Az Örök Isten az önmaga végtelen és határtalan egész teljességén gondolkodó színtiszta Szellemi Tudatosság (is), Akit ideiglenesen itt a Földön élvén mondhatunk „Szent Léleknek”, és Szent Életnek, valamint még Tiszta és Teljes Életnek is, és Végső Valóságként Ő az ugyanilyen Tudat és gondolatok nélküli Lét-Tudat, vagyis szintén önmagában a színtiszta Szellemi Lét is.

Ez az Isten az Őt megnyilvánítani hivatott szellemi és tárgyi formái révén is megközelíthető Abszolút Lény. Isten az Abszolút számtalan örök és mulandó formában képes tehát megnyilvánulni, az Ő megnyilvánulása a testi szemeinkkel látható anyagi, avagy tárgyi világegyetem is, ami csak egy megnyilvánulási szintje a sok közül, mivel az Abszolút Tudat egyszerre több létszinten létezik számtalan létformába „öltözötten”.

 A Lélek Teljessége, vagyis az Örök Élet Teljessége a látható felszíni valóság, az egész anyagi valóság mögött rejtőzik, és szintén e teljes jelen világon túl a Szellem Teljességében „végződik”, vagyis Isten (leg)végső valósága a makulátlan tisztaságú Szellem mivolta, Ami, illetve Aki Lét és Élet Lény az eredete mindennek. (Ezért nevezhetjük „Őt”, mint Létet, „Atyának”, és „nemzőnek” is.) A Lélek a Szellemnek megnyilvánulása, Akit tehát nevezhetünk „nemző Atyának”, a Lelket pedig „Anya-Istennek” (is), a Szellem és Lélek megbonthatatlan Egységét pedig egyszerűen csak Istennek, Akivel, mi, lélekszikrái egységben élünk. Minden lélekszikra is valójában a Lélek maga Aki teljes egészével a Szellemből való, és így Szellem is. Eredetileg tehát mi, Lélekből való lelkek is a Lélek, vagyis az Élet Teljessége vagyunk, csak most még másnak, élő földi embernek képzeljük magunkat. (Jézusnak, látva és értve, azaz tapasztalva is benne Istent, mondták is a tanítványai, hogy: te vagy Uram az Élet Teljessége, és hívták csak Teljességnek, valamint még Valóságnak is.)

A tehát szintén Istent a Szellemet jelentő színtiszta Léttel is egységünket pedig, és így már a magunk létezését sem, itt szintén nem kell folyton hangos szavakkal igazolnunk, bizonyítanunk még csak magunknak sem, merthogy a mindeneknek Forrása és Alapja a színtiszta LÉT Magát örök jelleggel igazolja is, éspedig elsősorban azzal, hogy örökké csak van, és ezt mintegy „másodikként”, vagyis másodsorban az egész teljességével Őbelőle való, és ezért Ővele egyazon, Őt megnyilvánítani hivatott Lelke is teszi. (Az Igazságnak szintén nevezhető Lelke, avagy Élet-Tudata tehát szintén az „igazolása” Isten a Szellem létezésének.) Ezért pedig nekünk, közvetlenül Őbelőle valóan szintén anyagtalan szellemi minőségű Lét és Élet-tudatoknak sem kell Őfelőle semmiféle „tanúbizonyságot” tennünk, mivel ezt a bizonyítást Maga az Igazságnak, és Teljes Igazságnak is nevezhető Isten megteszi (1.), és ezt még csak a mi látható létezésünk, a testi létezésünk is igazolja, illetve bizonyítja (2.). Hasonlóan bizonyítja azonban még a szellemi lélek, avagy szellemi élet mivoltunk, és a testi mivoltunk létezése is, és ezzel is már megvan az igazság megtudásához, illetve megismeréséhez itt a Földön szükséges két „tanú”, amik (is) igazolják az egyetlen Isten igaz létezését. Nekünk, szellemi lelkeknek, egymásnak is teljesen felesleges tehát „tanúbizonyságot” tennünk Isten igaz létezéséről, még, ha most mulandó testben és testtel élünk is. Az Isten Maga tette Magáról előbbi kettő igazolása még tehát az itteni jognak, az ember alkotta törvényeknek is megfelel. Nekünk pedig ezért Istenről mindig és mindenhol természetességgel kellene beszélnünk, hogy Ő van, hogy Ő az „Élő” (Élet) is, és nem pedig a létét Őtőle külön élő tanújaként bizonygatnunk kellene egymásnak.

Itt a földi életben már csak az embertől elkülönülten élő Istent hirdető vallások és hitszervezetek, és az ugyanolyan hibás beállítottságú önjelölt egyéni tanítók ösztökélik arra az ő híveiket, hogy tegyenek Istenről, és dolgairól (például az Ő gyógyító cselekedeteiről) egy személyben másik személyek előtt tanúbizonyságot, hogy a többiek is egy tőlük elkülönülten élő Istenben higgyenek a testi értelmükkel, ami Isten így csak egy hamis isten lehet. Az Igaz Isten, és a szintén Őt jelentő Krisztusa a Lélek (az Igazságnak Lelke) ugyanis Maga is mondta, hogy Ő mindig velünk van, vagyis, hogy soha nem él külön tőlünk, a Maga részéről mindig együtt él velünk, és tehát így az Atya is mindig velünk van.

Igen sok Istent, és dolgait magyarázó lélek létezik tehát a jelen korban is, akik igen sok Igaz Isteni igazságot ismernek, és közölnek is a többiekkel, de folyton egy tőlük külön élő Istenről beszélnek nekik, azt az Istent közlik velük, hogy ők is egy olyan Istenhez kötelezzék el magukat, aki nincsen velük, hanem távol él tőlük valahol a mennyben, és onnét üzenget az embereknek rajtuk, mint közvetítőkön keresztül. (Pedig Isten a Szellem és köztünk csak egy közvetítő létezhet, és ez a közvetítő Istennek Ővele egy Lelke.) Ezek a magyarázók és közvetítők tehát nem az Igaz Isten hívei, hanem az „ellenistené”, aki ellenére tesz az Igaznak (nem Őszerinte és törvényei szerint él, mert elkülönült Őtőle), és az Igaznak helyébe kíván lépni. (Amikor mi, itt a Földön élő lelkei is az Igaznak ellenére teszünk, akkor magunk is az „ellenisten” vagyunk, vele élünk egységben.)

Az az emberi lélek tehát a maga részéről még nem a Valóságos Igazságban van, hanem Őtőle külön él, aki személyes tanújaként bizonyítgatja Isten létezését, vagyis az ilyen még maga is ugyanabban a létállapotban van, mint amiben az ateisták, és a szkeptikusok (kételkedők, mert testi személyiségükkel szintén nem látják Őt), akik sem hiszik, és ezért kételkednek benne, vagy tagadják is Isten létezését. Tagadni is azonban, még az ateistáknak is csak azt lehet, aki valósággal létezik. A nem valósággal létezőt minek kellene tagadni, vagy vele akár csak foglalkozni is, hiszen nincsen, nem létezik. Így tehát az ateisták egy fikciónak tagadásában vannak, és ezért teljességgel értelmetlen az istentagadásuk. Ugyanakkor pedig, aki tagadja Istent, az azzal elismeri magát halandónak, vagyis Isten előtt nem igaz valóságú létezőnek tartja magát, és ezért addig az is marad, míg rá nem ébred a valóságos magára, az igaz önazonosságára, amivel maga is az Isten lesz. (Ez utóbbira kellene végre már ráébredniük a tőlük külön élő Istenről tanúbizonyságot tevőknek is.)

Ugyanez az előbbi van tehát Isten igaz léte „tanújaként” bizonygatása esetében is, vagyis aki valósággal létezik, annak létét nekünk, emberi lelkeinek is szükségtelen, azaz teljesen fölösleges bizonygatni, nem kell róla „tanúbizonyságot” tenni még csak egymásnak sem. Az emberi tárgyi tudománynak viszont nagyon is szükséges bizonyítania az igazságait, hogy az emberek higgyenek bennük. Mivel pedig az ateistáknak mindig szükséges valami igazának, vagy nem igazának a bizonyítása, istenítik ezért az emberi tudományt, és csak annak állításainak (igazságainak) hisznek, csak azt fogadják el hiteles igazságnak. Ők így még mindig abban hisznek, ami Isten szemében nem igaz tudás, azaz nem tudás. Ma azonban már vannak olyan tudósok is, akik szerint van bizonyíték Isten létezésére. Ezzel azonban ők sem lesznek különbek a vallásos és hites Istent bizonygatóknál, az igaz létét tanúsítóknál, míg rá nem jönnek arra, hogy az egész tárgyi világegyetemmel is, amit ők folyton vizsgálnak, illetve megfigyelnek, Isten Maga bizonyítja az igaz létezését (és még a felülmúlhatatlan erejét, hatalmát is), és ezért azt már őnekik sem kell bizonygatniuk senkinek, még csak maguknak sem. Az istenbizonygatások és istenérvek ugyanis csakis az emberi logika, a mulandó emberi értelem és tudat számára szükségesek, az isteni értelem és isteni tudat számára, vagyis az isteni „logika” számára nem, mert az isteni tudatos isteni értelem számára természetes, hogy elmúlhatatlanul, azaz örökké csak létezik, vagyis ez neki természetessége, és így létezése tényét még csak magának sem kell bizonygatnia, nemhogy a tőle másoknak is, akik mind Őtőle vannak, és így Ő őbennük is benne van, ők pedig Őbenne vannak. Így tehát Isten Magának bizonygatná a létezését, amire itt, Isten mulandó valóságában is csak egy „őrültnek” lehet szüksége, a magát az egész teljességével egyetemben ismerőnek viszont sohasem, mert az mindenféle bizonyítás, bizonygatás nélkül is tökéleteses tisztában van vele, hogy ő mindig csak van (azaz örökké létezik és él). Teljes és helyes ismeret esetében, amivel már az Istennel egységben élésünk is megvan, minek kellene tanúskodni akár csak Istennek igaz létezéséről bárkinek is?)

Az emberi matematikai és ontológiai istenérvről is azonban az mondható el, hogy azok is csak egy anyagi vagy finom anyagi istenről, aki tőlünk külön él adhatnak tanúbizonyságot, azt szellemi minőségűnek nevezvén is. (Ezek a megközelítések viszont már nem járnak messze az igazságtól, ha még csak elméletiek sem.) Itt a Földön azonban annál nagyobb ostobaság nem létezik, mint tagadni Isten létezését. Aki ugyanis tagadja Istent, az a Létet és Életet (és a szintén igaz Szeretetet is) tagadja, éspedig maga is létezve és élve (és szeretve is), ami egy óriási nagy paradoxon, önmagának mond tehát ellene, önmagát és önmaga szintén igaz élését cáfolja az ilyen lélek, éspedig  a teljes összezavarodottságában, amit nevezhetnénk az előbb írt szellemi őrületének is, amiben semennyire sincs tisztában vele, hogy ki is ő valójában illetve valósággal. (A valós szellemi eszét és öntudatát elvesztett szellemi lelket, a valóságos lelket tehát ez esetben nyugodtan nevezhetjük „megőrültnek” is.) 

Isten léte azonban soha nem igényelt, és nem is igényel semmiféle bizonyítást, vagy tanúsítást, már csak azért sem, mert még csak oka sincsen az Ő létezésének, és így pedig már a létező végtelensége és határtalansága bizonygatására sem lehet semmi szükség, és még csak egyetlen ok sem, mivel ez is öröktől fogva nyilvánvaló. Az elgondolható legnagyobb ugyanakkor pedig minden értelmes lény számára létezik, csak a tudatos értelemmel nem rendelkező lények nem tudnak róla semmit sem. Maga Isten pedig soha nem kötelezi egyetlen lelkét sem arra, hogy az tanúsítsa az Ő igaz létezését. Őneki erre sincsen semmi szüksége, mert Ő ezek nélkül is éppen úgy létezik, ahogyan valósággal létezik, nem fog Őrajta ez sem semmit sem változtatni, változatlanul az marad, Aki és Ami. Nekünk egymásnak bizonyítani Isten létezését éppen ennyire szükségtelen, és értelmetlen is, mivel magunk is minden Ő vagyunk. Istentől tehát értelmetlen lenne saját Magának bizonyítania a Maga igaz létezését, mikor azzal is, ahogyan az örök életével is, örökké tisztában van, és Ő soha még csak el sem feledkezik róla, örökké csak a Maga öröklétét és örök életét éli meg. (Ő mulandó testben sem a mulandó test múló életét téli, hanem az örök életét.)

A Bibliából ismerhető János is csak azért küldetett, hogy arról tegyen tanúságot, avagy „tanúbizonyságot”, hogy Isten Ővele egy Lélek mivolta lett testté Jézusban, számára ugyanis természetes volt Isten igaz létezése, és ezért ezt nem is tanúsította, és a képmutatók kérdéseire magát sem tartotta ama Krisztusnak (Léleknek), és még csak prófétának, vagyis Isten „szószólójának” sem. Nekünk, Isten nem örök valóságában, az eredetitől más világában ideiglenesen élő lelkeinek pedig azért sem kellene bizonygatnunk Isten létezését, mert azzal azt is bizonygatjuk, hogy van Isten, és vagyunk Őtőle elkülönülten élve mi is, vagyis vele inkább csak arról tennénk „tanúbizonyságot”, hogy Istentől a magunk részéről még mindig külön élünk (a mulandó személyünk életét éljük), és nem pedig tökéletes egységben élünk Ővele, mint megtestesülten is kellene tennünk, azaz így is egyeknek kellene lennünk Istennel a Teremtőnkkel. Jézus ezt is a legkiválóbban példázta le nekünk, de mi, mintha Ő ezt, hogy: „az Atya és én egyek vagyunk” nem is mondta volna, egy tőlünk külön élő Istenről teszünk folyton „tanúbizonyságot”, vagyis egy olyan Istenről, akinek létét nekünk bizonyítani kell úgy is, hogy az eredetünktől fogva mi is Ő vagyunk, azaz Ővele egyek vagyunk, Ővele egységben élünk. Hogyan „tanúskodhatnák” ez esetben Isten valós létezéséről, és, hogyan lehet ez a „tanúskodás” még csak szükséges is, amikor az éléshez az egyetlen és elhagyhatatlan Szükségünk is Maga Isten, Akivel tehát kezdetünktől fogva egységben élünk, Aki figyelheti mintegy „tanúként” is az Ővele együtt létezésünket. Inkább lehet tehát Ő a tanúja, illetve tanúsítója, igazolója a mi igaz létezésünknek, mintsem mi az Ő örök létezésének.

Szavakkal bizonyítani tehát nekünk, Annak a Létezőnek létét, Aki Örök LÉT-ez-Ő, teljességgel szükségtelen, mint a cselekedeteiről is való „tanúbizonyság tétel” is az, mivel magunk is, és az egész látható világegyetem is már az igazolására vannak az egyetlen Isten létezésének, Akinek „csodatétele” (teremtése) az utóbbi is. Minden teremtése, az anyagi is tehát Isten általi igazolására van Istennek, és így magunk is, már a puszta létünkkel is arra vagyunk. Már csak ezért sem kellene nekünk arról tanúskodnunk, hogy Ő van, és cselekszik is, hanem egyszerűen csak tudnunk, és testi érzékek nélkül éreznünk is kellene, hogy Ő bennünk (és körülöttünk is) van, és él, azaz cselekszik általunk is.

Isten léte itt használatos szavakkal bizonyítgatása is tehát a hiábavalóságok közé sorolható, mert nem a szavakon és fogalmakon is túli Igaz Istennek, hanem csak egy hamis istennek léte igazolható velük. (Maga az ember által kimondott „Isten” szó is ugyanis nem igaz valóságú, vagyis még csak az sem örök létezésű, az is csak ideiglenesen létezik itt, a szintén ideiglenes létezésű tér és idő világában.) A szanszkrit szent iratokból ismerhető „nirvána” szó is még csak a „teljes anyagi nemlét” állapotnak jelzője, vagyis a szó a színtiszta, azaz teljességgel anyagtalan örök szellemi lét és élet megélését, vagyis szellemileg érzése állapotot jelöli, ami örökké boldog létállapotot itt képtelenség leírni, és elmondani sem lehet. Kifejezni tehát itt Istent, ahogyan Ő valósággal van, nem lehet. Nekünk, Magában a szintén Istent a Lelket jelentő „Tűzben” pattogó (élő), „Ővele” egy „szikráinak” magunkra mulandó testet öltötten is ezzel az „Istenével” teljesen egyező létállapotban kellene végül is tehát lennünk, ennek kellene a végső valóságunknak lennie, és nem pedig helyette is egy „Istenétől” más lét és életállapotot, az anyagi testünk anyagi életét kellene élnünk, mint azt még jelenleg is tesszük hibásan.

Csak a testünk mulandó életét élve, azaz vele még azonosultan „kell” tehát nekünk folyton „tanúbizonyságot” tennünk Isten igaz létezéséről, mivel ez esetben a magunk részéről még külön élünk Istentől. Így azonban egy nem velünk élő Isten igaz létét igazoljuk, hanem egy hamis istenét, aki tőlünk külön, valahol a messzi távolban él, akit nekünk valami módon, valami módszerrel, vagy technikával „elérnünk” kell. Az egy személy általi „tanúbizonyság tétel” helyett a helyénvaló tehát az lenne, ha mindig és mindenhol természetességgel beszélnénk egymással Istenről, tisztán tudván, és szintén tisztán és teljességgel értvén, és így már tapasztalván is, hogy Istennel, és egymással is egyek vagyunk. Drága barátaim, előbb-utóbb mind-Ő-nknek be kell látnunk azt is, hogy Isten nem olyan Valaki és Valami, akiről és amiről be lehet bizonyítani, hogy van vagy nincs, és pontosan ezért soha senkinek még csak „tanúskodnia” sem kell az Ő igaz vagy nem igaz létezése mellett. Ő ugyanis ezek, és minden egyéb más nélkül is örökké csak VAN, és mi lelkei is változatlanul egyek maradunk Ővele, éspedig tudatosan is, és (leg)végül majd egyéni tudat, azaz öntudat nélkül is eggyé leszünk Ővele a makulátlan tisztaságú halhatatlan Léttel.