Aki szellemi lélek anyagi léleknek lenni nem hal meg, azaz nem szűnik meg annak lenni, az nem láthatja meg magában Istent, mert az anyagi lelke, az egója, a hamis énje el fogja Őt előle takarni („fátyolozni”), és annak szintén mulandó világa is elfedi Istent előle mintegy vastag fátyolként, vagy vastag „falként”.
Mindennek meg kell tehát halnunk, ami más, mint Isten, mert akkor számunkra már csak Ő van, csak Őt látjuk magunkban is. Ezzel pedig már nem létezik számunkra tisztátalanság, nem látszik fátyol sem, azaz nem létezik semmi akadály, ami gátolná Istennek a Lényegnek látását, és számunkra már csak Isten létezik, és külön Istentől magunk sem létezünk.
Amennyiben pedig a képzelet fátyla, vagyis az elképzelt nem örök világok képezte fátyol felszakadna a lényegi látásunk előtt, úgy már Isten Ővele egy Világossága (Szellemi „Fénye”) fátyolozna el (takarna el Magával) minden képzeleti létezőt, vagyis vele az egész viszonylagos létezés lesz számunkra nem láthatóvá. Ez esetben tehát már csak Isten Abszolút Egysége, a halhatatlan Szellem és Lélek mivolta abszolút Egysége Teljessége lesz látható a lényegi látásunk számára.
Istent végül is azonban az Ő közvetlen közelsége fátyolozza el előlünk, szellemi lelki „szikrái” elől, mert Isten nem mást tesz, minthogy Magát Magával rejti el előlünk, mivel a képzeleti valósága, az elképzelt nem örök világa is Ő.
Az előbbieknek helyesen megértéséhez viszont tisztában kell lennünk azzal is, hogy Isten egyszerre megnyilvánult és megnyilvánulatlan, vagyis, hogy Ő elfátyolozottan, és fátyolozatlanul is előttünk van. Isten ugyanis az egész mindenségben is feltárulkozva van, és ezt teszi a mindenség legapróbb és legnagyobb részegységein keresztül is. A mulandó valósága egészében is Isten tárulkozik fel a teremtményeinek, és ezt teszi például a prófétai megjelenésein keresztül is. Rajtuk keresztül azonban a személyes Magát tárja fel az értelmesei előtt, vagyis az értelméből is ellátott teremtményeinek.
A testi énünkkel egyetemben az összes testi érzékeink, a testünk, és az egész mulandó valóság tehát a „fátyol”, ami a valódi látásunkat, az isteni látásunkat eltakarja, illetve elhomályosítja. Ha viszont Isten (mert senki más nem veheti el) eltünteti a fátylat, akkor az anyagi testünk helyén csak egy Szellemi Világosság-„szikra” (ragyogó fénygömb szerű, a teljes egész végtelen és határtalan Tudathoz képest parányi lelki alakzat), a szellemi lélek „mag” mivoltunk marad meg Isten teljes, és ragyogóan tiszta Világosság mivoltában, Ami ragyogásában is végtelen és határtalan Világossággal tökéletesen egyező minőség ez az Istennek „Asszonyi Magjából” (Tudatából, Lelkéből) való „mag” mivoltunk. Benne élő fénylő, azaz szintén világító „szikrájaként” látjuk tehát majd „szemtől szembe” az Istennel egy Tudata Teljességét, vagyis végül is önnön ragyogásában a végtelen és határtalan egyszerre személyes és személytelen Istent a Teremtőnket („Atyánkat”) ebbe a ragyogó Világosságába „felöltözötten”, Aki és Amiből való „Világosság-fiak” vagyunk. Ezután pedig a teljes és tökéletes egymásbafoglaltságunk révén ide-da fogunk ingadozni a „kettőnk” között (hol mi leszünk Ő, hol Ő lesz a Magából való „szikra”), míg végül majd teljes és tökéletes azonosságban fogunk a közös akaratunk, és tehát a semmi különbözőségünk (a hibátlan, azaz tökéletes egylényegűségünk) alapján össze-, illetve egybeolvadni („egybeforrni” az ugyanazon szeretetünk hevében), és így már csak az EGY Isten lesz, mi pedig ami „szikrák” valaha voltunk, már csak valahol Isten örök memóriájában fogunk létezni, ha Ő úgy akarja.
A szellemi lelki „szikrák” ide, Isten mulandó valóságába lekerülve („alászállva” vagy „leesve”) a legnagyobb többségükkel ott rontották, és rontják ma is el az életüket, hogy ahelyett, hogy rövid időn belül legyőzték volna a maguk „magját”, a maguk „egyszülöttét”, az egójukat, a hamis énjüket, inkább felmagasztalták azt „Felsőléleknek”, aki „Felsőtudatuk” pedig őket, erejét hozzá tőlük kapván „tudatalattivá” degradálta, és egyre nagyobbra nőve továbbra is uralja őket. A legtöbb ember még tehát mindig az egója igájában, az egész anyagi valósággal is megterhelten él. Így pedig el van feledkezve arról is, hogy a Végtelennek és Változatlannak is nevezhető Isten, mint egyetlen önmegvalósult Örök Lét-ez –Ő és Él-Ő az egyedül uralkodó Hatalom is a végtelen és határtalan Magába teremtett egész mindenség fölött, és így fölöttünk ember lelkei fölött is, akik eredetüktől fogva egylényegűek, és így közvetlen kapcsolatban vannak Ővele.
Az Istennel való örök kapcsolatunkról a mulandóvá lett saját „magunk”, az egónk (a „külső” énünk, az isteni „mag”, avagy „szikra” mivoltunkból egy-magunk „szülte”, és ezért „saját” magunk) végett feledkeztünk el, és kezdtük el attól fogva az egónkat a vele azonosulásunkkal a fölöttes önazonosságunknak („Felső énnek”, azaz fölöttünk uralkodó Hatalomnak, lényegében tehát velünk közvetlen kapcsolatban levő Istennek) is tekinteni és ismerni, az önként alá helyezett közvetlen isteni magunkat pedig őáltala itt „tudatalattinak” neveztük el. Ezért észlelheti itt megtestesülten szinte mindenki úgy, hogy a tudattalan részünk jóval nagyobb tudású az ego-énünknél, és, hogy abból törnek fel dolgok, köztük félelem is, ide a felszínre. Az utóbbi viszont már nem igaz, nem erről van szó, mert például az egónk félelmeit, és egyéb más rossz érzelmeit is bevehetjük az önként a testtudatunk alá, vagyis annak hatalmába adott isteni magunkba, akinek az emberi fej „székhelyű” testtudata fölötti (az emberi fej fölötti) helyzetben kellene léteznie, és uralni tudnia kellene a testtudatát, és központját, a testi énjét (a hamis egót), és ezzel már az egész testét is. A „szent”, vagyis a teljesen és tökéletesen megtisztult lelkeket, az egójuk és testük fölötti uralmukat visszanyert, és az isteni hatalmukat itt nem elvesztett lelkeket (mint például az Isten „Szabadítónak” ideküldte Jézust is) ezért ábrázoljuk a fejük körül és fölötti helyzetben levő „glóriával”.
A teljes tisztaságát, és isteni hatalmát visszanyert, és ezért már csak isteni szeretettel szerető tudatos lelkeknek végül pedig majd még azt is be kell látniuk, hogy a „szeretett” és „szerető” lényegileg egy, és, hogy más Isten, mint a Szeretet-Isten nincsen. A szellemi léleknek még azonban azt is be kell majd látnia, hogy a szerető és szeretett „kettős” valósággal nem is létezik, merthogy Istennek a „szikrája” is Istenben van, vagyis részeként, avagy „tagjaként” örökösen egy az Egy Istennel. A z Istennel egységünkben (ami valójában tehát egylényegűség) pedig Istent a Valóságot az egész Teljességével éppen úgy láthatjuk, mint ahogyan az anyagi valóság egészében ideiglenesen benne élve láthatjuk az egész anyagi valóságot a testi szemeinkkel.
Akinek viszont a „szíve és lelke”, vagyis a valódi lényegi mivolta (lényegi teljessége) még nem Istennel, hanem a világgal, a mulandó valósággal van tele, az nem is keresi a jelen világból szabadulását, mert még jól érzi magát benne, még mindig elégedett a születéssel, öregséggel, és meghalással, az illékony boldogsággal, és a mérhetetlen sok szenvedést is elfogadja. Az ilyen szellemi lélek a valódi önmaga irányában szinte teljes figyelmetlenséggel (és így ilyen tudatlansággal is) van, mivel figyelmével folyton anyagi dolgokba merül bele, és el is merül bennük, mert csak azokat akarja kívülről és belülről, vagyis teljes körűen megismerni és megérteni, azaz tapasztalni (megélni). Ezt a tapasztalást pedig, mivel megfeledkezve van a valódi magáról, nem a valódi lényegi mivoltával teszi, hanem a mulandó teste szintén mulandó érzékszervein keresztül. Hozzá tehát a valóságos maga helyett az anyagi teste mulandó érzékeit, illetve az egész testi rendszerét használja, mivel belekerülve annak tudatába a tudatával hozzákötődik a testhez, meghasonul, és aztán pedig azonosul is vele. (A valódi magából kifordultan már tehát csak a testi mivoltának, a testi lényegének lesz tudatában.) A figyelme így terelődik el a valódi önazonosságáról, a közvetlen isteni mivoltáról, az Istennel egylényegűségéről, vagyis az Istennel tökéletes egységben éléséről, és így már nem tudja, és nem is érzi, hogy maga is Ő.
Az előbbiek alapján remélhetőleg már belátható az is, hogy a sok hamis tanítónak, és a világi tudománynak „köszönhetően” is tartják az idekerült lelkek a „tudatalattit” még mindig anyagi minőségnek. Ez azonban még avégett is előfordulhat, hogy a tanítani, vagy más feladattal ideküldött szent lelkek is beszélnek a tudatalattiról. Ezek a teljesen tiszta lelkek ugyanis mindig csak az eredeti természetességükkel, az Istenével egyező természetük szerint tudnak beszélni a „tudatalattiról”, ami alatt ők valójában a testtudatot értik testi én központtal, és ezt a tőlük tanulni akarók rendre félreértik, míg az isteni helyett a testi természetükkel, vagy vele is élnek. Így azonban úgy tesznek vele is, mint amikor ugyanezek a teljesen tiszta lelkek itt az érzelmeikről beszélnek, mert ők az esetben is csak az isteni érzelmeikről beszélnek, és nem pedig a testi érzelmeikről, amit értenek alatta a még velük vagy velük is élő lelkek. (Az viszont már bizonyos fokú tisztaságot jelez, ha tisztán tudjuk, hogy valójában illetve valósággal ki az itt tudatalattinak, és tudatfölöttinek nevezett és elfogadott létező.)
Lényegében tehát maga a „tudatalatti” vonatkozásában is összetévesztésről, megtévedésről van szó, vagyis a valóságos tudatnak, az isteni tudatnak az anyagi, avagy testi tudattal, az emberi tudattal való összekeveréséről, ami mindenkinél az Istenről, és a valódi magáról való megfeledkezéséből adódik, és ami tévedés csak a „fátyolnak” az isteni látásunk elől való eltávolításával fog megszűnni (többé nem lenni), és fogjuk aztán már a teljes egész Valóságot úgy látni, ahogyan Ő valósággal van. A Valósággal pedig előbb vagy utóbb, de mindenkinek szembesülnie kell, azaz „szemtől szembe” kell látnia, mert különben egészen addig nem lesz örök nyugalma, azaz nem lesz újra meg az örökké nyugodtan teremtő élete, az Istenével teljesen egyező örök élete sem. Valóságos lényegi mivoltával addig tehát itt, Isten mulandó valóságában fogja folytatni az „egós” életét, és így még rengeteg félelemben és szenvedésben is része lesz, még sok mulandó testet fog elnyűni magán, míg aztán végül maga is szembesülni fog Ővele.
