A mai korban Földön élő, és különösen szinte valamennyi értelmiséginek nevelt ember, de a többi embernek, még az együgyű embereknek legtöbbje is, még csak a szavaival is inkább csak hadakozni, vagdalkozni tud, tépik a szavaikkal még csak a tulajdon szájukat is, vagyis nem véletlenül van a világban is az igen sok tényleges harc és háborúság, ártás, pusztítás, és a haraggal, dühvel együtt az egyéb más szintén igen sok rossz is.

Kár is tagadnunk, az anyagi lét számunkra a létért és életért való ádáz harccá, küzdelemmé lett, már csak az Istennek kedvére  való igaz szeretetben és igaz szeretettel éléssel alig van ember, aki gondol, olyan pedig még kevesebb van, aki meg is cselekszi ezen gondolatait, vagyis gyakorlatban is érvényesíti. Isten szeretetet és felebaráti szeretetet isteni szeretettel az emberek közül már tehát igen kevesen gyakorolnak, a többség pedig kitart a testi szeretet, a személyválogató, és nem örök szeretet gyakorlása mellett.

Aki lelkek azonban itt bármi végett is harcolnak egymással, vagy bármiért is harcolnak, azok sajnos, még igen messzire vannak a tökéletességüktől. Ha ugyanis az ártatlan, a cselekedeteit soha el nem vétő, azaz nem hibázó (bűntelen) Istent valósággal, éspedig az Ő igaz (örök) szeretetével szeretjük, akkor, mivel minden, ami van, az mind Isten, s így mindenkit ugyanezzel az isteni szeretettel szeretünk, ugyan minek is harcolnánk, mindek is küzdenénk bárki, vagy bármi ellen, vagy bárkiért, bármiért is? (Ha harcolnánk, vajon nem magunk ellen harcolnánk-e, merthogy magunk is az Isten vagyunk?) Az eredeti tökéletességünknek jele itt is tehát a semmi erőszak, a semmi harc, a semmi küzdelem a részünkről sem, vagyis a teljes ártatlanságunk jelzi, hogy mindig is, vagy már újra is Isten tökéletes lelkei, csak isteni szeretettel szerető lelkei közé tartozunk, akik Ővele egységben élnek, és nem pedig a „harcos népéhez” tartoznak, akik így (továbbra is erőszakkal élve) még mindig külön élnek Istentől, és ezért mindenükért megküzdenek, mindent úgy harcolnak ki maguknak, még a szabadságukat is harccal érik el.

Ha viszont újra kivétel nélkül teljesen egyenlőnek látunk, és az isteni szeretetünkkel egyformán szeretünk kivétel nélkül minden embert (mint testvérünket és barátunkat), már akkor is eljutottunk a korábbi magunkban tett tökéletlenségünkből a tökéletességünkre, aminek tehát jele a teljes ártatlanság, a senkinek és semminek ártás, az erőszak nélküliség. A részünkről is mindig csak adható isteni szeretet azonban folyamatos jelleggel mindig csak tökéletes tudással, az igaz és teljes tudás meg is élése esetében van, különben helyette nálunk még csak fanatizmus, azaz makacs ragaszkodás létezik testi emberekhez, és anyagi dolgokhoz, vagyis a jelen testekhez, és így az anyagi világhoz (a jelenségvilághoz) is, és ez esetben Istennel is így vagyunk, ha elismerjük létezését. Az így „szerető” fanatikusok pedig mind harcolnak is egymással, és harcolnak még csak a másik ember ugyanilyen „szeretetéért” is. Az a „szeretet” azonban, amiért is harcolnak, nem isteni szeretet, hanem emberi szeretet, testi szeretet, nem örök szeretet, feltételes és változékony szeretet, vagyis az igen távol áll az isteni szeretettől, az ártatlan és önzetlen, változatlan, feltétel nélküli, cserébe érte semmit nem váró szeretettől, a valósággal örök szeretettől. Harcolni pedig akár csak a testi szeretetért is, teljességgel értelmetlenség az igaz lelki ember részéről, és szintén teljes értelmetlenség még csak a testi ember részéről is, merthogy minden erőszak, minden harc és küzdelem teljességgel értelmetlen.

Nekünk, emberi lelkeknek is tehát soha nem valami harcra, küzdelemre is kész, hanem mindig elsősorban, és utolsó sorban is, szent szeretet, azaz igaz szeretet közösségben kellene élnünk, és nem pedig helyette is testi emberi közösségekben, különféle neveken nevezett emberi csoportokban. A szentek közössége ugyanis egyetlen és örök közösség, míg a testi emberek közössége sokféle, és mind mulandó közösség. Ezért pedig a testi közösség csak a testi ember, a halandó ember (a „harcos ember”, a küzdve élő, az erőszakkal élő ember) számára bizonyulhat „jó” közösségnek, mivel abban az anyagi jó uralkodik, és nem pedig az isteni jó, az örök és változatlan jó, az ártalmatlan jó.

Ha pedig mi emberi lelkek Isten előtt egyenlők vagyunk, és ezért Ő egyformán bánik is velünk, akkor magunknak is így kell tennünk egymással, vagyis ugyanolyan értékű embernek kell kezelnünk egymást, nem viszonyulhatunk sokféleképpen egymáshoz, hanem csak egyféleképpen, azaz egyaránt, és mindig csak ugyanazon isteni szeretettel. Sajnos azonban a legtöbben még mindig nem így vagyunk egymással, hanem még mindig csak azokat szeretjük, és nem is isteni szeretettel, hanem testi szeretettel, akik bennünket szeretnek. Ugyanakkor pedig Isten soha nem fordítja el a szeretetét rólunk, mi pedig folyton azt tesszük, hogy, ha valaki a „szeretteink” közül, vagy nem azok közül is, nem a kedvünkre cselekszik, akkor attól elfordulunk, és elutasítással, gyűlölettel leszünk a korábbi szeretetünk helyett az irányában. Ezt a nem igaz szeretetet ráadásul pedig birtoklásnak is tekintjük. 

Amiről tehát eddig úgy hittük, és sokan sajnos, még hiszik is, hogy igaz és tiszta szeretet, az valójában szeretetlenség, mert ez az érdekből és birtoklásból szeretés nem valódi szeretet, nem igaz szeretet, nem isteni szeretet. Az így szerető ember a maga érdekei végett még csak nyájas, szívélyes, jópofáskodó (képmutató), hízelkedő, mézédeskedő, kedveskedő (tettetett kedvességű) a másik emberrel, még csak ragaszkodó, vagyis csak testileg szerető a másik ilyen emberekhez, és teszi ezeket az előbbi nem Istentől valókat a fölénye, előnye érvényesítése végett is, hogy ő jobb és több (kiválóbb) a másikánál. (Az „atyáskodva” viselkedő papok is mind szeretetlenek, és szeretetlenségre tanítják a lelkeket „lelki gyakorlat” címen, amik tehát mind csak testi gyakorlatok.) Pedig Isten egy embert sem emel a másik ember fölé, ez is tehát emberi dolog, ez is félresikerült dolga az emberiségnek, Isten „harcos népének”.

Az isteni szeretet teljesen más tehát az előbbi emberi szeretettől. Azt ugyanis a tevékenységeinken keresztül ismerhetik meg a másik emberek, ahogyan a bennünk is élő Istent is így láthatják meg. Az isteni szeretetünket tehát nem szavakkal kell bizonyítanunk, hanem mindig, és leg inkább csak a cselekedetinkkel, és a bennünk élő Teremtő Atya létezését sem a szavainkkal kell pódiumokra, és utcasarkokra, terekre kiállva bizonygatnunk, azaz nem hangos szavakkal kell bizonyságot tennünk Őróla, hanem szintén mindig és mindenhol leginkább csak a cselekedeteinkkel, melyek így mind Isten szerintiek, merthogy valójában Ő a bennünk élő cselekvő, Aki itt a jelenségvilágában az emberi eszközein keresztül is cselekedhet. Az Igaz Isten pedig nem egy fanatikus harcos, hanem ártatlan szeretetű Legfelsőbb és Leghatalmasabb Lélek, amit Jézuson keresztül tett nyilvánvalóvá a számunkra, és tett és tesz nyilvánvalóvá más szintén Ő ideküldte szent lelkén (szent fián) keresztül is. Az Igaznak szeretete ugyanakkor korlátlan, végtelen, és határtalan, és tehát nem is személyválogató, egyaránt van mindenki és minden irányában.

A fanatikus harcosság, illetve harcolás azonban itt a Földön azért létezik még ma is, mert a jelen világ én-centrikus szeretete elfedi előlünk Istent, a szeretetét, és az eredetünk igaz valóságát is. Az igaz szeretet, az isteni szeretet viszont soha nem én-központú, nem csak önnön magára, hanem inkább csak a másikaira irányuló szeretet, azaz magával mindenkit és mindent egyaránt körülvevő, és át is fogó (átölelő), teljességgel ártalmatlan szeretet. Ugyanakkor pedig még azt is be kellene látnunk, hogy mindig és mindenhol egyedül csak az Isten központú felfogás (isteni értelemmel értés), és az ugyanilyen központú cselekedet az egyedül helyes. Az örökké ártatlan Istennek tehát minden tettünkben benne kell lennie, csak isteni szeretettel teljes (ezzel az igaz szeretettel teljesen áthatott) tetteket kellene végeznünk itt élvén is. Csakis ezzel tehetünk ugyanis mindig csak Isten szerint Istenért, vagyis Isten érdekei és kedve szerint, ami így már a mi érdekeink és kedvünk szerint is való lesz, mivel így már mindig csak az isteni jót fogjuk tenni, aminek számunkra is csak jó visszahatása lehet, és lesz is. A legtöbb anyagi jónak, azaz anyagi jótetteknek a ránk visszahatása is tehát nem jó, nem az isteni jó lesz, hiába is gyártunk az ilyen tárgyi adakozásaink mellé olyan szlogeneket is, hogy: „jónak lenni jó”, vagy, hogy: „jótett helyébe jót várj.” Még azonban nem is csak a másokon, hanem a magunkon segítést is félreértjük. A „Segíts magadon, az Isten is megsegít” kifejezés is ugyanis valójában azt jelenti, hogy minden erőddel törekedj vissza Istenhez, és akkor számíthatsz ebben Isten segítségére is. Ha viszont inkább vagy a világ irányában törekvéssel, akkor magad sem segítesz, hanem inkább ártasz magadnak, és így Isten szerető gondviselésére nem számíthatsz, mert ez esetben magad, vagy a hozzád hasonló megtestesült lelkek segítségével akarsz minden itteni problémádat is megoldani.

A létező legfontosabbat, az isteni szeretetet azonban meg kellene ismernünk magunkként is, és Isten hasonlatosságára ezt a szeretetet mindig csak adnunk kellene egyaránt mindenkinek és mindennek. Magunk pedig ezt a szeretetet mindig csak legbelül, vagyis csak valós szellemileg érezhetjük, és ez a benső érzés hathat aztán már ki a külső, vagyis a testi mivoltunkra, és azon keresztül is tovább előre haladva (áramolva) minden más „útjába” kerülőre is, természetesen szintén csak pozitívan. Az isteni szeretet minden anyagi dolgon is képes tehát keresztüláramlani, és képes közben azokon gyógyító hatást is kifejteni. (Jézusnál, és más szenteknél is, ez számtalan esetben tapasztalható volt.)

Az összes egyéni „szív és lélek” egységet is pedig az isteni szeretet egyesíti, ez az igaz szeretet az össze- és egybekötő „kapocs”, avagy erő közöttük, és hozzá azt is ilyen tisztán látnunk kell, hogy Isten hasonlatosságára a szellemi léleknek is legmagasabb szintű megnyilvánulása, avagy kifejeződése az isteni szeretetet. Jézus a Krisztus, Akitől az Isten szeretet törvényét kaptuk, ezt is a legkiválóbban példázta le nekünk. E kiváló példára is inkább kellene választanunk az igaz szeretetet, mintsem továbbra is a harcot. (Amikor magunkról, vagy másokról azt mondjuk, hogy küzdelmes az életük, vagy, hogy küzdelmes életük volt, akkor azzal azt mondjuk, hogy magunk is, és ők is még mindig Isten „harcos népségéhez”, az Istentől külön élőkhöz tartozók vagyunk, és ezért azok körében fogunk újra megszületni (testet ölteni magunkra), és nem pedig Istennek szentjei körébe fogunk innen visszakerülni. Az Isten teljesen és tökéletesen tiszta lelkei körébe tartozás ez esetben tehát még jóval odébb lesz, míg egy olyan ártatlan életet el nem töltünk itt a Földön testben, mint amilyent Isten nekünk a leglátványosabban Jézus rövid földi életével mutatott be, vagyis példázott le, hogy Őt mindenben követve magunk is egyenesen a szentek körébe kerülhessünk vissza.)  

Mi, isteni lelkek akkor vagyunk már nem a „harcos” népséghez tartozók, amikor Jézushoz hasonlóan testi érzékek nélkül  állandóan érezzük magunkban az isteni szeretetet, mert akkor valójában Istent érezzük magunkban, és magunkat pedig isteni szeretetnek érezzük, és tisztán tudjuk azt is, hogy ebben a szeretetben (is) nekünk is folyamatosan növekednünk kell, és, hogy közben is azt mindig csak adnunk kell mindenkinek és mindennek az Isten szeretet-törvénye szerint, ártanunk pedig senkinek és semminek nem lehet már csak azért sem, mert az isteni szeretet ártani nem is tud, hanem örökké csak szeretni,  forrón szeretni, mint ahogyan azt Isten áldott Napja is példázza a jelen testi fölöttünk az égben, mint szintén az Ő „szerelmes” teremtménye.