A teljesen felébredés az, amikor úgy vagy itt az anyagi létben is jelen, hogy többé már nincsen személy érzeted, és nincsen Istentől, és az itteni környezetedtől sem különállóság érzeted, vagyis amikor már nem az előbbiek illúziójával élsz, annak már végleg vége van.

Többé tehát már nem azt tapasztalod, hogy testi személyként vagy jelen, azaz, hogy XY személyes énként élsz testi elmével, hanem azt éled meg, hogy mindörökre vége van a testi elme énje általi irányítottságodnak, és az ezen elme és énje folyton mérlegelésének, értékelésének, ítélkezésének is, melyekkel, és mely tevékenységekkel is korábban még azonosultál. A teljes felébredésedkor ezek ugyanis már nem tudhatnak megzavarni téged, nem tudhatnak hatni rád, és a többi tárgyi dolog sem, még csak a testi gondolatok, és testi érzelmek sem. Ezért pedig már állandóan békében és csendben fogsz szemlélni és észlelni mindent, és semmit nem akarsz itt megváltoztatni (és még csak magadat sem), mindent el fogsz fogadni úgy, ahogyan van. A Valóságos Istenből való valóságos magunkra felébredés, illetve ráébredés valójában tehát mindennek, ami van, a jelennél jóval magasabb szintű tapasztalását is jelenti. Itt utána már semmit sem úgy látsz és érzékelsz, mint előtte a testi szemeiden és testi érzékeiden keresztül. A továbbiakban mindent nem csak megnézni fogsz, hanem látni fogsz mindent úgy, ahogyan valósággal van, és így akár a teljes egész mindenséget is láthatod és érezheted az Egyben, vagyis Istenben, Akivel ez esetben már újra tökéletes egységben élsz.

A valósággal és teljesen felébredt szellemi lélek ugyanakkor pedig már nem csak tudja, hanem érzi és látja is, hogy a külső hatások mindig csak rajta keresztül kerülhetnek a tőle egyedül csak Isten által elválasztható („kettévágható”) szellem mivoltához, vagyis, hogy a szellemére nem a külső hatások, hanem csak ő gyakorolhat hatást, aki a külső hatásokat, vagyis köztük a testi érzelmeket be is fogadhatja magába, és el is utasíthatja magától, ha már van hozzá elég ereje. A szelleme hatásait viszont a lélek mindig minden ellenállás nélkül befogadja, mivel az ő cselekvő „eszközéül” van. Amennyiben tehát már a teljes szellemi lélek éber, azaz nem élőhalott állapotban, nem alvó állapotban van, akkor ellenállva azoknak nem adja át a külső hatásokat a szellemének, és így azok a hatások a célba nem eljutva el fognak múlni, el fognak enyésződni, meg fognak semmisülni, mint a kibocsátóik is, mikor az életidejük lejár.

Mindig teljesen éberen és Isteni szemlélettel kellene tehát lennünk itt élvén is mindennek vonatkozásában, és nem pedig földi emberi szemlélettel, a földi tudósok szemléletével kell lennünk minden láthatónak irányában is.

Az Isten hasonlatosságára szintén láthatatlan emberi lélek is azonban különféle dipólusos testekben jelenik meg, és ezért különféle testi életfelfogás szerint, vagy aszerint is cselekszik, míg vissza nem tér a szellemi minőségű vele egy és azonos lelki testével cselekvéséhez, mellyel lelki életfelfogás szerint cselekszik. Az ezen eredeti testével való cselekvését az anyagi természet nem befolyásolhatja, az anyagi erői (az itt energiáknak nevezett erők, amikből áll a jelen természet az egészével) nem hathatnak rá. A teljesen tiszta szellemi lélek a vele tehát egy és azonos tiszta testével viszont befolyásolhatja, és hathat a természeti erőkre.  (Jézus ezt is bemutatta, egy levágott fülnek azonnali helyreállításával is.) Mindaddig azonban, míg az anyagi természet irányítása alatt élünk, létezni fog számunkra a születés, betegség, öregség, és halál, vagyis ezeket is mind el kell szenvednünk.

Az előbbiből pedig már az is belátható, hogy amennyiben itt is már kizárólag csak a Valóságos Istennel egységben élő valóságos magunkkal azonosulunk, akkor többé már nem fogunk szenvedni, nem fogunk fájdalmakat, és más kellemetlen érzéseket sem átélni, mert ezekben is részünk mindig csak az egónkkal, a testi énünkkel és elménkkel azonosulásunkkor van. Teljesen tisztán és éberen tehát ezek a tárgyi érzelmek többé már nem hathatnak ránk, bennünket nem sérthetnek, nem rongálhatnak, nem romlaszthatnak meg, nem tehetnek zavarodottá bennünket, mert így már csak a testünkre hathatnak.

A ki pedig már tisztában van vele, és állandóan meg is tudja élni, hogy ő szellemi lélek, az többé már nem panaszkodik a teste egyik rossz állapota végett sem, hanem csak tudomásul veszi, és a lelki maga rossz állapotán igyekszik maga is javítani, hogy aztán már az vetüljön ki a testére, amennyiben a teste még alkalmas a javulásra, ami a lerombolása mértékétől, és a korától is függ.

Csakis azonban, ha teljesen tudatosodik bennünk az isteni létünk, az isteni természetünk, a testünk természetével így pedig már egyáltalán nem élünk, lehetünk magunk is „nagy lelkek”, akiket az illúzió világa már semmiképpen nem tudhat a hatalmába fogni és tartani, nem tudhat rá semmilyen szinten sem hatni, akik ezért többé már nem fognak aggódni, bánkódni, és szenvedni sem, és akik számára többé már nem fog létezni a születés és halál sem, mert testen keresztül nem fogják ezeket sem tapasztalni. Ezek a korábban még számunkra is rosszak is mind tehát csak a mulandó testünk tapasztalatai maradnak, a teljesen éber és tiszta ránk ugyanis ezek a mulandó dolgok is többé már nem fognak hatni, nem fognak tudni ránk, isteni lelkekre hatást kifejteni, amit is tapasztalhatunk, amivel is csak egyre több lesz a tapasztalati tudásunk.