Isten az alsóbbrendű anyagi természetbe belehelyezi a szellemi lelki felsőbbrendű természetet, és mindkettőt Ő irányítja az akarata szerint, csakhogy ezt nagyon sok szellemi lelke megtestesülten még mindig nem akarja tudomásul venni, hanem helyette a testének feje, az anyagi elméje és én-tudata irányítását fogadja el, vagyis a testtudatossága szerint tesz, és nem pedig Isten szerint, mint itt, Istennek alsóbbrendű világában is kellene. Minden egyéni léleknek azonban egyedi a kapcsolata Istennel.
Van lélek, aki teljesen tudatlan az Istennel való kapcsolatáról is, van, aki tud róla, de nem törekszik közvetlen kapcsolatra, és van olyan is, aki Istentől különálló, Őtőle nem függő lénynek képzeli magát. Ilyen utóbbi a mai modern testi ember is, aki maga moderálja magát, azaz mindenben maga szab határt magának, Istennel és Isten irányadó elveivel, cselekvési útmutatásaival nem törődik, nem veszi figyelembe. Az ilyen lélek azonban már majdnem az egész teljességét besötétítette, vagyis elvesztette a teljesen tiszta életét, az örök életét, a magát anyagiakkal szinte már teljesen beszennyezésével.
A magunk létét és életét az előbbi, és a többi hibáink végett is azonban a magunk részéről is tisztítanunk kellene, hogy újra Istenben legyünk, és az Istennel egységben létező tiszta és teljes életünket élhessük újra, és akár már itt, vagyis megtestesülten is. Valójában a „szív és lélek” mivoltunknak (a „szellem és lélek” egymástól valósággal elválaszthatatlan egységéből álló valódi lényegi egységünknek) kell tehát teljesen megtisztulnia, és megerősödnie is hozzá, éspedig már csak avégett is, hogy attól fogva már végleg ellene tudjunk állni minden anyagi fertőzésnek, ami korábban még besötétíteni tudott bennünket, vagyis melyek az isteni természetünket, az Istenével teljesen egyező jellemünket megrontották.
A megtisztulásunk végett először is a gondolkodásunkat, és a szokásainkat kell megváltoztatnunk, ugyanis eredetileg halhatatlan, megbetegedhetetlen, és nemek nélküli lények vagyunk, és nem pedig a jelen hús-vér testünk, a kézzel fogható férfi vagy nő vagyunk, amivel a legtöbbünk még tévesen azonosítja magát, mert még nem tudja a tévhitét feladni. Teljes és tökéletes tisztaság nélkül viszont nem állhat állandó jelleggel helyre az Istennel, a Legtisztábbal (a háromszorosan is Szenttel) való egységünk, és az Ővele tudatosan együttlétünk, az Ővele közvetlen kapcsolatunk sem.
A teljes megtisztulásunk érdekében tehát fel kell adnunk mindazokat a társadalmi szokásokat, hagyományokat is, amelyekhez az emberek igen nagyon ragaszkodnak, melyeknek önmagukban semmi igazi értelmük nincsen. Ezt akkor is meg kell tennünk, ha azok a társaink, akik ezeket követik, megvetnek miatta bennünket, mivelhogy azt akarják, hogy mi is az ő életmódjukhoz, az ő életfelfogásukhoz és világnézetükhöz ragaszkodjunk. (Ők sajnos, még mind lehúzó akaratú lelkek, akikre nekünk, valóban haza törekvőknek már nem szabad hallgatnunk, tetteiket nem szabad követnünk.) Ők még nem tudják, és nem is értik, hogy az Igazságnak nem létezik hagyománya, nem létezik szokása, amiket nekünk az utánunk itt élő lelkeknek át lehetne adnunk. Ostobaság tehát, ami itt most is folyik (akár még csak a vallások, és egyes más tanítások részéről is), és ebben a továbbiakban nem szabad részt vennünk.
A tőlünk idegen, és ideiglenes fennmaradású dolgoknak, vagyis az egész mulandó világnak hatalmából kellene ugyanis megszabadulnunk úgy, hogy minden belőlük és általuk szerzett szennyeződésektől megtisztulunk. Az előbbiekből pedig már belátható, hogy a megtisztulás lényege a mulandótól való teljes eloldódás és elkülönülés, az isteniség lényege pedig a közvetlenül összekapcsolódás Istennel a Legfőbbel, ami kapcsolatot az egónkkal, és az egész szintén mulandó testi rendszerünkkel való azonosulásunkkal magunk szüntettünk meg. (Mindenki maga tehát az oka az Istentől külön élésének, ez sem átöröklésből van, és nem is Istennek hagyományos cselekedete az emberi lelkével.)
Amennyiben azonban az összes itt kialakult szokásunkat, és minden itteni dologhoz ragaszkodásunkat, illetve kötődésünket is, az esetleg még nem észlelt isteni iránymutatással és segítséggel sorra, és már véglegesen is felszámoljuk, akkor természetfeletti belátásokhoz (Istent és örök világát tapasztalásokhoz) fogunk jutni. Ahogyan pedig meg fognak gyarapodni és erősödni ezek a belátásaink, úgy fognak majd meggyengülni az érzéki belátásaink, míg végül itt is már csak szellemi lelkileg fogunk érzékelni mindent, vagyis a testen keresztüli érzékelést el fogjuk hagyni, hátat fogunk fordítani a test érzékein keresztüli tapasztalásnak. Az erre már eljutott emberi lélek pedig a teste halála után mindaddig szellemi világból szellemi világba fog jutni, míg végül meg nem állapodik Isten legközvetlenebb jelenlétében, vagy Istennek valamelyik öröktől fogva igaz, vagy a maga szerezte hibáiból teljesen megigazított, Istenben szintén megállapodottan élő fia szellemi jelenlétében, akin keresztül is lehet maga is Isten közvetlen jelenlétében. (Jézusban a Krisztusban már tehát Isten közvetlen jelenlétében vagyunk, és vannak lelkek akik Ábrahám „kebelén”, vagy más fiak „kebelén” vannak így.)
Lelki önművelés nélkül viszont továbbra is mulandó és változékony testet fogunk magunkra ölteni, és mindazokat a rosszakat magunk is elszenvedni fogjuk, amiket a jelen testet magunkra öltötten korábban másik testet öltött lélektársaink ellen elkövettünk. Mindaddig pedig nem fogunk visszakerülni az eredetünk igaz valóságába, a tisztán szellemi és lelki valóságba, míg teljesen meg nem tisztulunk minden magunkba vett anyagi, azaz mulandó minőségből, minden mulandó erőből, vagy inkább energiából, melyekkel beszennyeztük magunkat. Vissza kellene Istentől nyernünk az idő és tér feletti hatalmunkat is.
Érzékfeletti megnyilatkozásban, vagyis Isten neki Magát kinyilatkoztatásában azonban mindig csak annak a megtestesült szellemi léleknek lesz része, akinek ezen valós lényegi mivoltát már csak Isten iránti vágyakozás hat át, azaz, ha már csak az egyetlenegy Istent kívánja szemlélni, mást nem kíván látni. A szellemi lélek teoretikus tudásra, és vallásos cselekvésre törekvésére, vagy a világi dolgainak hajtása mellett ezekre is törekvésére viszont isteni megnyilatkozásban mindig csak a valós szellemire törekvésének arányában lehet része. Az ilyen lelkek ugyanis még változatlanul érzéki tapasztalatokra is vágynak, aminek pontosan az ellentéte a valós szellemi tapasztalat, ami test, testi érzékek, és testi elme nélküli tapasztalat. Így ezek a lelkek csak lassan fognak előre haladni, de e módon is mindig csak Isten kegyelmével juthatnak előre, ahogyan a már mindig csak Istenre vágyó társaik is. Mindig ugyanis csakis azáltal kerülhetünk Istenhez vissza, ami ehhez közvetlenül, vagy egyenesen Őtőle jön hozzánk, és nem pedig attól, ami tőlünk megy Őhozzá. Nem a mi érte Istennek adományozásaink (áldozataink) végett kerülhetünk tehát vissza Őhozzá, hanem mindig csak az Ő kegyelméből. (Jézus előtt a lelkeknek nem volt lehetőségük innét egyenesen a kiindulópontjukra visszajutniuk, sivár, kietlen, víz nélküli bolygókon bolyongtak örökösen. Jézus „jó híre” a tévelygő lelkeknek erről szólt, ami kegyelmi jó hírt Jézus nem csak itt a Földön hirdetett, hanem másutt is a látható világegyetemben, és beszélt erről is, hogy máshol, más „aklokban” is vannak „eltévedt juhai”.)
Akiknek tehát inkább vannak világi elfoglaltságaik, mintsem azokat fokozatosan csökkentve inkább már csak Istennel foglalnák el magukat, azok egyáltalán nem csodálkozhatnak rajta, hogy őrájuk nem figyel fel Isten, és nem veszi kezébe a tanításukat, illetve vezetésüket az Őhozzá visszavezető úton. Az ilyen lelkeket ugyanis Isten még nem fogja megérinteni, vagyis nem fogja velük Magát tapasztaltatni semmi közvetlen szinten, míg a világhoz ragaszkodásukat el nem hagyva Őfelé nem fordulnak, és nem kérik Őt erre (is). (A kérés azonban önmagában nem elég. Aki csak kéri, vagy követeli, hogy Isten nyilvánuljon meg neki, annak Isten sohasem fog megnyilvánulni, hanem legfeljebb is csak egy hamis isten fogja neki mutogatni magát. Annak meg Isten pláne nem nyilvánul meg, aki mindig csak anyagiakat, anyagi előbbre jutást, anyagi gazdagodást, csak testi egészséget és jólétet kér Őtőle. Az ilyen léleknek ezeket is a hamis isten adja meg, ha adhatja. Kár is az ilyen, Istenhez mindig csak anyagiakért forduló léleknek bizonygatnia, hogy közvetlenül az Igaz Isten adta neki a nagy anyagi bőséget az ő a nagy hitéért és bizalmáért.)
Akiben azonban, mint az előbbi nem az Igaz Istenben hívőkben is, nincsen isteni szeretet (mert még mindig elutasítja magától az önzésével), az nem fog tudni állandóan az Igaz Istenre gondolni, már csak azért sem, mert az elméje így állandóan csak anyagi gondolatokkal van tele, és csak azokkal foglalkozik is. Az ilyen anyagelvű, vagy anyagelvűen is élő emberek képtelenek még csak az isteni természetet is megérteni, mert a gondolataikkal is csak fizikai dolgokra képesek összpontosítani. Ha valaki az Igaz Istenről beszél nekik, rögtön megpróbálják a figyelmét valami anyagi dologra elterelni. Azt pedig már észre sem veszik, hogy az Istenről beszélő lélek tökéletesen tisztában van vele, hogy ők ravasz módon elterelni próbálják a figyelmét Istenről, hogy ő is olyan romlott legyen, mint amilyenek ők. (Jókat lehet derülni az ilyen lelkeken, hogy mikkel nem próbálják a figyelmünket Istenről a jelenségvilágra terelni.)
Istenhez viszont mindig csak olyan mértékben kerülhetünk közel, amilyen mértékben távolodunk a mulandó teremtményektől és mulandó teremtéstől, ami távolodást igenis meg lehet tenni testben és testtel is élvén, nem csak a testet teljesen is elhagyással. Istent pedig mindig olyan szinten fogjuk látni is, mint amilyen szinten itt Őt megvalósítani tudjuk. Aki pedig Istent megközelíthetetlennek tartja, az éppen ezért nem fog Istenhez közelebb kerülni, és így Isten sem fog hozzá közelíteni. Hozzá ugyanis a központi, és a teljes erőnkkel is, azaz minden erőnkkel Isten felé fordulva kell lennünk, és nem pedig Őneki hátat fordítva azt mondani Őróla, hogy megközelíthetetlen, elérhetetlen.
A lelki fejlődésük azonban azoknak a lelkeknek sem halad előre, esetleg csak nagyon döcögősen, akik a testi érzékeiknek folyton az alapszükségletük feletti kielégítésére törekednek, akik inkább csak ezen dolgoznak, ezért teszik a legtöbbet, erre áldozzák a legtöbb idejüket. A folyton csak a testük kényelmét, és egyre jobb létét keresők, vagyis a csak ezekkel, vagy inkább ezekkel foglalatoskodók így pedig hiába is reménykednek Istenélményekben részesülésben, bármennyi elméleti tudásuk is van már Istenről, nem lesz közvetlen Isten-tapasztalatban részük, míg nem foglalkoznak eleget Istennel. Isten az Őt inkább csak mellőzőkkel minek is tapasztaltatná meg Magát, jól elvannak az ilyen lelkek az anyaggal és anyagi testükkel.
Pedig csak, ha már nem a világ dolgaival, és azoknak testi szeretettel szeretésével foglaljuk el magunkat, hanem inkább már csak Istennek Ővele egy ragyogó Világosság mivoltával, vagyis az Ővele egy Lelkével, avagy Legfelsőbb Ég mivoltával, azaz, ha már nem a világra, hanem csakis Istenre a Magasságos Égre figyelünk, szabadulhatunk meg a világnak képletes fogságából, és Istennek teljes megismerése és megértése is csak így lehet meg nekünk, csak így adatik meg nekünk. Isten másképpen tehát nem fogja nekünk Magát teljesen is feltárni, és Magát velünk megértetni sem.
Ami tehát elvon bennünket Istentől, attól mindtől távolodnunk kell, mert csak egyedül Istenhez kell vonzódnunk. A világhoz többé már nem vonzódva, nem ragaszkodva kerülhetünk ugyanis vissza Istenhez. Ezért ami elvon bennünket Istentől, azzal egyáltalán nem szabadna foglalkoznunk. Mindig óvakodnunk kell az elnyomó (erőszakos, akaratos), a képmutató, és a tudatlan emberek társaságától is, minden többi emberrel pedig éljünk egységben, és legyünk velük egy közösségben is. (Sajnos, igen kevés már csak az Igaz Istenhez vonzódó ember él a Földön, mivel a mai korban már rengeteg sok hamis tanítója van az emberiségnek, akik hamis istenhez vonják, hamis isten hatalmába vezetik és adják őket. Jézus őket nevezte „ragadozó farkasoknak”.)
Ha pedig az emberi lélek a világhoz, vagy a világhoz is ragaszkodik, akkor bizony, még nagyon is beteg, mert így inkább csak a világra és dolgaira figyel, azokkal foglalkozik, teljesen még nincsen Isten felé visszafordulva. Ha álladóan az Isten, és az eredetvalósága felé fordult állapotban lenne, akkor nem lenne beteg, lelkileg nagyon is jól lenne, nagyon is jól érezné magát. (A legjobb, legélvezetesebb, legörömtelibb, legboldogabb érzés pedig az lesz, amikor semmi mulandót nem érzékelve az Isteni, avagy Szellemi Lélekkel egy szellemi léleknek, vagyis magunkat is a Boldog Örök Életnek érezzük /szellemileg tapasztaljuk/, azaz amikor már csak az egyetlen Isten van, és Őrajta kívül pedig más nincsen sem tudatosan, sem pedig tudat nélkül.) Be kellene végre már látnunk,hogy mi , lelkek leginkább az itt kialakult anyagiasságunknak köszönhetjük az anyaghoz és anyagihoz lekötöttségünket, ami kötődéstől viszont csak az anyagi vágyak teljes elhagyásával, és a már csak Istenre, és az eredetünk igaz valóságára vágyódásunkkal szabadulhatunk meg.
Az embernek, hogy egészséges (is) legyen, azt kellene először is tudatosítania magában, hogy mi minőség nem ő, és akkor majd magára fog találni is, magával fog azonosulni, és nem pedig az Istentől és magától is mással, mint azt most még teszi a hozzákötődöttsége végett. El kell tehát távolodnunk attól, akivel és amivel előtte még azonosultunk, meg kell szüntetnünk az egóval és testi elmével élést, vagyis a testi emberként élést, ámde nem csak elméletben, hanem gyakorlatban is. Aki isteni lélek tehát még azt mondja, hogy neki van lelke, az még csak elméletben van elválva az egész testi rendszerétől, a gyakorlati megvalósulás ebből még hátra van. Ezt is ugyanis, hogy neki van lelke, még az egójával mondja, azaz még azonosulásban van vele, és így a testével is. Amennyiben azonban az ilyen lelkek is össze tudnák szedni, hogy mi minden nem ők, vagyis, hogy ők nem a test, ház, autó, feleség, férj, gyerekek, anyagi világ, anyagi lét, anyagi élet, amikkel, és amikben ők most benne vannak, akkor rálelnének a valódi magukra, az igaz magukra, aki tökéletes egységben él Istennel. Így pedig már rájönnének arra is, hogy most mindent úgy látnak, ahogyan azonosulnak velük, és nem pedig úgy, ahogyan azok valósággal vannak.
Mi, isteni lelkek, amennyiben tehát azonosulunk a testi elme és testi én gondolataival, akkor olyanok leszünk, mint egy testi ember, vagyis haragosak, dühösek, mérgesek, irigyek, és egyéb más rossz tulajdonságúak, és rossz érzelműek is leszünk. A valóságos lényegi mivoltunkkal tehát olyanok leszünk, mint aki nincsen tisztában a valódi önazonosságával, az igaz magával, és igaz eredetével sem. (Mondhatjuk, hogy józan ész híjasak leszünk.) A haragos és dühös ember nem ismeri az igaz szeretetet, az önző ember nem ismeri az igaz alázatot, a csaló ember nem ismeri az igaz barátságot, a mohó, és a kapzsi ember pedig minden igaz értéket aláás a maga haszna érdekében. Amennyiben haragos és dühös vagy, önző vagy, csaló, hazudozó, mohó, kapzsi, versengő, és társaidat kihasználó is vagy, vagy ezeknek akár csak egyike is vagy, akkor még nem ismered az Igaz Istent, vagy, ha részismerettel bírsz is felőle, elutasítod Őt magadtól, és talán már hátat is fordítasz Őneki.
Valójában az a bajunk, hogy mi itt a Földön most már mindenhol személyként, azaz csak testi emberként vagyunk jelen, és nem pedig tudatos isteni lélekként, aki most ideiglenesen anyagi testet, földi testet öltött magára. Ezért pedig azt még csak elképzelni sem tudjuk, hogy mit jelent anyagtalan lelkileg kapcsolódni egymáshoz, vagyis egy és ugyanazon Léleknek lenni. Pedig, ha függetlenítenénk magunkat a testi elmétől, a központjától, a testi éntől, és annak gondolataitól is, akkor megélhetnénk testet öltötten is az igaz magunkat, az isteni magunkat. Ha tehát igazán jót akarunk akár csak magunknak is, senkiben ne a testi személyt lássuk, hanem az ugyanolyan lelket, mint amilyenek magunk is vagyunk, és lássuk meg azt is, hogy ahogyan egyek vagyunk Istennel, úgy egymással is egyek vagyunk, vagyis, hogy valamennyien egy Lélek, egy Isten vagyunk.
Az embernek az előbbi cél érdekében mind belsőleg, mind külsőleg előrehaladnia kell, viszont mindig a belső, a valós szellemi fejlődésnek kellene mintegy maga után húznia a külső, az anyagi fejlődést, és nem pedig ennek fordítva kellene lennie, mint ez még most is van. A világ szeretetét, és a világi szeretetet (amivel a világot, és itt minden mást is szeretünk) hozzá azonban teljesen el kellene hagynunk, ugyanis ameddig világi szeretettel, testi szeretettel (vagy azzal is) élünk az isteni szeretet helyett, addig inkább csak a külső előrehaladásunkon dolgozunk a belső előrehaladásunk rovására. Ezzel azonban megint csak a veszedelmünk felé menetelünk, vagy most inkább már rohanunk, mellyel viszont semmiképpen nem lehetünk már mintegy újra is „élő lelkekké”, hanem maradunk „élőhalott” lelkeknek, azaz maradunk szinte teljes lekorlátozottság („megkötözés”) alatt, vagyis továbbra is odázva lesz a megszabadulásunk. (Ilyen hozzáállással időtlen időkbe is beletelhet a végleges megszabadulásunk.)
Pedig aki többé már nem a világi szeretet állapotában él, az minden nyomasztó (őt terhelő) érzéstől mentes lesz, felszabadul alóluk (is), olyan lesz, mint a fogságából kiszabadult madár. A felsőbbrendű lény tehát többé már nem lesz kiszolgáltatottja az alsóbbrendűnek, vagyis az már nem hatalmaskodhat, nem uralkodhat rajta.
Akinek viszont a valódi lényegi mivoltát még mindig a világ szeretete, a testi szeretet tartja fogva, és akit az fel is tölt magával, az itt mindig csak világi cselekedeteket, testi cselekedeteket fog végezni, valóságos lelkieket pedig alig, vagy egyet sem. Az ilyen lelkekre jellemező, hogy rém büszkék az anyagi tetteikre, pedig gyümölcsöző (igazán hasznos) tetteik alig akadnak, mind csak a világ számára hasznosak, csak testileg eredményesek, csak testileg jók, Isten szemében nem jó tettek. A világot és szeretetét megtagadó „szív” (valódi lényegi mivolt) cselekedetei viszont mind gyümölcsözőek, minden létezőnek és élőnek csak a hasznára, csak az előnyére vannak, ártalmára pedig soha senkinek, és semminek, még akkor sem, ha ez itt úgy látszana sem.
A lelki előrehaladásunkat pedig, ha komolyan rajta vagyunk, a magunk részéréről azzal is folyamatossá tehetjük, ha azokkal a lélektársainkkal érdemben nem foglalkozunk, akik még mindig tudatlanul viselkednek (mert még csak nem is tudnak a tudatlanságukról), hanem már csak azokkal a társainkkal vagyunk szoros lelki kapcsolatban, akiknek a lelki állapota felemelően hat ránk, és akik az Igaz Isten felé irányítanak bennünket. Az érzékiség leigázta, azaz testi érzelmeik állandóan uralta emberekkel jobb tehát, ha a feltétlenül szükségesen felül nem tölt időt az Istenhez vissza irányban haladó ember. Az érzékiség rabjai ugyanis az isteni értelemmel élést nem ismerik, és még csak az isteni értelmet sem, hanem csak az anyagi értelmet, a logikus értelmet. Nekik még tehát mindig megfelel ez a korlátozott értelem, ami szerint cselekednek. Az Igaz Isten útját járó lelkekétől ezért más az értékrendjük is, és ezért vannak inkább csak rosszindulattal, és rossz akarattal is, a nem az ő értékrendjüket, szokásaikat, gondolkodásukat követő lelkek irányában, és ellenszenvüket gyakran ki is mutatják, ártani is próbálnak nekik. Ők még, ha esetleg így is vágynának Isten-élményekre is, mindaddig nem lesz nekik még csak egy sem, míg a valós szellemiről való tudatlanságukat meg nem szüntetik, és vissza nem fordulnak Isten irányába, és el nem kezdenek nem a testük, hanem Isten szerint élni. (Maguktól lettek tudatlanok Istenről és igaz hazájukról, és ezért maguktól kell megkezdeniük megszabadulni a tudatlanságuktól. Mi, most már tudók is így voltunk ezzel.)
A világot és testi magát megtagadó, már csak isteni szeretettel élni törekvő szellemi lélek viszont már biztosan számíthat arra, hogy közvetlen Isten-tapasztalatai, és isteni tapasztalása is fog lenni, és így már remélheti azt is, hogy végül szintén a kegyelméből Isten vele Magát egyetemben az Ő egész Teljességével is megtapasztaltatni fogja, és ezt állandósítani is fogja nála is, mint azt már sokakkal megtette.
