemi léleknek is jellemzője, aki tökéletes egységben él a szellem mivoltával, és így már Istennel a leghatalmasabb, legerősebb, és legtisztább Szellemmel („Szívvel”) is, Aki és Ami megbonthatatlan egységű Lét-ez-Ő a teljes egészével Magából való Lelkével, Aki és Ami Lélek, avagy Tudat mivolta által nyilvánul meg, és általa tevékenykedik is.

Viszont a magát szűkösnek érző emberi „szív” (szintén tehát a valós szellemi lényeg), akibe nem fér bele mindenkinek és mindennek egyformán, illetve egyaránt szeretete, még mindig nem tiszta, és nem nyitott, vagy nincsen teljesen nyitva sem. A tágas „szív”, az egészével kitárt valódi lényegi mivolt azonban már teljesen nyitott, és belé már mindenki és minden belefér, és azokat mind isteni módon szeretni is tudja, és még így is végtelen „hely” marad benne azoknak is, amik még lesznek a végtelen és határtalan benne.

A jelen világ szeretetével az a baj, hogy, ha az isteni szeretetünk helyett azzal élvén vele valakit, vagy valamit magunkhoz kötözünk, akkor magunkat is hozzákötjük ahhoz a valakihez vagy valamihez. Ez a fajta egymáshoz kötődöttség pedig kiszolgáltatottságot is jelent egymásnak, a dolgok esetében pedig egy nálunknál alacsonyabb rendű dolognak kiszolgáltatottságot. A legtöbb szellemi lélek itt tárgyaknak kiszolgáltatottságban is él. Ilyen tárgy például az „okostelefon” is, amitől függőségben is vannak, az határozza meg, hogy mit tegyenek, mit ne tegyenek, sokaknak pedig már a megélhetésük is függ tőle.

A magasztos szeretet, az isteni szeretet tehát nem olyan, mint a világ szeretete, hanem mindig csak jó irányban fejlesztő, segítő, felszabadító, boldogító, felemelő hatású, és tehát egyesítő hatású is. Az önző szeretetük, a testi, a világi szeretetük, az ártani és rombolni is képes, erőszakos szeretetük meg éppen, hogy eltaszítja, elszakítja, eltávolítja egymástól az embereket, és ezért már nem tudnak egységben élni, és egymással még csak egyetérteni sem. Az önző szeretet ugyanakkor értelmetlen is, mivel nagyon sok nem jót is eredményez, mint a testi értelem is, és ezek ezért nem is járnak együtt, mindegyik a maga útját járja, meg sem próbálnak egybefonódni és egyesülni, mindegyik maga teszi a maga anyagi jóját, vagy éppen rosszát.

Az isteni szeretet és isteni értelem viszont elválaszthatatlanok egymástól, és az ettől az egységtől származó teljes rendezettségben a vele való cselekvés soha nem eredményez semmi rosszat (pl. fájdalmakat, szenvedést, és még csak bánatot, szomorúságot sem), hanem mindig csak isteni jót, Igaz-i jót. Itt élvén is mindent isteni szeretet indíttatással kellene tehát tennünk, és nem pedig helyette a testünk érdekei szerinti indíttatással kellene cselekednünk, amit tesz most már szinte mindenki egymástól eltanulván. Így pedig nem csoda, hogy dúl az érdekszeretet, az önző szeretet, az erőszakos szeretet már az egész Földön.

Sajnos, a legnagyobb többségünkkel még mindig nem az isteni jót cselekedjük, a cselekedeteink nem isteni szeretettel áthatottak, pedig Isten minden embernek egyformán mér a szeretetéből, kegyelméből, irgalmából, minden csupa kiváló tulajdonságából, viszont az már az embertől függ, hogy milyen mértékben fog élni velük, vagy esetleg már el is utasítja azokat magától, és helyettük Istenétől más tulajdonságokkal fog élni, míg azt megteheti. Akik azt választják, hogy a testük jó és rossz tulajdonságaival, vagy azokkal is élnek, azok embert, és Istent szeretni is inkább csak testi szeretettel fognak, az isteni szeretetükkel pedig nem fognak szeretni, elhagyják, elfeledkeznek róla, amivel viszont Istent hagyják el, Istenről feledkeznek meg, és így már a teremtéseiben sem látják meg Istent, azaz már fel sem ismerik Őt még csak magukban sem.

Akik viszont isteni szeretettel szeretik Istent, azok minden teremtményi megnyilvánulásában is Istenre ismernek, vagyis bármit is látnak, mást Őrajta kívül nem látnak. Amikor azonban az ember figyelme nem isteni szeretettel teljes Isten irányában, akkor nem fogja látni Istent semmilyen formában, és forma nélkül sem (merthogy isteni értelemmel úgy is lehet látni Istent). Az esetben pedig, amikor embert is csak, vagy inkább csak testi szeretettel figyelünk, Istent az embertársainkban sem fogjuk meglátni, és magunkban sem, mert így magunk felé is testi szeretettel vagyunk, és csak az embert látjuk magunkban is.

Itt is mindenkit és mindent isteni szeretettel teljes szemmel kellene tehát látnunk is. A legtöbben ehelyett azonban még mindig csak ott tartunk, hogy csak azokat a látott embertársainkat találjuk rokonszenveseknek, azokat kedveljük és szeretjük, akik itt mindent úgy tesznek miként mi, és ezt a hozzájuk ezért ragaszkodásunkat mondjuk igaz szeretetnek, pedig ez magunkat is áltatás, és csak locsogás a szeretetről, mert ilyenkor még mindig inkább csak önmagunkat szeretjük testi szeretettel, a többieket meg ugyanazzal az önző szeretettel, és csak addig, míg azok a kedvünkre cselekednek. Ez az igaz szeretetnek, az isteni szeretetnek valójában a megvetése, gyalázása, és el is vetése magunktól!!!

Aki szellemi lélek viszont már itt a Földön mintegy már újra is teljesen tele lesz isteni szeretettel, és azt mindenki és minden irányába egyaránt áramoltatni tudja, és így Magának Istennek szeretete is teljesen szabadon áramlik rajta keresztül mindenki és minden irányába, az egy már teljesen felébredt, teljesen megvilágosodott, teljesen és tökéletesen tiszta lelke Istennek. Az ilyen lélek a teljes „fényével” (teljes szellemi világosság mivoltával) világít a világban, vagyis a sötétséget világossággá alakítja maga körül, és így azt teszi, amit Isten tesz. 

Drága barátaim, amennyiben sikerül a valódi magunkhoz és magunkba visszatérnünk, be fogjuk látni, hogy az örök szeretet, béke, és boldogság mindenkinek a valódi önazonosságában benne van, és, hogy valójában ezek is mind Isten, Aki tehát a Maga csupa tökéletes tulajdonságai révén él benne minden szellemi minőségű lelkében, az Ővele egy Lelkéből való lelkekben, vagyis a mi isteni lélek mivoltunkban is, amit mondhatunk itt úgy is, hogy az Övéből való „szellem és lélek”, avagy „szív és lélek” mivoltunkban, a valódi lényegi mivoltunkban. Valójában tehát, ha úgy akarja, akkor a révünkön, azaz rajtunk, élő eszközein, élő Szeretet-lényeken keresztül is áraszthatja is Isten a szeretetét a világra, és az abban benne létezőkre és élőkre is.