Mi, isteni lelkek akkor és azzal kerülünk az anyagi létezésbe, amikor egyedül magunk akarunk magunknak örömöt szerezni. Amikor tehát elfeledkezünk a nekünk az örömöt is adó Istenről, kezdünk itt el cselekedni azért, hogy a testi érzékeinket elégedetteké tegyük.
Viszont amint ezzel az örömszerzéssel felhagyunk, és újra mindent már csak Isten kedvére, vagyis Őszerinte teszünk, akkor felszabadulunk az érzékeink és testünk szolgálata, illetve képletes rabsága alól, és újra örök örömben, isteni örömben, és isteni boldogságban is lesz részünk, vagyis az eredeti természetességünkkel fogunk élni Istennel egységben.
Előbb-utóbb be kell tehát látnunk, hogy Isten nélkül nincsen valódi boldogsága, valódi öröme, boldogulása, és még csak élete sem az embernek. Ezért van, hogy minden emberben él emlékkép az örök boldogságáról, és, hogy itt a földi életében is leginkább boldognak akar lenni, mivel állandóan hiányérzete van belőle, amit itt zavarodottságában tárgyi dolgokkal igyekszik pótolni.
Az örökkévaló boldogság és örök öröm teljes életet azonban mindig csak olyan mértékben vagyunk képesek itt élvezni, amilyen mértékben vagyunk megvilágosodottak az Istennel közvetlen kapcsolatba kerülésünk, az Istent szellemi lelkileg már mintegy újra tapasztalásunk óta. Az örök életünket annyira fogjuk tehát itt is élvezni, amilyen fokon Maga Isten nekünk már feltárta a teljes egész Magát, vagyis Magát egyetemben az Ő egész Teljességével. Azt viszont már előtte bárki észreveheti, hogy teljesebb a magunk öröme és boldogsága akkor, ha másokat előbb juttatunk, vagy hagyjuk, hogy előbb jussanak örömhöz és boldogsághoz.
A legtöbb embernek azonban itt a földi életében még mindig nincsen állandó boldogság, öröm, és teljesség érzete, és szintén örökké elégettség érzése sem. Hozzá ugyanis teljesen el kellene feledkeznie a jelen testi rendszeréről, és az egész anyagi világról is, vagyis nem szerintük kellene élne itt megtestesülten sem, hanem az Istenével egyező örök életét kellene itt is élnie, éspedig Istennel egységben és Őszerinte élvén.
Azért kellene az előbbit tennünk, mert az az öröm és boldogság, ami a testi érzékeinkkel, és az érzéktárgyakkal való kapcsolatunkból származik, előbb vagy utóbb, de mindenképpen szenvedést fog eredményezni a számunkra. Ezért az ilyen örömöket inkább kerülnünk kellene, mint a nem örök javaknak gyűjtögetését, halmozását, az anyagiakban bővelkedést is, amit is itt sok „specialistája” tanít az embereknek, magát „tudatos teremtőként” mutogatva. Anyagi javakban azonban igazi örömöt és boldogságot senki nem fog lelni, ha az egész Földet is megnyerné magának sem lesz igazán örömteli, és boldog sem. A földi öröm ugyanis csak silány árnyéka a közvetlenül a Lélektől való örök örömnek, és a szintén Istentől való örök boldogságnak is. Ha az anyagi dolgok akár csak igazi örömöt is adnának, senki sem rohangálna egyiktől a másikig érte. Az igazi öröm, igazi élvezet, de még az igazi „meditáció”, és az igazi összpontosítás is ugyanis az, ha egységben, és együtt is élve Istennel közvetlenül látjuk és halljuk Őt, hogy Ő miket beszél, és miket tesz, miket nem tesz, és mindenben csak Őt követjük. Ahhoz azonban, hogy ez így legyen nem csak a központi erőnkkel, hanem minden erőnkkel, és állandóan Isten felé fordítva kell élnünk, és ez az igazi kapcsolatunk is Istennel, a „Boldogságnak” és „Üdvösségnek” is nevezhető Legfelsőbb Lénnyel, a Legfelsőbb Lényeggel, avagy Ég-Lénnyel, kinek hogyan értehetőbb.
Valójában tehát nem az anyag és anyagi, hanem az Igazságban, vagyis Isten Ővele a tisztaságában is egyazon Tudatában (a szellemi minőségű Tudat, Lélek, avagy Élet Teljességében) élés teszi boldoggá, és bölccsé is az emberi lelket. A valódi boldogságot (is) tehát nem kívülről megszerezni, nem „elérni” kell (harcolni meg pláne nem kell érte), hanem hozzá el kell tudnunk távolítani magunkból mindazokat a testi érzelmeket és gondolatokat, melyek megakadályozzák, hogy állandóan boldogok legyünk itt élvén, azaz mulandó testet magunkra öltötten is. Ez az igazi boldogságunk ugyanis minden ok nélkül létezik, merthogy az a valódi lényünk, a valódi lényegi mivoltunknak természetessége, avagy természete (jellegzetes szellemi tulajdonsága), lényegében tehát az eredeti létállapotunk az örök boldogság (is).
Az ember akkor éli itt is meg az előbbi magasztos létállapotát, azaz a magasztos (legfelsőbb rendű) boldogságát is, ha akkor is boldog marad, amikor itt már mindenről képes lett lemondani, és le is mondott, vagyis, ha a jelen világban már semmit nem tekint a maga tulajdonának, még csak a saját testét sem. Az ilyen lélek már tehát teljesen tisztában van azzal is, hogy minden egyedül Istennek tulajdona, még ő maga is, és még csak ettől is igazán boldog.
Soha nem testi boldogságra kellene tehát itt jutnunk, hanem szellemi lelki boldogságra. A mulandóságban ugyanis nincsen semmi állandóság, és ezért az ember itt az állandó boldogságot hiába is hajszolja, nem fogja sohasem elérni. A feltételektől függő világban, vagyis az anyagban a feltétlen szeretetet sem lehet senkinek sem megtalálnia, mert, mint az igaz boldogság, az sem múló, és nem is változó minőség, viszont az e világban élő valamennyi szellemi lélekben létezik ez az önzetlen szeretet is valamilyen szinten, és élnek itt olyan lelkek is, akik tele vannak vele, és örök boldogsággal, meg örök örömmel is.
Végre már mindannyinknak be kellene látnunk, hogy igazi örömet és boldogságot itt is mindig csak az Igazság szerint cselekvése hoz a léleknek, és aztán pedig úgy is kellene élnünk, vagyis gyakorlatban is ezt kellene tennünk. Ennek ismerete is ugyanis már mindenki számára elérhető, és az emberek szinte minden ismerik is, de mégsem úgy tesznek. A legtöbb lélek (még a „hívők” legtöbbje is) ugyanis az Igazság ellenében cselekszik, és sajnos, ezt már észre sem veszi.
Az igazi boldogságot itt tehát nem a csak elviekben ismerő, és Istennek ellenére tevő lélek, hanem a mindig csak az Isten szerint cselekvő lélek fogja érezni minden testi érzék nélkül, aki senkivé és semmivé lesz a tudatlan emberek szemében, vagyis, akit az anyagelvű (csak anyagi gondolatokkal élő) emberek semmirevaló, ostoba, gyáva, szenteskedő embernek tartanak, mert nem vesz részt az anyagba bonyolódásukban, az anyagban elmerülésükben.
Mindig tisztában kell lennünk azzal is, hogy igaz boldogság és öröm, mint az igaz tudás is, soha nem pusztítható el, mivel ezek is az örökké Lét-ez-Ő és Él-Ő Isten. Az ember a teljes igaz tudásától is boldog, vagyis az isteni tudása is boldogítja.
Az „üdvösség” szavunk is pedig nem csak az örök boldogságunkat, hanem a minden tévhittől is való teljes szabadságunkat, a minden tőlünk mástól szabadságunkat, az isteni szabadságukat is jelenti. Manapság azonban rengeteg olyan, magát már „újjászületettnek” valló, vagyis az „üdvös” állapotát már „elért” ember is szaladgál a Földön, aki nemhogy teljesen szabadon, hanem egyáltalán nem tud közlekedni Isten örök és mulandó valósága között, és bizony, még csak itt a Földön sem. Az ilyen, még a testi korlátozottságukkal élő lelkek pedig még „tanúbizonyságot” is mernek tenni a már megtörtént „újjászületésükről”, mint „elért” üdvükről, és az Istenükről is, holott Igaz Isteni élményük még csak egy sem volt, mert, ha volt is, az is még csak közvetett, és nem pedig közvetlen volt, ha az is nem a hamis istentől vagy a hamis „boldogasszonytól, a „fekete Madonnától” volt, aki a Világosságnak angyalaként mutatkozott előtte, és esetleg ellátta őt még „üzenetekkel”, és „jó” tanácsokkal is. A még mindig a testük, és testi érzelmeik szerint élő lelkeket, vagyis az érzelgőseket ugyanis könnyű az „üdvösségük”, vagyis az örök boldogságuk vonatkozásában is megvezetni.
Drága testvéreim, aki valódi üdvösségre törekszik, az legyen tisztában azzal is, hogy a jelen tetteink a világban a jövő „odaáti” életünket építik egészen a teljes anyagtalanságig, a teljes és tökéletes tisztaságig, „ahol”, illetve amiben van az igaz üdvösség is. Az itt és most bekövetkező testi halál az Isten ide küldte szentek, és az Isten által itt megszenteltek kivételével senkinek sem fogja tehát az üdvösségét jelenteni, és még csak az örök nyugalmát, örök békéjét sem. A tettei következménye elől ugyanis egy ember sem menekülhet meg, hanem csak az általa tett ártalmaknak (rosszaknak) magának is elszenvedése után teljesen és tökéletesen megtisztítva (Isten által „megszentelve”) lehet maga is valósággal és állandóan boldog, vagyis maga is olyan, mint amilyen Isten.
