Az összes lét- és életformán, vagyis minden testi szemekkel is látható mulandó formán, a jelen létállapotunkban megszámlálhatatlan sok anyagi és finom anyagi, nem örök létezésű formán keresztül is az Egy  Örök Isten nyilvánul meg. Ezért pedig bárhol is nézünk körül az egész látható világegyetemben,

csak az örökkévaló, végtelen, azaz halhatatlan, és határtalan, vagyis meghatározhatatlan Szellemi Tudatot, Istent láthatjuk végtelen sok mulandó formába „felöltözötten”, azaz Magát általuk mintegy „elrejtetten”, avagy „elfedetten”, vagyis általuk ideiglenes jelleggel, azaz időlegesen megnyilvánítottan. Isten lényegében tehát a nem örök fennállású, itt „univerzumnak”, és „kozmosznak” is nevezett fizikai teste által nyilvánul meg, ezen „energiateste” mögé van tehát mintegy „elrejtőzködve” előlünk az Örök Isten, a legfőbb, leghatalmasabb, és legtisztább Szellemi Erő. Az azonban már egy más kérdés, hogy magunk pedig a fizikai testünk mögé próbálunk „elbújni” Isten a Teremtőnk elől. (Ez is azonban csak egy tévhit a részünkről, hogy Isten nem látja, hogy itt az anyagi életben mit teszünk, mivel Isten mindenlátó és mindenható, és így könnyűszerrel át is lát minden anyagon és anyagin is.)

Nekünk, közvetlenül az Örök Istenből való, eredetileg teljességgel anyagtalan lényeknek ideiglenesen itt a Földön élve a mulandó személyünkkel, a testi személyünkkel azonosulásról is azonban már rég tudnunk kellene, hogy az nem igaz azonosulás, mivel az emberi személy létezését biztosító anyagi test sem igazán valóságos, nem igaz létezésű, vagyis az sem örök minőség, az sem örök fennállású. Mi, Magát Istent a mulandó valóságában megnyilvánítani hivatott isteni lelkek ugyanis, akik Isten hasonlatosságára örök fennállásúak vagyunk, a mulandó személyünktől mentesen, vagyis a testi személyünknek elképzelésétől, e személyünk létezésének álmodásától mentesen is létezünk tudatosan is, mivel magunk is a végtelen és határtalan Szellemi Tudat vagyunk, Aki és Amiben a nem örök fennállású személyünk is egyszer csak előbukkan, azaz előáll, és rá bizonyos időre egyszer meg is hal, és végül pedig az egész megnyilvánulással (az egész látható valósággal) együtt el is tűnik, „semmivé” válik, amiből lett az egész univerzum is előállítva. A legtöbbünk viszont az anyagba elmerülten az előbbiekről még feledésben van, és így róluk szinte semmi helyes tudomása nincsen (és sajnos, még csak hallani sem akar felőle, menekül ez elől is), pedig egyszerűen csak ennyiből, a valós szellemiről tudatlanságából adódik, hogy itt folyton problémákkal, bajokkal találjuk szembe magunkat, amiket csak sok nehézség árán, azaz szintén szenvedések révén tudhatunk megoldani, ha egyáltalán meg tudunk oldani magunk, vagy pedig másoknak anyagi segítségével.

Valójában azonban csak annyi a bajunk, hogy folyton belebonyolódunk a nem örök személyünk, a hamis énünk szélsőségeivel, és szeszélyei szerint is élésbe, valamint a sokszor zavaros gondolkodásába is, mert még mindig azonosulunk a halandó személyünkkel. Még tehát továbbra is téves, azaz elvétett azonosulásban vagyunk az egész anyagi testi rendszerünkkel ahelyett, hogy a személyünket arra használnánk a testünkkel együtt, hogy Isteni irányítással (vezetéssel, vezérléssel) rajtuk keresztül (azaz mint eszközeinkkel) cselekedjünk itt az anyagi valóságban ideiglenesen élvén. Nekünk, eredetileg teljesen tiszta, és mindent tisztán látó isteni tudatosságoknak kellene tehát Isten szerint irányítanunk a testi énünket, a testi elménket, és a testünket, vagyis az egész mulandó testi rendszerünket, és nem pedig e helyett csak a testi személyünk,  és szintén mulandó elméje szerint kellene élnünk, és Istent ráadásul mellőzve is, csak ezek egysége fejlesztésével (művelésével) kellene foglakoznunk.

A világnak minden jelenlegi baja is a hamis egónkkal, a testi énünkkel való azonosulástól van, és tehát mi is attól vagyunk bajban, attól szenvedünk, hogy azonosulunk a hamis egóval, és így elfelejtettük azt is, hogy az ego mulandó minőség lévén, a természetes létállapotunkban, vagyis itt is már csak az eredeti természetességünkkel, az Istenével teljesen egyező természetünkkel (isteni tulajdonságainkkal) élvén nem tudhat hatni ránk, ahogyan ez esetben az egész tárgyi világegyetem sem érvényesítheti a hatásait rajtunk, hanem kizárólag csak az egész mulandó testi rendszerünkön.

Ha az előbbi anyagi hatásoktól mentesség érdekében is tisztában szeretnénk lenni azzal, hogy ki és mi Isten, és hogyan is vagyunk mi Ővele, ki és mi vagyunk magunk is, akkor egyszerűen abban a tapasztalatban először még csak percekig meg kellene tudnunk maradni, hogy csakis magunk vagyunk, egyedül csak magunk létezünk, azaz nincsen, nem látunk, nem érzünk magunkon kívül senki és semmi mást, vagyis csak azt kellene megélnünk, amikor csak a tisztán szellemi minőségű „Vagyok” van, amikor nincsen semmi más, amire a figyelem elkalandozhatna, amivel foglalkozhatna, amivé válnunk lehetne. Annak a magunknak kell tehát előbb-utóbb lennünk, akiben és amiben semmi nem merül fel, még csak a „semmi” sem, amivé is válni lehetne, amiben nem történik semmi se. Ez a végtelen és határtalan „Vagyok” Tudat, avagy Élet-Tudat vagyunk ugyanis magunk is öntudat nélkül Isten hasonlatosságára, Aki és Ami Isten ezzel egyszerre él öntudatos formában, vagyis Ő Tudatosságként, tudatosan gondolkodó Lényként, Élő Istenként is létezik. (Istennek Tudatosságként is kell léteznie ahhoz, hogy teljesen önfeledten csak a nem tudatos Magában, azaz csak színtiszta és örökkévaló Létként is lehessen, amiből öntudatra is örökösen ébredhessen, vagyis öntudatos Lét és Élet is lehessen.) Ha azonban a figyelmünk csak az előbbi üres „ég”, avagy „üres világosság”, azaz üres szellemi tudat magunkon van, vagyis, ha nem teremtünk semmit sem a tudatosságunkkal a végtelen és határtalan magunkba, akkor magunk is egyszerűen csak az örökkévaló Teljes Csendben, a színtiszta, azaz tisztán szellemi minőségű Lét és Életben, Istenben a Szeretetben vagyunk, Ővele vagyunk teljesen azonosak, vagyis magunkban már nem létezünk, és így már csak Isten van. Ez a Szellemi Szeretettel teljes Lét és Élet nem tudatos, és teljesen (tökéletesen) tiszta, azaz színtiszta érzete, amit tehát érezhetünk szellemi tudatosan is, vagyis  tisztában kell lennünk azzal is, hogy a lét és élet érzésnek a gondolata, és minden más gondolat nélkül is örökké vagyunk, mivel öntudat nélkül is ugyanez az örökkévaló Szellemi Lét, Élet, és a legfontosabb Szeretet vagyunk. Ez tehát a Tiszta (avagy „Szent”) Lét és Élet Tudatosság, a tudatosan is létező tiszta lét és élet Jelenlét, az Isten hasonlatosságára tudatosan is mindenütt jelenlétünk, ami tehát öntudatlanul is van. Ilyenkor (vagyis öntudatlanul) természetesen már nem létezik a mulandó személybe záródottságunk sem, és az Istenen kívül valami mással azonosságunk sem. Így tehát már kizárólag csak Isten van.

Nekünk, szellemi lelkeknek itt és most, azaz már a jelen megtestesülésünk során azt az érzést kellene, éspedig már véglegesen is megszüntetnünk magunkban, hogy a jelen hús-vér testünknek szintén anyagi középpontja („szíve”, lényege) vagyunk, és ezért a testi szemeinken keresztül tekintünk minden itt bennünket körülvevő dologra, a testünkre is, és minden körülöttünk történőre is. Ezt az érzést teljesen megszüntetve magunkban fogjuk ugyanis elveszíteni azt az énünket, aminek előtte még féltettük az életét, mert tévesen azonosultunk vele. Viszont csak ezzel találhatunk rá az anyagban elveszett valóságos magunkra, ezzel érezzük, vagyis szellemileg tapasztaljuk, akik eredetileg, avagy valósággal vagyunk. A képzelt énünknek a nem igaz (azaz nem örök) tapasztalataival együtt meg kell tehát halnia ahhoz, hogy a valódi magunkra, az igaz magunkra, a közvetlenül az Igazságból való igazság magunkra rátalálhassunk. („aki meg akarja menteni életét, az elveszíti azt”, vagyis a képzelt énjének a többit túlélésén dolgozva nem fog a valódi magára találni. Így ugyanis a valódi maga, az igaz élet, az örök szellemi lélek mivolta fog esetleg már újra is elveszni az anyagban.)

Az örökkévaló színtiszta Létnek legbensőbb (azaz teljesen tiszta, és tisztán szellemi minőségű) érzése a „Vagyok”, ami „Vagyok” azt is jelenti, hogy a tisztán szellemi minőségű tiszta Létnek tudatos Jelenlét érzése is van. Ebben az örök élettel teli örök Jelen-Létben érzékelhető aztán már az Őbelőle és Őáltala valóan létező „én”-képzet, vagyis az „én vagyok” elképzelt tudat is. Az örökkévaló és változatlan Szellemi Tudat háttere előtt és Őáltala lehet és történhet meg még csak ez az előáll(ít)ás (képzelet szintű megvalósítás) is Őbenne.

Amennyiben tehát mi, örökkévaló szellemi tudatok nem vagyunk, akkor az „én vagyok” mivoltunk, a hamis én mivoltunk, és a szintén nem örök fennállású látható univerzum sem létezik. Amiről ugyanis nem tudnunk, vagyis amit nem ismerünk, az számunkra nem létezik, viszont mi akkor is vagyunk, ha magunkon kívül senki és semmi mást nem ismerünk. Minden tőlünk más tehát bennünk, vagyis az Istenével egy szellemi tudatos szellemi tudatunkban, az isteni tudatosságunkban van benne, azaz bennünk jelenik meg, éspedig akaratunkra és általunk teremtődik meg, és a nem örök más bennünk tűnik is el, és ez így van az „én vagyok” halandó tudatunkkal, a testi, avagy anyagi énünkkel is.

Istennel teljes és tökéletes egységben élvén mindenen, vagyis az egész mindenségen, és így minden anyagon és anyagin is túli létezők vagyunk tehát. A tőlünk más minőségű anyagnak és anyagi testünknek érzékelőjét, a nem anyagi magunkat kellene érzékelnünk, aki minden saját forma nélkül is minden mást, minden formát is érzékel, ami örök érzékelő így pedig nem más, mint az isteni magunk vagyunk.

Itt élvén is tehát soha nem valami mással, az itt valakivel, vagy valami itteni dologgal kellene szorosan, azaz közvetlenül összekapcsolódnunk a tudatos szellemi lélek mivoltunkkal, vagyis a lényegi, avagy valódi önazonosságunkkal, hanem mindig csak a Tiszta Tudatossággal, Istennel. Ugyanakkor pedig a halhatatlan Tiszta Tudat erejével, ami Maga a Tiszta Tudat kellene tehát teljesen „feltöltötteknek” (telieknek) lennünk, azaz Ővele, Magával Istennel kellene tökéletes egységben élnünk.

Létezik tehát egy végtelen és határtalan Tudat, Aki lehetővé teszi, és Amiben le is játszódik az ébrenléti vagy éppen alvási, tudatos vagy nem tudatos, azaz nyilván és nem nyilván létállapotunkban élésünk. Ezzel is viszont az anyagi testükkel és az anyagi világgal azonosuló szellemi tudatok még mindig nincsenek tisztában, inkább továbbra is alszanak a „sírjukban”.

Pedig a valóságos magunk, a valódi lényegi mivoltunk, vagyis az igaz lényegiségünk, aki most ébren lenni, és aludni is tudó testben él, nem azonos ezzel az itt született, és itt nevet is kapott élőlénnyel, a minden másiktól különböző testi emberrel, aki jelenleg még elfedi (eltakarja) magával őt (a valóságos magunkat). E testből, mint „koporsónkból” (avagy „sírunkból”), kell tehát „kiszállnunk”, azaz előjönnünk, vagyis megnyilvánítani kell tudnunk a valódi magunkat itt az anyagi világban, a mulandó valóságban, amivel lényegében már Isten itteni „megvalósítását”, vagyis az Ő itt a mulandó valóságában megnyilvánítását is végezzük.

Mi azonban a legtöbben még mindig nem az előbbit tesszük, hanem a tiszta és örök szellemi tudatosság mivoltunkra továbbra is felvesszük, avagy felöltjük a mulandónak és változónak megalkotott személyiségképünket, és azonosulván is vele annak tartjuk magunkat, és nem pedig annak, aki valósággal vagyunk. Ez olyan, mint amikor a testtel azonosultan vagyunk, és a testünk álmodik, akkor azt, amit álmodik, egészen addig valóságosnak hisszük, míg a testünk fel nem ébred, és rá nem jön, hogy az csak egy álom volt, és nem pedig valóság.

Az eredeti önazonosságunk azonban az Istenével egyezően mindig, azaz örökké színtiszta, soha nem romlik meg, hanem ezt is mindig csak képzelhetjük, vagyis játszadozhatunk olyan gondolatokkal is, hogy most megrontván magunkat egy mulandó lény vagyunk egy mulandó formában és formával, egy szintén elképzelt térben és időben, éspedig elterelődve a figyelmével is a valóságos, azaz örök magáról. Így ugyanis tisztában lehet, azaz megismerhet sok övétől más érzést, köztük a szenvedés érzésért is, amikkel ő nem rendelkezik, mivel eredetileg ezek a valóságos magának nem részei, hanem egyszerűen csak felmerülnek, azaz kiötlődnek magában, a maga egységében, egészében, avagy teljességében. Mi, isteni tudatok, magunk is tehát egy végtelen nagy, nem égető, tisztán szellemi minőségű „Tűzben”, avagy „Világosságban” vagyunk benne, mint a magunkkal Őt mintázó, avagy ábrázoló részei, és így (vagyis a képmásaiként) magunk is Ő vagyunk, Akiben tehát még az előbbi, nem valóságos, azaz nem örök, nem igaz dolgok is felötlenek. Igazából tehát Örök Szeretet, Szabadság, Boldogság, Öröm, és Béke vagyunk magunk is, senkihez és semmi bennünk felötlötthez nem hozzákötődötten, azaz velük nem, hanem csak magunkkal, ezen igaz magunkkal pedig az egyetlen Istennel azonosultan. Ilyenkor azonban már nem is csak minden kötöttségen, hanem minden nem kötöttségen is túliak leszünk, azaz senki és semmi mással még csak kapcsolatban sem leszünk, mert így már csak a mindeneknek ősforrása a „Csend” fog az egyetlen, azaz még csak Egynek sem nevezhető Magában létezni.

Isten példájára eljuthatunk akár tehát még csak öntudatlan örökkévaló és színtiszta Létnek lenni is, amiből aztán majd szintén az Ő akarata szerint örökkévaló tudatosságra is ébredhetünk, szintén az Ő példájára. Azt is pedig szintén az Ő példájára képzelhetjük, hogy nem örök lények vagyunk, egy szintén mulandó világban mulandó testben és testtel élvén, vagyis a valódi magunkkal Istentől elkülönülten létezvén. (A mulandó test és szintén mulandó világa a bennünket Istentől elválasztó vastag „fal”.)  Isten ellőttünk tehát már ezeket a nem örök utakat mind, vagyis több szinten is bejárta, és végül mindig visszatért Magához. A példájára most nekünk is ezt kellene tennünk, vagyis a valódi önmagunkra, az igaz magunkra ébredve vissza kellene térnünk Őhozzá az igaz valóságába.

Az Abszolútnak Ővele egyszerre és egyben létezik tehát egy Személyiségbe foglalata is, aki Abszolút Személyiség teljesen egyező minőség a személyiség nélkül létező Abszolúttal, Ami személyiségtelen Abszolútot „Abszolútumnak” (a szanszkrit leírásokból vetten egyszerűen csak „Om”-nak) is nevezhetünk.

A „Csend” önmagában az öntudat és forma nélküli Örökkévaló Isten, a mindenen túli, és mindenek fölöttinek, és mindenütt jelen lévőnek is nevezhető Szellem-Isten, Aki a „Csend” mivoltával egyszerre öntudatos Létező is, vagyis  Ő forma nélkül ,és örök formával is, időtlenül létezik és él a szintén öröktől fogva létező öntudatra ébredése óta. Az előbbit úgy is el lehet mondani, hogy valójában az Abszolút Igazságból Ővele azonosként nyilvánul meg mulandó formák által is az Egy Isten, az Élő Isten, vagyis az Isteni Önazonosság, avagy Isteni Személyiség, Ami tisztán szellemi minőségű, legfőbb, leghatalmasabb, és képességeiben is felülmúlhatatlan Személyiség is tehát Maga az Abszolút.

Végül is tehát e nem is csak Személyiségnek, Élő Istennek, hanem az Ővele egy legfelsőbb és legerősebb Szellemi „Fénynek” (azaz Szellemi Világosságnak) is nevezhető Istennek egy „szikrája” „lakozik” benne minden emberi lényben is, aki lények az „értelmesei” közé tartoznak.  („Ő benne vala az élet, és az élet vala az embereknek ama Világosságok.”) Azonban a sötétségben, a tudatlanság világában ezt a mindennél erősebb nem anyagi „Fényt” (az Isteni Szeretet és Isteni Értelem abszolút Egységének is tekinthetőt, Ami felülmúlhatatlan Erő is) még igen kevesen tudják az anyagi testben ideiglenesen „lakozó” szellemi lelkek észrevenni magukban, Aki Szellemi „Fénytől” való szellemi „fény” vagyunk tehát valamennyien. Pedig ettől az igazat a hamistól megkülönböztető képességet is jelentő Szellemi „Fénytől” nekünk valósággal sem elkülönülnünk, sem pedig kívülre kerülnünk nem lehet. Ezeket mindig tehát csak képzelhetjük. Minden ugyanis Őbelőle, és Őbenne is van, mi emberi lelkei magunk is. A mi lényegi mivoltunk azonban soha nem a testünk, és testi elménk. Akit és amit ugyanis itt megfigyelhetünk, azzal nem vagyunk azonosak, hanem csak azonosulhatunk velük is. Az érzéki dolgokkal, a nem örök dolgokkal viszont nem tanácsos azonosulnunk, mert elveszhetünk bennük. Csak az Örök Istennel, az Igaz Istennel kellene tehát azonosulnunk.

Itt csakis azonban, ha teljesen kiüresítjük a testi elménket, és teljesen megtisztítjuk a testi tudatunkat is, fogunk tudni túllépni a testi elménken és testtudatunkon, és akkor és azzal kerülünk vissza az igazi hazánkba.  Ezzel pedig sem az idő, sem a tér, sem pedig a bennük levő szintén tárgyi, azaz nem örök dolgok, bennünket többé még csak befolyásolni sem tudhatnak, ránk hatni már semmilyen szinten nem tudhatnak, hanem csak egymásra.

Az előbbire jutáshoz azonban a hétköznapjainkban, az ünnepnapjainkban, a munkáink során, és a szabadidőnkben is meg kellene tudnunk maradni a valódi lényegi mivoltunknak, vagyis az isteni tudatos isteni lélek mivoltunknak, aki állandó és közvetlen összekapcsolódottságban él Istennel a Legfőbb és Legfelsőbb Tudattal, és így mindig és mindenhol jelen is van.

Onnét vehetjük észre, hogy gyakorlatban is éljük a szellemi lelki életünket, az örök életünket, hogy inkább már csak szemlélődő állapotban vagyunk, nem kötődünk hozzá semmihez még csak a figyelmünkkel sem, nem bírálunk, nem kritizálunk senkit és semmit, nincsen anyagi vágyunk sem, és úgy vagyunk jelen itt az anyagi valóságban, a mulandó világban. Leginkább pedig abból vehetjük észre, hogy így a mulandó világ már nincsen ránk semmiféle hatással, nem képes bennünket még csak befolyásolni sem. Ilyenkor már semmilyen szinten nem azonosulunk az anyagi testünkkel, hanem már csak az anyagi testével soha nem azonosuló egyetlen Istennel azonosulunk, és így van már csak Isten, Aki mi is vagyunk.