Istent anyagi műveltséggel senki nem értheti meg, hanem mindenki csakis isteni értelemmel. Testi elmei gondolkodással, vagyis anyagi elmélkedéssel a Föld legnagyobb tudósai sem képesek megérteni Istent, hanem mindig csak képzelegni lehetnek képesek Őróla.

A nagy testi értelmük bármennyire tündöklő is, csak hátrányt jelenthet nekik az Istent valósággal megismerésben és megértésben. Ezek a nagy „koponyák”, vagyis nagy tárgyi műveltségű emberek („tudósok”) azt viszont még csak elképzelni sem tudják, hogy Isten nem csak személytelenül, hanem azzal egyszerre a szintén abszolút minőségű Személyével is mindenütt jelen van. Mi, itt hozzájuk képest közönséges emberek is azonban csakis isteni értelemmel, és Isten nézőpontjából, és nem pedig testi értelemmel, és földi nézőpontból érthetjük még csak azt is meg, hogy valósággal mi a lélek, és mi az anyag. Az isteni, avagy igaz tudás ugyanis az, hogy valósággal tisztán tudjuk, hogy mi a különbség a lélek és anyag között, isteni értelem és testi értelem, anyagi tudás és isteni tudás között.

A tudók pedig azt is tudják, hogy a teljességgel anyagtalan szellemi értelem, avagy isteni értelem annak látásával is egyenlő, ami valósággal van. Az igaz valóságnak tapasztalása is viszont mindig az isteni értelmű tudatos szellemi tudat fejlettségi szintjétől függ. Annak, aki Istent Istentől teljesen is megismerte, vagyis aki már teljesen is felébredt és így megvilágosodott lélek, már csak az Isten mindenütt és mindenben jelenléte létezik, és Istenen kívül más nem létezik a számára, magát is Isten Ővele egy részének („tagjának”, rész-teljességének) ismeri. Az isteni tudat számára ilyenkor már nem létezik az „én” és Isten illúziója sem, és még csak a mulandó világban szabadságban élése illúziója sincs, Istennel egységben élvén anélkül is teljesen szabad, és teljesen boldog is. Nincsen szabad akaratra és Isteni akaratra kettéválasztódása sem. Csak a még kettős lényeggel létezők reagálnak tehát itt úgy minden nem kellemes élethelyzetre, hogy az nem a saját rossz törekvésük, a rossz akaratuk miatt van úgy, és teszik ezért azt is, hogy érte nem magukat, hanem, ha mást már nem találnak rá, akkor Istent hibáztatják, vagyis nem vállalnak felelősséget a rossz döntéseikért.

Az ember mindig is azonban maga osztja szét magát nem isteni énre és Istenre, azaz maga teremti meg a testi énjét, aki külön él Istentől, és aztán pedig nem is csak meghasonul, hanem azonosul is a maga magából „szülte”, a testtel közvetlenül érintkezvén itt eltárgyiasult énjével, az egójával. Ettől fogva pedig már maga sem ismeri, és nem is ért Istent, ahogyan ő valósággal van. Ezzel ugyanis lekorlátozta magát a testi énjére, és így már csak a testi értelemmel akar megismerni és megérteni mindent, még csak az egyetlen Istent is, Akit viszont mindenkinek csak az Istennel egy Isteni Elme Isteni Értelmével lehet úgy ismernie és értenie, ahogyan Ő valósággal van. Az embernek ezért újra meg kell tanulnia az isteni értelmével látni és érteni is Istent az Ő egész teljességével egyetemben, és nem pedig ezt továbbra is a véges és behatárolt testi elméje szintén véges és behatárolt értelme révén megpróbálni tenni, mivelhogy a testi elme és értelem képtelen a valósággal végtelen és határtalan Istennek ismeretére és értésére eljutni.

Az emberi elme, a testi elme ugyanis valójában egy tárgyi gondolatokból álló gondolatmenet, ami benne előforduló múló gondolat jövés-menés során ez az elme a szintén véges értelmével folyton mérlegel, válogat, ítélkezik, vagyis minősít, kategorizál is. A jelen elme tartalma azonban a szintén mulandósága végett nem fontos, és azért sem, mert a szintén mulandó kollektív tudatosság tárgyi elméjével egyező, vagy azéhoz hasonló, amit is szükségtelen nekünk isteni lelkeknek befolyásolni, és azt (is) még csak megítélnünk sem kell, mint az egyéni emberi elmét sem. Az ugyanis már önzés lenne a részünkről is. Az emberi elme azonban a tartalmával óriási terhet rak rá a szellemi lélekre, amivel nem engedi, hogy az itt is teljesen szabadon éljen, és ezt teszi vele a kollektív emberi tudatosság is. A teljesen felébredésünk után viszont már tisztán láthatjuk, hogy a testi elménk hogyan működik, és azt is világosan láthatjuk, hogy mi van benne, vagyis képesek leszünk azt is teljesen feltérképezni, és természetesen azt teljesen kiüresíteni is képesek leszünk, amivel viszont már nem lesz tárgyi elménk sem, mert az teljesen kitisztultan a gondolataiból visszaolvad az Isten-azonos Isteni Elmébe, és ezzel már csak az Isteni Elme-Tudat, azaz Maga Isten fog létezni, és csendben, nyugodtan, békésen csak szemlélni fog mindent, ami minden Őbenne Őáltala van. (Ez egyébként az igaz meditáció is, vagyis az isteni meditálás is.)

Az Istenkérdéssel foglalkozni kezdő nagy tárgyi műveltségű embereknek pedig még azt is meg kellene tanulniuk, hogy Isten soha nem az emberi elme, a testi elme számára, mert az meg sem értheti, hanem mindig csak az ember nem anyagi „szív” mivoltában, a valódi lényegi mivoltában fogja feltárni Magát. Az itt „értelmiséginek” nevezett testi ember, bármekkora nagy tárgyi tudással is bír, az elméje bármekkora nagy erőfeszítésével, bármennyi elmélkedésével sem értheti tehát meg Isten Abszolút Személyét, és az Ő egész Teljességét sem. A valósággal tiszta avagy igaz tudás szintjére ez úton ugyanis soha nem lehet eljutnia senkinek sem. Isten ugyanis a „szív” mivoltunkban van benne, és „ott” fogja az ember ugyanerre törekvésére szétoszlatni a tudatlanság sötétségét a teljességgel anyagtalan „Fényével”, vagyis az Ővele egy Világosság (avagy Lélek) mivoltával. Maga a Lélek fogja még tehát a nagy tárgyi tudású, többiek által istenített embereket is felvilágosítani Isten vonatkozásában, vagyis fogja ővelük is megismertetni a Teljes Igazságot, azaz Istent egyetemben az Ő egész Teljességével.

Istent azonban nekünk, közönséges embereknek sem a képzeletünkben kell megismernünk, hanem az Ő valóságában az Ő Igaz Valóságának megfelelően, vagyis a valóságos magunkkal tapasztalnunk kell tudnunk Istent magunkban, Akivel tökéletes egységben, és tudatosan együtt is élünk, és Akivel az egymásba foglaltságunkat is tapasztalni tudnunk kell. Az Istennel egyesülésünk is azonban mindig csak a teljes és tökéletes tisztaságunk visszanyerésével történhet meg, és csakis Isten által, és nem pedig magunk által.

Drága lelki testvérem, ha az előbbire eljutáshoz szeretnéd, hogy valós szellemi élményekben, isteni kinyilatkozásokban, vagyis egyenesen Istentől kapott felismerésekben, megértésekben legyen részed, akkor el kell oldódnod a világtól, és a világ fölé kell emelkedned (amire az egód fölé emelkedéssel juthatsz), és minden világi vágyadat, világi kívánságodat fel kell adnod, és fel kell hagynod az alapvetően szükségesen felüli anyagszerzéssel is. Ha ugyanis ezt nem teszed meg, akkor folyton csak mások felismeréseit, megértéseit, mások Istennel kapcsolatát hallgathatod, vagy olvashatod, neked viszont azokból soha nem lesz Isten-élményed, vagyis szellemi lelkileg nem fogod tapasztalni a pedig benned is jelen lévő Élő Istent, nem lesz tapasztalati tudásod Istenről, nem fogod ismerni és érteni, ahogyan Ő valósággal van, és még csak az Ővele egységben élésedet sem, hanem továbbra is csak elméleti tudásod, maximum elméleti meggyőződésed lehet Őróla, és az Ővele egységben és együtt élésedről is.

Pedig ahhoz, hogy másokat és az egész világot Jézushoz hasonlóan mi is megvilágosítsuk, magunknak is a Világossággá, az egész teljességünkkel Isteni Szeretet Erővé kell lennünk, amit is azonban ugyanez a mindenek fölötti Erő valósít meg azáltal, hogy Magával teljesen átjár, áthat bennünket (is). Ez lenne az embernek is az a minősége, amikor állandóan áldott állapotban van, amit is csak élveznie lehet, amitől csak boldog lehet, mivel az őt teljesen is átható szeretete Istennek boldogít is. Ilyenkor már rajtunk keresztül is tevékenykedik Isten a szereteterejével. Isten szeretete így ugyanis mintegy fellobban, lángra kap bennünk, és kifejti hatását a környezetünkben élő lényekre, és a szintén a környezetünket képező minden dologra is. Ez esetben pedig úgy fogunk már magunk is világítani, mint egy magáról nem tudó gyertya világít a fényével, és megvilágosít minden környezetében létezőt. Nekünk is tehát Istent teljesen is ismerve, értve, és állandóan tapasztalva, az egész világot, és a másikainkat is megvilágító Világossággá kell lennünk. A létező leghatalmasabb Szellemi Napnak is nevezhető Istennek Ővele egy ragyogó Világosságát képező lelki „fénysugaraivá” kell ugyanis Isten hozzá nélkülözhetetlen segítségével mintegy már újra is lennünk, amivel magunk is Ő leszünk, és ezt szintén tapasztalni is fogjuk.