A jelen emberi korszakban már igen kevés időnk maradt rá, de az itt a mulandó valóságban is csak isteni szeretettel élést, az Istennek és felebarátainknak isteni szeretettel szeretését a legtöbben továbbra sem akarjuk gyakorlatban is megtenni, még akkor sem,

ha elméletben már tisztában vagyunk azzal is, hogy ez ismét a vesztünket, a bukásunkat (a nem sikeres „érettséginket”, a nem megvalósuló „újjászületésünket”), az anyagi valóságba esetleg már újra is bele- és elveszésünket fogja okozni. Pedig amit Isten a Szeretet alkotott, az mindig csak a Szeretetben tudhat jól élni, és isteni szeretet nélkül nincsen élet, nincsen „élvén élés” (tudatos örök élet) sem, hanem csak „élőhalottság” (halandó élet) van a tudatos emberi lélek számára is. Ez utóbbi esetben feledésben vagyunk arról is, hogy Istennek az Ővele egy szeretete is állandó és változatlan, és ezt a szeretetet senki nem veheti el tőlünk sem, Isten pedig a szeretetét is mindig csak adni fogja nekünk, ahogyan a szintén színtiszta életerejét, és minden tökéletes tulajdonságát is, vagyis a teljes természetét, és a teljes egész Magát is. Már csak ezért is kellene nekünk, Isten gyermekeinek is isteni szeretettel szeretnünk mindenkit és mindent, vagyis Isten után az egész mindenségnek minden egyes tagját, porcikáját is, és még azért is ezt kellene tennünk, mert Istennel tökéletes egységben élvén, magunk is ez a teljes egész mindenség is vagyunk.

Aki viszont akár már csak az embereket is igazán (azaz csak isteni szeretettel), és válogatás nélkül szeretni tudja, az valójában már az őt is mindig csak szerető, neki mindig csak jót akaró, vele mindig csak jót tevő Istent szereti. Annak pedig, aki pedig folyamatosan így tud szeretni, a jelen életben már nem létezik semmi nehezen megtehető, vagyis számára már nem létezik semmi nehézség, mert Isten így már minden terhét leveszi róla, és meg fogja innét majd szabadítani is.

A Maga Isten a földi emberekhez (is) küldte Jézus által közvetített „evangélium", a kegyelmi „jó hír" egyben Istennek és embernek szeretése tana is ember által elmondott (közvetített) isteni szavak, isteni beszédek által. (Az „evangélium” így tehát még közvetített Szeretet beszédnek, azaz emberi „szószóló” által közölt isteni beszédnek, isteni szavaknak is felfogható.) A Földön élő emberi lelkek nyomorúságos állapota már egy jó ideje égbekiáltó lett, és Isten ezért kezdett el embereken keresztül is beszélni az emberekhez. Közvetlenül Őrá figyelni ugyanis már alig talált embert a Földön (inkább csak vakokat, süketeket, és szintén lelkileg „bénákat”, azaz Isten vezérelte lelki cselekedeteket nem, vagy csak alig végzőket talált pár kivétellel, akiket tanításra ki is választott), és nyugodtan el lehet mondani, hogy a mai helyzet sem különb a jelen emberi korszaknak közvetlenül a lezárása előtt sem, hanem inkább mondható rosszabbnak. A legtöbben még tehát most is csak hazudják, hogy Őt az egyedül Igazat, és az Ővele egy Lelkét, "Krisztust" követik, vagyis, hogy Istennek szeretet tanítását be is tartják, ahogyan azt Jézus be is mutatta, azaz be is teljesítette (tökéletesen megcselekedte). Ezért aztán már nem nehéz az ilyen hazug lelkeknek még azt is hazudniuk, hogy ők már hallják is az Igaz Istent, és az igaz Jézust is, meg hogy ők már csak a Lélek által vezéreltek, azaz már csak Isten szerint, Őneki megfelelően tesznek mindent, merthogy ők már „újjászületettek”, vagy teljesen megvilágosodottak, és így felébredtek is. Így a jelen emberi korszakban, és a jelen korban (azaz manapság a XXI. században) talán már a legkevesebb olyan ember él a Földön, aki olyan, mint amilyen az emberfia Jézus volt, aki 33 év, vagyis egy fél emberöltő alatt emberfiából "Krisztussá", Istennel egy Isteni Lélekké lett, vagyis mintegy innét kiindultan is maga is az Isten lett, azaz teljesen egyező lett Ővele.

Az itt „Jézus” nevet az Istentől kapott szent lélek a Világosságnak (szintén Istennek) legfelsőbb, illetve legmagasabb szférájából ereszkedett le ide a mulandó valóságba (alacsonyodott le anyagi lét- és életállapotba), vagyis öltött magára mulandó emberi testet azzal a céllal, hogy az isteni szereteterő által kiszabadítsa a test és világának fogságában rekedt szellemi lelkeket, és visszavezesse azokat a teljes tisztaság világába, ahonnét „estek” (azaz „estünk”) le ide a „mélységbe”, a sötétségnek világába. Jelenleg a legtöbben még változatlanul sötét (magukat beszennyezett) világosságok vagyunk, amiből kellene teljesen megvilágosodnunk. (Természetesen voltak ilyen jézusi céllal itt a Földön Jézus kora, a jelen korszak előtt, és Jézus után is teljesen és tökéletesen tiszta, azaz szent lelkek, és igen kevés számban léteznek még a jelen korban is, viszont közülük eddig legkiválóbban Jézus teljesítette be a küldetését.)

Mi is tehát úgy „szálltunk alá” ide, ebbe az eredetihez képest igen alantas, azaz igen alacsonynak minősülő szilárd anyagi létállapotba, mert magunknak „köszönhetően” isteni szeretet nélküli életvitelre indítottak lettünk, engedve az istenellenes szellemiség (Isten alá tartozó szellemi hatalmasság) ránk hatásának, azaz bennünket a sugalmazásaival befolyásolásának. Ezzel pedig már meg is lett az Igaz Istentől való elpártolásunk, és Istennek szeretet hatalmából az isteni szeretetet elhagyva a gőgössé, és erőszakossá lett istenellenes erőnek hatalmába át- illetve belekerülésünk, az Isten „háza” helyett az elpártolt „házhoz” tartozásunk. Ezért aki itt és most gőggel, és erőszakkal is még mindig él, az hiába is bizonygatja, hogy ő már az Igaz Istenhez és „Krisztusához”, vagyis az Ővele egy Lelkéhez tartozik, mert az még változatlanul az istenellenes szellemiségnek hatalmában van, szerinte van a viselkedése is, tehát még ahhoz tartozik. (Magunknak is egész egyszerűen meg lehet tehát állapítanunk, hogy Isten teljesen erőszakmentes szeretethatalmában és szeretethatalmával élünk-e, vagy pedig még továbbra is az erőszakos és gőgös istenellenes szellemiség hatalmában vagyunk, azaz továbbra is ahhoz tartozunk. Ezt ugyanis a szavaink, beszédeink, és a cselekedeteink is azonnal elárulják.)

Az Isten ide a szilárd anyagi Földre küldte Jézusban lényegében az lett nekünk Isten által megmutatva, hogy az isteni szeretet „veszi”, illetve „váltja” meg az emberi lelkeket az anyag sötétségéből. Ehhez a „megváltáshoz” a részünkről pedig egyszerűen csak annyit kellene tennünk, hogy az Igaz Isten szeretettörvényeit ideiglenesen itt élvén is mindig és maradéktalanul betartjuk, azaz hiánytalanul meg is cselekedjük, beteljesítjük azokat. A szellemi lélek ugyanis Isten szeretettörvényének állandóan és teljesen betartásával ébred teljesen fel, ami állandósuláshoz is azonban Isten segíti hozzá, mivel Isten nélkül nem létezik semmi megvalósulás sem. Isten segítsége nélkül még csak az igazán szeretéshez szükséges éberségünk sem fog meglenni, mert saját erőből teljesen felébredni is képtelenek lettünk. (A segítséget viszont mindig csak a kérésünkre, és a rá törekvésünkre fogjuk bármihez is megkapni.)

Ha pedig már ébredezünk, és isteni szeretettel is élünk, akkor az isteni (az Igaz-i) szeretetünkkel úgy kell lennünk, hogy azt folyton csak adnunk kell, mert csak azzal válhatunk annak magunkba befogadására is alkalmassá, és csak így lehetünk az isteni szeretetnek isteni szeretet „vezetékévé”, akin keresztül is Isten teljesen szabadon áramoltathatja, és akár áraszthatja is a szeretetét válogatás nélkül mindenkire és mindenre. Itt tehát bármibe, bármihez is fogunk, vele Isten határtalan szeretetét és erejét kell kifejeznünk.

Aki pedig újra már csak isteni szeretettel van az embertársai iránt, az soha nem támad, nem tör rá senkire, sem finom módokon, sem pedig durván, azaz soha nem bánt,  nem sért meg senkit sem, senkinek semmiben nem árt még csak véletlenül sem. Az isteni szeret ugyanis teljességgel ártatlan cselekvő szeretet, ami szeretet csak boldogítani, erősíteni, fejleszteni, segíteni, gondoskodni, óvni, megvédeni, mindig csak jót teremteni tud, éspedig a saját érdekeit soha nem nézve. Aki  itt nem így él, az csak hazudhatja, hogy ő már ismeri az isteni szeretetet, mert így még csak Istent az Igazat sem ismeri, hanem ezt is még csak a szájával mondja, vagyis csak tetteti, még vallási rítusoknak buzgó gyakorlójaként is. (A mai korban már tömérdek ilyen „Istent és embert szerető és ismerő” mutogatja magát a világhálón keresztül is, és tanítja az embereket a maga példájával is a szeretetlenségre azt „isteni szeretetnek” álcázva.)

Amennyiben azonban már mi is újra és igazán szeretünk, akkor önmagunkra semennyit sem gondolunk, érdekeinket, hasznunkat, előnyünket sem nézzük, szeretetünkért viszonzást soha nem várunk el, és nem is követelünk, érte üdvözülést sem remélünk, és még csak arra sem gondolunk, hogy a másikunk mennyire szerethet bennünket érte, és arra sem, hogy mi éppen mennyire szeretjük a másik embert, hanem Isten után egyszerűen csak ugyanazzal az isteni szertettel szeretünk egyaránt minden embert, és minden más létezőt és élőt is. Ez esetben pedig már biztosan az „újjászületésünk” folyamatában fogjuk találni magunkat. (Annak megvalósulásával pedig egyenesen haza fogunk kerülni, vagyis Isten által vissza leszünk helyezve az eredeti létállapotunkba, és már csak abban és azzal fogunk élni. Az ártatlan, avagy bűntelen Istennel tehát újra tökéletes egységben fogunk élni minden eredetitől más létkörülmények közé kerülten is. Aki tehát már valósággal újjászületett, az teljesen olyan a szándákaival, gondolataival, szavaival, beszédeivel, és tetteivel is, mint amilyen az ártatlan Isten.

Itt a Földön ideiglenesen élvén is tehát mindig az isteni szeretetnek gyakorlati megnyilvánítására, vagyis istenien jó cselekedetek általi megjelenítésére kell törekednünk. Amikor pedig az isteni szeretetet Istennel egyezően már teljesen önfeledten egyre csak árasztjuk magunkból, akkor a jelen látókörünket jóval meghaladó eredményekre, vagyis valós szellemi lelki eredményekre is juthatunk vele. Ilyenkor azonban már semmilyen szintű kötődésünk nincsen az anyagi valósághoz, hanem már csak az azt (is) segítő szándékunk létezik, hogy a benne élő, anyaggal azonosult lelkekkel együtt az is mihamarabb minden „porcikájával”visszaalakulhasson az eredeti tisztán szellemi lelki minőségére, amiből lett „anyaggá” összepréselve, mikor Isten megnyomta a „borsajtolóját”, és különféle sűrűségű „szöveteket” hozott létre. (Valójában tehát nem csak az itt rekedt isteni lelkek, hanem az egész hígabb, és sűrűbb „szövésű” anyagi világ, az összes „kettős” valóság is a „megváltására” vár.)

Nekünk az előbbi megvalósuláshoz, a már mindig csak istenien jó cselekedetek végzéséhez szükséges igazi szellemi előrehaladásra is azonban mindig csak önzetlenséggel, vagyis csak önzetlen szeretettel szeretéssel lehet jutni. Amikor pedig az Istent is már csak így szeretésünkre magunk is tele leszünk isteni szeretettel, akkor a figyelmünket már csak az isteni szeretet gyakorlati megnyilvánítására fogjuk fordítani, vagyis már csak isteni szeretettel teljes, azaz teljességgel önzetlen, és minden feltétel nélküli szeretettel teljesen áthatott cselekedeteink lesznek, ami ez esetben viszont már azt is fogja jelenteni, hogy valójában Isten a Szeretet cselekszik rajtunk keresztül, azaz igazán nem is mi cselekszünk, nem is mi vagyunk a cselekvők, hanem Istennek újra a cselekvő „eszközeivé” lettünk, ami „eszközséget” is ez esetben már semmiképpen sem testi értelemben kell vennünk, hanem egyszerűen csak tisztában kell vele lennünk, hogy Isten mindig is az Ővele egyazon Lelke által szól és cselekszik, és, hogy mi Isteni Lélekből való isteni lelkekként szintén erre, és az önmagában láthatatlan Istennek a Szellemnek magunkkal és cselekedetekkel megnyilvánítására lettünk létrehozva. („Higgyetek a cselekedeteknek, hogy felismerjétek és tudjátok: az Atya énbennem van, …” és, „az én Atyám cselekedeteit teszem”, valamint „aki engem lát, látja az Atyát ”.)

Aki pedig nem az isteni szeretet útját járja, vagyis nem isteni szeretettel él, hanem helyette testi szeretettel, nem örök és változékony emberi szeretettel, az továbbra sem fog tudni teljesen kiemelkedni az anyagból, és így már végleg megszabadulni sem fog az anyagi világ és anyagi test fogságából, a „kettős” bilincsétől, a teljesen szabad mozgásában korlátozóitól.

A lelki „betegségünk” is a helytelen szeretet eredménye, illetve következménye. A „betegsége” pedig azt jelzi a valóságos lélek felé, hogy az életvitele illetve életmódja, és viselkedése sem az isteni rend, azaz nem az isteni szeretet szerint van, hanem ellenkező vele. A testén is kifejeződő „betegsége” ugyanakkor azonban áldás is a számára, mert a hibáitól segít neki megszabadulni, azaz salaktalanítja őt, és Istenhez visszakapcsolódni is segíti.(Igaz bölcsességből származik az a mondásunk is, hogy „a szenvedés nemesíti a lelket”.  Soha ne tiltakozzunk a szenvedéseink végett, adjunk értük is hálát Istennek, ugyanis mind a jobbításunkra, a helyreállításunkhoz vannak.)

Azért szenvedünk, mert a dolgokat a testi érzékeinkkel is azonosulva felosztottuk „szeretem” és „nem szeretem” dolgokra. Egy halhatatlan lény viszont soha nem érez rokonszenvet, és ellenszenvet sem, mindenkit és mindent egyaránt csak szeret, nincsen senki irányába semmi ellenérzete, csak együtt érezni tud mindenkivel. Tisztában van ugyanis vele, hogy a jelen világban minden bajnak a rokonszenv és ellenszenv az okozója, amiket itt érezhet a testi én mindenki és minden irányában is, és érezhetünk mi, szellemi lelkek is, ha vele, vagyis a hamis egónkkal azonosulunk. (Aki tehát szenvekkel is él, az még mindig az a hamis egója szerint él.)

Az örök egészsége és boldogsága is pedig mindenkinek csakis a teljesen őszinte, mindenféle megkülönböztetés, és feltétel nélküli, és minden élőlény irányában egyaránt táplált szeretettel élésével lesz mintegy már újra is meg. Az Igazságnak szeretetét, vagyis végül is Istent be kell azonban fogadnunk magunkba ahhoz, hogy üdvözüljünk, azaz, hogy újra örökké boldogok (is) legyünk, ugyanis csakis az isteni szeretet tud bennünket is boldogítani, az Istenétől más szeretet nem tud bennünket örökké boldoggá tenni. Ha tehát az isteni szeretetet elutasítjuk magunktól, akkor azzal az örök boldogságunkat utasítjuk el magunktól, és magunk sem fogunk isteni szeretettel szeretni senkit, és semmit sem, hanem csak mulandó szeretettel, testi szeretettel, ami valójában még csak ragaszkodás tárgyakhoz, és testekhez (mulandó formákhoz), és főleg testi emberekhez.

Szellemi élő hit, vagyis isteni hit is pedig csak akkor létezhet az emberben, ha isteni szeretettel él és szeret. Ha nem így szeret, csak halott hite lehet, vagyis a mulandó testi értelmének szintén mulandó hitével élhet, élő hittel pedig nem. Az alázattal tiszteletadás, alázattal nagyrabecsülés is mindig csak feltétlen szeretetből, isteni szeretetből fakadóan létezik igazán, mely alázat és tiszteletadás is ez esetben ugyanezzel a tiszta isteni szeretettel teljesen áthatott.

Amire pedig végül mind-Ő-nknek el kell jutnunk, az Igaz Istennel egyesülésünk is mindig csak igaz szeretet, és teljes odaadás által lehetséges. Az ugyanazon isteni szeretet általi egyesülés ugyanis a teljes egyesülés Istennel, míg a magunk teljes odaadása Istennek, eleinte még csak igen szoros kapcsolatot fog jelenteni, egészen kis távolsággal (teljes és közvetlen közelséggel), amiből is végül teljes egyesülés lesz Istennel az ugyanazon szerelem alapján.

Valójában tehát mindnyájunknak, vagyis az egész emberi „nyájnak” arra kellene most, azaz hús-vér testet magunkra öltötten is eljutnunk, vagyis világosan megértenünk, és meg is élnünk, hogy az isteni szeretettörvény az örök rendnek, az örök életnek törvénye, és, hogy aki valóban vissza akar térni az eredete igaz (azaz örök) valóságába, annak isteni szeretetté kell válnia az egész lényével. Az Igaz Istennel, Aki Maga a Szeretet, az egyesülésünk ugyanis másképpen soha nem lehet meg.

Drága barátaim, most már nagyon is időszerű lenne Isten szeretet tanát nekünk is teljesítenünk, vagyis gyakorlatban is végezni a Jézusban, és más szent lelkekben is tisztán lepéldázva is lett Isten és ember isteni szeretettel szeretetését, mert különben megint csak, és akár öröknek tűnő időkre is itt fogunk rekedni a sötétség, vagyis a szeretetlenség világában a végleges hazatérésünk helyett.