Az igazság az, hogy a legalantasabbtól a legmagasabbig, a legprimitívebbtől a legnemesebbig igen sok szinten lehet tisztán látni, hallani, érezni, azaz tisztán érzékelni is, viszont az is igazság,
hogy mindez a sok egymástól különböző érzékelési szint is az abszolút érzékelésből, és annak is egyetlen Tulajdonosától, Istentől van, Akivel mi, szintén érzékelni (is) tudó, szellemi minőségű tudatai eredetileg tökéletes egységben élünk, míg mást nem kezdünk gondolni efelől is a kiindulópontunkat, a legmagasabb létszintet önszántunkból elhagyván az alacsonyabb szinteket is megismerés, megtapasztalás végett.
Az előzőeknek is jó megértéséhez azonban tisztában kell lennünk vele, hogy az isteni örök életet, és az előbbi isteni tudatot is jelentő isteni lélek az elsődlegesen létező isteni szellem "mivoltunknak" (lényegünknek) azon ugyanazon minőségű része, amivel tud, azaz képes az isteni szellem az anyagi testen keresztül, vagyis az anyagi teste által is tapasztalni (is). Ezért a nem anyagi, és nem is finomanyagi minőségű lélek, a nem anyagi szellem mivoltának ővele egy érzékelő-képességeként is felfogható. A tudata pedig minden Istentől való élőlénynek egyben a léttünete is, vagyis a tudatán keresztül, a tudata által nyilvánul meg valamennyi élőlény, és a tudata által tud az értelmes élőlény teremteni, vagyis bármit az elképzelése szerint megvalósítani is. Gondolkodni, szólni, illetve beszélni is a tudata által tud az értelmes élőlénye Istennek, és ezek is a megvalósításai közé tartoznak.
Ha azonban mi, közvetlenül Istenből való szellemi tudatok valamit meg szeretnénk valósítani, avagy teremteni, és annak folyamata során valami kételyt, vagy esetleg kétségeket támasztunk az elképzelt dolog megvalósulását illetően, akkor az nem fog „készre” megvalósulni először is tisztán szellemi szinten (a teljességgel anyagtalan, azaz tisztán szellemi lelki szinten, a teremtő szinten), és így aztán az már nem fog megvalósulni, vagy nem úgy valósulhat meg tárgyi gyakorlatig, vagyis anyagilag sem, ahogyan azt mi elképzeltük. Az elképzeléseink szerint teremtünk tehát meg mindent, vagyis nekünk, isteni lelkeknek is valójában a képzelő erőnk a teremtő erőnk.
Itt a Földön ideiglenesen élvén azonban a legtöbb értelmes emberi léleknek teljesen azonosulván az anyagi testtel, az elképzelései is mindenről tér és idő szerintiek lesznek, inkább fog tehát a szellemi lélek csak tárgyi elképzelésekkel és megvalósításokkal élni, mintsem szellemiekkel, amik aztán akár minden tárgyi szinten is megvalósíthatóak lesznek. A szellemi lélek élhet tehát szellemi elképzelésekkel, és élhet testi, vagyis anyagi elképzelésekkel is. A jelen emberi korszakban is a legtöbb lélek azonosul a testével, és ezért inkább csak anyagi elképzelésekkel (a magukat tanítóinkként mutogató „tudatos teremtőknek” is „köszönhetően” csak anyagi „vizualizációkkal”) él, amivel azonban mindig csak mulandó dolgokat, például pénzbőséget, értékes anyagi környezetet, kényelmet lehet teremteniük a testi mivoltuknak, vagy más hiábavalóságokat, amikkel ideiglenesen élhetnek együtt, merthogy ezek mind nem örök teremtések, igaz valóságból hiányosak (ezért nevezhetők „hiábavalóságoknak”).
Az álmainknak, vagy inkább elképzeléseinknek szintén az Istentől való teremtő erőnkkel valóra váltása (azaz „készre”, „meglettre” megvalósítása) tehát a megteremtés, ami végül is valamilyen szintű, azaz nem örök, vagy örök szinteken történő megvalósítás, ami utóbbi aztán már megvalósítható akár minden nem örök szinten is. Az előbbiekből pedig már az is egyértelműen felfogható lehet, hogy valójában az elképzelés az egyéni léleknek is teremtő képessége, vagyis Magának Istennek hasonlatosságára az emberi léleknek, a tudatos szellemi léleknek is a képzelő ereje a teremtő ereje, amivel teremteni tud szellemi szinten, és aztán megvalósíthatja a teremtését a tiszta szellemi alatti szinteken is. Ez az erőnk azonban csak az eredeti nem anyagi létállapotunkban, az Istenével egyezően tiszta szellemi állapotunkban használható igazán hatékonyan, és mindig csak jó (azaz csupa tökéletes) eredménnyel. Az igaz (örök) és tiszta létállapotunkban teremtettek ugyanis Istené hasonlatosságára mind tökéletesek lesznek, vagyis mind tökéletesen meg fognak felelni annak, aminek, vagy amire teremtve lettek. (A nem örök fennállásúnak, és változékonynak is alkotott földi emberi test is ilyen teremtés.)
Mindig azonban csak a lét és élet tisztán szellemi érzetét, vagyis a lenni és élni (a „vanság” és „vagyokság”) tisztán szellemi érzésünket akár csak egyetlen gondolattal, és még csak lét és életvággyal sem összekötve, velük sem megerősítve vagyunk magunk is az eredeti lét és élet állapotunkban, ami állapot teljesen egyező Istenével, és ezzel a tisztán szellemi érzéssel vagyunk Magában a végtelen és határtalan Lét és Életben (Istenben a „Szellem és Igazságban”, avagy „Szellem és Lélek” Egységében) benne, és vagyunk (élünk) Ővele tökéletes egységben tudatosan is. Ez utóbbi egyébként a csak önmagában Istenen teljesen gondolatmentesen való „meditáció” is, vagyis csak Magának Istennek „szemlélése” is úgy, ahogyan Ő valósággal van, amit Isten tehát rajtunk, örökkévaló lét és élet „szikráin” keresztül is érzékelni tud. Maga Isten pedig állandóan meditatív „szívű” is, vagyis Ő Legfőbb Lényegként (mindeneknek „Szíveként”, azaz mindennek egyetlen Középpontjaként, egyetlen Alapjaként) állandóan szemléli, azaz állandóan érzékeli a teljes egész Egy Magát, és az Őbelőle való, és ezért szintén Őt jelentő teljes egész Mindenséget, az egész Teljességét is.
Isten hasonlatosságára pedig nekünk is hinni, látni, hallani, érezni, szólni, beszélni, szeretni, és Őt Magát imádnunk is a „szív”, vagyis közvetlenül a valódi (az Örök Lényegből való) lényegi mivoltunkkal kellene, és nem pedig helyette ezeket, és az imádást is csak, vagy elsősorban a nem örök fennállásúra teremtett testünkkel és szájunkkal kellene tennünk, vagyis még csak Isten imádását sem a testünkön, és testi lényegünkön keresztül kellene végeznünk, hanem azt is közvetlenül a valóságos lényegi mivoltunkkal, a közvetlen isteni mivoltunkkal. Itt azonban a legtöbb ember emberekre hallgat, és nem pedig Istenre, a leghatalmasabb és legönzetlenebb „Szívre”, mint azt itt, Istennek anyagi valóságában, a mulandó és változékony valóságában élvén is mindenkinek tennie kellene. Aki viszont inkább hallgat emberekre, mintsem már csak Magára Istenre, Aki a szintén ideiglenes jelleggel az anyagi testünkben létező jó lelkiismeretünkként is szól hozzánk, az bizony még mindig rossz vezetés, az Istennel ellenkező szellemiség vezetése és irányítása alatt áll. Ez az istenellenes szellemiség pedig az érzékiséghez akar szoktatni bennünket, a csak a nem örök létezésű és változékony testi szeretettel szeretést akarja nekünk is, mivel ez a valójában még csak ragaszkodás bármikor, és akár egy pillanat alatt is gyűlöletté változni is tud. Ez a nem örök, vagyis csak látszatra létező változékony szeretet azonban közvetlen isteni erő nélkül létezvén csupa érzelgősségnek minősül. Az érzelgősség (a csak testi érzelmekkel élés) pedig nem Isten iránti odaadást fejez ki, hanem anyag irántit, azaz test irántit. A halott emberi test keserves siratása is az érzelgősséget, és az adott embernek önzéssel élését is igazolja. Valójában az ilyen testével azonosult emberi lélek önmagát siratja, önmagát sajnálja azért, hogy magára maradt, hogy nem élvezheti tovább a másik élő testet is.
Azonban bennünket, szellemi tudatos szellemi lelkeket sem az érzéki élvezetek, sem az érzéki vágyak teljesen soha nem elégíthetnek ki, mivel a testi érzékelési képesség nem mi vagyunk. Mi a nem anyagi „szív” és annak nem anyagi érzékelő képessége vagyunk. A testi érzékek, és a test is, egyszerűen tehát csak eszközeinkként szolgálni hivatottak bennünket, isteni lelkeket itt az anyagi világban élésünk során.
Az örökkévaló szellemi életet múló testi érzékszervek nélkül érzékelni lenne tehát az igazi életet élés a számunkra is, és ez a teljesen független és szabad érzékelés is. A valódi lényegi mivoltunkkal mi is ez a boldog öröklét és örök élet érzet, vagyis magunk is az Abszolút vagyunk abszolút érzékeléssel. (Ez azonban, hogy magunk is Ő vagyunk, nem azt jelenti, hogy magunk vagyunk az egyetlen Isten.)
Az itt szintén érzékelést jelentő „meditáció” is tehát valójában nem más, mint a teljes figyelemnek összpontosítása, vagyis az eredendően szellemi minőségű tudat és elme teljes egységének egy valamire fókuszálása, avagy koncentrálása (mintegy „rászegezése”), ami „egy valami”, és „egy valaki” is, számunkra, emberi lelkeinek, azaz tudatos lelkeinek is csak az Egy Isten lehet, merthogy igaz valósággal csak Ő létezik, Őrajta kívül nem létezik Isten még csak egy sem. A „meditáció” így lényegében az is, hogy hozzá a testünket és testi érzékeinket nem használva mindent úgy látunk, avagy úgy szemlélünk, úgy érzékelünk, ahogyan minden valósággal van, a jelenségekkel, és az azokat magába foglaló jelenségvilággal pedig nem azonosulunk, és még csak nem is kötődünk hozzájuk, és így azok semmi hatással, semmi befolyásolással nem lehetnek ránk.
Még azonban az is valóságos meditáció, ami a minden testi érzék, azaz test, testtudat, testi értelem és testi én nélküli, és a még létező esetükben azok fölötti létállapotból szemlélése a nem anyagi, és az anyagi dolgoknak, és világaiknak is. Ez a valósággal tisztán látás is, és mivel minden Isten, ez így Istennek egyszerre az Ővele egy egész Teljességével való személése is, és csakis ugyanezzel az abszolút látásmóddal láthatjuk csak Magát Istent „szemtől szembe” is. (A „tiszta szem” láthatja tehát Magát a mindek feletti „Tiszta Szemet” is, Amiből való.) Ezt a Személyiségével is Abszolútnak nevezhető Istent csak önmagában szemlélés élményt is aztán már a mulandó testtudatunkba is „elhozhatunk” magunkkal, amin is, és így aztán már az anyagi testen is meglátszódhat még ez a legbensőségesebb Isten-élmény is.
A testi szemeink nélkül is tehát tudnunk kellene látni, és a testi elménk nélkül is tudnunk kellene mindenről, vagyis anélkül is lenni (azaz létezni és élni) tudnunk kellene, hogy valamivé válnánk. Anélkül is vagyunk, anélkül is élünk ugyanis, hogy valami tőlünk mássá lennénk a vele azonosulásunkkal. A képzeletünk nem örök termékeivel viszont soha nem szabadna összeelegyednünk, nem szabadna velük azonosulnunk sem. A számunkra az a legjobb, ha Istennel állandóan és szorosan egybe vagyunk kapcsolódva az ugyanazon isteni szeretetünk által. A bajaink és jajaink is tehát csak akkor fognak megszűnni, ha mintegy már újra is szorosan összekötjük magunkat Istennel, ami egybetartozás is a természetességünk, mivel az eredetünktől fogva egységben élünk Istennel.
Magával Istennel tehát közvetlen és teljes egységben, és a jelen természettel, a mulandó természettel, (ami itt „élővilágnak” nevezett is Isten), benne a hozzá tartozó testünkkel is pedig egy egységet képezve kellene élnünk úgy, hogy ezekkel az anyagi dolgokkal nem azonosulunk, hanem csak Magával Istennel.
Semmi megnyilvánuláshoz nem szabadna tehát hozzákötődnünk, viszont minden megnyilvánulással is egy egységben létezőnek kellene éreznünk magunkat, vagyis Isten hasonlatosságára minden jelenséget a mulandó, azaz tünékeny részünknek, a csak elképzelten, azaz csak látszatra létező, igaz valósággal nem létező részünknek kellene tekintenünk.
Azért viszont, hogy mi, szellemi, avagy isteni lelkek a megnyilvánulásunk nélkül is folyamatosan legyünk, azaz, hogy örökké létezzünk és éljünk, az égvilágon semmit nem kell csinálnunk, nem kell érte semmit sem tennünk, nem kell semmiféle módszert, vagy technikát használnunk hozzá, mert nem kell hozzá még tehát csak anyagi testünknek lennie sem. Az itt és most is még létező, Istentől, vagyis a Tiszta és Igaz Léttől, Élettől, és Szeretettől való téves elkülönültség érzetünk végett gondoljuk ugyanis azt, hogy valamit tennünk kell azért, hogy folyamatosan fennmaradjunk, hogy örökké éljünk. Többek között ezért végzünk itt fennhangon is Istendicsőítést, és ugyanígy Isten imádatot is. Pedig Istent a mindent Magába foglaló Legfőbb Lényt igazán azzal lehet imádnunk, ha állandóan megmaradunk magunk is Annak, vagyis, ha már senki és semmi mással nem azonosulunk, hanem csak Ővele.
Mostanra azonban már tisztába kellett volna jönnünk azzal is, hogy Isten hasonlatosságára örökösen (azaz minden megszakítás nélkül) létezik egy természetes érzésünk a létezésünkről és életünkről, ami érzés nem az anyagi testünk érzékei által van, mert érzékelni, megfigyelni tudjuk az egészével mulandó anyagi testi rendszerünket is. Meg tudjuk tehát figyelni a jelen testünknek még csak a gondolatait is, és képesek vagyunk velük azonosulni is, és képesek vagyunk arra is, hogy megállapítsuk, hogy nem vagyunk velük sem azonosak, ahogyan az egész mulandó testi rendszerünkkel sem, és, hogy ez a nem örök testünk is bennünk van, mi pedig ideiglenesen szintén benne élünk ebben a testben, éspedig mindig csak egy velünk azonos részteljességünkkel, ami jelen testben élést az erősségünk függvényében akár egyszerre több ugyanilyen minőségű testben élésre is fejleszthetünk. Jézus sem egy anyagi testben és testtel élt a Földön jártakor. Azt Ő bármikor képes volt magáról levetni, és ismét magára ölteni, és közben emberi szemekkel nem látható finom anyagi testben, fényenergiából álló testben, és természetesen még asztráltestben, valamint lelki testben, és szellemi testben, vagyis mennyei (teljességgel igaz valóságú) testben is jelen lenni, amik sem láthatók fizikai szemekkel. (Még csak az asztrális test sem látható fizikai szemmel, hanem csak asztrálissal és azok fölöttivel, ami „szem” az asztrális testben benne élő szellemi lelket is tisztán látja, azt is teljesen feltérképezni tudja. Természetesen Isten itt rövid időre megadhatja nekünk, hogy a testi szemeinkkel lássuk a fényenergiából álló testet (az egészével finom anyagiból álló testet), az asztráltestet, és az annál magasabb rendű testet is, mivel az Ő számára lehetetlen nem létezik. )
Mi magunk is tehát, akik valósággal vagyunk, jóval többek vagyunk az anyagi agyunknál, és a szintén testi elménknél is, és így a testi elme gondolatainál és érzéseinél is. A szellemi léleknek ezért az is a jellemzője, hogy a fizikai tudata és annak eszközei (az érzékszervei) nélkül is érzékel. Fizikai érzékszervek nélkül is tehát képesek vagyunk egyes időben és térben tőlünk igen távol levő személyeket, dolgokat, és történéseket is érzékelni. Az emberi lélek ugyanis képes arra is, hogy fizikai testben élve is tudatosan használja az asztrális testét és látását az anyagi teste ébrenléte, és a teste alvása során is.
Az a Valaki és Valami azonban, Aki és Ami mindent, ami van, önmagában érzékel, nem látható, nem érzékelhető, nem észlelhető a jelen nézetből, az anyagi nézetből, az anyagi létállapotból. Ez a mindent megszemlélni tudó „Szellemi Szem” pedig önmagában Magát nem láthatja, hanem így mindig csak érezheti Magát.
Mi, közvetlenül Istenből való tudatos szellemi lelkek most még tőlük elszigetelődötten látjuk még csak az itteni dolgokat is, és ezért azokat sem tisztán, hanem még csak homályos értelmen, vagyis a tárgyi, avagy testi értelmünkön keresztül látjuk, azaz nem úgy érzékeljük őket sem, ahogyan valósággal vannak. Az elméleti meglátás és megismerés azonban Maga Isten esetében sem lehet egyező a tényleges látással, a valósággal tisztán látással és értéssel, az igaz megéléssel. Az elméleti meggyőződést is tehát soha sem lehet egyenlőnek tekinteni a gyakorlati meggyőződéssel, vagyis az igaz tapasztalással.
A mulandó testi elménk ugyan azt mondja, hogy ő mindent tud érzékelni, és észlelni, érteni is, de a „láthatatlan mindent látó Szemet” az nem tudja még csak meglátni sem, viszont a láthatatlan „Szem” által ez az elme, és minden egyéb más tárgyi dolog is tisztán érzékelhető, tisztán tapasztalható. Ez az érzékelő „Szem” ugyanis önmagában nem más, mint egy névtelen, meghatározhatatlan, mert látható forma nélkül is létező, tisztán szellemi minőségű, örök fennállású, öntudatos, mindennél és mindenkinél hatalmasabb Lény, Akinek szintén igaz (örök) természete is van, ami a természetessége Őneki, mint a mindent látása, és mindentudása is. Ennek az önmagában teljességgel anyagtalan, azaz tiszta, és tisztán szellemi minőségű, örökké éber Örökkévaló Tudatnak is nevezhetőnek pedig természetessége a Magától valóan örökké létezése, és örökké élése is, és ettől az Isten-azonos Örök Szellemi Tudattól és Tudatból van minden, ami Őrajta kívül még létezik, amiket ezért Ő mind Magaként is érzékelhet, megfigyelhet Magában. Ezért ezt az Örök Szellemi Tudatot a mindent tisztán, azaz úgy, ahogyan valósággal van, látása végett egyszerűen csak „Látónak”, vagy akár csak „Látásnak” is lehet neveznünk.
Ennek a képességeiben is felülmúlhatatlan „Látónak”, vagyis Istennek az Abszolút Tudatnak abszolút érzékelésével kellene tehát élnünk nekünk, szellemi tudatoknak megtestesülten is, vagyis mulandó testet magunkra öltötten nem csak a testünk érzékeit kellene használnunk, nem csak testünk által kellene tapasztalnunk, hanem itt a mulandó valóságban ideiglenesen élve mindig elsősorban az isteni érzékeinkkel kellene érzékelnünk, azaz valóságos szellemileg (a valóságos magunkkal, az igaz lényegi mivoltunkkal) kellene tapasztalnunk itt is mindent, még a mulandó testünknek tapasztalásait, a hamis tapasztalatokat is. (A testtel, és annak tapasztalataival sem lenne tehát szabad azonosulnunk.)
Ameddig azonban az emberi lélek abban a tudatban és tudomással él, hogy ő a test, addig csak a testi érzékei kielégítése érdekében fog cselekedni. A testünk tudatában élve, és azonosulva is vele ugyanis elfeledkezünk a valóságos önazonosságunkról, és így már csak a testünk érzékeinek kielégítésével törődünk, mással nem is foglalkozunk. Ha azonban a tudatos szellemi, avagy isteni tudat mivoltunkat, illetve a velünk egy teljes figyelmünket újra már csak a Magasságos Istenre, a Teremtőnkre, a legfőbb és legfelsőbb Szellemi Tudatra fordítjuk, és ezt aztán, és szintén Istennek köszönhetően, állandósítani is fogjuk, akkor a testi érzékeinknek kielégítésével foglalkozásunk mintegy automatikusan meg fog szűnni, többé már nem fogunk a test parancsainak, vágyainak teljesítésével foglalkozni, hanem inkább távol fogjuk magunkat tartani az ilyen tettektől, és helyettük is már csak az Isten szerint fogunk cselekedni. Ilyenkor ugyanis már a testtudatunk, és annak testi én-központja fölé emelkedtünk, és így már újra Istenben, Isten Ővele egy és azonos Tudatában ( vagyis a „Szellem és Igazságban”) élünk, Őbenne vagyunk teljesen elmerülve, mert többé már nem akarjuk a mulandó testet élvezni, nem akarjuk annak érzéki élvezeteit sem. Onnantól fogva már tehát csak Isten érdekei szerint fogunk cselekedni a testünkkel is, mert teljesen tisztában leszünk azzal is, hogy csak így lehetünk mintegy már újra is eggyé, azaz kelhetünk egybe Istennel a Teremtőnkkel, és élhetünk együtt (egy közösségben) is Ővele, mint azt itt végül az egymást eljegyzett menyasszony és a vőlegény is teszi, és teszik itt az egymással nem megesküdött (hivatalos fogadalmat és szövetséget nem kötött) „élettársak” is. Nekik, vagyis az itt házasoknak vagy csak élettársaknak számító lelkeknek is azonban az abszolút érzékelésük mindig csak az Istennel való teljes egybekelésükkel (az ugyanazon forró szeretetük általi „egybeforrasztódásukkal”) lehet meg, és míg ez Istennek köszönhetően egyenként meg nem történik velük, addig maguk is még csak valamilyen abszolútnál alacsonyabb szinten vagy szinteken fognak látni, érzékelni, és észlelni, valamint ezekből következőleg tudni (ismerni) is, míg végül az egyszerre mindent szellemileg tapasztalásra, az Abszolútéval teljesen egyező tapasztalásra az Ő segítségével el nem jutnak, azaz míg Istennek köszönhetően és által valósággal egyek nem lesznek Ővele.
