Nekünk, isteni lelkeknek mivel anyagi testben a mulandó anyagi életet lehet élveznünk, lelki testben pedig az örök lelki életet élvezhetjük, ameddig még lesznek anyagi vágyaink, addig a jelen testünk halála után még biztosan fogunk múló és változékony durva, és finom anyagi testeket is magunkra ölteni, és fogunk továbbra is az eredetitől más létrendszerekben, az eredeti öröktől szintén más létállapotokban ideiglenesen élni.
Ha viszont már egyáltalán nincsenek anyagi vágyaink, akkor többé már nem fogunk mulandó és változó testekben megszületni, hanem csakis akkor fogunk felölteni magunkra ilyeneket, ha Isten valamilyen feladattal ideküld bennünket a Földre, vagy éppen egy másik égitestre, melyeken szintén élnek megtestesült lelkek ideiglenes jelleggel, az adott atmoszférában élésre alkalmas testben és testtel. (Ostobaság tehát azt gondolnunk, hogy értelmes lényekként egyedül élünk ebben a végtelen nagy látszatú anyagi világegyetemben, mikor még nem is csak a többi bolygókon, hanem a Földet közvetlenül megvilágító Napon, és a legtávolabbi Napokon is élnek értelmes lélektársaink az adott atmoszféra anyagából való testben.)
Amikor a jelen testünk meghal, akkor a finom fizikai szerkezetű testbe átkerülve a fizikai gondolataink, a szintén testi vágyaink jórészt még megmaradnak. Jobb esetben, vagyis amennyiben ezektől az anyagiaktól teljesen mentesíteni tudtuk magunkat még itt a durva testi életünkben, akkor egyszerűen csak „átszelni”, azaz sorra érintve őket, rövid időn belül nyílegyenesen áthaladni fogunk azokon a szférákon, melyekben még létezhetnek anyagi gondolataink és vágyaink, és a szintén finom anyagi minőségű testünk is, ami anyagi gondolatok és vágyak végett viszont még újra és újra anyagi testet, akár a jelen hús-vér testet is, szükséges magunkra öltenünk, míg azoktól mindtől végleg meg nem szabadulunk.
Aki léleknek tehát még bármi kevés ragaszkodása is van a jelen világhoz, és dolgaihoz, annak még itt kell maradnia a teste halála után is az anyagi és anyagos szinten, vagyis még nem kerülhet vissza az eredete igaz valóságába, a tisztán szellemi minőségű lelki világba, mely örök világ tökéletes egységben létezik Isten örök szellemi világával, melyek valósággal soha nem voltak, és nem is lesznek elválasztva egymástól, és az égvilágon semmi anyagi minőséget nem tartalmaznak magukban, azaz még csak egy árva fénytestet (energiatestet) sem. Ott a lelkeknek a teljesen és tökéletesen tiszta isteni tudásukból, az ilyen tapasztalati tudásukból áll a testük, ami tisztán szellemi minőségű „test”, avagy „tiszta (hófehéren ragyogó tudás-)test” velük egy és azonos, és állandóan áramoltatja, vagy éppen már ontja is magából a központjával (lényegi mivoltával) egyetemben ezt a szintén teljességgel anyagtalan szellemi „fényét”, ami „fény” tehát nem összetévesztendő egy energiatest színes fényével, a szivárvány színeivel egyező fényével, mely testet is hátra kell hagynia a léleknek, ha annak szféráját elhagyta az Istenhez az eredetvalóságába visszaútja során.
A testünk halála előtt azonban jobb lenne még arra is rájönnünk, és tapasztalnunk is, hogy bármelyik (jobb vagy bal, azaz szellem vagy anyag) oldalról is szemléljük, ugyanolyan szellemi életerő, és ugyanolyan azzal éltetett szellemi lélek van minden emberi testben, és a többi test is szellemi, azaz isteni életerő által éltetett. Az életerő visszavonva belőle a forrásába hal meg a test. Az esetünkben pedig akkor is ugyanolyan lélekként élünk tovább, ha a jelen testünket elhagyva egy másik testet kapunk Istentől, amiben folytatjuk az ugyanazon szellemi életünknek megélését. A jelen nézetből viszont ez nem úgy látszik, hanem az isteni életerő, és az isteni lélek is felosztottnak tűnik. Ez tehát csak látszatra van így, mert a végtelen életerő és a szintén halhatatlan lélek is egy, és a kettő is egy, mert a szellemi lélekszellemi életerőből áll.
Lelki szempontból tehát az itt a durva (szilárd látszatú) fizikai testünk általi megjelenésünk, és az innét ezen testünk halálával eltávozásunk között lényegi vonatkozásban semmi különbség nincsen, mert az itt megjelenésünk során, és a távozásunk után is ugyanazon isteni lelkek maradunk, akik mindig is voltunk, és leszünk. Az innét eltávozásunk is ugyanis egyszerűen csak annyit jelent, hogy az előtte használt mulandó, azaz nem tisztán szellemi minőségű, itt szilárd anyaginak nevezett jelen, azaz látható testet levetjük magunkról, és másik testet magunkra öltvén a jelentől más valóságban folytatjuk ugyanazt a tudatos életünket, ami tehát még csak nem is egy új élet, mint amit a legtöbben hibásan gondolunk e felől is, hanem ugyanazon örök élet csak egy más minőségű testben, mondhatni, hogy egy következő testben, és másik léttartományban is élve.
Akik tehát továbbra is folytatni akarják az anyagi létezést, azok vágyuknak megfelelően anyagi testeket fognak a jelen megtestesülésük után is kapni, éspedig egészen addig, míg meg nem elégelik az anyagi életet, a mulandó életet, és többé még csak nem is vágyva semmi anyagra és anyagira vissza nem térnek Istenhez a kiindulópontjukra, az örök fennállású, minden anyagitól teljesen mentes szellemi lelki valóságba.
A testünk halálakor lényegében tehát az fog történni, hogy mi, szellemi lelkek vagy itt maradunk láthatatlanul az anyag és energiavalóságban, a jelen formák világában, vagy pedig átlépünk, illetve átkerülünk Isten szellemi lelki valóságába, az eredetünk igaz valóságába. A két valóság között azonban több átmeneti valóság is létezik, mely már „odaátnak” is felfogható köztes valóságokat is a legtöbb léleknek mindet be kell járnia, hogy végül aztán visszakerülhessen az eredete igaz (valósággal örök) valóságába, ahol „di mens”, azaz kettős lényegűség egyáltalán nem létezik. (Azért foghatók fel a köztes valóságok is „odaátnak”, mert ezeknek a valóságoknak a legmagasabb része, a „csúcsa”, fokról fokra egyre jobban hasonlít az eredetvalóságunkra, amit itt „mennyországnak” nevezünk.)
Amennyiben pedig már előtte, és a testünk halála idejekor is már csak teljességgel anyagtalan lelki tudatosságnak éljük meg magunkat, azaz, ha a testünktől teljesen eloldódva és eltávolodva állandóan látjuk kívülről a testünket, akkor nekünk nem fog lenni halálélményünk, hanem csak a testünknek, mi pedig tudatosan hátrahagyván a testünket, akár még láthatjuk, végig is nézhetjük a testünk halálát, ha akarjuk, viszont jobb, ha már ezt sem akarjuk látni, hanem csakis a végső „célt”, a végső valóságunkat, ami létállapotba tartunk. ( A haldokló testünk iránt érzett részvétünk végett is visszakötődhetünk ide, ugyanis a részvét is a tudatos isteni lélek eredeti természetessége, vagyis a részvét is nem csak testi tulajdonság. Isten ugyanis együtt érző is a tudatos lelkeivel.)
Az előbb írt itt is már csak lelki tudatosságként éléshez is azonban az Örökkévaló Lét és Élet létezésében kellene minden embernek biztosan, azaz teljes meggyőződéssel hinnie, és nem pedig a halálban kellene így hinnie, vagyis nem a halál felől kellene bizonyossággal lennie, nem róla kellene „holtbiztosan” tudnia, azaz „holtbiztosnak” (halálban meggyőződéssel hívőnek) lennie. Istent az önmagában tisztán szellemi minőségű Igazságot és Életet nekünk, lelkeinek úgy, ahogyan Ő valósággal van, most ugyanis az a hamis meggyőződésünk nem engedi látni, hogy Őrajta kívül létezik más valóság is, vagyis hogy Őt valami Őtőle teljesen különálló, azaz teljesen elkülönülten létező valóság takarja el előlünk, és még az a szintén hamis meggyőződésünk (tévhitünk), hogy Ővele nem tökéletes egységben, hanem Őtőle különállóan élünk.
Az emberek azonban a legnagyobb többségükkel sajnos, még mindig nem képesek felfogni, hogy a jelen világnak, a látható világnak egészéből végleg „eltűnésük” már a létező legnagyobb örömüket és boldogságukat fogja majd jelenteni, amit itt már még csak elképzelnünk, és ezért pedig elmondanunk sem lehet. (Az „extázis”, a teljes elragadtatás, és a legmagasabb, vagy felülmúlhatatlan” gyönyör” szavaink sem képesek kifejezni azt a boldogságérzetet.) Létezik azonban itt közöttünk nem egy olyan lélek is, aki innét már eltávozott „oda”, az összes valóságoknak „Csúcs” valóságába (a Legfelsőbb Égbe), az eredete örök, és örök boldogság teli világába, avagy valóságába úgy, hogy még a teste is él, és ezért ő maga már nem szenved, mint azt a magukat a tudatukkal még idekötődött lelki társai változatlanul, azaz továbbra is teszik, viszont az ő halandó teste, míg az Isten által rá kiszabott életideje le nem jár, továbbra is szenvedni fog. (Rá ugyanis az anyagi törvények érvényben fognak maradni, hacsak Isten másképpen nem akarja.) Ha tehát az Isten mulandó valóságaiban vándorlásunkat, vagy inkább bolyongásainkat megelégelve innét végleg eltűnünk, akkor magunk is a minden ok nélkül létező, (itt egy szóval, és legjobban megérthetően az „Isten” név révén kifejezhető) valósággal örök, azaz végtelen és határtalan örökkévaló Szeretet, Szellem és Lélek Egység, Lét és Élet Egység, Igazság, és Boldogság leszünk tudatosan is. Hozzá a testtudatunkat, és jelen testi rendszerünket meg kell tagadnunk, és Istennek valóban és teljesen át kell adnunk magunkat. Csakis ezzel lehetünk tehát magunk is Ő. Mindez számunkra Jézusnak az emberi teste feláldozásával Istennek visszaadásával, azaz testi mivoltának halottá, többé már nem mozdulóvá, nem élővé tételével, a szellemi, azaz isteni lélek mivoltának pedig Isten „kezébe”, azaz Istennek az Ővele azonos, mivel csak Őbelőle valóan Ővele egyazon minőségű cselekvő, és Őt megnyilvánítani is hivatott Tudat mivoltába (lényegébe) visszahelyezésével, vagyis a szintén Istennek visszaadásával lett a legkiválóbban lepéldázva.
Ahhoz tehát, hogy mi, isteni lelkek Istennel újra egyek lehessünk, mintegy meg kell feszítenünk, mozdulatlanná, cselekvésképtelenné, azaz életképtelenné kell tennünk, és vissza kell adnunk az egész testi énünket, és vele a testünket (is) Istennek, ami testi egységgel voltunk előtte Isten helyett egyek, azaz vele lettünk az Istentől elválásunk, és Őt szintén csak a részünkről el is hagyásunk után „összeházasodva” (egybekelve). A testi és lelki együttes átadással lesz tehát meg a magunkat teljesen átadás, illetve visszaadás Istennek. Amennyiben pedig még a jelen földi életünkben megvalósulna, hogy mintegy már újra is Istennel tökéletes egységben élő, ego nélküli lélektudatosságokká legyünk, akkor még az is előfordulhat az esetünkben is, hogy végül majd, amikor innét eltávozunk, a fizikai testünk sem marad hátra utánunk, mint ez Jézus esetében, és más lelkek esetében is már megtörtént. Valamint történt még itt hasonló érettségre jutott, azaz már itt az egójukat, és így a világot is legyőző lelkek testével olyan is, hogy testük a halála után nem romlott meg, nem bomlott szét, nem oszlott fel az alkotóelemeire. (Az épen maradt testeik Isten létezése igazolására vannak, Akinek ők teljesen átadták a valóságos magukat, a tudatos isteni lélek mivoltukat.)
Aki szellemi lélek viszont a világnak nem hal meg, és nem támad fel Istennek (azaz nem ébred rá az Istennel való tökéletes egységére), az bizony, még nem szakította el magát a világtól, hanem még változatlanul szerinte, vagy szerinte is cselekszik (szerinte is él). Az ilyen szellemi lélek még mindig nem ismeri a tiszta szellemi élet, az örök élet és örök szeretet mivoltát, mert még mindig nem ment át a halálon, még nem győzte le azt, és a világot sem, és így még nincsen feltámadva az örök életre (nincsen ráébredve az örök élet mivoltára). A halál öltözete még tehát magán van, még nem vetette le végleg magáról.
Az a megtestesült szellemi lélek pedig, aki az előbbiekkel nem hajlandó foglalkozni, továbbra is őrült és ostoba felfogásúnak tekinthető, és őrültként (eszementként, magáról nem tudóként) cselekszik is (Jézus úgy mondta, hogy az adott tudatos lélek "nem tudja mit cselekszik"), aki nem tud még csak annyit sem, hogy a jelenlegi rossz tettei miatt mi fog rá várni a teste halála után is megszakítás nélkül folytatódó életében, mert még mindig csak a mostani kézzelfogható teste érdekli, csak azzal, és mások ugyanilyen testi mivoltával foglalkozik, fókuszált figyelmét semmi másra nem fordítja, merthogy megtévedten a testet, az önmagában halott formát, vagyis az anyagot tette meg Teremtő Istenének. Az ilyen teljesen tudatlan lélek ezért az előbbiekben leírt, és Jézuson kívül még sok más lélek is magával bemutatta „révbe” éréstől még igencsak messzire van, addig még igen sok szenvedésben, vagyis sok megtestesülésben, azaz születésben, öregedésben, és halálban lesz része az anyagi világmindenségben, míg végül aztán majd maga is „révbe” fog érni, az eredetvalóságában végleg ki fog kötni, azaz örökösen az örökkévalóságban, az igaz valóságban fog „lakozni” az Istennel együttes szintén örök örömére és boldogságára. Ilyenkor pedig legfeljebb is már csak az Istenbe teljesen beleolvadása lehet hátra, ami az Istenével egyező öntudatának is Istennek visszaadását jelenti, ami is lehetséges még a számára, mint az Istennek pusztán csak a tisztán szellemi minőségű „Fényragyogásába” beleolvadás is.
