Újra azokká a szívjóságú lényekké kellene lennünk, mint akik örökké vagyunk Istenben, Istennek Ővele tökéletes egységben élő igaz „fiaiként”, akik szintén időtlen létezésűek, teretlenek, azaz minden korlátozás nélküliek, és elpusztíthatatlanok is, vagyis olyanok, mint amilyen Ő.
Isten jónak (azaz jószívűnek, tiszta szívűnek) azt a mulandó emberi testet magára öltött szellemi lelkét nevezi, akinek valósággal tiszta a teljes egész lényegi mivolta, a szív és lélek mivolta, és aki minden emberhez, jóhoz, és rosszhoz is egyaránt jó szívvel van, aki nem anyagi gazdagságot gyűjt magának, aki jó szívvel tesz jót a többi élőlénynek is, aki mindig békességben, boldogságban, és örömmel is él, csak isteni jótettei vannak, ártalmára, kárára senkinek és semminek nincsen sem szándékban, sem gondolatban, sem beszédben, sem pedig tettben. Isten ugyanis csak jóra tanítja az embert, és ezért soha nincsen olyan célja vele, hogy nyomorúságra juttassa, ahogyan arra se, hogy másoknak ártson, másokat bántson, másokban és másoknak kárt okozzon bármi módon is.
Az itteni jónak és rossznak bármilyen szintű magunkba vételéről egyaránt le kell tehát tudnunk mondanunk ahhoz, hogy újra azok lehessünk, akik valósággal vagyunk. Az ugyanis a tiszta szív, a jó szív, az igaz szív, ami semmi teremtettséget nem tartalmaz önmagában. Valójában mi, emberi szívek Istennek szellemi „sziporkái” vagyunk egyéni életre ébredve, vagyis lélektudatosságként élünk. Isten pedig e lélektudatosságunknak lehetőséget adott arra, hogy ideiglenes jelleggel anyagi testet, azaz mulandó formát öltsünk magunkra, és abban és azzal éljünk a mulandó valóságában, azaz, hogy a mulandó életet is megtapasztalhassuk ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk az örök életet, az Istenével teljesen egyező halhatatlan élet és igazság mivoltunkat, amit itt a legkiválóbban Jézus példázott le a számunkra.
Istennek a szintén Isten alapú, avagy lényegű örök szellemi és mulandó anyagi világa élete is azonban egyetlen életfolyam, ez az innét a kettősség világából két egymástól teljesen külön folyamnak látszó ugyanis valójában egyetlen mulandó résszel is bíró életfolyamot képez, vagyis ezek szellemi „szemszögből” rájuk tekintve mindig is egy folyamban folynak, és mi, isteni lelkek ebben az életfolyamban „úszkálhatunk” ide-oda, vagyis élhetünk az örök részében, és élhetünk ideiglenes, vagyis időleges jelleggel a mulandó részében is.
Minden létezőnek és élőnek ugyanakkor pedig a legbensőbb, vagyis a szintén tisztán szellemi minőségű értelme is Isten. Ezért az isteni értelmet is tekinthetjük minden létező és élő lényegének, és alapjának is. Az örök fennállású, végtelen és határtalan isteni szeretet és isteni értelem (mivel az isteni szeretetnek csak értelme lehet) produktumának kellene tehát tekintenünk minden létezőt és élőt. Nekünk, emberi lelkeknek is tehát Isten az alapunk, lényegünk, és esetünkben Ő Maga a teljes egész felépítettségünk is. Az egész igaz (örök) valónk, az igaz és teljes önazonosságunk az Övéből való. Azonban mindig csak a teremtményi létből kilépve lesz Isten bennünk észrevehetően élő Isten, Akivel egyek vagyunk, és Akiben benne vagyunk. Mi, Magában és Magából Istenből vagyunk tehát, és így vagyunk közvetlen isteni lények. Előbb vagyunk Magában Istenben, és azzal vagyunk közvetlen isteni lények, hogy Isten a Lényeg a lényegi mivoltunkban a teljes egész Magával benne van, azaz azzal, hogy (teljesen) egylényegűek vagyunk Ővele. Az Istent magunkban hordozásunk is csak ebből az előzményből következhet.
Valamennyi emberben, és a körülöttünk lévő természetben is a lényegükként bennük is jelen lévő Istent kellene tehát mindig elsősorban szeretnünk és tisztelnünk, és szeretnünk és tisztelnünk kellene azokat önmagukban is. A teremtésen, és a teremtményeken keresztül a Teremtőt azonban csak közvetetten szerethetjük, a szintén létező közvetlenül szeretése mellett, ami szerethetősége Istennek örökké létezik, mint ahogyan Isten is örökké szeret bennünket teremtményi formában is. Az Istennel mintegy már újra is egyesülésünk is azonban csak az ugyanazon isteni szeretünk által és „hevében” lehetséges, ez testi szeretet, azaz formális szeretet, nem örök szeretet által soha nem lesz még csak lehetséges sem, vagyis azzal sohasem fog megtörténni, még, ha az emberek alkotta vallások legtöbbje a testi értelem mulandó hitével egyetemben ezt a szeretetet erőlteti rá az így csak az ő híveikre, és nem pedig a Igaz Istennek híveire. (Az Igaznak hű hívei ugyanis nem a test hitével élnek, hanem a halhatatlan Életnek, azaz Istennek szintén halhatatlan hitével, és természetesen az Ő szintén örök szeretetével is.)
Sajnos, a magunknak „köszönhetően” hibás életfelfogásunkkal, az anyagi életfelfogásunkkal a legtöbbünkkel még csak a képmutató szeretetre, és a másik, vagy ugyanazon nemmel szerelembe esésre vagyunk képesek, igaz, vagyis valósággal örök szeretettel szeretésre pedig még mindig nem, amiből alacsonyodtunk le a testi szeretetre, az anyagi szeretetre. Ezért vagyunk képmutató törődéssel is egymás iránt, és nem pedig „szívbéli”, vagyis valódi lényegi törődéssel, valóságos (örök, önzetlen, feltétel nélküli) szeretettel, gondoskodással, segítéssel, támogatással.
Azt sem az Isten teszi velük, hanem az emberek maguk azok is, akik megfosztják magukat az igaz eredetüktől, és válnak önpusztító anyagi lényekké. A saját énjük imádatával pedig az önzésnek és gonoszságnak forrásaivá is lesznek. Mindez is azonban a szabad akarata szerinti gondolkodásának megfelelően történő cselekvése az embernek.
Nekünk, isteni lelkeknek ideiglenesen a mulandó világban élvén sem szabadna szenvedést keltő gondolatokat, képzeteket alkotnunk, illetve használnunk, amiket minden esetben a testi énünkkel azonosultan teszünk, vagyis amikor nem tudunk a valóságos magunkról, azaz nem ismerjük az igazi önazonosságunkat, mert feledésben vagyunk azt, és így már Istent illetően is.
A gondolat és érzésvilágunknak teljes megváltoztatására lenne szükségünk ahhoz, hogy mulandó testet magunkra öltötten is azokként éljünk itt a Földön, akik valósággal vagyunk, Mi ugyanis tudatos isteni lelkek vagyunk, akiknek igazi Istene, a mindenkit és mindent éltető Ővele egy és azonos, szintén tisztán szellemi minőségű, és makulátlan tisztaságú Élet mivolta Istennek.
A természetfölötti élet hiányában viszont a mulandó élet önpusztítóvá lesz. Az anyagi élet a lényegétől, az igaz eredetétől megfosztva tehát fel fogja élni, el fogja pusztítani magát, össze fog roppanni a saját súlya alatt. Az anyagi megnyilvánulás így csak felszámolhatja, csak megsemmisítheti magát.
Aki azonban nem az előbbit akarja, hanem anyagi érzékek nélkül megtapasztalni Istent, az igazi Teremtőjét, annak más törekvése nem lehet, szakadatlanul erre kell törekednie.
Az embernek viszont az előbbihez is soha nem másokon kellene uralkodnia, hanem egyedül csak saját magán, amit sajnos, a legtöbb ember még mindig nem tud megtenni, ahogyan azt sem, hogy ne uralkodjon az embertársain erőt véve azokon erőszakos hatalommal, vagyis az elnyomásukkal, a maga alá kényszerítésükkel, az akarata és elképzelései szerint cselekvő rabszolgáivá tevésükkel. Ezt ugyanis Isten soha nem teszi egyetlen értelmes teremtményével, vagyis velünk, emberi lelkekkel sem, akiknek nem is csak szabad akaratot adott, hanem teljes (azaz korlátlan) szabadságot is, amit aztán, ha úgy akarjuk, akár korlátozhatunk is, mint azt jelenleg is tesszük, a magunkat a mulandó test szabadságára lekorlátozásunkkal.
A mai „tudás-korban” is sajnos, ott tartunk, hogy emberek a legnagyobb többségükkel még mindig nem tudják, hogy merre kellene igazodniuk, és ezért folyton „ragadozók” karmaiba esnek. Emiatt nem tud a szívük isteni jósággal telítődni, amivel térhetnének vissza Istenhez. Isten „ajtaján” azonban csakis az igazi jósággal telített szív léphet be. Amíg tehát nem már csak a semmi anyagi jót, és semmi anyagi rosszat az Önazonosságába soha nem bevett Istenben leszünk gazdagok, nem kerülhetünk vissza Istenhez, nem leszünk mintegy már újra is egylényegűek Ővele. Így pedig arról, hogy egyek vagyunk Istennel, még tehát csak a szájunkkal csacsoghatunk, majmolván a hamis tanítóinkat, az önerőből „felemelkedett mestereinket” (akik lehet, hogy egy jelenleginél jóval finomabb, és szintén anyagi minőségű valóságba, vagyis kettős lényegű világba, esetleg a legmagasabb „di-menzióba”, azaz kettős tudat-mezőbe, dipólusos léttartományba alkalmasint már eljutottak, vagy ezt is még csak tetteik, vagyis eljátsszák, elhitetik). A mai „spirituális emberek” közül is azonban alig akad egy-két olyan is, amelyik Isten nevében tanítana akár csak rész igazságokat is, vagy akár csak Isten nevében beszélne (szólna) is, mert szinte minden tanító, és beszélő is, mindig csak a maga nevében és nevével teszi ezt, mivel a saját igazságait is terjeszteni akarja, melyek eltérőek Isten kijelentett igazságaitól. Az ilyen „spirituálisoknál” is, akik is tehát a „ragadozó farkasok” közé tartoznak, még nagyon is hiányzik a teljes szívjóság, amivel a kettősség egész világát végérvénnyel el lehet hagynunk, amivel kellene már itt is élnünk.
Drága barátom, előbb, vagy utóbb, de neked is be kell majd látnod, hogy az előbbi démoni, azaz tisztátalan lelkületű, vagyis a nem Isten sajátosságaival élő emberre jellemző a képmutatás, a tettetés, az önhittség, az önteltség és önzés, valamint még a gőg, kevélység, hiúság irigység, versengés, harag, düh, durvaság (erőszakosság, akaratosság), dőreség, és az egyéb más ilyen rossz tulajdonság is. Ezek a démoni sajátosságok pedig mind lekötöttséghez (az anyaghoz hozzákötődéshez) vezetnek, és az ilyenné lett lelkek már sem a helyes cselekvést, sem pedig a nem helyes cselekvéstől tartózkodást nem ismerik. Ezekben a lelkekben tisztaság, vagyis isteni sajátosság már alig található, és ezért nincsenek nekik helyes cselekedetik (szándékuk, gondolkodásuk, beszédjük, tetteik) sem, ezért tekintik a durvaságukat is helyesnek, azaz tartják jogosnak a társaiknak bántalmazását is. Az ilyen lelkek a vagyonukat, és a tárgyi tudásukat is, az érzéki élvezeteik, a testi érzékeiknek kielégítésére gyűjtik, amit is a társaiknak rovására érnek el, vagyis mások rovására (mások munkaerejét kihasználva, másokat megrövidítve, vagy becsapva, esetleg meg is ölve) szerezik az alapvetően szükségesen felüli nagy vagyont is.
Aki viszont csak az érzéki élvezetekkel törődik, csak a testével törődik, mert azt élvezi a legjobban, az el fog veszni az anyagi világban, melybe így már nem is csak belemerült, hanem teljesen el is merült benne. Az ilyen emberek eredeti nyugalmát és békéjét is a testi vágyai igen hamar feldúlták, és romba is döntötték, a testük kényelme fontosabb lett nekik. Nem csak a valódi magukról feledkeztek meg, hanem elfeledték azt is, hogy Isten központi Lényébe, a Lényeg (avagy „Szív”) mivoltába kellene végül visszaolvadniuk, azaz vissza kell térniük Istenbe, és Istennel végül egyesülniük is kellene, nem pedig állandóan Istentől elkülönülten kellene élniük, mint azt (is) a nem teljes szívjósággal élő emberek még mindig teszik. Ezeknek a szellemi lelkeknek tehát még hátra van, és akár még örökkévalóságnak tűnő időkbe is telhet, hogy a testi jóságuk helyett újra már csak szívjóssággal éljenek megtestesülten is.
