Mi, Földön emberformában élő lények, akik a valóságos (azaz örök, igaz) magunkkal (a szellemi tudat, a valóságos lényegi mivoltunkkal) a valóságos elménkkel egyek vagyunk, az Értelmével és Tudatával is végtelen és határtalan, örökkévaló, azaz időtlen és halhatatlan, teljesen és tökéletesen tiszta, örökké boldog, és tisztán szellemi minőségű, Isten azonos Isteni Elmének,
vagyis a Szellemi Elmének is közvetlenül Őbelőle való, benne élő, magunkkal Őt „ábrázoló”, azaz szellemi lelki formailag megnyilvánító „tagjai” vagyunk, éspedig eredetileg ugyanazon tulajdonságokkal és képességekkel bírván, amik Őneki, az Abszolút Elmének, és Legnagyobb és Leghatalmasabb Szellemi Elmének is tekinthető Istennek vannak. Ez a minden Őrajta kívül még létezőt és élőt létrehozó, és Magába foglaló Abszolút Lénnyel egy Abszolút Elme is viszont a mi jelen létállapotunkban, az anyagi létállapotunkban használható tárgyi avagy testi gondolatokkal és szavakkal igazán nem kifejezhető, a testi szemeinkkel nem látható, és a többi testi érzékünkkel sem tapasztalható.
Közvetlenül Őbelőle valóan magunk is tehát a végtelen és határtalan Szellemi Elméjével is egy és azonos, felülmúlhatatlan értelmű, szintén Istent jelentő Szellemi Tudatosság vagyunk, ameddig le nem korlátozzuk ezt az igaz magunkat a velük azonosulásunkkal a jelen anyagi testünkre, anyagi elménkre, anyagi tudatunkra, és anyagi énünkre. Amikor pedig e mulandó, avagy halandó testi személyünk állapotában vagyunk, vagyis a valódi magunkkal (a valóságos lényegi mivoltunknak egy részteljességével) magunk akarván azt belekerülünk a testtudatunkba, és meghasonulunk vele, azzal már „kettősség”, azaz kétlényegűség létállapottal élünk, és nem pedig csak alanyi létezőkként, vagyis Magának Istennek, azaz Isten Ővele egyazon Szellemi Tudatának létállapotával, mint itt is kellene. Mi, szellemi tudatosságok (isteni tudatos Isten-tudatok) azonban egy bizonyos idő eltelte után nem is csak meghasonlunk, hanem már azonosulunk is a testi lényegünkkel, vagyis vele tartjuk magunkat egynek. Így veszítjük el az eredeti nyugalmunkat, és az igaz boldogságunkat is.
Az igaz lényegi mivoltunkkal egyben az igaz természetünk is azonban a test és testi elme korlátain túl létező, és így valójában az Istennel és Istenével teljesen egyező, teljességgel anyagtalan, semmivel nemkorlátolt, teljesen szabad tiszta szellemi tudatosság mivoltunkban van benne a testi elménk és testi személyünk is, aki Tiszta Tudatosságból való tiszta tudatosság a teljesen tiszta állapotában tökéletesen ismeri a testi elmét, a testi tudatot, a testi ént, annak természetét, és az egész mulandó testi rendszert is, mint saját termékét, amiben és amivel él most Isten helyett egységben önszántából belekerülve abba. Azonban nem is csak az örök boldogságunkért, hanem azért is kell a kettős lényegiség állapotból a teljes és örök lényegi tisztaságra törekednünk, mert a testi elménknek csak ezzel az örök lényünkkel, az örök lényegi mivoltunkkal segíthetünk csendben lenni és maradni ahhoz, hogy újra magunk is a zavartalan Csenddé, a Teljes és Tökéletes Csenddé is legyünk, ami is Isten (ami az Ő örökké és mindenütt Jelenléte), amivé is mintegy újra is lennünk kell. (Jézus is ezért mondta, hogy legyünk és maradjunk csendben, azaz legyünk teljesek, és maradjunk benne Istenben minden itt létező zajtól, és zajt keltőtől eloldódván és eltávolodván, mert akkor beláthatjuk, vagyis tapasztalati tudásunk lesz róla, hogy valósággal csak az Örök Isten van, Akiben vagyunk, és Akivel tökéletes egységben létezünk és élünk.
Közvetlenül az Istenből valóan az igazi természetünk, az isteni természetünk is azonban valójában nem is létrehozott, azaz nem teremtett, hanem örökkévaló, és elpusztíthatatlan. A tehát Valóságos és Teljes Csendnek is nevezhető Isteni Jelenlét is pedig Istennel egységben élvén nekünk is a természetességünk, Ami Örök Jelenlét tökéletesen szilárd jellegű, azaz statikus (mozdulatlan), fenntartó, átható, léteztető és éltető jellegű is. A földi életünknek, a megtestesülve élésünknek minden pillanatában is tisztában kellene lennünk vele, hogy Isten mindenütt jelen van, ami korlátozónak nem, hanem teljes szabadságot adónak, és boldogítónak is mondható Jelenlétbe belefoglaltan folyik, vagyis az Örök Istennel, a Boldog Istennel tökéletes egységben élő magunkban történőnek is mondható a magunk anyagi testének, és világának véges élete is, amit egészen a végéig Istennel egységben lehet csak szemlélnünk is, mint egy itt készített játékfilmet is végignézhetnek a nézői úgy, hogy nem folynak bele és nem változtatnak rajta semmit sem.
Anyagi testet magunkra öltve, és Isten helyett ezzel a mulandó testünkkel azonosulva azonban azt hisszük, hogy nekünk itt valamiket folyton fenn- és meg kell tartanunk, meg kell őriznünk, óvnunk kell, és pontosan ilyen az itt magunkról nem örök minőségekből kialakított énképünk is, és ezért itt ezekkel és ilyenekkel foglaljuk el magunkat, a valódi magunkat pedig hanyagoljuk, azaz nem foglalkozunk, nem törődünk az Istennel eredetileg tökéletes egységben élő magunkkal, és így már Magával Istennel sem. Ezért itt szinte valamennyi élményünk az előbbiekből áll, valamint még a félelmeinkből, hogy elveszíthetjük ezeket a nem örök dolgokat, amik kötik le magukhoz most már szinte a teljes figyelmünket is. Ezeknek az elképzelt dolgoknak azonban az őket a szellemi életerőnkből a figyelmünk általi többé már nem táplálásunkra meg kellene halniuk bennünk ahhoz, hogy újra azok lehessünk, akik valósággal vagyunk. Azokat e bennük levőket mind meg kellene tehát semmisítenünk (el kellene magunkból tüntetnünk), amik nem igazak, hanem tőlünk mások ahhoz, hogy újra már csak azok a teljes és tiszta szellemi lelkek legyünk, akikben az egész mulandó világ a dolgaival egyetemben megjelenül, és aztán pedig bizonyos időre rá el is tűnik. Minden nem örök fennállásúnak teremtett dolog is tehát a végtelen és határtalan Istenben a Tiszta Szellemi Tudat Teljességében jelenül, azaz nyilvánul meg, Ami általuk megnyilvánított halhatatlan és leghatalmasabb Tudattal élünk mi eredetileg tökéletes egységben.
Az igazán boldogságunkhoz is állandóan a nem részekre osztódott, Istenével teljesen egyező önazonosságunkban, az értelmével is „isteni”, azaz „szellemi” tudat mivoltunkban és mivoltunknál kellene megmaradnunk anyagi testet öltött állapotunkban is. A testi elme és tudat ugyanis valótlan (nem igaz, nem örök valóságú) és változékony (hol boldog, hol boldogtalan) tudati egység, ami testi egységet az örök isteni tudat mivoltunk magában, mint a szellemi, avagy isteni elméje termékét figyelhet meg, ami mulandó személyünkbe egyre kevesebbet kellene belemerülnünk, és belebonyolódnunk (összekeverednünk vele), és akkor majd le fogjuk tudni győzni is, amivel pedig már a szintén mulandó világon is győzedelmeskedni (uralkodni) fogunk.
Amíg azonban mi, szellemi lelkek el vagyunk merülve a testi személyünk káprázatába a szintén nem igaz valóságban, azaz míg azonosulunk a testi személyünkkel, addig szenvedni is fogunk minden anyagi rossz hatástól itt a jó és rossznak terében ideiglenesen élvén, és mivel vele is azonosulunk, osztozni fogunk a testi személyünk gőgjéből, erőszakosságából, és egyéb más rossz tulajdonságaiból is, bevéve azokat is a valóságos magunkba, amik aztán a teljességükkel bevéve csak még több szenvedést fognak eredményezni a részünkre, és más megtestesült lélek számára is, akikkel itt személyesen is kapcsolatba kerülünk.
Nekünk, isteni lelkeknek azonban soha nem az előbbiek szerint, hanem itt is mindig csak fesztelenül, azaz minden feszültségtől teljesen mentesen kellene élnünk és viselkednünk, és még csak nem is másoknak megelégedettségére kellene cselekednünk sem, viszont másoknak kárára, ártalmára soha nem szabadna tennünk semmit, hanem mindenkit csak segítenünk kellene az itteni életében arra, hogy akár már a jelen földi életével egyenesen visszakerülhessen az eredete igaz valóságába, az örökkévalóságába Istennek.
A valósággal visszakerüléshez pedig nekünk is minden változót el kell engednünk, és el is kell hagynunk, vagyis itt a Földön semmibe és semmihez, és az egész tárgyi valóságoz sem szabad ragaszkodnunk, semmi anyagiba nem szabad még csak belekapaszkodnunk sem. (Az itt folyton „univerzumozó” szellemi lelkek most újabban a látható és változékony univerzumba vannak belekapaszkodva, ami azonban még nem az igaz valóság, mert az igaz valóság azon túl található.) A valótlanság sötétségét ugyanis teljesen fel kell oszlatnunk a szemünk elől, éspedig a teljes és tökéletes tisztaságunkkal és a tökéletesen tiszta látásunkkal, és nem pedig pusztán az elméleti tudásunkkal, mert azt, hogy mindezt is „én tudom”, a még létező, és rajtunk uralkodó egónk, a hamis énünk mondja. Ilyenkor tehát még nem vagyunk teljesen és tökéletesen tiszták, és így még az egónkon sem léptünk túl, nem mi irányítjuk azt, hanem az irányít bennünket. Így azonban nem élhetjük meg a valóságos (örök) tudatos valóságos lélek mivoltunkat, a lélektudatosság mivoltunkat, ami az igaz lényeg mivoltunk.
Ha pedig nem állandóan lélektudatosságként élünk, akkor még azzal sem vagyunk teljesen tisztában, hogy itt is minden megvalósításunkhoz, azaz minden teremtésünkhöz tetterős valóságos szellemi akarat szükséges. Amikor ugyanis a szellemi szeretetünkkel egy szellemi értelmünkkel irányított akaratunkkal koncentráljuk a teljes figyelmünket valamire, akkor éljük a lélektudatosság mivoltunkat, vagyis ilyenkor a mulandó testi értelem és tudat, és központjuk a testi én is teljesen mellőzve van a teremtésünkből is, és ilyenkor még csak nem is a testi egészünkön keresztül látjuk amit teremtünk, hanem szintén a tudatos szellemi lélek mivoltunkkal, azaz közvetlenül tapasztaljuk (igaz tapasztalattal tapasztaljuk) a teremtésünket (is), vagyis nem a mulandó test eszközünk által, ami nem igaz tapasztalás, hanem közvetett, azaz test általi. A legtöbb emberi lélek azonban még mindig csak a hamis egóján, a testi énjén keresztül hajlandó látni és cselekedni, pedig nem úgy kellene még csak gondolkodnunk sem, mint egy hús-vér embernek, hanem mint egy Istennel teljes egységben, azaz tökéletes egységben élő isteni lénynek, aki szilárd anyagi testet öltött ideiglenesen magára. Ha azonban itt élvén is nem Isten szerint gondolkodunk, akkor a testbe „beleesetten”, és Isten helyett vele azonosulva is, úgy fogunk élni, mint intelligens állati lények, akik fölött a testük uralkodik, akiknek a cselekedeteit, az anyagi testük irányítja, aminek, vagyis mulandó lénynek ismerik magukat, és így folyton azon sopánkodnak, és félnek is tőle, hogy meg fognak majd halni.
Az egóval, a testi énnel való azonosulásunk jelenti a testtel való azonosulásunkat is. Ez a hamis ego azzal születik meg, hogy még gyermektestben élvén kétségkívül elhisszük, mert a vele már azonosultan élők elhitetik velünk, hogy mi ez az anyagi test vagyunk. A mulandó személyünk megjelenése előtt szellemi tudatosságként azonban már léteztünk, mint örökké élő lények. Nekünk ezért nem a testünknek tudatában, a testtudatban kellene benne lennünk, amibe még mindig mintegy beleragadva is vagyunk, amivel, és elméjének minden gondolatával is egybekapcsolódva élünk, hanem Annak Tudatában kellene lennünk, Akiben ez a test és testtudat is megjelenül, és aztán pedig időre rá mindörökre el is fog tűnni. Ilyenkor vagyunk tehát Istennek Ővele egy Tudatában benne, ami teljesen és tökéletesen tiszta Isteni Tudattal közvetlenül Őbelőle valóan teljesen egyezőek, azaz egyek vagyunk. E lényünk tehát örökké létező és élő, vagyis soha nem úgy van, mint a benne megjelenülő testi elménk és tudatunk, és a szintén mulandó testünk.
Meg lehet figyelnünk azt is, hogy minél kevésbé azonosulunk a testi énünkkel, annál inkább fogjuk szellemileg megélni (érezni, tapasztalni) az örökké boldog isteni magunkat. A hús-vér személyünkkel azonosulásunk fedi ugyanis el előlünk az igazi, azaz isteni boldogságunkat is. A legtöbbünknek még tehát arra is rá kellene jönnie, hogy nekünk, Élő Istenből való „élő lelkeknek” a semmi feltételhez nem kötött, teljesen szabad, színtiszta, boldog, és örömteli örök életet kellene élnünk megtestesülten is.
Igazán, azaz örökké boldogok is itt (is) tehát csak azzal lehetünk, ha többé már nem ego tudatosságban és ego tudatossággal élünk, vagyis, ha mulandó testet öltvén is az örökké boldog valóságos magunkban, az igaz lényegi mivoltunkban és mivoltunkkal élünk. Ez az a boldogságunk, ami soha nem múlik el, és még csak nem is csökken sohasem. Ilyen boldognak (is) pedig mindig csak lennünk lehet, nem kell érte tennünk semmit sem, nem kell hozzá birtokolnunk semmit sem, még csak érzéki élvezetek sem kellenek hozzá. Istenével egyező természetességünk ugyanis ez a jó illatú örök boldogság is. A közvetlenül az Istenből valóan létező, Istennel tökéletes egységben élő igaz magunkkal vagyunk tehát állandóan, azaz örökké boldogok is. Azonban minden valótlanon, avagy minden „hiábavalóságon”, vagyis az egész nem igaz anyagi valóságon teljesen átlátni tudnunk kell ahhoz, hogy az elmúlhatatlan boldogság lényegi magunkat szellemileg újra és állandóan érezzük, tapasztaljuk, azaz megéljük.
Istenien boldogokként pedig itt a Földön élvén is mindent Isten jelenléteként kellene ismernünk (még az itt jelen levő rosszat is) és szeretnünk, és mindenkinek, és még magunknak is meg kell tudnunk bocsátanunk a hibás, vagyis az elvétett cselekedeteit, ugyanis a vétkeink mind az igaz szellemi és lelkiről való tudatlanságunkból keletkeznek. Ugyanakkor pedig mindent Isten nevében kellene tennünk, és Őtőle elkülöníthetetleneknek kellene éreznünk magunkat azért is, mert Isten megosztja Magát velünk az Őt szeretésért, és Ő mindig a teljes Magát adja nekünk, valamennyi emberi lelkeinek is.
Itt is igazán boldogan élve viszont már még csak az innen megszabadulásra sem kellene gondolnunk, hanem mindig csak arra, hogy isteni szeretetben és isteni értelemben folyton csak növekedjünk, mivel csak ezzel lehetünk Istennek felnőtt („meglett”) fiaivá, és csak ezzel lehetünk újra az egész anyagi világnál, a mindösszes anyagnál és anyaginál (az egész „energetikai” rendszernél) is erősebbekké, vagyis „uraivá” (fölöttes hatalmaivá, fölöttes szellemi erőivé) az egész anyagi teremtésnek.
Sajnos a jelen emberiség legszélesebb rétegére nem az előbbi törekvés jellemző, hanem a hamissághoz való igen erős ragaszkodás, legújabban pedig a finomenergiákhoz való szinte már teljesen is hozzátapadás, a bennük leragadás, hívén a legújabb hazugságban, hogy az ezeket Őt, a leghatalmasabb, legerősebb, és legtisztább Szellemi Erőt megnyilvánítani hivatással előállító, azaz létrehozó Isten, és az Ő igaz valósága is frekvenciában kifejezhető rezgésből (oszcilláló mozgásból egy stabil állapot körül, azaz mechanikus mozgásból, működtetett mozgásból, műéletből) áll, ami rezgés avagy vibráció az anyagi életminőség jellemzője, és nem pedig a valóságos (azaz örök) szellemi életé. (Így azonban még csak annál az anyagi „energiánál”, vagy „tiszta energiánál” tartunk, ami valóban nem veszik el, mert itt átalakulhat más energiává, ha pedig ennek az egész elektromos és elektromágneses, azaz energetikai életrendszernek, Isten Nagy Művének létideje lejár, akkor kivétel nélkül minden energia, a „szabad energia”, és még a „szeretetenergia” is, át-, illetve vissza lesz alakítva Isten által tisztán szellemi , azaz teljességgel anyagtalan erővé, ami Erő nem mérhető frekvenciában, és más anyagi módokon sem.) Ez pedig azért is van, mert az emberek mostanra már jobban szeretnek hazudni, mintsem mindig igazat mondani. Így azonban szinte mindenki egy hamis és hazug énnek életét éli, vagyis ezzel a nem igaz (nem örök) egójával azonosultan él, és nem pedig az Istenével teljesen egyező isteni önazonosságát éli meg itt a földi életben is. Azt pedig szintén a legtöbben már felfogni sem tudják, hogy mint isteni önazonosságok magunk is ez a minden is vagyunk, amit itt a testi szemeinkkel is láthatunk, és ide tartozik az egész látható univerzum is. Pedig ebből kellene odáig eljutnunk, hogy már nincsen az előbbi hamis egónk, és legvégül nincsen még már csak ez a korábban vele azonosult szellemi lelki személyiségünk sem, aki az örök életét éli, hanem már csak az Örök és Boldog Lét és Élet van, Ami Egység a mindennél fontosabb Örök Szeretet is, és Aki tudatában van annak, hogy Ő Örök Lét, Élet, Szeretet, és Boldogság is. A tehát tudatosan is létező örök lét és életállapotban és állapottal pedig már nekünk sem kell sehonnan sehová sem elmennünk, illetve eljutnunk, hanem abban az örök állapotban csak lennünk lehet, ami ugyanakkor tudatosság, azaz tudatos tudat nélkül is létezik, és úgy is egy figyelmi állapotnak, egy figyelemmel jelen levésnek is megfelel. Az „Istent” jelentő Létnek, Életnek, és Szeretetnek e természetes Csend állapotában egyedül tehát csak a figyelmét lehet „mozgónak” (Élőnek, Életnek) tekinteni, ami isteni ősállapot, avagy őseredeti természet minden más állapottól, minden képzelődéstől is teljesen mentes.
Drága lelki testvérem és barátom, teljes szívből kívánom neked, hogy még itt élvén boldogulj meg, Istentől nyerd még a jelen földi életedben vissza az eredeti létállapotodat, hogy aztán legvégül már a Teljes és Tökéletes Csenddel, a megnyilvánulatlan Abszolúttal is megbonthatatlanul eggyé, abszolút azonosságban lehessél, amivel már csakis „Ő” van, azaz nincsen senki és semmi más.
