…, hogy itt ember által már nem lehet valóságos béke

 Ezen írás az előbbi, emberiség jelen állapotával foglalkozó írás igazának megerősítésére jött létre majd két évtizeddel korábban, amit most szintén közzé kell tennem azzal, hogy az emberek akkoriban sem, és most sem a káoszt, nem a totális zűrzavart akarták illetve akarják, viszont mégis rendületlenül feléje tartanak, mert továbbra is inkább hisznek az emberi vezetőiknek, mintsem már egyedül csak Magának az Igaz Istennek. Pedig a vezetőik most sem valóságos (igaz, örök) békét fognak hozni nekik, hanem annak gyökeres ellentétét.

Hiába is tagadjuk, odáig jutottunk, hogy itt a Földön minden tervnek és szándéknak hajtóereje a materializmus, és ezért már majd mindenki a minél nagyobb anyagi előny kiküzdésére, kiharcolására, a másika fölé kerekedésre törekszik, ámde csak ezen a nem igazságos módon, és sajnos már nem is jó (isteni, tökéletes) érzelmektől vezérelve. Ami ugyanis ma az emberektől kiindul, az inkább csak erősíti az egymás gyűlöletét, mintsem csak az egymás igaz szeretettel, isteni szeretettel szeretetét növelné. Már tehát inkább csak az az álságos fajta jóindulat és jóakarat van az emberek között jelen, amiből a dicsérgetése mellett ráadásul még jó anyagi hasznot is lehet húzni. Ez tehát ma az emberek rendje, az úgynevezett „világrendje”. Az Isten rendje ezzel szemben viszont a tökéletes és harmonikus egység rendje, a mindenben egyetértés rendje, az önzetlenség rendje, az igaz szeretet rendje, és nem pedig bármiféle széthúzásé, széttagolódásé. A széthúzás ugyanis nem más, mint az isteni rendnek egyenesen a felrúgása, a semmibe vevése, mert az mindig csak káoszt von maga után. Ennek az emberek létrehozta káosznak pedig nem csak szellemi kihatása lesz, hanem az még a Föld bolygót is kifordíthatja a sarkából, ami azt kimozdíthatja akár még a rendezett pályájából is. (El lehet képzelni, hogy még csak az is milyen következményekkel járhat, ha a Föld forgástengelye térbeli helyzete jelenősen megváltozik, azaz, ha kimozdul a „sarkából”.)

Egy ilyen rendetlen világban ugyanis, melyből tehát hiányzik az Igaz Isten iránti mindenféle érdek és feltétel nélkül való őszinte hit és szeretet, és ugyanígy a felebaráti szeretet is, abban igaz valósággal, azaz ténylegesen soha nem lehet, vagyis legfeljebb is csak látszatra lehet meg a nyugalom és biztonság, a béke pedig már még csak látszatra sem lehet jelen mindenütt. A „bűnnel”, az elvétett cselekedetekkel, a hibás cselekedetekkel terhes világ egyszerűen tehát csak folytatja a folyton előre nyomulását, vagyis a vétek, a károk okozása, és a károk magunkra, másokra hozása egyre csak növekedik a világban mindenféle szinten és területen. Ez a ma modernnek nevezett világ tölti tehát ki az ember minden gondolatát, az Igaz Istenre már alig vannak emberek, akik gondolnak. (Ha ugyanis hébe-hóba gondolnak is az emberek Istenre, leginkább csak egy kreált Istenre, saját istenre, hamis istenre gondolnak, és nem pedig az egyedül Igazra, Akire mindig kellene.)

Az emberek legtöbbjének a figyelmét ugyanis már csak az köti le, hogy mi történik a világban, vagyis valós (igaz) szellemi gondolatok már szinte egyáltalán nem is foglalkoztatják őket, nemhogy bármilyen szinten is használnák azokat, vagy legalábbis megpróbálnák megérteni, de akár csak meghallani is azokat. (Már inkább csak a mesterkélt szellemi, a valós szelleminek csak mondott finom fizikai minőség az, amit még meghallanak és értenek, és egyesek testi képességüket fejlesztve esetleg még látnak is.) Az emberi többség egyértelműen tehát a világnak hódol be, valós szellemileg nem gondolkodik, az igazi, a valóságos lélek mivoltával, és a Valóságos Istennel nem gondol, az anyagi testük állandó gondja és nyugtalansága ugyanis egyre erősebben lefoglalja őket, emiatt pedig már csak földi érdekeket követnek, mert valójában engedelmes rabszolgái lettek az anyagnak, noha közben folyton csak a „szellem szabadságáról” szájalnak, papolnak (tanítanak), és sokan közülük magukat „szellemi szabadfoglalkozásúaknak” is tartják, ami persze anyagi szellemi szabadfoglalkozás, és nem pedig valós szellemivel elfoglaltság. Az ember engedve tehát a világ csábításának, már csak a világ után áhítozik, már pusztán csak a földi jólétre, földi élvezetekre, anyagi gyönyörre vágyik, és nem pedig a nem anyagi lélek mivolta, a szellemi lélek mivolta igaz boldogságára, melyet neki igazából az örök élete jelent, amit elvileg már itt a Földön élvén is megkaphatna, illetve visszakaphatna, ha Isten életelveinek megfelelően élné le a fizikai testben és testtel való életét, és nem pedig a világ elvárásainak, illetve a testi emberek elvárásainak megfelelően.   

A csakis a különféle machinációk révén nyugodtnak és békésnek tűnő világból viszont nagyon rossz ébredésünk fog lenni, mivel a már gyökeresnek is nevezhető változás nagyon is hirtelen fog jönni, vagyis az emberek legnagyobb tömegeit szinte teljesen készületlenül fogja érni illetve találni, még, akkor is, ha előtte esetleg beszélnek róla is.

A vérontás, a sötétség, és „nagy ítéletnek” is nevezett napja az emberiség számára már tehát úgy néz ki, hogy teljességgel elkerülhetetlen. Mindezt pedig kizárólag csak maguk az emberek hozzák magukra a helytelen irányba fordult, és abban az Isten által soha nem helyeselhető irányban meg is maradt, sőt abban az irányban már „le is cövekelt” akaratukkal. Az „ítéletnek”, vagy inkább az emberi társadalom maga okozta teljes összeomlásának napja ezért pedig semmiképpen nem nevezhető az Isten bosszúja napjának, hanem még csak legfeljebb is Isten búsulása, még inkább azonban Isten forrongó szeretete napjának. Isten ugyanis soha nem akarta, és bizonyára még ma sem, és akkor sem akarja, hogy az elkövetkezőkben majd minden úgy történjen a szeretett emberi teremtményeivel, ahogyan arra csakis egyedül ők maguk szolgáltak, illetve folyamatosan szolgálnak is rá. Isten maga tehát sohasem tervezte, hogy az embereknek majd ilyen tragikus legyen a végük, ahogyan azt sem, hogy az emberi lelkei a testük végét követően ugyanezen alantas léthelyzetben maradjanak, vagy, hogy még ennél is alantasabb létállapotba kerüljenek, még mélyebbre süllyedjenek.

Az viszont már egy más kérdés, hogy az egyetlen Isten a szintén végtelen előrelátása révén jól tudhatta, illetve jól tudja most is, hogy az emberek elengedve a fülük mellett az Ő minden intelmét, minden javallatát, mégis inkább ezt tragikus végkifejletet fogják akarni, és nem pedig azt, amit Ő akar, pedig éppen, hogy a szabad akaratuk révén akarhatnák azt is. Az igazság így még csak e tekintetben is az, hogy a szabad akarat még Maga az Isten számára is „szent”, vagyis Isten, ellentétben velünk, soha nem csinál mást, minthogy hagyja azt a mi egyéni, és közösségi (társadalmi) esetünkben is érvényesülni, természetesen azonban annak minden következményeivel egyetemben, amit viszont mi vállalni már egyáltalán nem akarunk. Maga a káosz, a teljes zűrzavar azonban már nem is csak egy következmény, hanem az is, amit tehát már mi sem akarunk, ámde ennek ellenére mégiscsak el kell majd szenvednünk annak minden borzalmát. E sok borzalom és szenvedés nélkül ugyanis talán már soha nem jönnénk rá, hogy mégiscsak az az igazán jó, amit az Isten akar, és nem pedig az, amit az ember Isten akaratával ellenkezően akar. (Rá kell tehát jönnünk, hogy az emberi jó, az anyagi jó az ellentéte, illetve ellenkezője az isteni jónak.)

Be kellene azonban már azt is látnunk, hogy az ember ma már nem csak a jónak, hanem a békének vonatkozásában is be van csapva, csakhogy ezt is csak magának köszönheti. Az emberiség ezért már eljátszani készül a jogot, és talán már el is játszotta, hogy a Földön élhessen, és a léte biztonságos és békés lehessen, mert a szellemi irányultságú szellemi fejlődésére már szinte egyáltalán nem törekszik, hanem már csak a fizikai irányultságú szellemi fejlődésére, azaz csak a tárgyi szelleminek fejlesztésével foglalkozik, amire ráadásul rém büszke is. Mindez pedig egy egész emberiséget érintő becsapás, illetve megtévesztés eredménye. Az ember tehát itt a Földön még a békével kapcsolatban is be van csapva. A békének ugyanis mind egyéni, mind pedig társadalmi boldogságot, de ugyanígy boldogulást (biztonságos megélhetést) is kellene jelentenie, kivétel nélkül mindenki, vagyis az egész emberi társadalom számára. Ezek nélkül ugyanis nem igazi béke van, hanem mindig csak harc és küzdelem. Igen, kőkemény harc és küzdelem a jó megélhetésért, a jólétért, az érzéki élvezetekért, vagy egyáltalán csak az életben maradásért, a túlélésért. Ahol tehát még bármilyen szinten is létezik az erőszak illetve erőszakoskodás, ott még igazán nem lehet békéről beszélni, hanem még legfeljebb is csak az egyik embernek a másika általi elnyomásáról, és egymásnak aljas kihasználásáról. Az elnyomás, a másik fölötti hatalmaskodás viszont soha nem jelenhet „nyugalmat”, azaz békét, békességet, hanem inkább jelent háborúságokat, vagyis még mindig csak ellentéteket, és nem pedig teljes kiegyenlítettséget, azaz egyaránt mindenkire nézve csakis jót, igazi jót, tényleges, valóságos békét és boldogságot, mind tehát minden egyéni, mind pedig egész társadalmi szinten is. A valóságos (örök, igaz, tényleges) béke (is) ugyanis jó. Nagyon is jó, nagyon is tökéletes. Abban tehát az égvilágos sem harcnak, sem semmi küzdelemnek nincsen semmi helye! Nem így jó azonban a „látszatbéke”, a jelen béke, gőgös emberek békéje! Amit tehát ma ezek az emberek békének neveznek az nem más, mint a békének csak az üres látszata! (Amolyan „békeforma” minden valóságos tartalom nélkül!) A magunk megrontásával már tehát már olyannyira elrontottuk még ezt is, hogy itt a Földön ember által már nem is lehet igazi béke.