Isten nemzetsége minden Földön élő ember is. Az emberek azonban maguk elkezdték magukat ilyen-olyan népeknek, nemzeteknek elnevezni a testük származása alapján, és ezzel el is különültek egymástól, és előtte pedig az EGY és Igaz Istentől is.
(Tőlük külön élő Istenben kezdtek el gondolkodni a testi gondolkodásra átállásukkal.) Így lett a Földön élő szellemi lelkekből sok különféle nemzetség. Ennek az elkülönülésnek is köszönhető, hogy testi szüleinktől hiábavaló életet örököltünk.
Mi, Istennek eredetileg teljesen anyagtalan, azaz tisztán szellemi minőségű lelkei (avagy szellemi tudatai) valójában azzal halunk képletesen meg, azzal leszünk „élőhalottak”, ha anyagi testet magunkra öltötten elfelejtjük Istent, és az isteni természetünket is, az ebből a „halott” állapotból való „feltámadásunk” és „újjászületésünk” pedig az, ha újra teljesen is emlékezünk Istenre, és az Ővele tökéletes egységben élésünkre a szellemi személyiségünkkel (isteni egyéniségünkkel), valamint, ha tökéletesen tisztába jövünk azzal is, hogy szellemi személyiség nélkül is egyek vagyunk Istennel. Valójában tehát magunk is szellemi, azaz közvetlenül Őbelőle, az egyetlen Istenből valóan teljesen szabad isteni lények vagyunk, csak most, hogy anyagi testeket öltöttünk magunkra, sok mindenben korlátozott lényeknek, meghaló lényeknek képzeljük magunkat, akik „hadilábon” állnak a szabadságukat illetően is, vagyis azt is úgy kell „kiharcolniuk” maguknak.
Itt a mulandó testünkkel azonosulva azonban mindent csak közvetve élhetünk meg, vagyis mindig csak a mulandó testünkön keresztül, a test mind közeg, avagy eszköz által tapasztalhatunk meg, és nem pedig közvetlenül a valóságos lényegi mivoltunkkal, akik valósággal vagyunk.
Mi, most itt a Földön élő szellemi lelkek szinte minden az eddig anyagi testekben eltöltött életeinknek a legfrissebb megnyilatkozásai vagyunk, mely jelen emberi testben való megnyilvánulásunk során már alkalmasak lehetünk a kiindulópontunkba való végleges visszatérésünkre. Az eddig anyagi testekben eltöltött életünknek megfelelő testet kaptunk tehát most is anyagi elmével, és anyagi érzékekkel, melyek révén egyedi módon láthatjuk, tapasztalhatjuk az egész világot, vagyis a teljes egész valóságot.
Az anyagi életnek jelenleginél finomabb, és sokkal finomabb anyagi megélése viszont még nem az élet egészének eredeti transzcendentális (természetfölötti) megélése, vagyis a minden anyag, és anyagi forma nélkül élve megtapasztalása. Jelenleg tehát egy sajátos formában, illetve formán keresztül tapasztalhatjuk a jelen világot, az anyagi valóságot, ami világnak élete nem azonos a természet fölötti élettel, ami örök életbe kellene végérvényesen visszakerülnünk a jelen szilárd anyagi testet magunkra öltésünkből.
A még mindig nem visszatérés hibát ott követjük el, hogy mostanra már túlságosan bele vagyunk merülve a jelen világba és jelen életbe, és közben ezeknek nem a gyönyörűség teli mivoltát élvezzük, hanem folyton azon siránkozunk helyette is, hogy az élet a jelen világban szinte csupa szenvedés, amit a testi elménkkel is azonosultan képzelünk róla.
Ha azonban itt anyagi vágyak és félelmek nélkül élnénk, akkor a jelen világ csupa öröm és szépség, csupa gyönyörűség lenne a számunkra, csak élvezhetnénk a látványát. A jelen korban viszont vágyakkal és félelmekkel telten nem is csak a gondolatainknak, hanem a technológiánknak is legnagyobb részével természetellenesek lettünk, amivel pedig Isten ellenesek is vagyunk, mert az anyagi természet is Isten. A teljes egész anyagi természet ugyanis Istennek mulandó teste. Ezért, ha
nem harmonikus egységben élünk vele, hanem inkább csak rongáljuk a jelen természetet, akkor Istent próbáljuk tönkre tenni, és ezt tesszük magunkkal is, mivel belőle való a jelen testünk, a mulandó testünk.
A szellemi lélek, avagy szellemi tudat mivoltunkkal a jelen körülményeinket viszont soha nem az előbbi tönkretételükre kellene használnunk, hanem valamikor mind meg kell tudnunk haladnunk, és ezért nem szabad azokba túlságosan beleélnünk magunkat, mert úgy már el is merülve csak elveszni tudhatunk bennük.
A jelen világon és a kettősségein, az ellentétpárokon való felülemelkedéssel kerülhetünk felül, vagyis csak minden itteni jót és rosszat elhagyva haladhatjuk meg a jelen világot, a jelenvalóságok világát, vagyis az egész megnyilvánulást, amibe saját akaratra „csöppentünk” („estünk”) bele, elkábulván annak káprázatos szépségétől.
Az embernek, vagyis a szellemi léleknek hibája, mintegy az „ősbűne” azonban alapvetően az, hogy kívülről akarja megszemlélni és megélni a közvetlenül az Istenéből valóan Istenével teljesen egyező, és ezért Ővele egy, és Ővele egységben is élő teljes önmagát (a teljes egész önazonosságát), viszont kívülről, vagyis a külvilággal azonosultan csak az ugyanolyan anyagi létezők egyikének ismerheti fel magát. Ameddig tehát újra nem az igaz eredete (igaz származása) „szemszögéből” tekint a valódi és teljes önmagára, addig nem ismerheti fel az Istenével teljesen egyező, egyszerre személyiséggel és személyiség nélkül is létező végtelen és határtalan magát, és így természetesen Magát Istent, és az Ő szeretetét sem, ami mindennél fontosabb és értékesebb szeretetével Ő szintén egy és azonos. Ameddig viszont a hibás világnézetét, és életfelfogását, valamint még a gondolkodását meg nem változtatja, nem élhet újra élő lélekként, hanem Isten szemében „halott” lélekként fog élni.
A jelenlegi helyzet tehát az, hogy a legtöbbünk még mindig nem él vele, magát sem tartja annak, pedig az isteni szeretet az, ami teremt és fenntart, az isteni „bölcsesség” (tiszta teremtő szellemi értelem, és a belőle és tőle származó, és ezért ugyanolyan értelmű egyaránt mindenki számára csak hasznos tudás) pedig fenntart, és szintén mindig csak jót teremt. A létezésünknek értelmét is az isteni szeretet adja, és az isteni szeretetnek csak értelme (isteni értelme) lehet. Az igaz ember ezért nem szereti azt, amit a világ szeret. (A világ a világi jót és rosszat szereti, az isteni jót nem szereti, hanem azt elutasítja magától, az nem jó neki.) Az igaz ember nem szereti azonban azt sem, amit a testi ember szeret.
Minden emberben meg kellene látnunk a benne élő Istent, és már csak ezért is legalább úgy kellene minden felebarátunkat szeretnünk, mint amennyire magunkat szeretjük, mindenek előtt pedig a mindenkinek és mindennek Teremtőjét, avagy Forrását kellene szeretnünk. Az emberek a legtöbbjükkel sajnos, még mindig nem ezt teszik, hanem helyette a félelmeik és a testi gondolkodásuk rabságában sínylődnek. A belső igazságukban, a valóságos magukban található Istenre ezek végett nem tudnak rálelni, illetve ráébredni.
Pedig, ha az igazán jót akarjuk, akár csak magunknak is, akkor mindig legyünk tisztában vele, hogy tökéletes egységben élve Ővele, magunk is az Örök Lét és Élet, magunk is az Isten vagyunk, Aki a legfontosabb aspektusában az Örök Szeretet, Akitől való minden, ami van. Ugyanakkor, vagyis az előbbinek tudatában azzal is mindig tisztában kell lennünk, hogy nem magunk vagyunk az egyetlen Isten, még csak itt a Földön élve sem. (Itt sem lehetünk tehát az egyetlenegy Legfőbb Isten, nem mi vagyunk a Legfelsőbb Hatalom.) Ha ezzel nem leszünk tisztában, akkor továbbra is csak az ártó, pusztító lények közé tartozhatunk, és nem pedig Isten igazai, avagy szentjei közé, akik tökéletes egységben élnek Ővele.
Legyünk teljesen tisztában azzal is, hogy itt a mulandóság világában létező külső dolgok, a jelen formák iránt a mulandó testünk által érzett szeretet nem igaz szeretet, nem közvetlen isteni szeretet, mert az igaz szeretet nem a testi lényegünkben, hanem a valóságos lényegi mivoltunkban, az Istenével teljesen egyező valóságos önazonosságunkban található, és ez az isteni szeretet onnan áramlik, vagy pedig árad egyaránt mindenki és minden felé, amennyiben azt, azaz végül is Magát az Igaz Istent nem utasítjuk el magunktól.
Sokan azonban még csak azt sem tudják, hogy az itt szintén létező betegségek is a helytelen szeretetnek és helytelen szeretésnek következményei, vagyis a nem isteni szeretettel élésnek, azaz a nem isteni szeretettel teljesen áthatott cselekedeteknek a következményei. Többek között a szívproblémáink is, akár a szív rossz működését jelző „szívzörejek” is az Istennel való nem igazán jó kapcsolatot jelzik. Istennel ugyanis teljes szinkronban kellene élnünk a testünkkel is. Mivel pedig Isten minden szívben (az anyagiakban és nem anyagiakban is) benne van, bárki testben élő, vagy teste már meghalt lélek irányába küldött szerető gondolat (isteni szeretettel teljesen áthatott gondolat) is már egy Őhozzá intézett imádság Isten szemében, és ez segítésére van az innét már eltávozott léleknek is a további jó előrehaladásában. (A helyette, vagy helyette is testi személyek testi dolgaival foglalkozás viszont ellenkező hatású, semmi jót nem fog eredményezni senkinek, egyik szellemi léleknek, a róluk beszélőnek, a „pletykálkodónak” se, és Isten számára sem, aki az Ő lelkét tartja igazán értékesnek, és nem pedig helyette annak testét.)
Minden erő viszont, ami isteni szeretettel nem áthatott, vagy nem teljesen áthatott, az nem Istentől, hanem teremtménytől származó erőszakos erő, vagy magában erőszakot is tartalmazó, erőszakra is képes, nem Istentől való erő, amivel Istennek egyetlen igaz embere sem él, hanem csak ártatlan isteni szeretettel.
Minden világi, de nem világi erénynek is az eredetforrása az Igaz Szeretet, éspedig nem a kimondottan csak a földi élvezetekre vonatkoztatott szeretet, ami valójában ragaszkodás, és az Igaztól, vagyis a halhatatlan Szeretettől való szeretettel ellentétben halálra juttatja embert, és nem pedig örök életre. Az ember is tehát, ahogyan egyetlen erejét, úgy egyetlen igazi erényét sem maga alkotta, vagyis legfeljebb is csak a vélt erényei alkotásában vehetett, illetve vehet még ma is részt. Ezek a vélt erények azonban az igazi erényeknek, a közvetlen isteni erényeknek csakis az eltorzított változatai, az eredeti önmagukból sok esetben már teljesen is kifordított, ezért rájuk már még csak nem is hasonlító módozatai (változatai) lehetnek.
A valóságos magukból kifordult, Istentől pedig elfordult emberek viszont a földi létben a félelmeik és a testi gondolkodásuk rabságában fognak sinylődni. A belső igazságukban, a valóságos magukban található Istenre ezek végett nem tudnak rálelni, illetve ráébredni, és még csak a valóságos magukat sem ismerik, megélni azt sem tudják.
Az előbbiből való helyreállásunknak érdekében előbb-utóbb utóbb meg kell tehát tudnunk haladnunk a földi világba gyökerezett ösztönlényünket, az önző egónkat, a testünk állati mivoltát, azaz túl kell rajtuk lépnünk, Isten helyett nem szolgálhatjuk azokat, nem élhetünk ezek egysége uralmában, avagy hatalmában. Valójában ugyanis az Istennel azonos Tudatának, az Isteni Tudatnak Őtőle elidegeníthetetlen részei vagyunk. Az emberi faj az isteni mivoltát nem tudomásulvételével viszont továbbra már nem maradhat fenn, mert így maga fogja kitörölni (kipusztítani) magát Isten teremtményei közül.
Az előbbi probléma megszűnéséhez is azonban maradéktalanul fel kellene számolnunk a bennünk lévő (mert magunkba vett) erőszakot, vagyis az erőszakosságunkat, mert aki ezt nem teszi meg, az itt hiába is „szenteskedik”, hiába is „spirituáliskodik”, továbbra is az Igaz Isten ellenes, azaz Szellemi Élet ellenes, vagyis önző életet, állatias életet élő „Fenevadhoz”, Isten ártalmassá (ember, azaz lélekölővé) lett szellemi hatalmasságához fog tartozni, és nem pedig az Igaz Szeretetnek, ártatlan Szeretetnek is nevezhető egyetlen Istenhez, az Igaz Istenhez.
Az előbbiekről is szóló isteni szavak buzgó hirdetőinél is azonban az a hiba, hogy a legtöbbjükkel csak buzgó hirdetők maradnak, és nem pedig kivétel nélkül minden isteni szónak buzgó gyakorlói, azaz maradéktalanul megcselekvői is. Ezek a többségi hirdetők így azonban inkább bizonyulnak báránybőrbe bújt ragadozó farkasoknak, mintsem az Igaz Istennek, vagy Krisztusának, az Istennel egy megtestesült Isteni Léleknek hű követőinek. A valóságos szellemi tudásnak, átélt, szellemileg megtapasztalt tudásnak kell ugyanis lennie, mert csak elméleti tudásként semmit nem fog érni a számunkra, mivel így csak a tárgyi tudásunkat, az Isten szemében nem igaz tudásunkat fogja gyarapítani. Míg tehát Isten igazságait szellemi lelkileg nem tapasztaljuk meg, addig azok csak hiedelmek maradnak a számunkra, és így továbbra is megrögződünk csak az anyagi életnek szemlélésében és megélésében, ami élet csak az illúziója az igaz élet igaz valóságának, és így továbbra is az illúzió világában, a káprázat valóságában fogunk maradni, végérvénnyel még nem fogunk kikerülni belőle, és visszakerülni az igaz valóságba, az eredetünk világába.
Amennyiben tehát az emberi tanító nem igaz, akkor tőle csakis olyan lélek „születhet”, mint amilyen ő maga. Csak közvetlenül a Lélek által, vagy az Isten igaz tanítóján keresztül, vagyis szintén a Lélek által „születhet” olyan lélek, aki maga is olyan, mint amilyen Isten a Tökéletes. Egy embernél magasabb igaz szellemi lénnyel találkozás igazán tehát nem is csak azt adja nekünk, amit ők itt használatos szavakkal átadnak a részünkre az itt használatos test révén, hanem a minden szó nélkül is érzékelhető, ugyanolyan elmúlhatatlan minőségű szeretetből fakadó, itt extázis szerűnek mondható örömöt és boldogságot is, ami az idő és tér, és minden egyéb más mulandó dologtól teljesen mentes színtiszta létezés és élet örökös megéléséből adódik, azaz tevődik át ránk is ideiglenesen a tárgyilag nem látható (tárgyi érzékszervek használata nélkül viszont tisztán érzékelhető) jelenlétükből.
Aki viszont konkrétan ezt az előbbit nem érzékeli, és nem éli meg a magunkéval teljesen egyező testet magára öltött igaz isteni lény felől jövően, és akár esetleg az ő tárgyi testét közvetlenül nem látván is, vagyis az itt éppen csak a teljesen tiszta (anyagtalan szellemi minőségű) testében közelünkben jelen levén, az még mindig teljesen és mélyen alvó állapotban van, vagyis Őhozzá képest még igen nagyon fejletlen szellemi lélek, akinek a saját énje, a testi énje, vagyis a tárgyi egója az ilyen szeretet-lény érzékelésének teljességgel el tudja állni magával az útját.
Végül is azonban ahhoz, hogy magunk is ne az előbb leírt helytelen módon éljünk, mint ahogyan a „szívünkben”, a valóságos lényegi mivoltunkban, úgy az elménkben is az abszolút nyugalom csendjének kellene honolnia, ami teljes csendet is át-, és meg is kellene élnünk ahhoz, hogy Istennel először is, mint mindenséggel folyjunk illetve „forrjunk” egybe, vagyis, hogy magát az egész világot is magunkként (is), és magunkban is lássuk, tapasztalatilag tudjuk (ismerjük), önmagában magunkat pedig szintén világteremtő szeretetnek (valóságos lényegnek) tudjuk és érezzük, aki közvetlenül a Szeretet Istentől a Teremtő Istentől a Teremtő Szeretettől való, és ezért Ővele tökéletes egységben élő szeretet lény.
Az pedig, hogy igazán szeret az ember, mint szeretet lény, abból vehető észre, hogy másoknak megítélése, a harag és düh, a gyűlölet, az indulatoskodás, az irigység, az akaratoskodás, minden erőszak, és a gőg és hiúság is el fog tűnni az életéből, vagyis az ember igazán szelíddé és alázatossá, azaz ártatlanná válik, és mindenkit és mindent egyaránt csak szeretni fog az eredeti szeretetével, vagyis, ha már semmi életelleneset nem követ el, és nem is fog elkövetni. Drága barátom, magad is legyél mintegy már újra is ilyen szeretet lénye az Igaz Istennek.
