Az egészével Istenéből valóan Istenével tökéletesen egyező központi teremtő tudatunkban kellene élnünk megtestesülten is, és nem pedig helyette a nem örök fennmaradású testtudatunkban, és így az által teremteni hozzá hasonlóan nem örök dolgokat.
A jelen valóságunkat, a nem örök világunkat is ugyanis mi, isteni tudatok teremtjük, amit itt teremthetünk tehát vele azonosulva a nem örök fennállású testtudatként, és teremthetjük közvetlenül magunk is. Ha azonban itt élvén is valamire gondolunk, valamit elképzelünk, akkor az először a gondolatok szintjén valósul meg, és csak azután, vagy esetleg azzal egyijedűleg valósíthatjuk azt meg tettleg is, vagyis a tettek szintjén is. (A mai korban igen nagy számmal létező, testüket „kihívóan” mutogató, vagyis hiúsággal, és gőggel is élő, testtudatukkal még azonosuló „teremtő mesterek”, a „vonzás és taszítás mesterei”, a „tudatos teremtők” sem teremthetnek másképpen.)
Az isteni szeretetünk és isteni értelmünk figyelmen kívül hagyásával (ezek egysége képletes „elvesztésével”) esünk ide le a káprázat, avagy illúzió világába, a mulandó valóságba, amivel is aztán, mint ahogyan a testtudatunkkal és központjával, már nem is csak meghasonulunk, hanem azonosulunk is. Az érzéktárgyakon gondolkodva pedig vágyunk ébred irántuk, és belőle kéjes sóvárgásunk is támad az irányukban, majd pedig már ragaszkodni is fogunk hozzájuk, és hozzájuk is tapadunk (avagy kötődünk), ami tárgyak és tárgyiak viszont, ha mégsem lesznek meg nekünk (nem tudjuk birtokolni is azokat), akkor düh és harag támad bennünk, amiből is újabb illúzió ered, és lesz tőle emlékezetzavar is bennünk, és lényegében a feledésével veszik el az isteni értelmünk is, ami nem anyagi értelemnek elvesztésével „süllyedünk”, illetve „esünk” le az anyagi életbe.
Eredetileg azonban minden korlátozás nélküli, azaz teljesen szabad, örök fennállású, ragyogóan szép, teremtő képességű, létező és élő szeretet lények vagyunk, és azok is maradunk egészen addig, míg saját akaratra le nem korlátozzuk magunkat az eredetinél jóval alacsonyabb, vagyis erősen korlátolt lénynek. Nekünk, magunktól lealacsonyodott szellemi lelkeknek mindig azonban magunknak kell elkezdenünk magunkon dolgoznunk, és magunknak is folyamatosan és kitartóan azon kell lennünk, hogy végül Isten által újra örök, és teljesen szabad, vagyis korlátlan létezésű élő szellemi lények („élő lelkek”) legyünk megtestesülten, vagyis az eredeti magunkra a jelen durva anyagi testet öltötten is.
A megtestesült szellemi lelkek legtöbbje viszont még mindig nem akar magán dolgozni, nem törekszik a valóságos magát művelni, azaz javítani, jobbítani, és Isten segítségét sem kéri hozzá, hanem még változatlanul inkább csak az anyagi életet akarja élvezni továbbra is azonosulva a testtudattal és testi énnel. Az ilyen szellemi lelkek folyton túl akarják lépni a hatókörüket is, magukat hiszik az egyetlen Istennek itt a földi életükben. Úgy gondolják, hogy mindenkire és mindenre az akaratuk szerint képesek hatni, élet és halál urának képzelik magukat. Az emberiség jelenlegi vezetői szinte mind, és az őket követő egyszerű emberek is ilyenek, csak az utóbbiak jóval szűkebb hatókörrel rendelkeznek.
A szellemi tudat, avagy szellemi lélek mivoltunkkal egy tudatunkkal fordulunk el az érzék-kielégítés irányába, és így, vagyis a testi érzékeinknek teljes kielégítésével akarunk magunk is boldog lenni, amivel viszont mindig csak ideig, óráig lehetünk boldogak, állandóan, azaz örökké sohasem. Az érzéktárgyak ugyanis soha nem tehetnek bennünket örökké boldoggá. Ezért, ha a testi érzékeinket nem tudjuk uralni, akkor azok meg fognak bennünket fosztani attól, hogy itt is a valódi életünket, az Istenével teljesen egyező örök és boldog életünket éljük, és így az érzékek késztetésére helyette a testünk anyagi életét fogjuk élni, ami viszont mulandó élet, véges élet. A múlandó életbe belemerülten, és benne teljesen is elmerülten pedig már még csak gondolni sem fogunk rá, hogy a földi emberi testben eltölthető életünk a teljes megtisztulásunk érdekében adódott, amivel kerülhetünk vissza az eredetünk igaz valóságába, és azzal egyben Isten közvetlen közelségébe is úgy, hogy még a jelen testünkben és testünkkel is élünk. Ehelyett jutottunk mára oda, hogy az emberiség oktatási rendszere is az érzéki élvezetekre irányul, és nem pedig az Istenhez visszatérésre. Az emberi többséget már tehát csak az érzék-kielégítés köti le, a valóságos magára, és így már Istenre sem, szinte semmi időt nem fordít, nem áldoz (nem szentel), hanem vakon beleéli magát a vakvilágba, ami valós szellemi szempontból őrültségnek, teljes zavarodottságnak nevezhető, amitől van a boldogtalanságunk is.
Tisztába kellene jönnünk még tehát azzal is, hogy Istentől függetlenül, azaz Őtőle külön élve senki nem lehet igazán boldog még csak itt a földi életben sem, és ezt majd mindenki belátni is fogja. Ha pedig itt görcsösen ragaszkodunk a boldogsághoz, akkor is inkább leszünk boldogtalanok, inkább leszünk szomorúak. Így hozzáállva ugyanis a boldogsághoz még nem fogunk tudni mintegy már újra is örökké boldognak (is) lenni. Erőszakkal ugyanis nem lehet Istennel újra egységben élni. Erőszakkal élve mindig csak távolodni fogunk Istentől, és így valóságos lelkileg egyre gyengébbek, egyre elesettebbek is leszünk. Így csak lelki bénák és nyomorékok lehetünk.
Aki szellemi lélek pedig még nem elég erős, nem elég fejlett hozzá, az nem lehet képes sok anyagot és anyagit, és így már az összes anyagot sem a hatásköre alá vonni (nem lehet maga is a Mindenható Isten), és ezért nem tudhat újra teljesen szabad szellemi lélekként élni, maradni fog az anyag rabságában. Aki tehát nem foglalkozik a valóságos magával, a maga fejlesztésével, és Teremtőjével, a Valóságos Istennel sem, az az élet lényegéről, és így a lényegi életről is le fog maradni, azaz itt fog rekedni az anyagi valóságban. Ameddig ugyanis hatni tud ránk a látszat, addig a látszatvalóságnak, a káprázat, avagy illúzió világának, a nem igaz, azaz nem örök valóságnak a rabjai maradunk.
Jelenleg azonban még nem az előbbi anyag fölötti uralomnál, hanem még csak ott tartunk, hogy a legtöbb ember, azaz szellemi lélek öntudatlanul él, mivel itt mindenben az elsőnek, legjobbnak, leghírnevesebbnek lenni akaró nem örök „én”-tudattal él, a tetteiért felelősség vállalás nélkül, egy tudatos folyamatnak eredményeképpen. Ezért most az Istenével teljesen egyező (mivel közvetlenül az Övéből való) öntudattá kellene mintegy már újra is lennünk, szintén egy folyamat során. A Tiszta Tudatosság „Csúcsára”, az Igaz és „Magasságos” (Legfőbb) Istenbe és Istenhez kellene tehát visszatérnünk a szellemi tudatuk igen alacsonyra leesett (lealacsonyodott) állapotából, vagyis az öntudatlanul élésünkből. Ugyanakkor pedig engedtük magunkat az anyagi energiákkal elfedni is, amit a velük (is) azonosulásunkkal „értünk” el. Így lettünk gyönyörűséges, azaz ragyogóan szép és tiszta emberi lelkek helyett a legtöbben önző, élőhalott emberekké, vagyis „élő lélek” helyett „halott” lelkekké. (Gyönyörűséges ember helyett a legtöbben még mindig önző „élőhalottak” vagyunk.)
Aki tehát az anyagba ereszti gyökerét, vagyis a valódi lényegi mivoltát, az az anyagnak foglya lesz. Aki viszont folyton felfelé, az Isten és eredete igaz valósága felé törekszik, az „kigyökerezni” fog innét, és az eredeti fényességes, és teljességgel anyagtalan szellemi állapotába fog visszakerülni, és már csak erről a visszakerülésről fog szólni az élete is. Az ilyen emberi lélek ugyanis már nem csak tudja, hanem meg is éli, hogy ő nem az itteni neve, neme, foglalkozása, családi állapota, társadalmi szerepe, mert azok csak a megnyilvánulási formái az anyagi világban, Isten mulandó valóságában, vagyis, tisztában van vele, és úgy tapasztalja is, hogy a valódi önazonossága, az isteni tudatos isteni tudat mivolta ezekkel az anyagi dolgokkal nem azonos. Az ilyen embernek gyökere már tehát újra Istenben van.
Az Istenben és Istennel élő ember pedig tisztában van azzal is, hogy valódi lényének lényegében nincsen semmi más célja és dolga, mint Isten szeretetét magán keresztül sugároznia egyaránt minden irányban, mert ettől a szeretettől lesz teljes, boldog, és békés minden Istenből és Istentől való élőlény élete. Isten szeretete tehát rajtunk keresztül sugározva is áramolhat, és áradhat is mindenki felé, és természetesen minden felé is. A legnagyobb boldogságunkat is pedig csakis az jelentheti, ha magunk is már csak a magunkban található Szeretetért és Szeretetnek élünk (az előbbiek szerint már csak Őneki „dolgozunk”), vagyis, ha már csak Isten szerint élünk, éspedig Ővele mindörökre egységben!
Az elébb itt is elképzelhetően leírni próbált közvetlen isteni minőségünket kellene tehát itt a fizikai tudatszinten is „kibontakoztatnunk”, vagyis a teljes isteni mivoltunkat kellene tudnunk itt az anyagi valóságban, a mulandó világban megnyilvánítanunk, azaz észrevehetően is megjelenítenünk. Ez lenne tehát a valódi feladatunk, az itt elvégzendő „munkánk”, vagyis végül is a tiszta isteni önmagunk teljessége itteni megvalósítása, ami Isten akaratára jelenheti Isten itteni megvalósítását is. Isten így rajtunk keresztül lehet itt a mulandó valóságában fizikailag is jelen.
Mi azonban itt még mindig nem ezt az előbbit tesszük, hanem manapság a legtöbbünkkel már csak azon vagyunk rajta, csak azzal foglalkozunk, hogy hogyan maximáljuk az érzéki élvezeteket naponta, vagyis, hogy hogyan érjük el, hogy napi szinten is egyre több, és egyre jobb minőségű érzéki élvezetben legyen része a testünknek, még a valóságos magunknak, az igaz magunknak teljes lerongyolódása, vagyis a teljes tönkretétele árán is. A valóságos léleknek, az örök léleknek azonban soha nem ez a valódi érdeke, ez csak az anyagi léleknek, a mulandó léleknek, a testi érzelmi énnek, a pszichénknek érdeke. A valóságos lélek mivoltunknak, a szellemi, avagy isteni lélek mivoltunknak ugyanis teljesen más célja van, ami cél az Istenhez, és az eredete igaz valóságába visszakerülése.
Az ember eredeti (Isten megszabta) feladata is pedig a „valójával”, azaz a valódi lényegi mivoltával lényegében tehát az volt, és azóta is az, hogy itt a mulandó valóságban megjelenítse az itt uralkodónál jóval magasabb, teljesen és tökéletesen tiszta, és tisztán szellemi tudatszintet, vagyis az örökké létező szellemi tudat szintjét, ami a legközvetlenebb isteni szint.
Annak megfelelően kellene tehát cselekednünk itt az anyagi valóságban is, hogy Istennek Ővele egységben élő, örök fennállású szerető lelkei (avagy szeretet lelkei) vagyunk. Ezért pedig, amikor a testünk halálával az ideiglenes élőhelyünket a Földet elhagyjuk, akkor azt jobb állapotban kellene hátrahagynunk, mint amilyen állapotban kaptuk a megtestesülésünkkor, vagyis még tisztább, még szebb állapotba kellene azt az ittlétünkkor hoznunk, mivel magunkkal is ezt kellene tennünk, hogy visszakerülhessünk az eredeti létállapotunkba és kiindulópontunkba, a semmi anyagot és anyagit magában nem tartalmazó lelki valóságba, avagy világba. (A Föld igen rossz állapota most azt tükrözi vissza felénk, hogy a magunkat javításunk helyett már szinte teljesen tönkretettük magunkat. Mondhatni, hogy rémisztő rosszá tettük magunkat a hibáinkat kijavításunk, megszüntetésünk, és a magunkat megjobbításunk helyett.)
Ha pedig most mélyen magunkba nézünk, be kell látnunk, hogy egyedül az ember az, aki nem engedi, hogy Isten kijavítva az ember maga magában okozta hibáját, már mintegy újra is teljesen áthassa őt Magával, vagyis, hogy az ember maga is az egész teljességével tiszta szeretet, isteni szeretet legyen. Az ember ugyanis még ma sem tesz mást, mint továbbra sem hallgatva Istenre még mindig az ellenségessé („gonosszá”) lett hatalomtól, az erőszakos hatalomtól, az erőszakkal (és más rossz tulajdonságokkal, nem isteni tulajdonságokkal is) élő szellemiségtől veszi a példát, vagyis nem az Igaz Isten, az ártatlan Isten, az Igaz Szeretet- Isten példáját követi, még csak nem is úgy szeret, mint Isten. Változatlanul megmarad tehát a testi szeretet mivoltánál, vagyis a mulandó szeretettel, az önző szeretettel azonosulásánál (ami érdek szeretet is), képmutatóan azt örök szeretetnek, igaz és tiszta szeretetnek mondva, és vele még büszkélkedik is, ami gőg is csak lealacsonyítja őt. Ámde, itt egyáltalán nem ez volt, és nem is ez a célunk, dolgunk, „munkánk”, és még csak a feladatunk se, nem e végre „született”, nem e végre van az ember. (Ezzel a hibás hozzáállással a Földből soha sem lehet Menny, hanem jóval inkább készítünk belőle „poklot”, amit már testi szemekkel is jól lehet látni. Az isteni célt, a Menny és a Föld egyesítését így a jelen emberi korszakban sem sikerülhet megvalósítanunk, mivel a többségünkkel nem ezen, hanem jóval inkább a Földből „poklot”, vagyis „tüzes kemencét” készítésen vagyunk, és sajnos, már fűtjük is a „kemencét”.)
