A materializációt is például, nem csak a szilárd anyagira kellene értenünk, hanem a finom anyagiakra, és még a félanyagi valóságokra is, mivel félanyagi testeket is képesek vagyunk magunkra ölteni,
azaz a teljes egészével tiszta, és tisztán szellemi minőségű "testünkre", vagyis végül is a teljes „meztelenségünkre” (a bennünket be- és elfedő forma rétegek nélküli valóságos magunkra) rávenni, amiket mintegy „alsóruhaként”, a durvábbakat pedig „felsőruhaként” vesszük magunkra.
Az emberek előtt az sem igen ismert, vagy szintén nem jól van értelmezve, hogy az Istentől „ember” nevet kapott lelke tudatosan is aktív tud lenni a jelen hús-vér teste fölötti testeiben akkor is, amikor a durva anyagi teste alszik, és akkor is, amikor az éberen van. (Nem úgy van tehát, hogy amikor itt vagyunk, akkor sehol másutt nem vagyunk, másutt nem is élhetünk.) A tiszta ember, vagyis a tiszta szellemi lélek így is (azaz mindkét esetben) tud segíteni, gyógyítani, tanítani megtestesült lelkeket, és ebben együttműködhet természet szellemekkel, és angyali rendekkel is, akik testi szemekkel szintén nem láthatóak. Végül ugyanis magunknak is az emberiség hatékony segítőivé kell válnunk, vagyis itt egyáltalán nem a magunk hasznát és előnyét (megvilágosodás, örök élet, nirvána, és egyéb isteni jókat) kell „elérnünk”, mint azt sajnos még szinte mindenki teszi anyagi vonatkozásban, vagyis a teste számára is, mert anyagilag is mindig „elérni” akar valamit, amivel „valamire viheti” magát az anyagi életben.
Azt is mindig az eszünkben kellene tartanunk, tisztán tudnunk, és így felfognunk is kellene, hogy rajtunk keresztül is az örökkévaló Isten szemléli a teljes Magát, éspedig mind a négy itt létezhető létállapotunk során teszi ezt, vagyis az itteni testi ébrenléti, álombéli, mélyalvás, és az itt a fizikai hangok közötti teljes és mélységes csendnek nevezhető, testi ésszel már nem felfogható létállapot révén, melyekben és melyekkel itt a Földön megtestesülten élhetünk. Ez az egyetlen és legerősebb, semmiben és semmivel nem felülmúlható Erő azonban nem is csak szemléli, ami Őáltala Őbelőle Őbenne van, hanem mindig első fokon Ő irányít is minden létezőt és élőt.
Ez a legyőzhetetlen erejű egyetlen Isten nem függ senkitől és semmitől, földi és más szervezetektől, emberi csoportoktól sem, és ezért nekünk, közvetlenül Őbelőle való lelkeinek pedig az Istennel való kapcsolatunk sem függhet tőlük. Ezt ezek mind csak tettethetik, ugyanis akkor sem függhetünk tőlük, ha ezeknek a közösségeknek Isten megtalálására különféle útjaik is vannak, mert csakis egyedül a bennünk élő Istentől vagyunk és lehetünk függőségben, Istentől mástól pedig nem, hacsak nem önakaratból alájuk nem vetjük magunkat. Az embert tehát tökéletesen szabaddá is soha nem emberek vagy embercsoportok tehetik, hanem szintén csak egyedül az Igazság, vagyis a Mindenható Isten, Aki minden erőnek egyetlen Örök Forrása is. Az ember azonban tudatlanul alávetheti magát embereknek és embercsoportoknak is, viszont akkor osztoznia kell azoknak sorsában, mivel azok szerint fog cselekedni. Ez esetben ugyanis nem Istenre, hanem azokra fog figyelni, és őket fogja követni is.
Soha nem testi érdekcsoportokat kellene tehát alkotnunk, azokat „világvallásokhoz” tartozó vallási csoportoknak, vagy más világi neveken nevezve, hanem szellemi lelki közösségeket kellene alkotnunk, kezdetben még csak földi családtagokból, aztán pedig már testileg velünk nem rokon lelkekkel is. Már azonban a családtagjainkkal is egy lélekké kellene összeállnunk, azaz már velük egy lélekké kellene lennünk, mely lélek egységben és teljes harmóniában él Istennel, és ezt kellene egész emberiség szinten is megvalósítanunk, azaz kiterjesztenünk a teljes emberiségre.
Mi, megtestesült isteni lelkek a legtöbben még csak azt sem értettük meg, hogy teljesen ébernek, és teljes figyelemmel kell lennünk a másik ember, azaz szellemi lélek irányába ahhoz, hogy tisztán észlelhessük, és szintén nem anyagilag érezhessük is, hogy az miért nem akar kinyílni az isteni szeretet előtt, vagyis, hogy milyen félelmei tartják őt ettől vissza. Óvatos kérdésekkel azonban ki lehet deríteni, hogy mitől fél az ilyen szellemi lélek. Ha ugyanis szellemi lelkileg látjuk a félelem okát, és magunk közöljük vele, akkor az azt a vádolásának is megélheti, és „gonosznak”, vagyis szántszándékkal ártónak tarthat bennünket végette, hogy felhívtuk a figyelmét a még mindig létező bezártságára.
Manapság igen sok gyógyító, köztük sok anyagi lélekre (testi érzelmi, avagy pszichológiai énre) szakosított gyógyító is működik a világban, viszont a legtöbbjük nincsen azzal sem tisztában, hogy igazán meggyógyítani is mindenkit csakis Isten tud. Ez vonatkozik az anyagi Földre, és tehát a nem anyagi magunkra is, és bizony vonatkoztatnunk kellene az „érzelmi test” gyógyítására is, mert az esetben is Isten az első számú gyógyító, és nem pedig a testi ember, mint emberi szaktekintély. Amennyiben azonban a teljes egész önmagunknak mulandó részeként tapasztalnánk meg a Földet (is), nem bánnánk vele így, nem inkább csak beteggé tennénk azt is, mint amit most ennek még nem, vagy nem igazán tudásával teszünk vele (is). A tulajdon mulandó kisebb (emberi), és nagyobb (Föld) testünket is magunk tesszük tehát tönkre, éspedig még az Isten megszabta életidejüknek lejárta előtt, pedig ennél sokkal jobb is történhetne velük az Isten általi teljes visszaszellemítésükkel, amin kellene magunknak is dolgoznunk Istennel egységben élvén.
Amikor viszont már teljesen is megismerjük magunkat, akkor fogunk tudni jól bánni az anyagtalan valóságos magunkkal, és a mulandó testünkkel is. A magunk teljes megismerésével, és a magunkban Istent megtalálásunkkal pedig már Isten-ismeretünk is lesz, és vele elkezdhetjük az Isten teljes megismeréséhez vezető utunkat, amit magunk, és közösen is járhatunk, ami utóbbi esetben is azonban egyénileg fog végül meglenni a teljes megismerése Istennek. A legtöbb teljes megismerésre törekvő ezt sem jól tudja, mert arra törekszik, hogy ő is ugyanúgy jusson el Isten teljes ismeretére, mint ahogyan arra a teljes ismeretre már eljutott, és Isten a többieket tanítással megbízott lelke jutott. Ennél még az is jobb, ha az ember egymaga járja a teljes ismeretre jutás útját, és így is csak azt tapasztalhatja, hogy az Istennel összekapcsolódása, vagyis az Istenélményei is a maga érlelődési folyamata eredményességeinek megfelelőek lesznek.
Az egymagunkban az isteni utat járás azonban nem egy könnyű dolognak ismerhető, viszont így nem adjuk át magunkat emberi hatalomnak, hogy közben az szabja meg és alakítsa a további életünket. Ez az emberi hatalom lehet társadalmi (állami, és vallási), kisebb közösségi, és lehet egyéni is, ami itt a házastársaknál és élettársaknál van legszembetűnőbben jelen. Az emberek legtöbbje azonban nem a magában úton járást végzi, hanem azt teszi, hogy ilyen Istentől más hatalomnak adja át magát, ami Igaz Istenétől eltérő hatalom viszont őt csak még jobban megvakítani, és megsüketíteni is fogja, mintsem valóban megmutatni neki, és meg is értetni vele az Igaz Istent, és ráadásul még az alattvalójává („rabszolgájává”) is fogja tenni az embert, aki így neki lesz köteles engedelmeskedni, és nem pedig csak egyedül az Igaz Istennek, és Őutána pedig az Istenétől nem eltérő hatalmú és természetű isteni szellemiségeknek Isten szerint megfelelvén.
A magunkban isteni utat járás, és az isteni tanító általi tanítás során is tehát a legmagasabb tökéletességű Igazság és Élet, azaz Maga az Örök Isten a Legfőbb, és a végtelensége és határtalansága végett is felülmúlhatatlan Hatalom tárja fel, azaz ismerteti meg Magát, és bizony, Ő „Az” is, Aki visszavezeti az eltévelyedett lelkét a romolhatatlanságához. Ez az Élő Isten pedig mindenkiben „ott” van, valójában sem messze, sem közel nincsen senkihez, merthogy mindenkiben benne van, a Valójával, a Lényeg mivoltával örökösen benne él. Ezért kívülről senki sem képes bennünket igazán szabaddá tenni, és igazán boldoggá tenni sem. Ehhez ugyanis az egyetlen „kulcs” a hozzá már eléggé érett (fejlett, Istenhez már felnövekedett) valóságos magunk, és az e magunkban élő Valóságos Istennek teljesen is ismerése annak szintén igaz tapasztalati tudásával, hogy mi pedig Istenben vagyunk, azaz Istenben élünk. Mondhatjuk az előbbit úgy is, hogy egyszerűen csak a szellemi lelki önazonosságunk teljes érettsége, tisztasága, és a szintén visszanyerhető teljes egészével romolhatatlansága a „kulcs” az Örökkévalóhoz és örökkévalóságához, az örökké boldog létállapotunk visszanyeréséhez. (Más „megoldás” tehát nem létezik, és nem is létezhet.)
Valójában azonban az előbbihez itt nem csak magunkat, és nem is csak a testünket, valamint még a pszichikai énünket kell tisztán, és ezeket egyensúlyban is tartanunk, hanem a cselekedeteinknek is mindig teljesen tisztáknak kell lenniük. A mulandóság vonzásának engedve ugyanis nem tiszta cselekedetekkel, nem tökéletes cselekedetekkel is élünk. Az örökösen boldog örökkévalóságunkhoz teljesen menteseknek kell lennünk a tekintélytől, és becsvágytól is, mert ezek büszkévé, gőgössé, és hiúvá is teszik az emberi lelket. A Föld mostanra szinte már tele van ilyen lelkekkel, akik ráadásul mind erőszakosak is, és csak tettetik, hogy ők nem ilyenek, ami még csak ront rajtuk, csak még nyomorultabbak, még silányabbak, még elesettebbek lesznek tőle. Ezek a lelkek itt mind ismert valakik (hírneves, népszerű emberek) akarnak lenni, és így még csak elképzelni sem tudják, hogy magukat már csak Istenhez elkötelezett „senkinek” kell tudniuk (ismerniük) ahhoz, hogy az Igaz Isten felfigyeljen rájuk, és teljesen is megismertesse velük Magát. Ezt is jó lenne helyesen tudni, és érteni is minden megtestesült léleknek, hogy senki nem hagyhatja ki, senki nem kerülheti el, mindenkinek meg kell élnie azt is, hogy ő Istenhez képest egy „senki”, mert különben nem lehet mintegy már újra, és ezúttal már örökösen is teljesen egyező Isten Ővele egyazon Lelkével.
Teljesen tiszta tudásunknak és értésünknek kellene lennie arról is, hogy lényünk legmélyebb valósága azonos egymáséval, és, hogy mindannyink e lényegi mivolta tökéletes, mivel ezzel az igaz önazonosságunkkal valamennyien közvetlenül az Igaz Isten Önazonosságból valók vagyunk. Ezért pedig, ha nem képzelünk erről is mást, tökéletes egységben élünk egymással, és egyek vagyunk Istennel a Teremtőnkkel is, amit is csak a jelen testünk, mulandó emberi testünk magunkra öltésével gondolhatunk másként. Tévesen képzeljük tehát, hogy külön élünk Istentől, és egymástól is. Valójában Istennel és minden emberrel is közvetlen „rokonságban” vagyunk, senki nem lehet idegen a számunkra. Az isteni barátság pedig mindenkivel barátságot jelent, még Istennel is, és ez is így van jól, azaz helyesen, mivel ezt Isten így akarja.
Mindig helyesen kellene tudnunk és értenünk azt is, hogy az eddig itt észlelt valóságunknál is jóval többek vagyunk. Többek vagyunk ugyanis a testünknél, nemeinknél, személyeinknél, foglalkozásunknál, a jelen, azaz testi gondolatainknál, a testi szándékainknál, testi érzéseinknél, és az itteni szokásainknál, hagyományainknál is, amik is mind testiek, és ami utóbbiakról fog a legtöbbünk a legnehezebben leszokni, vagyis azokat is végleg elhagyni.
A jelen földi testünkben öntudatra ébredve, ma azonban már igen hamar, a testünk négy éves korára elhomályosodik, azaz elfelejtődik az Istennek tudata, vagyis a szellemi tudat mivoltunk, és attól fogva mi is már csak anyag-tudatnak fogjuk magunkat képzelni, aki anyagi tulajdonságokkal, anyagi természettel él, vagyis az anyagi teste szerint cselekszik. Így azonban nem az örök életünket, hanem a testünk mulandó életét fogjuk élni.
Az eredeti jellemünkbéli változásunk itt nekünk attól van, hogy folyamatosan új testi tulajdonságokat veszünk be magunkba, és egyes eredeti tulajdonságainkat pedig elhagyunk, megválunk tőlük. (Ezzel történik meg az Istentől elválásunk.) Itt ugyanakkor a teste gyermekkorától kezdődően mindenkinek a magára vett szerepei (családbéli, rokoni, baráti, munkahelyi, társadalmi, vallási, stb.) képezik a teljes komfortzónáját, amiben él sok félelemmel, és más rosszakkal is együtt. Ha pedig ezen a zónán átlépünk, akkor is félelmeink képződnek, vagyis az csak gyarapítani fogja a félelmeinket, amik a testünkkel azonosulásunk végett vannak bennünk, és amiket is magunk veszünk be magunkba. (Az Istentől való félelmet is magunktól vesszük be magunkba az esetben is, ha azt vallási hatalmak, vagy mások ránk erőszakolják is.) Innen van tehát, hogy mindig igyekszünk a komfortzónánkon belül maradni. Ezek a szerepek így azonban olyannyira belénk rögződnek, hogy a magunk erejéből (és másoknak ugyanilyen, azaz saját erejéből sem) már nem leszünk képesek kiszállni belőlük. (Beleéljük magunkat nem igaz szerepekbe, vagyis tévesen azonosulunk velük, és nem tudunk belőlük kilépni.)
A nyugtalanság is az előbbiek végett lesz részünk, az is mindig a világ felé tereli a figyelmünket, viszont így nem ismerhetjük meg Istent, hanem csak, ha teljesen nyugodt állapotban, azaz minden tudati mozgás nélkül már csak Őrá figyelünk, már csak Őfelé fordultan vagyunk.
A csak Istenre figyelés helyett lettünk ugyanis „rabszolgákká” a testi érzékeinkre összpontosításunkkal, vagyis engedelmes szolgálóivá lettünk a testi érzékeinknek. Így azonban nem azt fogjuk tenni, amit Istentől látunk, hogy Ő tesz, hanem Istennek inkább csak az ellenére fogunk tenni. Innét, illetve ebből a hibás beállítottságból kell visszakerülnünk a mindenütt Jelenvalóság, a bárhol bármit, és a teljes egész mindenséget is megfigyelni képesség állapotába, az Istenével teljesen egyező létállapotunkba, ami tevékenységgel is járó létállapot.
Anyagi testet magunkra öltvén valójában tehát elfeledkeztünk az igaz életünkről, a teljességgel anyagtalan szellemi (isteni, azaz örök) életünkről, aminek célja az örökös fejlődés tapasztalati tudásban, természetesen nem az anyagi test tapasztalati tudásában, ami test általi tapasztalást, a hamis tapasztalást is azonban teljes körűen ismernünk és tapasztalnunk kell, hogy általa is fejlődjünk az igaz tapasztalati tudásunkban.
Azt is fel kellene végre már fognunk, hogy szellemi lelkileg kell Istenben gazdagoknak lennünk, és nem pedig ehelyett anyagi lelkileg anyagban és anyagiakban, ami anyagi gazdagság csak a halálban gazdagságunkat jelentheti, mivel egyszer majd minden anyag és anyagi el fog múlni, azaz megszűnik lenni. Amiből ugyanis Isten a tisztán szellemi minőségű életerejét teljesen kivonja, illetve visszavonja Magába, az semmivé lesz.
Azonban nem is csak az anyag és anyagi fölött, hanem szintén teljes uralommal kell bírnunk magunk fölött is, azaz teljesen uralni tudnunk kell az elménket, és a vágyainkat is. Az anyagi vágyainkkal ugyanis birtoklásérzetünk is lesz, ami hibás érzéstől is inkább végleg megszabadulnunk kellene, mintsem vele is élni. Itt ideiglenesen élvén mindig csak a feltétlen szükségleteinket kellene kielégítenünk, mivel a vágyaink az itteni dolgokra korlátlanok tudnak lenni, azok nem érik be az élethez alapvetően szükségesekkel.
Semmi előítéletet sem szabadna magunkba vennünk, és magunkban tartanunk sem, és még csak ítélkeznünk, azaz rossz véleményt sem szabadna mondanunk a másik emberről, hanem annak mindig csak a helytelen, vagyis az ártó cselekedeteit, azaz nem jó szándékát, gondolatait, szavait, és tetteit ítélhetnénk el, amit minden esetben meg is kell tennünk, és azokat elutasítanunk is kell magunktól, mivel nekünk sem lehet ilyen cselekedetekkel élnünk, ha helyesen, azaz igazán jól, vagyis a Jó Isten, az Igaz Isten szerint akarunk itt is élni. Röviden összefoglalva tehát minden természetellenes dolgot kerülnünk kell, mert azok mind Isten az Élet ellen vannak, és így magunknak is ártunk velük.
Itt élvén azt sem egyszerű jól ismerni és érteni, hogy az embert Isten soha nem, hanem mindig csak a saját tévedései, és tévelygései, az elhibázott cselekedetei büntetik. Azok hatnak ugyanis vissza rá, és azokat magának is el kell szenvednie, hogy megtisztuljon minden ártalmas cselekedetétől. Ugyanakkor pedig, hogy teljesen is megtisztuljunk, próbák alá is vetve vagyunk. Isten azonban mindig csak annyira próbál meg bennünket, amennyit el tudunk viselni. Ha azonban nem figyelünk a megpróbáltatásokra, el fogunk veszni bennük, mert bennük is el lehet veszni.
Itt a bennünket kísértőkként is ismert „Sátánról”, a „démonairól”, és „ördögeiről” is pedig világosan tudnunk, és így megértenünk is kellene, hogy ezek mind csak elvszerű létezők, ami nem örök fennállású gondolatokkal is lehet azonosulnunk. Ha tehát hiszünk bennünk, akkor léteznek a számunkra is, és az akaratunk, de csak a cselekedeteink alapján is, tartozhatunk hozzájuk is. Lehet tehát hozzájuk is kapcsolódnunk (kötődnünk), és élhetünk szerintük is. Isten helyett követhetjük azok Istenellenes, azaz Életellenes cselekedeteit is, és a függőségükbe is kerülhetünk, a szabad akaratunk ezt is lehetővé teszi. Isten azonban mindig velünk van, vigyáz ránk, mindig gondoskodik az Őhozzá hű hívéről, senki mástól nem kell annak függnie.
Drága barátaim, ha valóban meg szeretnénk szabadulni az élet és halál körforgásából, akkor Isten legyen első a számunkra, bármi jön is még az életünkbe, az mindig másodlagos legyen. Az Istenhez törekvésünkben mindig elszántnak, kitartónak, türelmesnek is kell lennünk. Ugyanakkor pedig mindig természetesnek, és őszintének is kell lennünk. A teljes vétlenség, a tökéletes cselekedetek, az ártatlanság szellemi síkjára kell ugyanis visszakerülnünk, az ártalmas tetteinket kivétel nélkül mind elhagyással. A már csak a minden hibázás nélküli, azaz tiszta és tisztán szellemi lelki cselekedetekkel éléssel, vagyis tökéletes cselekedetekkel (teljesen tiszta szándékkal, gondolatokkal, szavakkal, és tettekkel) élve fogjuk ugyanis teljesen is ismerni, és megérteni is Istent, a felülmúlhatatlan Tökéletest, avagy makulátlanul Tisztát (Szentet) úgy, ahogyan Ő van egyetemben az Ő egész Teljességével, ami Teljesség is Ő.
