A mindig csak képletesen létező megszabadulásunk érdekében magunknak is dolgoznunk kell magunkon. Itt a Földön élvén azonban képtelenek vagyunk mindentől elválni és megválni, viszont az itteni dolgokhoz hozzákötődésünket magunk is meg tudjuk szüntetni azzal, hogy eloldódva tőlük elhagyjuk azokat, vagyis többé már semmilyen szinten nem tapadunk, nem ragaszkodunk hozzájuk, és nem engedjük azt sem, hogy azok valamilyen szinten is hathassanak ránk, és magukhoz kötözhessenek bennünket.
Az előbbit azért kell megtennünk, mert mi, isteni lelkek ameddig megosztjuk magunkat, vagyis az Istenre figyelés mellett a földi világ felé is fordult állapotban vagyunk, addig nem igazán fogunk előre haladni vissza Istenhez, hanem csak még jobban belebonyolódunk az anyagba. Ahhoz ugyanis, hogy folyamatosan előre haladjunk, és célba is érjünk, azaz, hogy Istennel éljünk újra egységben, minden világit, minden anyagit fel kell áldoznunk, vagyis végleg el kell hagynunk.
Mi, Istennek tudatos lelkei úgy éljünk tehát a világban, hogy ne tapadjunk, ne ragaszkodjunk hozzá, legyünk teljesen szabadok tőle, a fókuszált figyelmünk, az összeszedett (egy pontba összegyűjtött) teljes figyelmünk pedig mindig az egyetlen Istenen, és az Ő igaz valóságán, az eredetvalóságunkon legyen, ahonnét mindig csak jó érhet bennünket, mert minden valósággal jó szintén onnét származik, ahogyan magunk is. Eredetileg tehát magunk is mind jók, azaz tökéletesek voltunk, míg be nem szennyeztük magunkat Isten nem teljesen tiszta valóságával, az anyagi világgal. Isten hasonlatosságára azonban a teljesen tiszta emberi lélek sem keveredik össze, nem vegyül az anyaggal, még csak hozzá sem kötődik, hanem csak egy egységben, vagyis az Isteni Egységben (a Teljességben) együtt él vele (is), és ezért a lélek akár egyenlőnek is nevezhető a jelen világgal is, ahogyan azért is, mivel az egész jelen világ is szintén Isten hasonlatosságára őbenne is benne van. Mindig gondoljunk arra, még csak egy pillanatra se feledkezzünk meg róla, hogy isteni lélek vagyunk, aki most az egész anyagi világot úgy szemléli, hogy ideiglenesen, azaz időlegesen benne tartózkodik.
Isten létezését is pedig állandóan az eszünkben is benne kellene tartanunk, vagyis mindig tudnunk kell, hogy Isten velünk (is) van, bennünk (is) van, bármikor szólhatunk hozzá, kérdezhetjük, segítségét kérhetjük, ismeretét kérhetjük, belátást kérhetünk Őtőle az igaz valóságába, a valós szellemi világába is. A részünkről tehát az a fontos, hogy Isten állandóan a szemünk előtt legyen, hogy a fókuszált figyelmünk mindig csak Őrajta legyen, hogy lássuk, Ő miként cselekszik, és, hogy magunk is úgy tegyünk, ahogyan Ő tesz, azaz itt a nem örök világban élvén is mindig csak olyanokat cselekedjünk, mint amilyeneket Ő örökös jelleggel az Ővele egy Lelke által végez valamennyi valóságszintjén.
Akármit is csinálunk itt a földi életben, azt mindig és mind úgy kell tennünk, mintha Isten ott lenne (és ott is van) velünk, és mi csak az Ő eszközéül lennénk annak, amit Ő itt meg akar tenni, azaz meg akar valósítani rajtunk keresztül. Istennek tehát minden cselekedetünkben benne kell lennie úgy, hogy minden cselekedetünk isteni szeretettel teljesen áthatott. Így lesz ugyanis mindenkinek és mindennek csak a javára, amit teszünk, az ártalmára pedig senkinek és semminek sem. Ha viszont az itt létező testi szeretettel áthatottak a cselekedeteink, akkor nem az isteni jó cselekedeteknek az eszközei leszünk, nem az isteni jót cselekedjük, nem az isteni jót tesszük velük, hanem a mulandó és változó anyagi jót, a testi jót, ami ellenkezője az isteni jónak, ha itt jónak látszik is.
Ahhoz pedig, hogy már csak az isteni jót cselekedhessük, még lehetőleg a jelen földi életünk során mindenkit és mindent illetően előítélet nélküli befogadásra, illetve elfogadásra kell jutnunk, mert különben mindig csak problémáink, nem jó dolgaink, kellemetlenségeink lesznek továbbra is, és így nem kerülhetünk vissza a csak öröm és boldogság teli létállapotunkba, aminek sohasem lesz vége. Az emberek azért nem tudják itt ezt az előbbi öröm és boldogság teljes örök életet élni, mert folyton csak a világ dolgaival foglalják el magukat, közben meg azon is problémáznak, hogy folyton problémáik vannak.
Mindenkit és mindent tehát minden véleményezés nélkül egyaránt elfogadnunk, és egyaránt szeretnünk kellene, mindenkiről és mindenről, az egész környezetünkről is így (egyaránt és szeretettel) kellene gondoskodnunk, már csak azért is, mert Istentől a Gondviselőnktől sem láthatunk mást. Az igaz szeretetünknek pedig nem érzelmi, hanem szellemi tudati kötődésnek kellene lennie egymáshoz, és minden máshoz is, a testi érzelmek ugyanis itt élvezetül vannak, és nem pedig kötődéshez, amire most használjuk őket. A testünk agy részét sem a testi érzelmeinkkel kellene működtetnünk, hanem a tiszta szellemi tudat mivoltunkkal, az isteni lélek mivoltunkkal, a tiszta (teljességgel anyagtalan) és szerető tudatosság mivoltunkkal. A még mindig nem már csak az isteni szeretetünkkel, és az isteni érzelmeink szerint élve vagyunk ugyanis itt élvén szinte folyton izgatottak, zaklatottak, idegesek, stresszesek, igazi nyugalomban szinte már csak a testünk mélyalvása során van részünk.
Mi, szellemi lelkek itt élvén is akkor vagyunk nyugalmi állapotban, és akkor vagyunk éberek is, ha többé már semmi külső hatást, benyomást nem veszünk be magunkba. Amikor tehát már semmi külső nem tud bennünket megbántani, megsérteni, bennünk kárt tenni, mert még csak megérinteni, hozzánk érni sem képes, hanem csakis a testünkhöz. Ilyenkor ugyanis már nem vagyunk közvetlen kapcsolatban az anyaggal, és ezért az már semmi fájdalmat, semmi szenvedést nem tudhat nekünk okozni, és még csak el sem szomoríthat bennünket, de még csak bánatot sem ébreszthet bennünk, azaz semmi káros hatással nem lehet ránk, nem befolyásolhat bennünket semmilyen szinten sem.
A tőlünk idegen dolgok hatalmától tehát mindenképpen meg kell szabadulnunk, mert vissza kell térnünk a szellemi ragyogás örök világába, a kiindulópontunkra, ahol magunk is teljesen tiszták, színtiszta ragyogásúak vagyunk. Eredetileg a végtelen és határtalan, legtisztább Szellemi (Isteni) Tudathoz és Tudatossághoz tartozók vagyunk, Akit itt, vagyis a jelen létállapotunkban legjobban „Isten” névvel ellátva foghatunk fel, azaz érthetünk meg. Valójában minden emberi lélek egy gyémánt tisztaságú lény (ÉG-i „csillag”, vagyis ragyogó tisztaságú Isten-tudat), aki még mindig az anyag porát (sarát) magára tapasztottan él, és valamennyi „port” be is vett belőle magába, vagyis össze is mocskolta vele magát belül is.
Egyszerűen csak a jelen testünkkel való azonosulásunkat kellene megszüntetnünk, és még a gondolkodásmódunkat, és a szokásainkat kellene megváltoztatnunk ahhoz, hogy újra örökkévaló lelkekként éljünk akár már most, azaz még megtestesülten is élvén. A jelen életünknek is minden pillanatában legyünk tehát tisztában vele, hogy halhatatlan, sérthetetlen egyéni tudatos EGY ÉN-i, azaz isteni lelkek (ÉN-ének) vagyunk, akik az Istenével teljesen egyező önazonosságukkal tökéletes egységben élnek Istennel a Teremtőjükkel, és szellemileg érzik is ezt ezzel a valóságos magukkal, azaz maguk szellemileg tapasztalják is, éspedig Istennek köszönhetően hamarosan már állandó jelleggel is, ha maguk is kitartóan már csak ezért dolgoznak magukon.
Akárhonnét (akármelyik oldalról) is nézzük, valójában csak az anyagi lét és életfelfogástól kellene megszabadulnunk, hogy újra azok legyünk, akik valósággal vagyunk. Mi, szellemi lelkek, amikor a tudatunkkal már csak Magában Istenben merülünk el, vagyunk újra a Szellem és Igazságban, ami „kettő” is az egyetlen Isten abszolút Személyét jelenti egyetemben az Ő egész Teljességével, Ami az Ő végtelen és határtalan személytelen mivolta, Amiben van benne minden, ami van, ami mind Őáltala Őbelőle van, Ami megnyilvánulatlan mivolta az Ő formátlan mindenütt jelenléte is.
Előbb-utóbb azonban teljes felébredésre, teljes megvilágosodásra, lényegi mivoltával (az Istenével egyező igaz önazonosságával) tehát teljes tisztaságra (ami az örök boldogsága is) kell jutnia mindenkinek. Aki pedig erre törekedve Istennek köszönhetően eljutott, az már semmi különbséget nem fog látni a jelen világban sem, hanem csak az Isteni Egységet fogja benne is látni, és szintén szellemileg érezni is fogja, hogy minden egy, és, hogy a minden is Isten, Aki mindek feletti Létező, Ő a Végső Igazság avagy Valóság is, Aki és Ami a jelen létállapotú, az anyagi létállapotú számunkra felfoghatatlan. (Ezért kell lehetőleg még itt az eredeti létállapotunkba visszakerülnünk.)
Ha pedig már úgy érezzük magunkat, mint Krisztus, vagyis mint a Jézusban megtestesült Lélek, a testté lett Ege, az emberi testet magára öltött Világosság mivolta Istennek, akkor magunk is az Istent magában, magát pedig Istenben érző Ővele egy Lélek vagyunk, vagyis érezvén egységünket a Lélekkel magunk is Ő, azaz végül is magunk is az Isten vagyunk. Hozzá azonban nekünk, Lélekből való lelkeknek is magasabbakká kell lennünk az egeknél, vagyis magasabbakká, mint amilyen ez az egész látható világegyetem, és egészen tehát a minden egeket Magába foglaló legnagyobb és leghatalmasabb ÉGig kell felnövekednünk, illetve ki kell akkorára „tágulnunk”, vagyis olyan végtelen naggyá kell lennünk, amit semmi itteni tárgyi eszközök (testi elme, értelem, tudat) révén még csak elképzelni sem tudunk, és azért sem, mert a tárgyi képzelet is véges, képtelen a valósággal végtelenre kitágulni. A végső valóságunk tehát nekünk sem lehet más, mint Isten, Akivel teljesen és tökéletesen tiszta, és teljes egész (azaz beteljesedet) lelkekként egyek vagyunk, Akitől igaz valósággal sohasem éltünk, és nem is élünk külön, és igaz valósággal még csak be sem szennyeztük magunkat, hanem ezeket még mindig csak képzeljük, csak álmodjuk, vagyis mindez az Isten képzeleti valóságában, a szellemi elképzeléseink szerint történik így. Viszont ennek megélésére minden tudatos isteni léleknek szüksége van, mert a más, mint az isteni szeretet, és isteni jóság (tökéletesség) tapasztalata, vagyis a jó és rossznak nem örök világa tapasztalása nélkül az örök isteni szeretetet és isteni jóságot igazán értékelni, becsülni nem tudná, és így a semmiben és semmivel sem felülmúlható Tökéletessel, Istennel az Abszolúttal való teljes és tökéletes egységét sem.
