Az általunk itt sűrűn használt „Szív” fogalom nem mást, mint Magát Istent a Legfőbb Szellem és Lélek Egységet, a Legfőbb Lényeget, az egyetlen Igaz Valóságot, avagy Igazságot jelenti, és ezért, amit e „Szív” szól, avagy mond, az mind igazság. Mi, emberi lelkek ennek a teljes egésznek, végtelennek és határtalannak is ismerhető „Szívnek” a rész „szívei” (azaz „tagjai”) vagyunk,
és ezért alá kell vetnünk magunkat e Leghatalmasabb és Legerősebb „Szívnek”, engedelmeskednünk kell Őneki, és követnünk kell Őt, míg újra eggyé nem válunk Ővele. Ha ezt tesszük, akkor a „Szív”-részteljesség mivoltunk az egészével „kivirágzik” (teljesen megvilágosodik, azaz ragyogó tiszta lesz, a teljes egészével ragyogni fog), ha pedig nem követjük Őt, akkor káoszba fog torkollni az életünk. Amit tehát Ő a Legfőbb „Szív” nekünk, Őbelőle való „szív és léleknek” mond, javall, mindig azt kell tennünk, vagy éppen nem megtennünk, mert csak ez esetben cselekszünk tökéletesen, vagyis Isten szerint. Isten irányítja tehát a cselekedeteinket is, és ezért, ha a „szívünkre” hallgatunk, akkor Isten akarata szerint fogunk cselekedni, azaz úgy fogunk tenni, miként Ő mindig tesz, amit közvetlenül tapasztalhatunk is. Amennyiben mindig és mindenben követnénk Isten akaratát, semmi probléma, semmi szenvedés nem lenne ebben a jelen világban sem.
Ha viszont nem Isten utasításai, vagy inkább javallatai szerint cselekszünk, akkor szüntelenül nem jó hatások is érni fognak itt bennünket, melyeket mind el kell szenvednünk.
Amennyiben tehát mindig Isten nevében és nevével, azaz Isten szerint (az Ő akaratával egyezően) cselekszünk, vagyis, ha teljesen önzetlenül tesszük mindent, amiket teszünk, akkor a tetteinknek nem lesznek rossz következményeik, azok nem lesznek ránk rossz visszahatással, amiket magunknak is el kell szenvednünk, ha nem a jelen testünkben, akkor egy újabb anyagi testben. Ameddig azonban nem az előbbi szerint teszünk és viselkedünk, addig nem fogunk tudni megszabadulni a „kettősség” (a két lényegűség, a di-„mens”) világából, azaz nem fogunk kiszabadulni az élet és halál körforgásából, a dualisztikus (két pólusú) valóság képletes fogságából. Ezt azonban azért sem tudjuk megtenni, mert a legnagyobb emberi többség még mindig nem tud teljes felelősséggel lenni minden szándéka, gondolata, szava, érzelme, az összes cselekedete, és élményei iránt, pedig mindannyian teljes mértékben felelősek vagyunk azért is, ami történik velünk. Ez is oka annak, hogy az isteni jót már csak igen kevés ember teszi itt a Földön, pedig más út nem létezik a mindig csak az isteni szeretettel és isteni tudással (isteni bölcsességgel) élés útja mellett, ami lényegében ugyanez az út, vagyis a helyes cselekedetek révén Istenhez visszavezető út.
Az igazán jó tett, vagyis az isteni jó tett az, amivel sem magunknak, sem pedig az emberi és nem emberi környezetünknek nem okozunk semmi szenvedést, ami szenvedés lehet mentális, és lehet fizikai is. A helyes tette tehát az embernek a környezetére, és magára is mindig csak kedvezően hat, és így magát is, és a környezetét is mindig csak elégedetté teszi, azaz elégedetlenséget soha nem kelt vele még csak magában sem. A nem helyes tettek viszont folyton aggodalmakat, szenvedéseket, fájdalmakat, károkat szülnek, és így nem fogják szolgálni a szellemi lélek felemelkedését, a teljes egész anyagi valóság fölé kerülését, a visszajutását Istenhez.
Arra kellene tehát eljutnunk, hogy a bennünket itt ért hatásoktól ne szenvedjünk, vagyis, hogy az egész anyagi világgal együtt azoknak is fölé emelkedve, azok már semennyire ne hathassanak ránk. Így pedig arra is el fogunk jutni, hogy mi se szenvedtessünk másokat (senkit se bántsunk meg), és, hogy még csak ne is okozzunk másoknak szenvedést, fájdalmat, hanem mindig csak örömöt és boldogságot eredményezzenek nekik az isteni szeretettel teljes cselekedeteink, ami isteni szeretettel áthatott cselekedetekbe beleértendők tehát a szándékaink, gondolataink, és szavaink is.
Be kellene végre már látnunk, hogy csakis a jóindulatú tisztán szellemi lelki tetteinknek nincsenek ránk rossz visszahatásaik, mivel azok mind isteni szeretettel vezéreltek, és isteni szeretettel áthatottak is.
Az előbbihez azonban a mindennapi életünket anyagiból szellemi lelkivé kellene változtatnunk, vagyis a magunkra öltött jelen mulandó testünkben és testtel élve is csak szellemi lelkileg (Isten-tudatilag,azaz Isten a Lélek szerint) kellene cselekednünk, anyagilag (vagyis a mulandó testünk szerint) pedig többé már nem kellene cselekednünk, mint azt a legtöbb itt a Földön élő isteni lélek még mindig teszi. (Tiszta és szeretetteljes „szívvel” kellene tehát bánnunk mindenkivel és mindennel, és ezt kellene tennünk magunkkal is.)
A testet öltés azt jelenti, hogy azonosulunk a testtel, és a testi én központú testi elmével is, amivel megfeledkezve a valóságos magunkról, és ezzel már a Valóságos Istenről is, csak, vagy inkább már csak testiek lesznek a cselekedeteink. A már megvilágosodott bölcs viszont már nem gondolja, és nem is érzi magát anyagi testnek és anyagi elmének, hanem már csak örökkévaló Isteni Tudatnak ismeri önmagát, Akinek az Ővele azonegy Isteni Elméjében a mulandó test és elme megjelenik, és aztán pedig el is tűnik.
Mi pedig, teljesen még nem megvilágosodott szellemi lelkek, még azért azonosulunk a mulandó világgal is, mert még nincsen tapasztalati tudásunk az örökkévaló világról, mivel azt, mint Istent a Legfőbbet, szintén elfelejtettük, ahogyan a valóságos magunkat, a valódi önazonosságunkat is, és ezért még mindig világi érzéseink, azaz testi érzéseink is vannak, amik szerint élünk, és nem pedig egyszerűen csak megtapasztaljuk azokat is, ahogyan azok vannak.
Az eredetileg teljességgel anyagtalan szellemi (azaz isteni) személyiség, a tudatos szellemi lélek és a szellemi elméje egyetlen szellemi élőlény, egyetlen isteni önazonosság, vagyis eltérő minőség a testi személytől, a testi „lélektől” (a pszichológiai éntől), és a testtudattól és testi elmétől is, éspedig az egysége örökkévalóságával, állandóságával, és változatlanságával. Ennek a valóságos léleknek kellene Istennek a Teremtőjének önként át- és odaadnia, illetve visszaadnia a teljes egész magát. Ezért létezik az „Istennek teljes önátadás útja”, amit „szeretet útjának” is lehet neveznünk, és mellette még létezik a „tudás útja” is, amikor az Isten teljes és helyes (igaz), mert egyenesen Istentől való megismerése által leszünk újra egyek Istennel (szintén Isten által).
A teljes és igaz tudás is tehát feltétel nélkül szabaddá, teljesen könnyűvé, nyugodttá, békéssé, vagyis az Istennel való egységedben megszilárdulttá képes tenni, és teljes megelégedettséget is ad. A „más” nélküli tudás, illetve „más” nélküli (tőle más minőséggel nem terhelt) tudat tehát minden korlátozottságtól teljesen mentes, teljesen szabad, és szintén örökké boldog Szellemi (avagy Isteni) Tudatot jelenti a teljes és igaz tudásával. A testünk mélyalvásakor ez a szellemi lelki tapasztalatunk, avagy megélésünk van, csakhogy amikor felébred a testünk nincsen róla tudomásunk.
Ahhoz viszont, hogy a testünk éber állapotában is az előbbit tapasztaljuk, az eltárgyiasult elménket olyan tiszta állapotba kell hoznunk, hogy Istent a révén megérezhessük Szeretetteljességként és Üdvteljességként is. Ilyenkor, vagyis a teljesen tiszta (teljesen kiüresített) elménken keresztül érinthet ugyanis meg bennünket Isten a teljes Magával, és ettől igaz, vagyis tiszta és örök boldogságérzetünk is lesz. Az eleinte még csak pillanatokig tartó, azaz időleges megérintéséből azonban még vissza fogunk kerülni a korábbi, vagyis az anyagi létállapotunkba egészen addig, míg helyes törekvésünkre, és szintén Istennek köszönhetően vissza nem kerülünk Istenbe, és meg nem szilárdulunk az állandó boldogságérzetben (is) azzal a tudomással, hogy magunk vagyunk ez az örök boldogság is Istennel tökéletes egységben élvén. Isten teljes felismerésére, és szintén testi érzékek nélküli érzésére mindenképpen el kell tehát jutnunk. Olyankor, vagyis egyenesen az Isten által feltárt teljes és igaz ismerettel bírván pedig itt már bárkivel is találkozunk, tisztában vagyunk vele, és érezzük is, hogy nem csak egy emberi testtel, hanem a benne élő nem anyagi lélekben élő Istennel találkozunk, Akivel magunk is tökéletes egységben is élünk. Ezzel pedig magunk is már csak a tiszta, és teljes, vagyis beteljesedetten a halhatatlan Szellemi Élet, az Örök és Boldog Élő Isten leszünk, azaz már csak Istennek Ővele azonegy Tudatában (Lelkében) leszünk benne, és így egyek is leszünk Ővele.
Most azonban még a „mások”, vagyis a nevek, fogalmak, és formák megigézettségében élünk, és ezért nem látjuk meg mindenkiben és mindenben Istent, és még csak magunkban sem látjuk meg Őt. Amikor azonban a „szívünkben” (valóságos lényegi mivoltunkban) eltűnik (mint jég a vízben végül teljesen feloldódik) az ego a gondolataival egyetemben, már csak a színtiszta és teljes egész szellemi tudat mivoltunk marad, ami teljes lényegi mivoltunkkal tehát egyek vagyunk Istennel a Legfőbb Lényeggel. A testi elménket is a „szívünkben” kell lecsendesítenünk, és ki is kell üresítenünk a gondolataiból, hogy az is teljesen tisztán már visszaolvadhasson annak is forrásába, az Isteni Elme-Tudatba.
Amikor pedig mindenkiben és mindenben már csak Istent látjuk, akkor már meg is vagyunk állapodva Istenben, és az Ő igaz és teljes tudásában is, és ezt érezzük is. Ilyenkor már bármit is munkálkodunk itt a mulandó világban, már semmi nem fog beszennyezni bennünket, semmi nem fog idekötözni, azaz magához kötni bennünket, és mi sem fogunk hozzákötődni semmihez sem. Ez egy olyan állapot a számunkra, hogy bár a testünk révén itt is élünk a világban, mégsem vagyunk a világban benne, nem vagyunk a tőlünk más minőséggel azonosulásban. A teljesen tiszta „szívet” a felszíni dolgok, és már az egész külvilág sem tudja megzavarni. Ebben az igaz természetünkben, az isteni természetünkben kellene tehát megszilárdulnunk, a testünk természetével élést pedig végleg el kellene hagynunk. Ehhez lenne szükséges folyton Istenre gondolnunk, és Istennel gondolnunk, vagyis Isten gondolataival gondolkodnunk is, a testi gondolatainkat pedig végleg el kellene hagynunk, mert csak így kerülhetünk az eredeti meditaív létállapotunkba vissza. (Nekünk, anyagtalan szellemi lelkeknek olyan gondolataink és érzelmeink vannak, amiket itt használatos anyagi szavakkal képtelenség kifejezi, mivel az itt használatos gondolatok és érzések mulandóak, és változékonyak is.)
A Legfőbb és Teljes Igazságon, avagy ugyanilyen Lényegen, azaz „Szíven” meditálni pedig, az Istenről, az Örök és változatlan, rendíthetetlen Valóságról szellemi lelkileg elmélkedést jelent, ami nem test, és testi elme általi elmélkedés egyben az Ő szemlélése is a tudatos lelkei részünkről. Így láthatjuk meg azt is, hogy minden ebben az egyetlen Igazságban merül fel, Őbenne és Őáltala állítódik elő, minden Őbenne történik, és minden felmerült Őbelé tér is vissza, és, hogy ezért nekünk, közvetlenül Őbelőle való lelkeinek is vissza kell térnünk Őhozzá, a nem igaz valóságaiban „kalandozásainkból”, az ilyen valóságokba „vándorlásainkból”. Az egyéni lélek is tehát a Megnyilvánulatlan Istenből van, és Őbelé a „Rendületlenségnek”, és „Rendíthetetlenségnek” (minden vibráció, minden rezgés, azaz minden mozgás nélkülinek) is nevezhetőbe tér is vissza. A jelen anyagi életünknek is tehát a célja Isten teljes felismerése, amivel kerülhetünk vissza Istenbe az Őt képletesen elhagyásunkból.
Ez az egyetlen Isten valójában az önnön, azaz Önmagától valóan létező abszolút természetének változatlan ragyogásában él. A Biblia ezt úgy írja le, hogy Isten a mérhetetlen Világosságában (Az Ővele egy és azonos Szellemi „Fényében”) „lakozik”, ebben az állapotában van tehát megszilárdulva (ami szilárdság az itteni kőszikláéhoz hasonlítható), amiben Üdvteljessége is van, vagyis Ő örökké Boldog is. Istennek e Végső Valóság mivolta azonban már felfoghatatlan, mivel szavakkal itt semmilyen szinten sem kifejezhető, mutatni vagy utalni sem tudhatunk velük rá, kizárólag csak tapasztalni (átélni, megélni) lehet.
Az Élő Istentől elválásunk és a mulandó testtel való azonosulásunk azonban a szellemi lelki számunkra a halált jelenti, és a külvilágot valóságosnak, vagyis igaz valóságnak tekinteni is halál az eredetileg halhatatlan lélek számára. Ezek végett lesz tehát az „élő lélekből” halott lélek, vagyis leszünk „élőhalottak” Isten szemében a halál testével és világával való azonosulásunkkal, és kerülünk a világnak, és a halálnak is hatalmába.
Istent a teljes egészével Övéből való lényegi mivoltunkban, az igaz, avagy valóságos (örök) mivoltunkban kellene tudnunk felfedeznünk (megtalálnunk), megismernünk, és meg is értenünk, és rá kell jönnünk (ébrednünk) arra is, hogy magunk is Ő, a Legfőbb Igazság vagyunk. Ettől fogva fogunk Istennel újra egységben, és Ővele együtt, azaz egy közösségben is élni.
A legtöbb ember azonban sajnos még nem az előbbinél, hanem még mindig csak ott tart, hogy magukat az Isten teljesen is felismerése vonatkozásában is sikeresen meg tudják téveszteni, és meg tudják magukat hamis tanítókkal is tévesztetni. Így viszont továbbra is szenvedni fognak, míg végül aztán őket is a szenvedés el fogja vezetni Isten teljes felismeréshez.
Pedig Isten Ővele egy Tudata hasonlatosságára olyannak is elképzelhetjük magunkat, mint egy végtelenül hatalmas, oszlopszerű, tisztán szellemi minőségű, tűzhöz hasonlóan világító „fénysugár”, amiben az egész látható univerzum egy porszemekből álló nagyobb porszem-„buborék” csupán, amit a tudatos mivoltunkkal teljesen, azaz akár minden részében is bejárhatunk a megtapasztalásuk céllal, és azokat a részegységeit át is járhatjuk, vagyis valamilyen szinten át is hathatjuk az Istennel tökéletes egységben élő magunkkal.( Minden, ami van, az a Valóságból valamilyen szinten részesülhet, mivel mindennek az egyetlen Valóság, vagyis Isten az Alapja, és Ő a Felépítője, és „építőanyaga” is.)
Az egyetlen és színtiszta, végtelen és határtalan Szellemi Tudatban, az egyedül igaz Valóságban azonban valósággal nem is létezik benne a látható univerzum, vagyis az anyagi, avagy tárgyi minőség valósággal nem része Istennek, az önmagában teljességgel anyagtalan Örökkévalónak (az Alanynak), hanem mindig csak képletesen, azaz csak látszólag, merthogy a teremtett mulandó valósága egyszerűen csak megjelenik, majd pedig el is tűnik Őbenne, vagyis a „Nagy Műve” az egészével csak egy „van és nincs” megjelenülés az Istenben, azaz olyan, mint egy földi embernek az álomvalósága. Mi ebbe az Őt teljes egészével megnyilvánítani hivatott tünékeny valóságba annak vonzásának engedve kerültünk bele, azonosultunk vele, és most szerinte cselekszünk, vagyis a mulandó világ szerint, a mulandó formák szerint élünk.
Ha azonban továbbra is csak a testi elménkből fogunk cselekedni, akkor továbbra sem fogjuk az Igazságot a szellemi lelki önmagunkban, a közvetlen isteni lény mivoltunkban, az alanyiságunkban meglátni, hanem változatlanul az elképzeléseink börtönében fogunk élni. A testi elménkből cselekvést, és a testi elménket is az egészével feladva viszont „Arra” lelhetnénk rá a valóságos magunkban, Aki bennünket soha nem hagy el, Aki mindig velünk van.
Drága barátaim, mindig csak olyanokat cselekedjünk, ami a szellemi lelki teljes megtisztulásunkat szolgálja. A cselekedeteinkkel ugyanis a Lélek határtalan erejét, és képességét kellene tudnunk itt kinyilvánítanunk, vagyis magunkkal Istent kellene tudnunk itt megvalósítanunk. Miként Jézus, úgy minden szintén Isten ideküldte, vagy itt megbízta többi igaz tanító is ezt példázta és példázza le nekünk, vagyis magával és a cselekedeteivel nyilvánítja itt meg Istent, hogy itt is láthassuk, tapasztalhassuk Őt.
