Bűzillatot árasztó teherként nehezedik rá az emberi lélekre, ha a múltban történt rossz dolgokról gondolkodik, és róluk beszél is, vagy, ha hasonló negatív módon a testének jelenével és jövőjével foglalkozik is. Az pedig már rothasztóan, bomlasztóan (lerombolóan) is hat rá, ha másokkal foglalja ugyanígy el magát,
azaz, ha magát még teljesen nem is ismerve a másokban talált rosszakkal traktálja magát, és másokat is, vagyis, ha másokkal leginkább csak kritizálóan, lenézően foglalkozik, és ezt még tovább is adja (el is terjeszti), az isteni jót pedig nem figyeli, nem látja meg bennük, mert még csak nem is lát, szinte teljesen vak szellemileg, még csak a testi szemeivel, és testtudatával néz meg mindent, minden embertársát is. Pedig, ha csak a rosszal, vagy többnyire a rosszal foglalkozunk, akkor nincsen mit csodálkoznunk azon, hogy a rossz inkább fog itt a világban megjelenülni, mintsem az isteni jó, aminek kellene itt is jelen lennie, amit kellene itt is megjelenítenünk, azaz megnyilvánítanunk.
Azonban ugyanúgy óriási ostobaságra vall azt firtatni is, hogy itt élvén ki mit ért el, és mit nem ért el, mire vitte, és a rosszaságával mire nem vitte. Az ilyen folyton ítélkező, és másokat ráadásul le is gyalázó (lealacsonyító) lélek ugyanis ezzel csak azt fejezi ki, hogy ő valóságos lelkileg mennyire gyenge, mennyire beteg, mennyire nyomorúságos az állapota, mennyire lealacsonyodott. Nyugodtan gondolni lehet azonban, hogy ezeket soha nem a Jó Isten, a Legfőbb Tökéletes sugallatára teszi az ilyen itt „pletykálkodónak” is nevezhető, magát soha nem, hanem csak másokat elítélő, másokat hibáztató lélek, hanem az egyedül Jónak „ellensége” sugallatára, aki van ilyenkor szorosan körülötte, és így könnyedén hozzá tud férni, hogy erre a rosszra is befolyásolja, és buzdítsa is őt. Az ilyen, jó indulatúnak már véletlenül sem nevezhető lelkek könnyen felismerhetők arról, hogy ők mindig csak másokkal, és mások dolgaival, valamint még a tulajdon testükkel foglalkoznak főleg rossz értelemben, a valóságos magukkal pedig ezen előbbiekhez képest semennyit sem, azaz erre még csak időt sem szánnak. Pedig ez az újra elbukásukat, és az anyagban elveszésüket fogja hozni rájuk. Ha ők legalább annyit foglalkoznának a valóságos maguk művelésével, jobbításával, nemesítésével, mint amennyit másokkal, mások dolgaival, és a maguk testével foglalkoznak főleg rosszaknak vonatkozásában, akkor nem jutnának az előbbi igen gyászos sorsra, hanem akár már innen visszakerülhetnének a kiindulópontjukba, vagyis a teljes tisztaság és boldogság világába, akár a legmagasabb „mennyországba” is. Természetesen azonban még az is meglehet, hogy az ilyen lelkeknek majd meg fog felelni az esetleg még a jelenleginél is alacsonyabb, vagy a jelenlegi szintű létezés folytatásnak,és jobb esetben pedig a jelenleginél éppen csak egy fokkal magasabb létállapot is jó lehet nekik, amire a jelen durva anyagi testük halálát követően jutnak, ami utóbbi legalacsonyabb tisztán lelki szint a számukra eleinte már az „odaáti” legmagasabbnak (”csúcsmennyországnak”) fog tűnni, míg nem fel nem lesznek világosítva felőle, hogy az „odaáti” útnak még csak a legelején tartanak, és így még kell majd anyagi testet, azaz súlyos testet is magukra ölteniük.
A legtöbb ember sajnos, még mindig inkább csak kifelé, vagyis mindig elsősorban, és leginkább is, külsőségekben mutatja az Isten felé fordulását is, ami viszont azt teszi egyértelművé, hogy a valódi önazonosságával még változatlanul nem az Igaz Isten és igaz világa felé, hanem Istennek mulandó valósága felé, a mulandó teste világa felé van fordulva, aminek része az ő anyagi teste is. Azt ugyanis magunk is észrevehetjük, hogy igazán akkor vagyunk az Örök Isten, vagyis az Örök Élet felé fordulva, amikor sem a testünknek, sem pedig a szintén mulandó világnak, vagyis az egész anyagi valóságnak nem vagyunk a tudatában. Ha tehát ezeknek tudatában fordulunk Istenhez, vagyis nem Istennek Ővele egy Tudatában vagyunk, akkor nem az Igaz Istenhez vagyunk odafordulva, hanem valaki Őtőle máshoz. Ez tehát még csak formális viszony Istennel, és nem pedig bensőséges, vagyis olyan közvetlen, bizalmas és titkos, mint amilyen viszony itt egy jó apa és kisgyermeke között van. Az ilyen céllal magunk, és itteni eszközökkel (vésővel, kalapáccsal) építette, és rá szintén magunk kijelölte külsődleges helyeken, külsőségek között, és szintén külsőségekkel (testrészek által) végzett hangos beszéd, ima, imádat Istenhez az „Apukánkhoz” tehát még csak formális, vagyis az soha nem a Szellemben és Igazságban történik, mivel ilyenkor még nem az Igaz Istenben, hanem így mintegy Istenen „kívülről” szólunk egy tőlünk elkülönülten élő Istenhez. A Jézus által mondott „belső szobánkhoz” így sokkal inkább van közelebb, ha a tárgyi eszközeinkkel nem átalakított (nem mesterkéltté tett), bennünket itt körülvevő élő természetből, a természetes természetből szólunk, illetve beszélünk magunkban (azaz inkább csak gondolatban), vagy pedig hangosan, vagyis a testünk által is Istenhez. A „némán”, azaz gondolatban hozzá szóló gyermekét azonban Isten mindig jobban hallja. Ez esetben ugyanis nincsen hozzá használva közvetítő közeg, ami által szólunk Őhozzá. (Ilyen közvetítő közeg szerepet játszik itt el nekünk a legtöbb pap, és a szintén nem igaz „guru” is, akik is megvezetnek, bennünket a maguktól felemelkedett „mesterekkel” együtt.)
A rituális vallásosságra is Jézus óta már egyáltalán semmi szükség nincsen, ezt is jó lenne az eszünkbe belevésni, és többet már azzal sem élni, azzal sem foglalkozni. Ezzel is ugyanis máris közelebb kerülnénk Istenhez. A formális, rituálékban bővelkedő kereszténység is ugyanis semmi közvetlen kapcsolatban nincsen az Igaz Istennel, és az még csak Igaz Istenhez odafordulást sem jelent, hanem jóval inkább egy hamis istenhez fordulást, és hozzá fohászkodást mindig csak anyagi javakért, testi jólétért.
Be kellene végre már azt is látnunk, hogy amennyiben az akaratunkat a világnak és dolgainak adjuk, akkor az istenellenességnek adjuk át magunkat, vagyis az istenellenes szellemi hatalmassághoz tartozóak leszünk, annak hatalmában fogunk élni „élőhalott” lelkekként. Az istenellenes szellemi hatalomhoz átpártolt emberi lelkek csak a mulandó testük jólétét, vagyis csak a világi jólétet akarják fejleszteni, és nem pedig a lealacsonyodott valóságos lélek mivoltukat az Igaz avagy Valóságos Istenhez felfejleszteni, azaz felnöveszteni. Ezek az emberek ma már Istenről beszélve is csak istentelenségre, igaztalanságra törekszenek, vagyis az Igaz Istentől teljesen elkülönülten való élésre (amit már nevezhetünk „szakadásnak” is). Az emberek most már ott tartanak, hogy különféle szervezetekhez kötelezik el magukat az Igaz Isten a Lélek helyett, Aki egyedül vezethetné el őket a teljes világosságukra.
Az anyagi embernek élete értelme az anyag, és az érzéki élvezetek, az érzéki gyönyörök megélése. Az ilyen testi embereket csak az itteni élvezetek, az érzéki élvezetek foglalkoztatják, aminek következtében mostanra már a társadalom is anyagot fogyasztóból anyagot élvezővé lett. Ezért most már magunknak az emberi természet fölötti természetünkkel élésre, az isteni természetünkkel élésre kellene visszaállítódnunk, még lehetőleg itt, azaz még emberi testben élvén, és természetesen csak akkor, ha továbbra már nem kívánjuk a veszedelmünkbe vivő előbbi „széles” utat, a világi utat, a test útját járni, a világ szerint élni.
Mára azonban szinte már az egész emberiség az Igaz Istentől és közvetlen istenitől különválasztódottság illúziójában él. Mindenki meg akarja menteni magát, és a világot is, de inkább csak elosztottságot, megosztottságot, szétválást, elkülönülést teremtenek az emberek, és elnyomni, leigázni, leuralni, elpusztítani akarják egymást. Mindenki csak a maga, és érdekcsoportja megélhetésében, biztonságában, és előnyében érdekelt, amit a másikainak rovására, mások lerombolásával kíván elérni, és ezt úgy is teszi meg. (Másoknak kárára van minden anyagi jóléte.) Ezzel az élethez való hibás hozzáállással viszont el is pusztíthatjuk, kiirthatjuk magunkat a Földről, ha még időben nem jövünk rá, hogy egylényegűek vagyunk egymással, és Istennel a Legfelsőbb Lénnyel, a mindeneknek Teremtőjével is. A legtöbb ember már tehát egyáltalán nem a Szent Lélekből való tiszta lélek mivolta szerint él itt is, hanem a nem örök fennállású teste és testtudatossága érdekei szerint. Ezek az emberek már csak az egymást pusztító vadállatok múlandó életét hajlandóak élni, az isteni örök életük, az isteni szeretettel teli örök életük helyett, és közben egy hamis istenről papolnak (beszélnek és tanítanak), aki a csatlósain keresztül megáldja, azaz „megszenteli” az egymást elpusztító fegyvereiket is.
Akárhonnét, akármelyik oldalról is tekintünk rá, csak azt láthatjuk, hogy az emberiség a legnagyobb részével félreművelt, és ráadásul beképzelt is, vagyis nem igaz alázatú, hanem gőgös, és folyton harcoló, küzdő, erőszakos népség, aki az igaz szelídséget sem ismeri, hanem azt is csak tetteti. (Inkább nevezhető vaderőszakosnak.)
Jelenleg azonban már úgy néz ki, hogy igen sok embernek, azaz szellemi léleknek az állapota reménytelen, vagyis az emberek az igaz lényegükkel inkább csak romlanak, mintsem javulnának, mivel a valóságos szellemi lélek mivoltuk érlelődése, fejlődése, növekedése érdekében szinte semmi nem tesznek, vagyis a figyelmük és gondolataik, csak az anyagi világra, és anyagi lelkükre (pszichéjükre), valamint még az anyagi testükre irányulnak, és az anyagi lelküket tartják „spirituálisnak”, vagyis szelleminek is. Ezért ebből az igazán alacsonynak, és akár primitívnek is nevezhető létállapotból egyelőre még semennyit sem fognak tudni feljebb emelkedni az anyagi lét csúcsállapotánál, a legfinomabb, ámde, mint a jelen durva anyagi, szintén tünékeny, azaz mulandó energiáknak léttartományába eljutásnál, hanem inkább fognak mozdulni lefele irányban, mert onnan is nagyot lehet alább esni a helytelen életvitelüknél továbbra is megmaradva. A legtöbb emberben azonban még csak fel sem merül az a kérdés, hogy miért van ebben a jelen anyagi létállapotban, azaz sejtelme sincsen róla, hogy a földi életüknek valós szellemi eredményt kell a számukra hoznia, és nem pedig anyagi javakban egyre csak fejlődést, azaz egyre nagyobb anyagi gazdagságot.
Mint már említve volt, a mai keresztények legtöbbje is tehát még csak kívülről, még csak formálisan keresztény, azaz csak látszatra „krisztusi” lélek, ugyanis belülről még változatlanul „bűnös” (hibás), mivel a bűnös (rossz tulajdonságokkal is élő) testnek a szolgálója, és nem pedig Istennek, vagy az Ővele egy Isteni Léleknek, vagyis a cselekedeteiben még csak hébe-hóba, és nem is mindben követi Istent, és az Ő „Fiát”, Jézust a Krisztust sem.
Az egyedül Jónak irányába haladók azonban, ha szomorúan, és sajnálattal is, de tisztán látják, hogy a legtöbb ember még mindig képtelen az örökkévalóság örökkévaló szellemi gondolatába, avagy eszméjébe beleélni magát, és ezért inkább úgy gondolja, hogy ahhoz, hogy állandóan, azaz örökké boldognak érezze magát, minden anyagi jót meg kell szereznie magának, ami itt található az anyagi világ egészében. Az emberek a legnagyobb részükkel sajnos, tehát még mindig nem hajlandóak, és nem is alkalmasak arra, hogy örökkévalóságban gondolkodjanak, hanem makacsul a mulandó életet akarják egyre összkomfortosabbá tenni, csak azt akarják fejleszteni. Ez az egyedüli fejlesztés viszont romba fogja dönteni a világunkat, amit ők inkább szeretnek, mint az eredetük valóságát, az örökkévalóságot, ahonnét ide lealacsonyodtak. Pedig itt a Földön élvén is minden napnak az isteni szeretetről kellene szólnia, és nem pedig a rombolásról, mint nélküle azt tesszük szinte már kötelességszerűen is. Ez pedig azt jelenti, hogy nem csak a rombolás szelleme, hanem a tévelygés szelleme, és még másik öt ártó (azaz „gonosz”) szellem által is szinte már teljesen megfertőzöttek lettünk. Ha pedig itt valaki magát bármelyik felebarátjánál is többnek tartja (azaz lenéz, és ráadásul gyaláz is, akár csak egyetlen embertársát is), akkor az szintén a tévelygés szelleme által, és még hat másik rosszindulatú és rosszakaratú szellem által is megfertőzött, és ezért joggal mondható „bűzösnek”, (azaz nem „Jó illatúnak”, nem Igaz Isteni illatúnak, hanem magából rothadó szagot árasztónak), és „mocskosnak”, azaz tisztátalannak is. Az ilyen lelkek még tehát csak tettetni tudhatják, hogy ők már „jók”, azaz tökéletesek és teljesen tiszták, és, hogy ezért nekik már semmi rossz illatuk sincsen, vagyis, hogy az illatuk is teljesen egyező Istenével. Ők tehát mind csak tettetik azt is, hogy újra már csak isteni szeretet, bölcsesség, szelídség, béke, és harmónia „illatúak”, vagyis ezeket sajnos, még mindig nem sugározzák vagy árasztják magukból, hanem jóval inkább bűzös illatokat, vagy azokat is bocsátanak ki magukból, ráadásul pedig így Istennek „Szeretet” és „Szent” nevét is bemocskolják. Igen tanácsos lenne tehát mindenkinek, aki ezt még nem tette meg, először is Istennek nevét, és vele egyben magát magának is minden kellemetlen szagot árasztó bemocskolásától teljesen, és „patyolat tisztára” megtisztítania, éspedig lehetőleg addig, míg erre a jelen megtestesülésével még lehetősége van.
