Az EGY Istent szellemileg csak az esetben tapasztalhatjuk, azaz csak akkor és azzal élhetjük is meg a szellemi lelki magunkban, ha megismerjük az Ő szavait, beszédeit, az Ő törvényeit, életszabályait, és erőt kérünk Őtőle ahhoz, hogy ezeket a „parancsait” meg-, és betartani, azaz teljesíteni is tudjuk,

vagyis azokat mind ne csak elméletben, hanem gyakorlatban is megcselekedjük, és így az addigi halott cselekedeteink helyett már csak istenien cselekedjünk itt élvén is. Amennyiben tehát elkezdünk Isten a Szeretet szerint cselekedni, és ebben meg is maradunk, akkor nem testileg (mert úgy Őt nem is lehet tapasztalnunk), hanem szellemileg meg fogjuk Őt tapasztalni, azaz megéljük Őt a valóságos magunkban, és azután pedig már magunk körül is, mivel az egész környezetünk, még a jelen, a mulandó és változékony környezetünk is Őbelőle és Őáltala áll, ugyanis Isten a Minden, és Ő a Semmi is.

Istent minden szellemi lelkének tehát tapasztalnia is lehet, és ez az igaz tapasztalat. Aki viszont evégett ide-oda kapkod élő tanítások után, vagyis a különféle szellemi tanításokat hallgatással próbál előbbre, közelebb jutni az Igaz Istenhez, az végül be fogja majd látni, hogy jobb lett volna egy igaz tanításnál és igaz tanítónál megmaradni, mert, ha nem ezt teszi, akkor hamarosan „szellemi materialistává” fog lenni, aki egyre csak gyűjti a „száraz”” (nem megtapasztalt) tudást, azt hívén, hogy minden itt rendelkezésre álló ilyen tudást meg kell szereznie magának ahhoz, hogy a teste halálát követően visszakerülhessen a kiindulópontjára. Magukért az Istent tanítókért ide-oda kapkodás pedig azért sem jó, mert így arra is juthatunk, hogy az esetleges magunkéival, azokat észre sem véve semmit nem, hanem mindig csak mások szellemi lelki élményeivel, mások Isten-élményeivel fogunk foglalkozni, vagy az övéket akarjuk magunknak is, ami még csak nem is lehetséges. (Senkinek sem lehet ugyanolyan Isten-tapasztalata, mindenki másképpen tapasztalja meg Őt.) Az ilyen lelkek tévednek, tévutat járnak, mert csak egy Isten Maga felhatalmazta és megbízta szent tanítót kellene választaniuk maguknak, éspedig azt, aki a legegyszerűbbnek, és legérthetőbbnek tűnik a számukra, mert annak isteni tanítását gyakorlatban is a legkönnyebben fogják majd tudni fokról fokra jutva megvalósítani. Ugyanakkor azt is jó lenne a szemünk előtt tartani, hogy a fokozatos felszabadulás a legjobb felszabadulás, nincsen értelme magunk részéről a hirtelen felszabadulást erőltetnünk.

Aki önjelölten tanítóként előállók viszont teljesen még nem ismerik az Igaz Istent, azok minden csak hamisan képviselhetik Őt, és így hamisakat, vagy hamisakat is tanítanak Őróla, amit azért tesznek, hogy a hatalmukban tarthassák a nekik hívő embereket. Az ilyen hatalomban tartásokat tapasztalván végre már arra is rá kellene jönnünk, hogy nem másokon keresztül, azaz nem csak közvetve kell Istennel kapcsolatba kerülnünk és kapcsolatban lennünk, hanem magunknak kell közvetlen és állandó kapcsolatban, szeretetkapcsolatban lennünk Istennel megtestesülten is.

Amennyiben pedig Istent, és az embereket is azért szeretjük, hogy megszerezzünk vele magunknak, és még az érdekkörünkbe tartozó embereknek valami anyagiakat, ami anyagi lehet akár csak a testi szeretet is, akkor még nem az Igaz Isten oldalán állunk, hanem az Ő ellenzőjének, az Őt ellenző szellemisége oldalán. Ez az anyagi szeretet azonban, amivel most még a legtöbben szeretünk egy tévedés. A mindenkit és mindent, és így magát is szerető igaz szeretet, az örök isteni szeretet ugyanis nem kér, nem követel, és nem vár el magának semmit sem, még csak az ő viszont szeretetét sem, neki ugyanis csak arra van szüksége, hogy mindenkit és mindent mindig csak szerethessen, azaz ártalmára senkinek és semminek semennyire se legyen, hanem mindig csak a javára.

Tisztában kellene lennünk azzal is, hogy nekünk, isteni lelkeknek a létünk és életünk jóvá és jobbá tétele nem a külvilágnak függvénye, hanem ezt a szellemi lelkileg történő jóvá és jobbá tételt a külvilágban mindig csak megnyilvánítani van lehetőségünk. Ami ugyanis nem örök, az bennünket nem tudhat, és nem is fog jóvátenni, és még csak megjobbítani sem. Kívülről azonban még csak a teljes szabadságunkat, és a teljes boldogságot sem érhetjük el, mert ezek is csak belülről adódhatnak vissza nekünk. Visszanyernünk az eredeti létállapotunkat csakis tehát belülről adódóan, Istentől adódóan lehet.

Isten anyagi világa káprázatából való felébredésünk viszont csak akkor valósul valósággal meg, amikor a felébredésen kívül mást már nem akarunk, mint Istent magunkban érezni. Ekkor teljesen egyező ugyanis az akaratunk is Isten akaratával, mivel Ő azt akarja, hogy ébredjünk mintegy már újra is rá az Ővele egységünkre, az Ővele egységben élésünkre. A felébredni szándékozásunk viszont még nem elég a felébredésünkhöz, a felébredésünknek meg is kell valósulnia, ami megvalósuláshoz sem nélkülözhető Isten, mivel Isten nélkül nem létezhet semmilyen szintű megvalósulás sem. (Teremtő, és az Őtőle való teremtő erő nélkül magunk sem teremthetnénk semmit sem, és Teremtő nélkül még csak nem is lehetnénk.)

A „mennybemenetel” is a Végső Jóba és Jóhoz, a Legfőbb Tökéletesbe és Tökéleteshez visszatérést, a „hazatérést” szimbolizálja, és egyben jelenti a kába állapotunkból magunkhoz térést, a valóságos önazonosságunkhoz visszatérést is, aki valóságos önazonosságunk az egészével Isten Önazonosságából való, és ezért Ővele egy. Valójában tehát ez a „feltámadásunk” (teljesen felébredésünk), a teljes „helyreállításunk” (teljesen megigazításunk), a teljesen megtisztításunk, a beteljesedésünk, és még az Istenben teljesen elmerülésünk is. Ez a „hazatérés” az eredeti lét- és életállapotunkba való visszakerülés, az Istenével teljesen egyező létállapotunk visszanyerése Istentől. Mindez röviden kifejezve az Abszolúttal ezúttal már örökös jelleggel egynek levés, örökös jelleggel közvetlen kapcsolatban levés. Az pedig minden esetben a „hazatéréskor” derül ki mindenki számára gyakorlatban is, hogy valójában soha nem hagytuk el sem a valóságos magunkat, sem pedig a magunkban található, magunkban fel- és megismerhető Valóságos Istent, hanem ezt is csak képzeltük.

Az Istennel a megtestesülésünk során való összekapcsolódottságunk jellemzője a testi gondolkodás nélküli könnyed, azaz lebegésszerű szellemi életérzés, ami érzés szeretetteljes nem testi érzés, amiben nincsen még csak egy szikrányi testi szeretet érzés sem. Amennyiben időlegesen már éreztünk így (vagyis tisztán szellemileg), vagy ezt már állandó jelleggel érezzük, akkor valóságos, azaz tényleges szellemi kapcsolatban már voltunk, vagy pedig már folyamatosan vagyunk is Istennel, vagyis ez a nem anyagi érzés már állandóan létezik az esetünkben is. Ha viszont így tudatosan még nem éreztünk, akkor még csak elhitetni tudhatjuk magunkkal (és másokkal is), hogy Istennel már voltunk, és vagyunk is közvetlen kapcsolatban. (Ha ugyanis Istennel valaki közvetlen kapcsolatba került, vagy Ővele már állandóan kapcsolatban van, az mintegy „kiíródik” az ember cselekedeteire. Ha másnak nem, akkor „higgyetek a cselekedeteknek”, mondta Jézus, aki tökéletesen tisztában volt vele, hogy Isten cselekszik rajta keresztül.)

Istenről azonban tudnunk kellene azt is, hogy Ő nem csak végtelen Jóság, hanem végtelen Szépség is, és ezért az Őrá hasonlító egész anyagi természet, és az Őrá szintén hasonlító anyagi ember is ragyogóan szép, és, ahogyan az Istennek képmása, az anyagi testben és testtel élő lélek Magának Istennek fenséges ragyogású szellemi szépségét is visszatükrözi Isten felé, úgy Istennek az előbbi nem örök minőségei (az anyagi természet, és a belőle való anyagi test) is ezt is tenni hivatottak létre. A külső szépség azonban alacsonyabb rendibb, mint a benső szépség, a legbelső szépség, a szellemi szépség, aminek megnyilvánulása a külső szépség. A külső szépségben benne rejlik tehát a benső szépség, és az ember esetében benne (a külsőben) van annak belső fele, a pszichikai szépség is, ami is a benső szépségnek tükrözője, azaz külsőleg megnyilvánítója.

A külső teremtésben benne van tehát a legbelső teremtés, a csupa gyönyörűséges, tökéletes teremtés, és a külsőnek körülötte is ott van a benső, és ez a teljes egész teremtettség. Isten a Teremtő pedig bennünk, szellemi lelkeiben „lakozik”, azaz bennünk él, és bennünk van Isten egész, avagy teljes teremtése, minden teremtése (az „egész országa”) is. Isten teljes teremtéséről ugyanakkor azt is el lehet mondanunk, hogy az nekünk az „otthonunk”, éspedig egyszerre örök és ideiglenes „otthonunk” is Istenben, Akiben mi, szellemi lelkei, és tehát az egész teremése is benne van.  A különféle örök és nem örök megnyilvánulási formákban így pedig ugyanaz az Egy Lényeg, vagyis az EGY Isten nyilvánul meg, Aki egyszerre létezik és él szellemi személyiségként, és személyiség nélkül is. Valósággal azonban nekünk, közvetlenül az Istennel egy Lélekből való lelkeknek sem lehet, nem létezhet kettő önmagunk, ez is csak látszatra lehet.

Itt a duális világában, a látszatvalóságában élve Istennek a legtöbb emberi lélek viszont még mindig olyan tompa tudatállapotban van, hogy nem képes felfogni az anyagtalan szellemi életet, és így pedig annak szellemi világosságát, a szintén nem anyagi „fényét” sem. Ezek az emberek az anyagtalan szellemi életnek még csak az értelmét sem fogják fel, és így már az anyagi életnek értelmét sem látják, vagyis nincsenek teljesen tisztában a jelenlegi jelen (azaz megnyilvánult) lét-és élethelyzetükkel sem, amit már rég meghaladniuk kellett volna. Ezek a szellemi lelkek valójában még megmenthetetlen állapotban vannak, még az itt őrültnek nevezett és tartott ember is jobb léthelyzetben, avagy létállapotban van náluk.

Azonban az is igen sajnálatos, hogy az emberek ma, a „tudás korának” nevezett korban is még csak a történeti Jézussal, a születő és meghaló anyagi Jézussal, és esetleg   még a köztünk szintén anyagi testben élt, és élő szent tanítók anyagi testi mivoltával hajlandóak foglalkozni, és csak az ő elméleti valós szellemi, azaz isteni tudásuk elsajátítására törekednek, aszerint élni, és annak testük által is megcselekvését pedig már nem hajlandóak megtenni. Ezek a „tanítványok” még tehát továbbra is anyagiakért küzdenek, harcolnak, csak az anyagot és anyagit hajtják maguknak, és a testi hozzátartozóiknak is, az Isten minden szavát megcselekvésük helyett, azaz szellemi lelki cselekvést továbbra sem folytatnak, hanem csak, vagy inkább csak testieket, vagyis a testi érzelmeik szerint tesznek itt szinte mindent. Az ilyen szellemi lelkek hiába gyűjtenek össze igen sok tanítótól igen sok helyes valós szellemi tudást, továbbra is tudatlanul cselekednek, továbbra is a testük szerint élnek, és, ha követnek valakit is a cselekedeteiben, az egy vagy több intellektuális spiritualizmust tanító, aki testi értelműkkel látó, halló, érző, és tudó, azaz teljesen és tökéletesen még nem tiszta, teljesen még nem felébredt önjelölt tanítóknak, a maguk nevében és nevével tanítóknak semmi közük nincsen az Igaz Isten Maga küldte szent tanítókhoz, és az Igaz Istenhez sem. Példájukra pedig a hozzájuk forduló tanítványok is azt hiszik, hogy, ha minél több elméleti helyes tudást gyűjtenek össze maguknak, akkor már csak az is elégnek fog bizonyulni az eredeti létállapotuknak visszanyeréséhez, pontosabban a saját maguk általi visszaállításához. Az elméleti meggyőződés is viszont még igen kevésnek fog bizonyulni hozzá, míg belőle gyakorlati meggyőződés nem lesz, amire állítja Isten helyre az eredeti létállapotunkat. Amit azonban ezek az emberek ezzel az elméleti tudással nyerhetnek, az még csak a jelenleginél, a durva anyaginál magasabb tárgyi, vagyis finom anyagi, avagy finom energiai tudatszintnek „elérése”, amit hisznek ők tévesen valóságos, azaz örök szelleminek.

Ez az Igaz Istennel ellenkező magasabb szellemi erők által kitalált, és főleg a földi értelmiségi emberek, a nagy tárgyi tudást szerzett emberek által terjesztett intellektuális spiritualizmus (a földi értelmet, a tudatos testi értelmet, a testi észt igaz szelleminek, örök szelleminek tartó eszmeáramlat) arra specializálódott, hogy a világi vallásokból kiábrándultakat is mind a maguk áltudományába beszipkázzák, és bizony, ezt ma már igen eredményesen teszik. Ezek a nem az Igaz Isten tanítással megbízta „tanítók”, az „anyagias spirituálisok” is ugyanis tisztában vannak azzal, hogy itt is mindent a gondolataink és szavaink által lehet megalkotnunk, vagyis megvalósítanunk, és azzal is, hogy hogyan lehet itt bizonyos cselekvésekre beprogramozni a testi életfelfogással élő, vagyis a testükkel még azonosulásban levő szellemi lelkeket. Az ő ezen testben élő „szellemi tanítóik”, illetve „szellemi vezetőik” ugyanakkor tisztában vannak azzal is, hogy az anyagi valóságban létező elektromágneses hullámokkal az emberek anyagi gondolkodását, és anyagi érzelmeit, a döntéshozását, és a cselekvésüket befolyásolni lehet. Ezeket az itt tárgyi tudományosnak számító eredményeket viszont lehetne csak jóra is használni, vagyis révükön minden ember testét meggyógyítani lehetne, és más jókra is lehetne használni, és nem pedig arra, amire ilyen hibás irányítással használják az ebbe a tudományba is „beavatottak”.

Előbb-utóbb azonban az előbbi „mestereknek” („tanítóknak”) hívő embereknek is rá kell jönniük, hogy nekünk itt élvén nem hozzájuk, hanem az igaz eredetünket és igaz lényegünket is jelentő Igaz Istenhez kellene egyre közelebb kerülnünk, Őhozzá kellene igazodnunk. Sajnos azonban, nem csak az előbbi „ragadozók” karmaiba került, hanem a legtöbb velük nem foglalkozó megtestesült szellemi lélek esetében is az van, hogy az isteni centrumból inkább továbbra is a periféria, a külvilág, a felszín felé van törekvése, abban kíván teljesen elmerülni, azzal kíván továbbra is egységben, és együtt élni is, és nem pedig az Igaz Istennel a Teremtőjével, pedig akkor szabad ki-be járása lehetne ide, és a hígabb „szövésű” anyagi valóságokba is..

Az ilyen előbbi lelkek sajnos azt sem tudják, hogy az anyagi vagyon növekedése, felhalmozódása nem az Igaz Isten szeretetének a jele, hanem az ember erőszakos, akaratos mivoltának, és még a büszkeségének, hiúságának is jele. Isten ugyanis csak egyedül az esetben juttat embereket nagy anyagi vagyonhoz, ha azok abból magukra, és testi családjukra az alapvetően szükségesen felül semmit sem fordítanak, hanem azt valamennyit az embereknek valós szellemi előrehaladásuk segítésére használják fel. Így az itt igen sokak által becsült nagy anyagi vagyon az előbbi kivétellel inkább csak az ember valós szellemiekben igen nagyon lerongyolódottságának biztos jele, valamint jeléül fogható fel a mű „spiritualitásnak” is, és ezt a valós szellemiekben elmaradottságát tükrözi az embereknek az itt és most alapvetően szükségesen felüli anyagi javaknak birtoklása is. Ezek az emberek, ha mondják is, valósággal nem dolgoznak magukon, nem javítják, hanem inkább csak rombolják, romlasztják a valóságos magukat, közben meg azon sopánkodnak, hogy a Valóságos Isten miért nem érinti meg őket is, miért nem lép kapcsolatba ővelük. Az ilyeneknek így aztán már csak az juthat, hogy a hamis isten, a hitető és megtévesztő fog vele maga, vagy a képviselőin keresztül kapcsolatba kerülni. Mindebből pedig az is belátható, hogy ezek az emberek saját maguk akadályozzák meg, hogy Isten megérinthesse őket is, és, hogy szintén Ő visszaállítsa végül majd az állandó kapcsolatukat is.  

Az Igaz Istenhez egyre közelebb kerüléshez, és végül az Őhozzá már vissza is téréshez viszont nem az előbbi nem jókra irányultságra van szükségünk, hanem Őhozzá tudatos, világos (azaz tiszta, őszinte), és állhatatos (kitartó) törekvés szükséges, mert, ha nem így teszünk, akkor az ellenkező irányba fogunk haladni, azaz egyre távolabb kerülünk az Igaz Istentől, a Jótól, az igaz eredetünktől. Aki tehát nem emelkedik a valóságos szellemi felé, az, ha látszólag emelkedik is, inkább csak süllyedni fog, egyre mélyebbre kerül, egyre jobban elvetemedik az Igaz Istentől. Az ilyen isteni lélek a valós szellemi fejlődésével igazából nem is törődve csak testi, csak anyagi fejlesztésre, technikai fejlődésre, anyagi javakban gazdagságra törekszik, és ezt az anyagi kibontakozást téveszti össze a valós szellemi fejlődéssel, amitől is így csak még messzebbre kerül. Így pedig azt már az ilyen testi emberek észre sem veszik, hogy ezzel a valóságos szellemi, vagyis az örök szellemi magukat egyre jobban lealázzák, végül a teljes egész magukat anyaggá degradálják le.

Aki itt élvén is nem isteni szeretettel szeret, az hiába is mondja az ellenkezőjét, mert az ilyen emberi lélek még nem ismeri az Igaz Istent, aki az Igaz Szeretet és Igaz Lét és Igaz Élet is. Még azonban az sem mondható Istent, az egyedül Jót teljesen ismerőnek, aki képmutatóan, erőszakosan viselkedik, és hazudik is, vagy még ezeket is teszi Istennek az Igaz Szeretetnek nem ismerése, vagyis az Őt a szellemi lelki magában a szellemi lelki magával még nem tapasztalása (nem „megérzése”) hiányában.

Amíg viszont csak, vagy túlnyomó többséggel az az életünknek tartalma és érdeklődése, azaz míg csak, vagy inkább csak azzal foglalkozunk, hogy itt a világban mi anyagi dolgokat, és hogyan szerezzünk meg magunknak, és esetleg még az érdekkörünkbe tartozó embereknek, addig nem lesz helye bennünk sem az Isten felismerésének, sem pedig a valós szellemi felébredésünknek, ami a teljesen is megtisztításunkkal is járó teljesen is fel- és megismerésére az Igaz Istennek fog aztán Ő, a z egyedül Jó, a felülmúlhatatlan Tökéletes bennünket visszaemelni Magához az igaz valóságába, az örökkévalóságába.