Az igazi, avagy isteni önazonosságunk teljesen szabad, nem korlátozott, csak mi, most anyagi testet magunkra öltötten tévesen úgy hisszük, hogy azonosak vagyunk a hozzánk képest sok mindenben erősen korlátozott anyagi testünk központjával, lényegével,
vagyis a testi önazonosságunkkal, a testi énünkkel. Nekünk azonban, akik valósággal vagyunk, soha nem ez a mulandó, azaz nem örök fennállású, és ráadásul változékony testi lényeg az igazi lényegi mivoltunk, hanem az örökké valóságos, és teljesen szabadon létező és élő, azaz örök fennállású isteni lényeg mivolt, ami nem anyagi lényegi mivolt közvetlenül a Legfelsőbb, Leghatalmasabb és Legtisztább Lényegből (Szellemi „Szívből”), Istenből (a Szeretetből) valóan vagyunk.
Önmagában a jelen élet, a megnyilvánult élet is pedig koránt sem nem az, amit itt a mulandó testével azonosult, és ezért félelmekkel is élő ember, vagy akár csak az Istent tagadó, igaz valóságúnak csak az anyagot, avagy a bennünket itt körülvevő mérhető energiákat elismerő tudós ember, és a többi testi ember, a testével azonosultan élő ember képzel róla. A jelen élet is ugyanis egy olyan létmegnyilvánulás, ami az öröktől fogva létező Szeretetből és Szeretettől, Istentől van, amit ezért maga a hús-vér emberi mivolt nem képes előállítani, és soha nem is lehet képes eredeztetni, hanem csak átadni, továbbadni tudhatja egy másik testnek a maga ideiglenes, azaz időleges jelleggel kapta életét. Az itt mulandónak tűnő Élet tehát nem a jelen testünket felépítő mulandó elemek kombinációjának produktuma, hanem az örökkön öröktől fogva létező Istennek a Szeretetnek Magából a Léttel egyben szintén végtelennek és határtalannak Magában megalkotása, Amikkel így Ő teljesen egy és azonos, és az Örök Lét és Élet is azonosak, és egyek is Ővele. Ezt az Örök Szeretetet pedig, mivel közvetlenül Őbelőle valók vagyunk mi, létező és élő emberi lelkei is, nekünk itt anyagi testet ideiglenesen magunkra öltve megtestesítenünk kellene, mint ahogyan ezt Jézus a Krisztus, és még sok más testben Földön járt (élt) teljesen és tökéletesen tiszta lélek is tette, azaz ezt a hivatást be is teljesítette. Hozzá viszont esetünkben is a cselekedeteinknek kiinduló pontjának, és alapjának is Istennek a Szeretetnek kellene lennie, és nem pedig az Isten nem örök fennállásúnak teremtette anyagnak és anyagi mivoltnak (félelmekkel is élő anyagi lényegnek), mint azt a legtöbben még mindig tévesen hisszük.
Az eredeti életünk valójában tehát félelemnélküli, tiszta, igaz alázatossággal, és tiszta tudással is teljes. Az Igaz Istenben való igaz hit is félelemnélküliséggel jár. A félelem nélkül élő szellemi, azaz isteni lélek, a jézusi (szintén isteni) bátorságú lélek pedig már képes magát itt a mulandó valóságban „megvalósítani”, azaz csakis az ilyen isteni lélek tudhatja magát itt a cselekedetei által megnyilvánítani, ami tehát valójában a magát itt, a mulandó valóságban „megvalósítása” az Isten által már megvalósított, azaz megteremtett léleknek. Aki viszont ilyen itt is jelen lenni tudó szellemi lélek, azaz igaz lélek akar lenni, annak mindig óvatosnak kell lennie, hogy nehogy kiszolgáltassa magát az itteni körülményeknek és történéseknek, mert ezekből és ezektől is származhatnak félelmei. Még azonban a kísértő közegből és közegtől is azonnal eltávolodnunk kell, hogy az isteni nyugalmunkhoz és bölcsességünkhöz, és általuk is a félelemnélküliségünkhöz (is) mihamarabb visszatérhessünk, vagyis, hogy ne kerüljünk vissza a testünk mulandó életét élésbe.
Az emberi többség azonban a semmi félelmet magában nem tartalmazó előbbi igaz szeretetben, és szintén isteni szeretettel élés helyett már ott tart, hogy félelmek nélkül élni is fél, mivel már azt is megszokta, abba is belerögzült, hogy félelemalapúan, és félelmekkel vezérelten is kell élnie, és így a félelem nélküli élést már még csak elképzelni sem tudja. Pedig pontosan félelemnek az igaz szeretet „ellenpólusa” az, amivel, ha élnénk, akkor nem lenne bennünk semmi félelem, és semmi más egyéb rossz sem, amiket a mulandó testi lényeg tartalmaz magában. Ez az igaz szeretet viszont olyan, hogy a világpusztítókat és világmegváltókat is egyaránt, minden megkülönböztetés, válogatás nélkül csak szereti, csak szeretettel, mindig szeretetteljesen van az irányukban, ahogyan minden más létező és élő irányában is, éspedig már csak azért is, mert minden őbelőle való, és a legfőbb, vagy legfontosabb természete is a csak szeretése mindenkinek és mindennek. Az ártatlan igaz szeretet ugyanakkor alázatos és megbocsátó erő, és egység érzet, azaz egység, avagy teljesség tapasztalás is. Ebben a mindennél erősebb szeretetben nincsen tehát semmi félelem, és ennek a szeretetnek nincsen is kitől vagy mitől félnie, és ezért bátornak is mondható. Az igaz szeretet, az örök szeretet kifejeződéseinek kellene tehát lennünk a földi életünk minden pillanatában is. Ezt is legkiválóbban a „bűntelen” Jézus mutatta be a földi emberiségnek. Aki pedig Jézuséval egyező tökéletes szeretetre és szeretésre jut, annak többé már nem lesz szüksége a szeretni tudásán kívül semmi más tudásra. Ugyanakkor pedig csak Isten szeretetereje tudhat bennünket beteljesíteni (is), amivel leszünk magunk is ez a Tökéletes Szeretet. (Jézusnál az előbbiek mind megfigyelhetők voltak, és ma is ugyanúgy megfigyelhetők, Ő ma is a Tökéletes Szeretetnek tökéletes megtestesítője, ezt minden most itt élő lélek is beláthatja, ha akarja.)
A most itt élő emberek azonban a legtöbben még ma sem az előbbit teszik, nem az igaz szeretetet testesítik meg, hanem helyette a mulandó és változékony testükkel, és annak ragaszkodásával inkább foglalkoznak, mivel a testi magukat féltik elveszíteni, a szellemi lelki magukat, a valóságos magukat pedig nemhogy nem féltik elveszíteni, hanem még csak nem is ismerik, és ezért vele nem is foglalkoznak, hanem jóval inkább foglalkoznak helyette a testi énjük belső felével, a pszichéjükkel, vagyis ezt az érzelmi énjüket, az anyagi lelküket (a„lélekenergia” mivoltukat) akarják egyre csak gazdagítani érzelmi „energiákban”, (köztük „szeretetenergiában” is), és „egyensúlyban” tartani is, ahogyan ezt az „energetikai” egyensúlyban tartást (az egymással ellentétes energiák kibalanszírozását) az egész fizikai testük vonatkozásában is teszik, a valóságos lélek mivoltukkal tehát az előbbiek szerint mit sem törődve, hanem helyette is csak, vagy jóval inkább az anyagi lelkükkel, a „lélekenergia” mivoltukkal. A magában hét fő szervet tartalmazó durva anyagi testnek, és szintén a körvonalain belül létező, fényenergiából álló testünk hét fő, és szintén finomanyagi erőközpontjának, az itt „csakráknak”nevezett „energiaközpontoknak” magukban, és egymással is kiegyensúlyozottan működéséről van tehát itt szó, ami utóbbi fényenergiából (is) álló testi rendszer is azonban a harmóniában működésével csak segítheti az egész anyagi rendszerből, a jelenségvilágból való végleges megszabadulásunkat.
A legtöbb itt élő embernél tehát az figyelhető meg, hogy mivel nem, vagy csak felszínesen foglalkozik vele, még mindig nem a teljességgel anyagtalan Szent Lélekből való tiszta és teljes lélek mivolta érdekei szerint él, hanem helyette a nem örök fennállású teste és testtudatossága érdekei szerint. Az emberi többség tehát csak a testi maga, és a testi érdekcsoportja megélhetésében, biztonságában, és előnyében érdekelt, amiket így mindig csak másoknak, a többi embernek kárára, rovására, lerombolására tudhat, és ezért így is kíván is elérni, amiket is a szeretetlensége, és a félelmei végett tesz, amikkel is él azonosulván a testével.
Itt azonban, ami tettet, vagyis még a szeretést is, a félelem motivál, az a tett még mindig a testtudatosságunk szerinti, és Istentől az Igaz Szeretettől, és egymástól is elkülönülten élést jelent, és nem pedig Igaz Szeretet alapúan, avagy lényegűen élést, ami senkinek és semminek ellenében, rovására kárára, ártalmára nem élést, nem tevést jelent, hanem mindenkinek csak a boldogítására, javítására, fejlesztésére való élést. Az isteni szereteterőből és isteni életerőből álló szellemi, avagy isteni tudat mivoltunknak itt is tehát mindig csak valamiért, és soha nem pedig valami ellen kellene élnie, csakhogy ehhez előbb még fel kellene tudnia ébrednie. A teljesen felébredésünk ugyanis már csak az Igaz Szeretet felé irányultságunkat, az Ővele való újra egységben élésünket, a már csak Őszerinte cselekvésünket, Őszerinte szeretésünket jelenti. Ez a teljes harmóniában élő Isteni Egység felé irányulás, és isteni szeretettel élés is, ami a természetességünk nekünk is, és ezért mindig, azaz örökké ezt kell tehát tennünk, a fő tevékenységünknek, a legfontosabb tevékenységünknek ennek kell lennie, amibe viszont nem vehető bele senkinek és semminek ellenére, ártalmára, kárára tevés.
Már jelenleg is nagy nyomás van az emberiségen, hogy felébredjen, és ez még csak fokozódni fog, hogy valósággal és teljesen minél több lélek felébredhessen. (Az ébredését még csak tettetni tudó és akaró lelkek, és az istentelen, igaztalan lelkek száma növekszik ugyanis „viharos” gyorsasággal a Földön.) Legbelül azonban mindenki (még az itt alkotott „spiritualitásnak” rabja is) tudja, és érzi is, hogy amennyiben az isteni tudatosság mivolta nem változik, azaz nem jó irányban, vagy nem eléggé fejődik, nem úgy alakul hozzá, akkor ő elszalasztotta a lehetőséget az innen akár már a legmagasabb anyagtalan szellemi szintre, az eredete szintjére való Isten általi felemeléséhez. (Eltékozolta tehát a jelen földi életét, pedig igen sokra, egyenesen az eredetvalóságába visszakerülésre juthatott volna vele.)
Ameddig azonban a testi személyünk érdekkörében maradunk, addig nem juthatunk hozzá Isten közvetlen erejéhez, a mindent átalakítani, mindent megtisztítani képes, legtisztább, és mindennél erősebb, tisztán szellemi minőségű szeretet erejéhez. Ha viszont kilépünk a testi tudatosságunkból és érdekköréből (ami annak anyagi „életköre” is), és ezt megfelelő számban meg tudjuk tenni, akkor ez kollektív szinten, vagyis teljes emberiség szinten is meg fog majd történni. Ez esetben az emberiségnek minden tagja használhatja Isten közvetlen, mindennél erősebb erejét Istennek dicsőségére, és természetesen először is a teljesen felébredéséhez, és az innen, a félelmek és halál birodalmából való végleg megszabadulásához is. (A jelen emberi korszakban már voltak kisebb emberi csoportok is, akiknek már sikerült így megszabadulniuk. Az ő anyagi testi maradványaikat a legválóbb régészek sem fogják megtalálni, semmi anyagi nem maradt itt vissza utánuk.)
Az emberiség szintű szabadulásunkhoz azonban kollektíve is fel kellene ismernünk, hogy isteni lelkek vagyunk, és, hogy ezért valósággal nem is vagyunk elkülönülve Istentől, hanem ezt csak úgy hisszük, vagyis tévhitben vagyunk efelől, és afelől is, hogy egymástól is külön élünk, mivel a megnyilvánulásaink, vagyis a testeink itt különbözőek egymástól. Sajnos, még mindig nem vagyunk kollektíve is tisztában vele, és így azt nem is élhetjük meg, hogy valójában Egy Lényeg, Egy Isten, a halhatatlan Élő Isten vagyunk valamennyien. Ahhoz ugyanis, hogy magunk, vagyis tudatosan is, és közösen is, mintegy már újra is az Örök Élet legyünk, belsőleg, szellemi lelkileg kellene változnunk, mert külsőségekkel, vagyis külsőségek révén, és belsőleg erőltetve (harcolva, küzdve érte) sem, ezt sohasem tudhatjuk megvalósítani. Sem tehát a külső (azaz testi) vallási rendszer, sem pedig politikai rendszer révén erre a teljes átalakulásra nem lehetünk képesek. Magának a belső tudatosságnak, a szellemi lelki tudatosságnak kell tehát hozzá jó irányban alakulnia elsősorban a szemléletmódja, avagy látásmódja, és az életfelfogása, valamint még a gondolkodása megváltoztatásával, amire lesz az Isten általi teljes megigazításával, avagy teljes helyreállításával mintegy már újra is az, aki ő valójában, vagyis igaz szellemi lelke, és egyben igaz szellemisége is Istennek.
Az előbbi teljes megigazulásunk is azonban azért is nem tud a jelen földi életünkben meglenni, mert most a világban az olyan „tanító” erők vannak előtérben, és népszerűsítve (hírnevesítve) is a követőik által, ami erők igazi jókat (isteni igazságokat, igaz tudást) is közölve éppen, hogy a romlottságot, az igaztalanságot erőltetik rá a hallgatóságukra. Ezért van a növekedés a rosszban, vagyis az istentelenségben, az igaztalanságban. Ezek az erők ráadásul pedig makacsok, és gőgösek is, a saját igazságaikat bálvánnyá teszik, vagyis mind bálványimádónak is nevezhetők a tanítványaikkal együtt. (Ezek a Földön „értelmiséginek”nevelt, vagyis nagy anyagi tudással bíró szellemi lelkek a teljes szabadsággal is bíró isteniségüket most a legtöbben saját maguk, vagyis az Igaz Istent teljesen kihagyva belőle akarják megvalósítani, és így teszik magukat bálványokká is. Ők, az eredetileg tiszta és teljes isteni önazonosságukat, és eredeti létállapotukat nem Magától Istentől visszanyerni akarók, hanem ezt már maguktól „elértek”, most lényegében azt terjesztik itt, hogy Isten, és az örökkévalósága is finom energiákból áll, ami részükről „öröknek” még csak vélt, testi szemekkel nem látható „legmagasabb” világba ők a jelen testüknek, amivel, ha tagadják is, még mindig azonosulásban vannak, a „legmagasabb frekvencián” rezegtetésével, azaz transzformálás révén el is jutottak, és így ők már újra „szellemiek”, azaz „isteniek” lettek, és teljes „spirituális” egyesülésben vannak az „Önvalóval”, vagyis Istennel.
Amit azonban itt az emberiség előbbi nagy tárgyi tudományúból, azaz anyagilag magukat magasan műveletekből lett „spirituális” rétege a követőivel egyetemben „spiritualitásnak” nevez, az még csak köszönő viszonyban sincsen az igaz szellemiséggel, mert az még a testtudatossághoz tartozik, az sem fog belső változást eredményezni, hanem legfeljebb is csak az anyagi léleknek, a testi érzelmi önazonosságnak egyensúlyban, és magasabb anyagi szinten (magasabb frekvenciaszinten) működését fogja eredményezni. Valójában tehát az van, hogy a „spirituálisoknak” is még csak igen csekély hányada (aki már nem „spirizik”, nem „isteni frekvenciázik”, nem „szellemi dimenziózik”, azaz már teljesen kivonta magát a „spiritizmusból”) lett képes gyakorlatban is teljesen túljutni az álomállapotán, a többség a finom fizikai léttartományban, esetleg annak legmagasabb régióiban továbbra is „időzik” (időben és térben él), most éppen oda illetve abba „betonozta” bele magát, ahhoz van hozzákötődve, és benne van elmerülve (benne rekedt meg), tévesen most a legmagasabb és legerősebb, testi szemekkel nem látható finom anyagi valóságot, a finomenergiák valóságát hívén valós szellemi valóságnak, örökkévalóságnak. Ennek a széles emberei rétegnek majd még a „spiritualitásából” is fel kell tudnia ébrednie, még ugyanis ez is csak egy újabb elképzelés, ez is elválasztottság Istentől, és elválasztottság, külön élés egymástól is, azaz csak látszatra egység Istennel, egymással, és az Isteni Egységgel, az egész Teljességgel is. Ilyenkor az ember, vagyis a szellemi lélek még változatlanul a kollektív emberi elmében is benne tartózkodik, még tehát ezen közös anyagi elme-tudat is uralja őt, és így sem a testtudatán, sem pedig a kollektív testtudaton nincsen még túl. (A kollektív testi tudat is el tudja játszani, azaz szintén tettetni tudja, hogy ő már „spirituális”, azaz szellemi minőségű.) Ezt a nézőpontot is tehát, amivel itt szinte már mindenki kezd egyetérteni, el kell még hagynunk ahhoz, hogy az eredeti létállapotunkat visszanyerhessük, és onnantól fogva attól már soha többé ne térjünk el, azaz örökösen megmaradjunk, megállapodjunk benne. Ha pedig ez a túllépésünk Istennek köszönhetően már megvan, akkor többé már nem fogunk belekapaszkodni egyetlen anyagi rendszerbe, a „hamis spiritualitás” rendszerbe se, hanem végleg elválunk ezektől. Amennyiben viszont mégsem jutnánk el idáig, akkor továbbra is csak az elkülönültséget fogjuk teremteni, és továbbra is undort keltő „hernyók” maradunk ahelyett, hogy teljesen szabadon szárnyaló „pillangókká” válnánk. Az egós tudatosságból ugyanis a teljesen felébredt Szellemi Tudatosságra kellene jutnunk, és nem pedig helyette egy kiagyalt „spiritualitásba”, azaz „spirituális” testi tudatosságba, mint azt a legtöbbünknek már „sikerült” is a maga kárára (az anyagban esetleg már újra is elveszésére) megtennie.
