A Végtelennek és Változatlannak is nevezhető ISTEN, mint egyetlen önmegvalósult Örök LÉT-ez –Ő és Él-Ő az egyedül uralkodó TUDAT-Hatalom is a végtelen és határtalan Magába teremtett teljes egész mindenség fölött, és annak minden részegysége  fölött is, Aki és Ami Lét-ez-Ő és Él-Ő pusztán az Ő örök létezése végett is végtelenül, vagyis szintén örökké BOLDOG is. (Isten itt röviden kifejezve: BOLDOG TUDATOS LÉT)

Ez az itt kifejezhetetlen Örök Létező ugyanakkor pedig egyszerre létezik megnyilvánulatlanul és megnyilvánultan, ami utóbbit az anyagi, vagyis a mulandó testbe (formába) „öltözése”, az abban (is) megjelenése, illetve jelenléte (Jel-ÉN-LÉTe) jelent, az előbbit pedig az Ő itt szintén láthatatlan „Világosságába” (Szellemi „Fényébe”), az amint Ő, úgy szintén színtiszta Szellemi Tudatába „öltözködése”. (A Biblia ezt úgy írja, hogy: Isten „hozzáférhetetlen világosságban lakozik”.)

A megtestesült Lét-Tudat is tehát Isten, vagyis az „Ige” is Isten, és ezért az „Ige” Istenben és Istennel, vagyis Istennél van, mint az Isten Általa alkotta egész mindenség is. A mindeneknek egyetlen és nélkülözhetetlen Alapja is a színtiszta Lét, Aki tehát létezik Tudatosan is. A mindenség Alapja a mi közvetlenül Őbelőle való Lét-tudat mivoltunknak a mulandó valóságából „Megszabadítója” is. Ha tehát mi, közvetlen származékai önmagában a makulátlanul tiszta Létet látjuk, akkor Istent látjuk, Aki a szintén színtiszta és teljes Élet is, Aki Istenen kívül nincsen más, Ő ugyanis mindent Magába foglal, még a semmit is, ami semmi és minden is az önmagától valóan létező Örök és Határtalan Léttől, Istentől való. Isten tehát a Lét és Élet is, Aki által minden van. Hogyan is gondolhatjuk, mi „embernek” Őáltala elnevezett, közvetlenül Magából való teremtményei, hogy Isten nem létezik, mikor a Létet a testi szemeinkkel is látjuk a mulandó formájában, mely formája az Ő mulandó része.

Akik tehát magunk is valósággal vagyunk, „az” az örökké létező és élő, és ettől (is) örökké BOLDOG LÉT-TUDAT (avagy VAGYOK)  Aki és Ami végtelen és határtalan foglalata (is) mindannak, ami örök és mulandó létezőt és élőt Magából Magába teremtett. Mi, Lét és Élet-tudatok („vagyokok”) a másikainkban is pedig csak „Azt” találhatjuk meg, Aki magunkban is megtalálható, és ez az „Aki” Isten, a „VAGYOK AKI VAGYOK” Isten. Az egyenesen Őtőle ismerhető „Vagyok” név pedig azt is kifejezi, hogy Isten nem csak személytelenül létezik, hanem azzal egyszerre Abszolút Személy is, Aki megnyilvánulatlanul, és megnyilvánultan is létező. A személyes Isten így pedig nem egy más Isten, hanem a személytelen Isten Középpontjának, avagy Lényeg mivoltának tárgyszerűsítése, vagyis a megnyilvánulatlan Istennek vele egyszerre létező megnyilvánult „változata”, vagyis ugyanazon legtisztább szellemi minőségű Isten Tudatos „változatban”. ( Lényegében tehát a formátlan Abszolútnak szellemi formálisan, abszolút formában, azaz a személytelenségével egyszerre Abszolút Személyként is létezéséről van tehát szó.) A személyes és személytelen Isten tehát egy és ugyanazon szubsztancia, ugyanaz az egy Lényeg. A passzív Isten a nyugalmában létező és élő Isten, míg a cselekvő Isten, a nyugalmában elképzelteket különféle (örök, mulandó, és a kettő közötti) szinteken megvalósító, vagyis a folyton teremtő Isten, a személyes Isten, a tevékenykedő Isten. Mi, Istennek egyéni lelkei pedig az Isten megszabta pályánkat bejárva (mint azt a nappali és éjjeli égen látható Napok is majd tenni fogják) innét tehát egyaránt kerülhetünk Isten nyugalmába, és Isten teremtő világába, az igaz és teljes tudás világába is, mely tudás szükséges a mindig csak jót, azaz tökéleteset teremtéshez.

A „valódi tudás” azonban nem más, mint a törekvő léleknek nyugalmi állapotában (amikor már nincsen külső tudatossága) a Boldog Lét-Tudatnak, Istennek magában tapasztalása. Ez az igazi tudás, és igaz tapasztalat is, vagyis az örök vagyokságom, az örök létem és életem tudatosan is boldogan tapasztalása, azaz szellemileg érzése (megélése), hogy magam is, azaz tudatosan is a Lét, Tudat, és Boldogság vagyok. Az ember azonban soha nem más tudása, hanem mindig csak a maga tudása szerint ismerheti meg, hogy ő valójában kicsoda. (Az ember itt hiába is futkos magához hasonló emberekhez, hiába is fizet nekik érte, nem tudhatja meg tőlük, hogy ki ő, hanem csak azzal tudhatja meg, ha ezt a kérdést magának teszi fel, és egészen mélyen magába tekint, azaz, ha többé már nem ragad le a felszíni énjénél, hanem elválva, illetve megszabadulva tőle újra a valóságos maga lesz, aki tökéletes egységben él Istennel.)

A jelen anyagi testben élő tudatos lélek normális állapota teljes anyagtalanság (azaz teljes tisztaság), és ez a normális állapot asztráltestben élvén is. Eredeti állapotát el nem hagyva viszont a vele egy és azonos teste, a hófehér színű lelki teste, vagyis „hófehér gyolcsruha” „öltözete” van a léleknek, ami „tiszta teste”, avagy tiszta lelki „teste” az ővele egy és azonos teljes és tiszta lelki (azaz isteni) tapasztalati tudásából áll.  A teljes és tiszta lelki tudása tehát a „tiszta teste” a léleknek. (Jézus ilyen "testtel" született ide.) A szellemi léleknek a vele egy és azonos szintén tisztán szellemi minőségű alakját, formáját így mindig is, a közvetlen környezetének is tekinthető szellemi, azaz isteni gondolatai, és a lelki cselekedetei, vagyis az lelki élete során szerzett isteni tapasztalati tudása "rajzolják" meg, a központi képét, vagyis a teljes arculatát („orcáját”) pedig az Istenével teljesen egyező jellemvonásai, melyekkel már rendelkezik. Jelenleg a legtöbbünknek szellemi lelki arcképe még eléggé torz állapotú, mivel az Istenével teljesen egyező tulajdonságokkal éléstől még messzire vagyunk. (Egyes lelkek megrémülnének tőle, ha látnák a mostani lelki ábrázatukat. Szerencséjük ebben, hogy ők nemigen tekintenek magukba, hanem csak kifele nézegetnek, csak a felszíni képeket, a jelenségvilágot nézik szintén anyagi látással, mivel lelkileg még vakok, még igen sötétek.)

 A teljesen tiszta léleknek viszont az is jellemzője, hogy belelát a szellemi lelkekbe, felismeri a velük egy szellemüket is. Teljesen tisztában vele, hogy az adott lélek milyen szellemi lelki érettségű, alkalmas-e már a közvetlen isteni tanításra és vezetésre. A már kellően érett lélek ugyanis el tud hagyni mindent, és így már követni tudja Istent a Legfőbb Lelket. A tiszta lélek tehát arra megy, amerre a Lélek, a Legfelsőbb Lét-Tudat megy, azt látja, amit a Lélek lát, azt szólja, amit az Isten Szavának is nevezhető Lélek szól, és azokat teszi, amiket Isten a Lelke által tesz, vagyis Isten szerint cselekszik is. Az állandóan teljesen és tökéletesen tiszta szellem és lélek egység ugyanakkor képes materializálódni (manifesztálódni), vagyis az itteni atmoszféra elemi részecskéiből a jelen miénkével azonos minőségű testet összeállítani (akár megtestesülten is), és aztán azt szintén az akarata szerint szétoszlatni is, amikor már nem abban szándékozik a továbbiakban élni. Jézus ezt korában, amikor az embereknek az életüket a testük jelentette, úgy fejezte ki, hogy: „Van hatalmam letenni, és van hatalmam felvenni  (magamra ölteni) azt”.

Az ember igaz természete a színtiszta Létnek az az állapota, ami mindenki számára azonos, illetve ugyanaz, amit mindenki közvetlenül, és állandóan tapasztal. Ez a tapasztalása pedig mindenkinek az, hogy ő van, azaz létezik, és él is, vagyis az állandó létérzete nevezhető igaz tapasztalatának. A többi tapasztalás illetve tapasztalat, amit nem közvetlenül ezzel az igaz lét és élet magával végez, az mind hamis tapasztalás, és hamis tapasztalat is, vagyis nem az igaz természetéhez tartozik, és nem is örök, mint az igaz tapasztalat.

A tudatosan is az Istenével egyező végtelen és határtalan önazonosságunkban, vagyis a tudatos lényegi mivoltunkban pedig Isten hasonlatosságára minden egyetlen tökéletes, harmonikus egységben benne van, ami van, és benne fog lenni az is, ami még végtelenül lenni fog. A mi szellemi lelki lényünk is tehát mindent magába fogadó, mindent magába össze-illetve egybe foglaló, azaz egy egységbe összekapcsoló, aminek egybekapcsoló, avagy egybekötő „szere” az Isten végtelen és határtalan, soha el nem múló szeretete. A tudatos léleknek Istennel egybeolvadásának eszköze pedig a Csendben maradás, vagyis az Istenben megállapodás. A lélek csak így lehet mintegy már újra is eggyé Istennel.

Isten nem csak a szeretete útján, hanem a szintén  tisztán szellemi minőségű életerején keresztül is irányítja az Ővele egy Szellemi Lelkéből (Isteni Tudatából) való, Annak része ("tagja") szellemi lelkét (szellemi tudatát). Az Isten-azonos Isteni Tudat itt azonban még életenergia formájában is körülvesz bennünket, és így is irányítja, mozgatja az életünket, lényegében tehát bennünket Élet-tudatokat. (Sok lélek van, aki ott tart, hogy Istent energiarezgésnek tartja, és ettől nem is akar „tágítani” tovább a Valóságos Isten felé, mert azt hiszi, hogy a rezgő energiában megtalálta Őt.)

Ahhoz viszont, hogy a Boldog Lét-Tudatnak, avagy Boldog „Vagyok”-Istennek mi, Tudat-„szikrái” jó tanítványaivá, azaz Őhozzá felnőni tudó tudataivá válhassunk, legelőször is az itt szerzett büszkeségünket, elbizakodottságunkat, önteltségünket, és hiúságunkat kell elhagynunk, mert végtelenül alázatosnak, és akaratlannak is kell lennünk, vagyis senkinek kell tudnunk és éreznünk magunkat a Boldog Lét-Tudathoz, a Boldog Istenhez képest és előtt, és mindenben engedelmeskednünk kell a legfelsőbb és leghatalmasabb Isten-Tudatnak, avagy Isteni Léleknek, vagyis az Isten akarata szerint kell tennünk itt a mulandó valóságában ideiglenesen élvén is mindent, eszközeivé kell tehát lennünk, mivel eredetileg ez a hivatásunk.

Az egyéni isteni lélek, a „szikra”, akik  és amik vagyunk, pedig hol kilép az itt „Tűznek” is nevezhető Istennel egységéből, hol pedig visszatér Őhozzá, azaz visszatér Őbelé. A bölcs lélek azonban állandóan megmarad az Istennel egységénél, azaz nem hagyja el Istent, vagyis végül is az isteni magát, aki Istenéből való önazonosság egységben él Isten Önazonosságával, avagy „Önvalójával”. A balga lélek viszont elhagyja Istent, és erre-arra bolyong, tévelyeg Istennek nem örök valóságaiban, különféle mulandó valóságszinteken, az eredetitől szintén más létállapotokban ideiglenesen élve. Neki is azonban, míg a káprázat világa egésze végleg el nem tűnik, meg kell találnia magában az egyszerre személyes és személytelen Istent, ugyanis a látható világ az egészével semmivé fog korlátozódni, ami pedig így örökre meg fog maradni, az Örök Isten soha nem változó teljes, végtelen és határtalan szellemi és lelki arculata, azaz önmagában a Lényegi Egysége jelenléte.

A jelen korban köztünk élt, és, mint nem egy másik lélek is, a teste fiatal korától fogva eredeti létállapotában megállapodott Sri Maharsi is sajátos értelemben „személyes” Istenfelfogás mellett is állást foglalt, éspedig abban az értelemben, hogy az Isten vagy Istenség az egyes szám első-személyen keresztül közelíthető meg. Sri Maharsi számára minden test, azaz minden forma, és a lélek is az egyetlen Alanynak avagy Alapnak, a Létnek, vagyis Istennek  megnyilvánítója. Minden tehát, ami a Léttől a Létben van, a Magából elsőként létrehozott Tudata („Kezdetben vala amaz „Ige”) is Magát a Lét és Életet, mint végtelen és határtalan, minden Magából valót magába foglaló Óceánt fejezi ki, azaz nyilvánítja meg Magával, ami Óceánban, és az azzal egy és azonos Tudatában vannak benne az Ő többi megnyilvánítói, vagyis a magukkal szintén Őt valamilyen szinten kifejezői, köztünk magunk is „ott” vagyunk. (A Szellem és Igazságban tehát mi is benne vagyunk, és nem pedig Őrajta kívül élünk, mint azt a legtöbben még mindig tévesen hisszük, a még mindig kába, azaz teljesen még nem felébredt, teljesen még nem megvilágosodott állapotunkban.)

Nekünk, Istent itt megvalósítani, azaz szintén megnyilvánítani hivatott tudatos lelkeknek hozzá tehát „egyéni lelkeknek”, vagyis az EGY-ÉNnel tökéletes egységben élő lelkeknek kell mintegy már újra is lennünk, mert most még nem vagyunk mi is „Az”, mint például az előbb említett, itt Ramana Maharsi névvel élt szent lélek. A kettős éniségünkből az EGY-ÉN-is-ÉGre (azaz, hogy magunk is az egyetlen mindent magába foglaló legfőbb, legfelső, és leghatalmasabb Tudat, Világosság, avagy Ég vagyunk) kell tehát ébrednünk, mert a legnagyobb többségünkkel még mindig nem vagyunk ”egyének”, vagyis EGY-ÉN-i lelkek, avagy életek, hanem még mindig „kettős-Égek”, vagyis kettős lényegűek vagyunk. (Előbb-utóbb mindenkinek be kell látnia, hogy az „egyénesülés” útja az egyedül járható út a számára.)

Az előbbiekből pedig már belátható az is, hogy az a kijelentés is, hogy van cél és út hozzá, és van Isten megvalósítás is, az éppen annyira érvényes, minthogy nincsen cél, út, és megvalósítás, hanem csak az „Önvaló”, azaz csak Isten van. Ha ugyanis csak az „Önvaló”, az öntudat nélküli szellemi minőségű Lét-Tudat-Boldogság lenne, és Benne örök dolgok, és ezek a „van és nincs” dolgok nem léteznének, akkor mi róluk beszélők, és ezek a dolgok, ezek a most itt körülöttünk levő nem örök valóságú dolgok sem léteznének semmilyen szinten, egyetlen valóságszinten sem. Szó sem lehetne róluk, mert így még csak a „szó” sem létezne, és létszintek sem, amikben az létezhetne. Ez esetben tehát még csak magunk sem lehetnénk, akik azt mondják a másikuknak, hogy te is „AZ” vagy.